Robin és Ray, a Sötét Vihar kötetek titokzatos ikerpárjának születése, Júlia halála:
"Csak két hét telt el a
hónapokból, mikor egy délelőtt Ella szokás szerint bement a munkahelyére. Már
megtanultuk, hogy ilyenkor nem eszek előtte, hogy ne kelljen hányni. Zsibbadtan
feküdtem a szobámban, de így is meghallottam a halk lépéseket odalent. Megörültem,
már nagyon vártam Emmáékat, azt hittem ők azok.
- Emma? Ti vagytok? – kiáltottam,
már ha ez kiáltás volt egyáltalán.
De válasz, az nem jött. Emma már
szólt volna, sőt itt állna az ágyamnál. Tehát nem ők azok. A lépéseket viszont
még mindig hallottam, lassan közeledtek a lépcsőn. Akárki az, a szándékai nem
lehetnek tiszták. Azok a halk, apró, egyre jobban hallható kis reccsenések
elérték azt, amit a szüleink halála óta semmi és senki. Rettegtem, megint. Védekezésre képtelen
állapotban vártam az elkerülhetetlent, a levegő sípolva száguldott ki belőlem,
a szívem zaklatottan verdesett. Féltem, nagyon. Magamban segítségért
sikoltottam, bár tudtam, hogy senki sem érhet ide időben. A látogató felért a
lépcsőn, hallottam ziháló lélegzését, egy pillanatra megállt, aztán megjelent a
szobám ajtajában. Fekete ruhában és köpenyben, mindent eltakaró szemüvegben, de
azonnal felismertem.
- Roger? Te vagy az? Mi lett
belőled?
- Jól nézd meg! A te műved! – a
hangja irtózatos volt, metszően éles, a gyomrom forogni kezdett tőle.
- Az én művem? Ezt te művelted
magaddal!
- Félreérted. Azért jöttem, hogy
megköszönjem. Nélküled még most is az erdőben rohangálnék.
- Ártó lettél, és még örülsz is
neki.
- Én nem örülök semminek, mert
minden az enyém, amit csak akarok.
- Sajnálom. Megköszönted, menj
el.
- Ne siettess, Júlia. – belépett,
és közeledett hozzám, a belőle sugárzó gyűlölet megbénított.
- Mit akarsz még?
- Mindjárt megtudod. Egyetlen
dolog van, ami még nem az enyém, és amit mindennél jobban akarok.
A levegő megrekedt a
mellkasomban, egy pillanatra a szívem is megállt. Nem, az nem lehet! Ne! Még
egyszer ne!
- De igen, te az enyém vagy,
Tylor elvett tőlem, de ennyi nekem is jár belőled. – már mellettem állt, és
válaszolt a gondolataimra, majd fölém hajolt.
Megbénított, mozdulatlanul,
tehetetlenül feküdtem, amíg használta a testemet. A fájdalom olyan erős volt,
hogy az agyam nem bírta tovább, összeomlott. Megszűnt a világ, elborított a
sötétség, de ott legalább egyedül voltam. Soha többé nem akartam visszajönni.
Az életnél még a halál is kellemesebbnek ígérkezett, de ezt a szeretteim nem
hagyták. Emma kétségbeesett hangja ébresztgetett valahonnan a távolból. Nincs
kegyelem, vissza kell térnem.
- Júlia! Júlia! Hallod? Ébredj!
Itt vagyunk!
- Ne kiabálj, már ébredezik,
mozog a szeme! – hallottam Masont is.
- Mason, értesítsd a bázist,
aztán szólj Ellának is!
- Jól van, megyek már!
- Júlia, hallasz? – Emma nem
nyugodott.
- Hal…, hallak. – suttogtam alig
hallhatóan.
- Na végre! Már totál beijedtem.
Nem tudtuk elkapni, meglépett, pedig mikor szóltál, azonnal indultunk.
- Ro.. Roger volt.
- Micsoda? Roger? Akkor mind a
ketten..? De hát ez iszony! – Emma döbbenten tudatosította magában a
történteket.
- El kell mennem innen. Ella
miatt. – kértem erőtlenül.
- Félsz, hogy visszajön?
- Igen.
- Oké, megígérem neked, hogy
elbújunk valahol. Így jó lesz?
- Jó. – ez volt az utolsó szó,
amit ki bírtam nyögni, a süket, fekete, de jótékony semmi megint magába
rántott, én meg hagytam.
Álomszerűen lebegtem élet és
halál, fény és sötétség között. Néha feleszméltem és érzékeltem a
környezetemet. Tudtam, hogy Emma és Mason elvittek valahová, de mindig
visszamenekültem a fájdalom nélküli sötétségbe. Jó volt így, semmiről sem
tudni, semmit sem érezni. Nem akartam szembenézni a sorsommal, a szenvedéssel,
már semmit sem akartam. Szinte kívántam a halált. Csak a babák tartottak
életben, őket még megvárom, aztán hadd menjek. Nem aggódom értük, Emma biztosan
vigyáz rájuk, és Tylor is. Én nem maradhatok velük. Képtelen lennék az apjuk
szemébe nézni, nem tudnám úgy szeretni őt, ahogy a fiaink kedvéért meg kellene
tennem, nem bíznék benne és örökké rettegnék Rogertől. Ezt én már nem tudom
helyrehozni. Az időről nem volt fogalmam. Csak sejtettem, hogy ami nekem a
sötétségben perceknek tűnik, az a valóságban több hónap is lehet. Abból, amit
időnként megértettem a körülöttem zajló eseményekből. Emma rácsodálkozott
óriási hasamra, Mason panaszkodott, hogy már hónapok óta itt rostokol, és
aggódtak a közelgő szülés miatt. Egyszer elmosódva ugyan, de megértettem a
beszélgetésüket.
- Emma, el kell vinnünk innen, mi
ketten nem vállalhatjuk a szülést. Te is látod, hogy ő nem lesz képes
megszülni.
- Majd a doki segít nekünk. –
Emma hangját egész közelről hallottam.
- Ez nem a mi dokink, nem fog
érteni semmit, már most is furcsán néz ránk!
- Kimagyarázzuk, mint azt, hogy
miért nem akarjuk kórházba vinni.
- Azt még ráfoghattad a
biztosításra, de ha Júlia élete veszélyben lesz, azt már nem tudod!
- Erős lány, kibírja.
- Emma, nem látod a valóságot.
Meg kell császározni, egyedül nem szüli meg őket.
- Majd a doki itt megcsinálja!
- Hol? A konyhaasztalon? Hogy
képzeled? – kiabálta Mason.
- Megveszünk mindent, ami kell!
- Persze, és már bukott is a
biztosítás nélküli alibid.
Emma hallgatott, éreztem, hogy
megsimogatja az arcomat és megfogja a kezem.
- Meg akartam várni Tylort, félek
elvinni innen.
- Tylor még nem jöhet, az idő meg
sürget. – hallottam Mason lépéseit, közelebb jött. – Tudom, hogy a legjobbat
akarod neki, de segítség nélkül nem fog menni. El kell vinnünk a bázisra.
- Az nