Kővé fagyott gyermekek (folytatás)

"Saját magát megnyugtatva szépen lassan el is temette jó mélyre ezt a kis kellemetlen incidenst, és ott folytatta az estét, ahol megszakították. Főzött, vacsorázott, teázott, olvasott és lefeküdt. Júlia nem jött vissza, és nem is hallott róla évekig. Ella élte tovább szürke, eseménytelen, magányos életét.

Több mint öt év is eltelt az egyforma napok sokaságával, mikor egy nap levelet kapott egy ügyvédi irodától. Abban értesítették Júlia haláláról. Meg elnézést kértek a sok éves késésért, de Júlia nem hagyott címet és nehezen találták meg a rokonait. Pontosabban az egyetlen rokonát, Ellát. A húga belehalt a szülésbe, két kisfiúnak adott életet, akik valahol intézetben élnek. Megírták még a sírjának a helyét, és mellékeltek egy levelet, amit Júlia neki írt, de már nem tudta megcímezni és postára adni.

Az előszobában a földre rogyva tépte fel a borítékot, és olvasta a húga utolsó szavait.

„Drága nővérem, Ella!

Még nem tudom, mi lesz velem, és a kicsikkel, egyelőre egy anyaszálláson vagyok, de érzem, hogy hamarosan szülni fogok. Nekik az lenne a legjobb, ha örökbe adnám őket, mert én nem tudok majd gondoskodni róluk, még magamról se nagyon, de az nem számít. Viszont az én kicsikéim jobbat érdemelnek. Ella, én megértelek téged, tudom, hogy mennyi fájdalmat okozott neked a szüleink és a kedvesed halála, tudom, hogy ezért zárkóztál be ennyire. De én még emlékszem a vidám nővérkémre is, akivel imádtam játszani, akivel este összebújtunk, aki egyszer azt mondta nekem, amikor beteg voltam, hogy ő is beteg akar lenni, hátha akkor nekem nem fáj annyira, és aki minden karácsonyra rajzolt a kishúgának egy csodaszép képet. Az összes megvan még. Nagyon nagy szeretettel kívánom, hogy szabadulj fel ebből a rabságból és tudj újra szeretni. Mert csak ez ad értelmet az életünknek. Én nem kereslek többet, de ha így lesz, kérlek egy percig se habozz és keress meg. Vagy keresd meg a fiaimat és szeresd őket helyettem. Én minden nap gondolok rád, és a halálomig várlak.

Szeretettel: Júlia.”

Ella szívében kinyílt egy kapu, amin az összes keserűség kitört, görcsösen zokogva feküdt az előszoba hideg padlóján.

- Mit tettem? Drága húgom, mit tettem? – ismételgette fuldokolva.

Csak órák múlva csillapodott a sírás, és ahogy kezdett kitisztulni a feje, Ella azonnal rájött, hogy mit kell tennie. Felhívta egy edzőtársát, aki néha helyettesítette, amikor beteg volt, és megkérte, hogy ugorjon be helyette. Aztán összecsomagolt, autóba ült és elindult. Helyrehozni valamit, ha még lehet, ha még van egy kis esély. Először Júlia sírjához ment, egy közeli városkában volt eltemetve, nem jutott túl messzire miután kidobta, talán nem is akart, hiszen őt várta. Hiába, a nővére nem ment érte, de a halál igen. Odasétált a sírhoz, nem hozott virágot, annál sokkal többet akart adni a húgának.

- Júlia! Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, bár tudom, hogy nem haragszol. Rettenetesen ostoba voltam, de most már itt vagyok. Ígérem neked, bárhol is vannak, megkeresem a fiaidat és gondoskodom róluk. Úgy fogom szeretni őket, ahogy te szeretted volna. Szeretlek, kishúgom.

Ha az ember jó úton jár, a dolgok valahogy simán mennek, gördülékenyen. A lehetőségeket nem kell keresni, maguktól elénk jönnek. Húga sírjánál tett látogatása után esküjével fölvértezve Ella megkereste az ügyvédi irodát, hogy segítséget kérjen. Ott megkapta a kórház címét, ahol Júlia világra hozta a kisbabáit, a kórházból pedig az intézetbe irányították, ahová kiadták a kicsiket. A fiúkat éppen előtte nap hozták vissza a nevelőszülők, mert az egyikük állítólag kezelhetetlen volt.

- Kedves Ella! Mi nagyon örülnénk neki, ha magához venné őket, hiszen a gyereknek a családjában van a legjobb helye, de tudnia kell, hogy nehéz terhet vesz a nyakába. – tájékoztatta az igazgatónő, egy szigorú arcú, magát sokra tartó vénkisasszony.

- Csak öt évesek, és eddig nem kaptak túl sok szeretetet. Én úgy hiszem, nincs mitől félnem.

- Hát, maga tudja, de ha aláírja a papírokat, már nem hozhatja vissza őket.

- Úgy beszél két kicsi gyerekről, mint valami tárgyról. Mit képzel? Eszemben sincs visszahozni őket.

- Én csak jót akarok, én ugyanis Önnel ellentétben már ismerem a fiúkat.

- Szerintem meg egyáltalán nem ismeri őket. Tudja, hogy mit szeretnének? – ez a szemrehányás belefojtotta a további intelmeket az igazgatónőbe, elsápadva hallgatott.

- Hol kell aláírni? – kérdezte Ella.

- Biztos, hogy nem akar előbb találkozni velük?

- Biztos.

Ella olvasás nélkül mindent aláírt, amit a savanyú képű igazgatónő elé rakott, de a végére az ő arca is enyhülni látszott. A leendő nagynéni elszántsága tiszteletet ébresztett benne.

- Egyébként nagyon szép és okos gyerekek. Kívánom, hogy úgy legyen, ahogy szeretné.

- Köszönöm. Akkor vihetem őket?

- Foglaljon helyet kint a társalgóban. Azonnal hozzuk Márkot és Martint.

Ella kiment, át a folyosón egy kis szobába, remegő lábakkal elbotorkált az első székig és leült. Nincs visszaút, bármilyen kemény lesz is. Martin és Márk. Tehát ők Júlia fiai, és az új lakótársai. Még fel sem készült a fogadásukra, nincs ágyuk, szobájuk, ruháik, játékaik. Nem baj, majd együtt mindent megvesznek. Sietős lépteket hallott a folyosóról, izgalmában felugrott a székről."

A befejezést is olvashatjátok hamarosan! 
Ha van vélemény, ide megírhatjátok nekem: info@darena.hu

Kővé fagyott gyermekek

Köszöntök Mindenkit Nálam!

Nagy szeretettel ajánlom mindenkinek az első novellám egy kis részletét, aki olvasta a regényt, annak egy kicsit ismerős lehet a történet és a szereplők. Nem véletlenül. Kiragadtam a regény cselekményéből egy mellékszereplőt, az ikrek nagynénjét és egyben a nevelőanyjukat, aztán fontam köré egy mesét. Egy kis játék a szereplőkkel, de a történetnek semmi köze a regényhez. Csak maradtak bennem sorsok, élettörténetek a könyvből, sok szereplőről lehetne mesélni még, és lehet, hogy fogok is. Jó olvasást! Hamarosan érkezik a folytatás. 

Kővé fagyott gyermekek

Írta: Darena Salyaz

Csikorgó hideg volt odakint, a fák ágai meghajoltak a vastag hóréteg és a jégcsapok súlya alatt, a reggel még mindenütt érintetlen hótakarót mutatott. Épp csak világosodott, de Ella már az ablakban állt, gőzölgő csészével a kezében, és merengve nézte az égből kitartóan potyogó hatalmas hópelyheket.

Hamarosan indulnia kell, kezdődik az első órája az edzőteremben a korán kelő, lelkes mozogni vágyóknak. De nem sietett, szerette ezt a reggeli nyugalmat, szerette otthona csendjét, és a város kerítésen kívül rekedt lüktetését is, ami biztosította számára a magányt. Igazi városi ember volt, nem akarta, hogy észrevegyék, nem kereste a társaságot, nem volt szüksége barátokra, vagy családra, egyedül akart élni. Az edzőterem a sajátja volt, azért, mert ott az emberek nem beszélgettek sportolás közben, és mert így nem kellett felettesnek, vagy főnöknek megfelelni. Levezényelte az órákat, edzésterveket készített, segített mindenkinek, de senkit sem engedett közel magához.

Miért? A szülei egymást követve, hosszú betegségben meghaltak. Volt egy fiú is, Tom, akit szeretett, de ő is meghalt egy balesetben. A húgát már Ella üldözte el magától, úgy érezte, nem bírna elviselni még egy veszteséget. Inkább ne éljen a közelében, hadd higgye, hogy boldogan él valahol a világban, és ha történne vele valami, arról lehetőleg nem is akar tudni. A húga ezt komolyan is vette, évek óta nem beszéltek egymással. Ella számára a magány maga volt a biztonság és a nyugalom.

Letette a csészét a konyhapultra, a fürdőben gyorsan megborzolta rövid, szőke haját, magára kapta kedvenc szürke melegítőjét, meg a kabátot és a csizmát, aztán becsapta maga mögött a ház ajtaját. Az edzőterem nem volt olyan közel, de gyalog járt, élvezte a reggeli sétákat, különösen ilyenkor, a talpa alatt ropogó tiszta hóban lépkedve. Nem volt különösebben szép nő, bár az alakja hibátlan a sportnak köszönhetően, és az arca is kedves, a tekintete meleg és barna, de nem törődött magával sokat. Minek, hiszen nem akart tetszeni, még saját magának sem. Egyetlen szenvedélye a könyvesbolt volt, nagyon szeretett olvasni, a könyvek által megjelenített világokba belemerülni. Tulajdonképpen, az edzéseken és az olvasáson kívül nem is igen csinált mást. Esetleg zenét hallgatott, amíg vacsorát főzött, vagy éppen reggelizett.

A napjai egyformán teltek, ami őt megelégedéssel töltötte el. Semmi mást nem akart az élettől, csak ezt a szeretettől és változásoktól mentes életet. Ezért ez a nap sem folyt másként, mint évek óta az összes többi. Edzés, bevásárlás, séta haza. Útközben már az éppen akkor olvasott könyvön gondolkodott, mindig megpróbálta kitalálni a folytatást. Annyira belemerült, hogy észre sem vette a lábnyomokat a hóban, pedig egyenesen az ajtajához vezettek. Elgondolkodva kotorászott kulcsot keresve a táskájában, így váratlanul érte a hang a terasz felől, ijedtében felkiáltott.

- Hello, Ella. – ismételte meg a látogató a köszönést.

- Bocs, hogy megijesztettelek, nem akartam. – tette hozzá félénken.

Júlia volt, Ella húga. Vastag fehér bundába burkolózva ült a terasz kicsike padján, bájos arca alig látszott ki a fejére tekert piros sál alól, de kikandikáló tincsei elárulták, hogy a haja fekete és kócosan hullámos.

- Júlia! Hogy kerülsz te ide? Miért nem szóltál? – dörrent rá Ella.

- Megmagyarázom, de nem mehetnénk be? Egy órája várok rád, kissé átfagytam.

- Persze, gyere, menjünk be.

Ella remegő kézzel nyitotta az ajtót, tudta jól, hogy Júlia felbukkanásának oka van, a puszta testvéri látogatás náluk nem volt divat. Ez a bizonyos ok nagyon gyorsan kiderült, mikor a házban Júlia levette a kabátját, ami egy nagyra nőtt pocakot takart. Júlia gyermeket várt.

A hideg bekúszott utánuk a házba, megdermesztette Ella szívét, hiába volt a húga arca könyörgő, szeretetet sugárzó, annál nagyobb ellenállásra talált.

- Te…, te így jöttél ide? Mit akarsz tőlem? – fakadt ki Ella.

- Kérni jöttem. Olyasmit, ami neked nagyon nagy kérésnek számít. Kérlek, hadd maradjak itt a szülésig, és amíg megerősödünk, aztán ígérem, elmegyünk.

- Mi? Te itt akarsz maradni? Pont itt? Miért nem mész ahhoz, aki ezt tette veled? Attól kérj segítséget!

- Meghalt, a családja meg kilökött, mert nem voltunk házasok. Ne engem büntess a szüleink és Tom halála miatt. Ella, kérlek, nem tudom, hová mehetnék. – könyörgött Júlia, de Ella hajthatatlan volt.

- Oda, ahová más ilyen nők is mennek! Az én házamat nem mocskolod be! – kiabálta.

- Ella, ők itt az unokaöcséid. Két apró gyermek, akik nem tehetnek semmiről. Ők kérik a segítséget.

- Ráadásul kettő! Na, szép! Az anyjuk sorsa a gyerekei sorsa is. Itt nem maradhatsz. A konyhában találsz kaját, a nappaliban megalhatsz, de reggel tűnj el. – Ella hátat fordított a húgának.

Reszketve csukta be maga mögött a szobája ajtaját. Az estének annyi. De inkább lemondott a vacsoráról és a teáról, csak ne kelljen többet Júliával beszélni. A fürdés már az edzőteremben megvolt, egyszerűen csak belebújt a pizsamába, eldobta magát az ágyon, és mintha minden rendben lenne, kezébe vette a könyvet. Olvasni próbált, de a szavaknak valahogy nem volt értelmük, az oldalak összefüggéstelenül peregtek a szeme előtt, a történet fonala elveszett. Mert semmi sem volt rendben. Mert most nem menekülhetett. Életének vastag betonból épített bástyái alatt remegett a föld, a falak megrepedtek, mélyen eltemetett érzések akarták lerombolni. Küzdött ellene, erőltette az olvasást tovább, de kínlódását egy nagy durranás szakította félbe. Az ajtó volt, Júlia elment. Megkönnyebbülten felnevetett, már nem kell tovább küzdeni, a dolog eldőlt. Júlia döntött így, ő megengedte, hogy reggelig maradjon, addig még akár meg is gondolhatta magát, de Júlia nem várta meg a reggelt. Az ő döntése, az ő felelőssége. Nem ő az egyetlen, aki így járt, biztosan talál megoldást. Akár örökbe is adhatja a gyerekeit. ( Folyt. köv.)

Az első rész vége

Sziasztok!

A könyv már mindenki számára elérhető, de az utolsó fejezetről még nem meséltem. Eddig sem volt könnyű dolgom, szinte lehetetlen pár mondatban érzékeltetni az egyes fejezetekben történteket, hiszen annyi minden történik. De a vége, az nehéz dolog. Főleg azért, mert ez csak az első rész vége, ami a második, majd a harmadik részben bonyolódik tovább. Nem akarom lelőni a poént azzal, hogy elárulok valamit a befejezésből. De arra se gondoljon senki, hogy ha lesz folytatás, akkor az első résznek biztosan jó lesz a vége, mert a szereplőkre továbbra is szükség van. Lehet, de vajon milyen szerepben? Melyik oldalon? Együtt vagy külön? Ezekre a kérdésekre már nektek kell válaszolni egy jó olvasás után. A véleményetekre is kíváncsi vagyok, írjátok meg nekem: darenasalyaz@gmail.com. Kellemes időtöltést!

Az ellenfél

Sziasztok! 

Most értesültem, hogy az előrendeléssel gondok vannak, ha szeretnétek könyvet, írjatok nekem: darenasalyaz@gmail.com. Köszönöm.

A történet kibontakozása során a fény és az árnyék szembeszállnak egymással, Robin végre farkasszemet nézhet igaz ellenfelével, aki már nem titkolja tovább aljas szándékait:

"Kinyitottuk, de nem a könyvet néztük, hanem a tanárt. Amikor mindenki a könyvet bújta, nagyon lassan felénk fordította a fejét, a tekintetét viszont hirtelen Robinra szegezte. Egy erős hullám lökött meg, mint amikor megdob a tenger. És kezdtem úgy is érezni magam, mint egy tengeribeteg. Farkasszemet nézett Robinnal. Hidegen, dühösen, gúnyosan, a győztesek önbizalmával. A szememben óriásinak tűnt, én meg kicsinek és védtelennek. Nyilvánvaló volt, hogy mennyivel erősebb nálam, bármikor eltaposhatna. Most már értem Sara félelmét, nem vagyunk készek ekkora erővel felvenni a harcot." 

A következő fejezetben Robin és üldözői nyíltan kerülgetik egymást, a félelem Sarában és Robinban egyre nagyobb lesz, hiszen már sejtik, mekkora hatalommal kell megvívniuk egy olyan csatát, amiben magukra maradtak. Nagyi régi papírjai között találnak egy apró nyomot, ami talán segíthet nekik. De az is kiderül, hogy a szenvedést nem kerülhetik el, mert az idejük nagyon kevés:

"Suliba menet Tánya felé kerültem, hiszen a barátnőm még nem tudja, mi történt éjszaka, biztosan megrémül, ha Ray nem megy érte. Amikor megismertem az ikreket és később megtudtam igazi kilétüket, meg azt, hogy mi vár rájuk, azt gondoltam, sok időnk van még. Hogy addig sok kis csatát megvívunk majd Robin lelkéért, és az elkerülhetetlen háborút megerősödve várhatja. A szívem mélyén, titkon azt reméltem, hogy nem is lesz háború soha. Arra igazán nem számítottam, hogy csak hónapokat kapunk, melyekre sötét felhők borítanak árnyékot. Ez a fekete árnyék a jövőnkre is rátelepedett. Egyikünk sem sejthette, mi lesz a vége. Rossz érzés volt egyedül sétálni, akkor is, ha tudtam, hogy Robin jelenléte nélkül nem érhet baj. Az én kínzásomnak is a szeme előtt kell történnie. Ez rettenetes gondolat, mert az jön ki belőle, hogy mindkettőnknek jobb lenne, ha nem lennénk együtt. Ugyanakkor felesleges is. Mászkálhatunk külön, tehetünk úgy, mintha nem számítana a másik, ettől még továbbra is szeretnénk egymást. És így az én fájdalmam semmivel sem okozna kisebb kárt Robinban. Gonoszhoz méltó, igazi ördögi kör bilincselt meg bennünket. A szerelmünk segíthetett és árthatott neki a legtöbbet. Mindenképpen időt kell nyernünk. Robinnak meg kell erősödnie, amihez sajnos még sok időre van szüksége."

Remény

Ahogy ez a virágos rét, úgy virult ki a három orosz kislány életében is a remény. Lettek barátaik, és a legidősebb lány, Tánya érzelmei is mintha viszonzásra találnának. Olga, a nevelőanyjuk már nem volt olyan kegyetlen, többet nem bántotta őket. Talán azért, mert fontosabb dolga lett. Érkezett egy idegen a városba, ő az új tanár az iskolában. Senki sem ismerte itt, csak egyvalaki. Olga.Tánya megdöbbenve fedezte fel, hogy ők ketten együtt dolgoztak egy rejtélyes ügyön. Még nem sejtette, hogy ennek köze van az ikrekhez, főként Robinhoz.

Aztán a folytatásban a tanár úr egy osztálykirándulásra vitte őket a hegyekbe, ahol Robin szépen beleesett az előre eltervezett, gondosan megépített csapdába. Tánya mozdulatlanul feküdt a vértől vöröslő hóban, Robin csak úgy menthette meg az életét, ha használja azt az erőt, amit a rombolás éltet. Először küzdött meg a sötét viharral, egyedül harcolt az elemi erővel, magányosan állta a csapásokat. Mint ez a fa, amit épp kettéhasít a villám, de akkor is áll. Tánya túlélte a támadást, de Robin öntudatlanul esett össze. Senki sem tudja, hogy amikor majd magához tér, milyen lesz. A régi Robin tér vissza, vagy egy másik, aki más céllal érkezik. Úgy tűnik, a tanár úr jó munkát végzett. Természetesen a megbízóinak, és nem a tanítás terén. Azért a régi mondás itt is érvényes, egy csatát megnyert. De a háború még hátravan.

Az első viharfelhők

Kedves Mindenki! 

Kedves Látogatók!

Tartozom nektek némi magyarázattal, hiszen szeptemberre ígértem a könyvet,    de sajnos egy kicsit csúszni fog. Szépen haladunk az előkészületekkel, csak lassabban, mint ahogy terveztük. Ha már tudom, hogy mikorra várható, jelezni fogom. Én is nagyon várom, de addig is, köszönöm a kitartásotokat. Remélem a várakozás jutalma egy szép könyv lesz, sokak örömére.

A folytatás:

Ahogy ezen a képen, a történetben is gyülekeznek már a sötét felhők. A kapcsolat az ikrek között olyan szoros, hogy szeretni is csak egyféleképpen tudnak. Ami az egyik fiúnak öröm, a másiknak szenvedés, és ez a szenvedés megkeseríti az örömöt, soha be nem gyógyuló sebeket okoz.

Részlet a "másik" fiú, az ikertestvér mérgező érzéseiből:

"– Keresned kell valamit, ami más, ami rajtunk kívül van, ami eltereli a gondolataidat, és kizökkent ebből az őrületes levertségből – mellé ültem, és megfogtam a kezét.
Akartam, hogy érezze, tényleg szeretnék segíteni. Hagyta, és csak nézte a kezemet az ő kezében. Lehet, hogy ezt mégsem kellett volna.
– Rajtatok kívül? – kényszeredetten felnevetett. – Olyan nincs, mert az a semmi – még mindig a kezemet nézte, óvatosan megpróbáltam elhúzni. Először engedte, aztán hirtelen visszahúzta.
– Miért fogtad meg a kezem? – kérdezte, és közben nagyon szorított.
– Ray, ez fáj.
– Kérlek, válaszolj!
– Hogy tudd, segíteni szeretnék, és fontos vagy nekem.
– Fontos? Hogy lehet az, hogy te, pont te vagy az első ember, aki nem engem választott, hanem Robint.
– Nem akarhatsz mindent magadnak! – most már dühös voltam.
– Érted cserébe mindent odaadnék – csak most nézett rám.
Tengerkék szemének összes ragyogása odalett. Pont úgy, mint mikor egy virágot beragyog a nap, aztán egy felhő miatt hirtelen árnyékba kerül. Nem szabad engednem a kitörni készülő gyengédségnek, nem kelthetek felesleges reményt.
– Én nem lehetek a tiéd. Az első pillanatban Robint választottam. Igazán sajnálom – eltökéltségem őt is megkeményítette, elengedte a kezem."

Árván

A lányok esti altatója a sírás.

Sziasztok!

A könyv folytatásában egy rövid fejezethez érkezünk, ami a már korábban is említett lánytestvérekről szól. Három középiskolás lány, az édesanyjuk nélkül, egy örökké dolgozó, munkájának élő édesapával, és egy rájuk erőszakolt pótmamával, aki még csak meg sem kísérli pótolni a hiányt a lányok életében. Épp ellenkezőleg, apjuk befolyásoltsága miatt, és az ő tudta nélkül a lányok élete nagyon kemény. Elég egy apró hiba, és a pokol elszabadul.


Egy kis idézet:

"A nagyobb baj otthon van. Apát a suli kezdete óta nem is láttuk. Egyszer meghallottam, amint az Olga nevű szörnyeteg azt mondja apának a telefonba, hogy minden rendben van velünk, nem kell hazasietnie miattunk. Semmi sincs rendben. Olga mindenért üvölt velünk. Elég hozzá egy morzsa a padlón, egy félredobott zokni vagy hangos nevetés. Csak akkor ehetünk, ha ő szólít minket. A saját házunkban néma csendben élünk, semmit sem merünk csinálni."

A varázslat

Ez a fejezet valóban elvarázsol, a szereplőket is, és az olvasót is. Egy lány, és egy fiú. Először csak felfigyelnek a másikra és nézik egymást, sokszor és sokáig. Aztán találkoznak és megismerkednek. Így lenne ez az életben, de nem ebben a könyvben. Mert a történetben ezzel a megismerkedéssel nem egy kapcsolat kezdődik, hanem egy tragédia. Minden figyelmeztetés ellenére az életük összefonódik. Átélhetnek múlandó, de szép pillanatokat. Egy rövid időre. 

Egy kis részlet, de nem a legizgalmasabb!

"Természetesen észrevették, hogy többet figyelek rájuk, ők is egyre többször néztek felém, néha egész hosszú ideig rajtam felejtették a szemüket. Nem volt kellemetlen, sőt, és a rosszullét se jelentkezett többet. Hihetetlen, na, az volt. Pont én. Én lennék az, akire odafigyelnek. Képtelenség. Újra és újra meg kellett győződnöm róla, hogy biztosan engem néznek-e. Ha visszanéztem rájuk, Ray mindig elkapta a tekintetét, de Robin soha. Nekem nem volt ijesztő az a feketeség a szemében, átölelt, beburkolt és ringatott. Ott lebegett közöttünk a néma kérdés: ki vagy te? Néha a folyosón, ha elment mellettem, egy pillanatra hozzám ért a keze, tudtam, hogy Robin véletlenül nem csinál ilyet."

A rejtély

A folytatásban nagyi emlékei alapján, az ő édesanyjának életén keresztül fény derül a titokra, ami beárnyékolja az ikrek életét, és nemcsak az övékét. Sara rádöbben, hogy a sorsuk közös, csak együtt küzdhetnek meg azzal, ami az ikrekre vár. Mindezt nagyitól tudja meg, aki azt remélte, hogy erre soha nem lesz szükség, és akinek egészen kicsi korában kellett átélnie az édesanyja és a bátyja elvesztését. Egy olyan küzdelem miatt, ami azóta is, örökké tart.

Egy kis idézet a fejezetből:

"Anyám egyre rosszabbul lett, a gyermek rémülten állt a sarokban, a félelemtől mozdulni sem mert. Közben a bátyám is felébredt, és valamiért odament az idegen kisgyerekhez, talán megörült neki. Apa nem figyelt rájuk, anyát tartotta a karjában.

– Ígérd meg nekem, hogy holnap elviszed a gyerekeket innen! Ígérd meg, kérlek, muszáj! – anyám könyörgött.

– Megígérem, elviszem őket! – akkor apám már tudta, hogy nincs tovább."

A blogom rövid címe: darena.hu. 

A másik család

A lányok otthona, csak látszatra barátságos.

A második fejezetben új szereplőkkel találkozhattok, akik a világ másik feléről települtek át a városkába egy látszólag hétköznapinak tűnő indok miatt. Három magányos kislány, akik csak egymásra számíthatnak, még barátaik sincsenek, mert ezen a vidéken idegenkedve fogadott származásuk és szokásaik miatt kirekesztődtek a diáktársaik közül. Otthonról menekülnek a suliba, az iskolából pedig haza. Szeretet sehol sem várja őket, csak akkor, amikor édesapjuk hazajön. Néha. Az álmaikba, a vágyaikba kapaszkodnak. Különösen a legidősebb, akinek azonnal feltűnik, hogy az eddig senkivel sem törődő ikrek hirtelen érdeklődést mutatnak az új lány iránt, ami miatt veszélybe kerülhet saját eltitkolt reménye. Vetélytárs, vagy barátnő? A fejezet végére ez még nem derül ki.

Egy csodás hír: hamarosan készen lesz a könyvem borítója, én már láttam a tervet. Szenzációs, fantasztikus, eszméletlenül jó lett! Nekem nagyon-nagyon tetszik, remélem nektek is fog! Viszlát legközelebb!

Az első fejezetről

Gyönyörű hegyek lábánál megbúvó városka, ahová már az első oldalakon ellátogatunk. Ahol Sara visszakapja a múltját, a szobáját, régi barátait és egy olyan életet, amit nagyon szeretett. Sok év telt el, mióta utoljára itt járt, a városka nem sokat változott, de a lakói igen. Annyiban, hogy két idegen család telepedett le a városban, felbolygatva a hely álmos nyugalmát. Az egyik az ikrek családja. Különcségük miatt kissé tartanak tőlük az emberek, kerülik őket, de beszélnek róluk. A másik egy orosz család, három lánytestvér, akiknek nem könnyű az életük, mert édesanyjuk meghalt. Miért választja két ilyen ide nem illő család pont ezt a városkát lakhelyéül? Mi vonzotta őket erre a pár ezer lakosú településre? Van-e valami közük egymáshoz? Természetesen mindegyik kérdésre megtalálhatjuk a választ, ha nem is az első fejezetben, később biztosan. Sara is felteszi magának ezeket a kérdéseket. Óvatosan, de egy erős belső sugallat hatására kíváncsian  közeledni próbál az ikrekhez, amit ők egyáltalán nem fogadnak szívesen. Szembe találja magát egy titokkal, ami először félelmetesnek tűnik és Sara megrémül. 

Valahogy így képzeltem el a házat, ahol a lány él. Ez a nagymamája háza, Sara ide született és történetünk idején ide tér vissza a nagyival és az édesanyjával. Tudom, kissé nagy hármuknak. De már nagyi is itt nőtt fel, a ház magában hordozza a múltat, és a válaszokat, amiket Sara keres. Amiknek egy részét megtalálja az egyik fiú, Robin szemében, hogy aztán soha többé ne szabaduljon, hogy az éj-fekete szempár örökre magához láncolja. Hiába nagyi intő szavai, Sara csapdába esett. Tudja, hogy nincs hátra, csak előre egy olyan úton, amin cseppnyi öröm mellett rengeteg szenvedés vár rájuk.

Ajánlom, nézzetek körül ezen az írói blogon is, érdemes.

Egy kis előzetes

A különbözőség az, ami összeláncolja az ikreket.

Sziasztok!

Köszönöm az érdeklődést és a jókívánságokat! Muszáj elmondanom, hogy nagyon jó volt megírni ezt a könyvet, csak a türelmetlenségemet viseltem nehezen. Mert a fejemben kisebb részletektől eltekintve az egész történet készen volt, de a papíron lassan bontakozott ki. Ezért néha képes voltam hajnalig írni, egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Ahogy ígértem, írok a regényről is. A történet főszereplői egy fiú ikerpár, és egy lány. Az ikrek születését és gyermekkorát titkok és tragédiák kísérik végig, amelyek felnőtté válásuk küszöbén készülnek kiteljesedni. Nagy teherrel és nagy feladatra születtek, nagyon különbözőek, és félelmetesen szépek. Amikor a lány beléjük botlik, a lelke mélyén érzi, hogy ez a találkozás nem véletlen, az ő sorsa és az ikreké egy közös úton halad tovább. De milyen úton? Hát persze. Sötét viharokkal teli úton. Jöjjön néhány sor az előszóból, a következő alkalommal belekukkantunk az első fejezetbe. 

Minden jót.

"A nagy pillanatok nem adódnak az életben, mi tesszük azokat naggyá. Azzal, hogy rátalálunk valamire a lelkünkben, ami segít felemelkedni, és van a szívünkben valaki, akiért érdemes, akiért bármit megtennénk, akiért az életünket is odaadnánk, ha tehetnénk. De mit tehetünk, ha annak, akit szeretünk, az életünk és a halálunk is árthat."
 

Így kezdtem az írást

Hófoltos hegyek és fenyvesek közt megbúvó tavak.
Egy fájdalmasan gyönyörű kaland helyszíne.

Kisiskolás korom óta rajongtam a könyvekért, nagyon sokat és sokfélét olvastam, szerettem a könyvek világát, azt, hogy azokban minden lehetséges. Egyszer erről beszélgettünk egy kedves barátnőmmel és egyben kolléganőmmel,  ő mondta nekem azt, hogy: "Miért nem írsz te is egy könyvet?". Tényleg, miért ne. Ez volt az a pillanat, amikor igazán komolyan foglalkoztatni kezdett az írás gondolata. Már évekkel korábban is gondoltam rá, de nem bíztam eléggé magamban. Most úgy gondoltam, megpróbálom. Az elhatározást tett követte, vettem egy kis laptopot, kitaláltam a témát és elkezdtem. Azóta velem él a történet, zubog bennem, várja, hogy papírra kerüljön. Nagy örömömre az első könyv kéziratán már folynak az előkészítő munkálatok, a megjelenés szeptemberre várható. Legközelebb írok a könyvről is, előlegként egy kép a helyről, ahol a történet játszódik, de a neve maradjon meglepetés. Ha kíváncsiak vagytok valamire, a "megjegyzés"-ben kérdezhettek. Viszlát hamarosan.

Első regényem születése

Sziasztok!

Egy lány a sötét felhők árnyékában.

Hamarosan megjelenik első regényem, amelynek létrejöttét szeretném megosztani veletek. Néha még nekem is hihetetlen, hogy valóban én írtam, de a történet bennem él és alig vártam, hogy kiírhassam magamból. Hogy miről szól? Mindenből van benne egy kevés, ami kiszakíthatja az olvasót a valóságból, és egy kicsit elvarázsolja. Szerelem, küzdelem, izgalom és egy kis fantázia. A regény címe: Sötét vihar, a most megjelenő első könyv címe pedig: Árnyék. A címek és ez a fotó talán sejtet valamit. Amíg a könyv készül, elmesélem, hogyan született és részleteket is olvashattok majd. Addig is várom a megjegyzéseket, de írhattok nekem ide is.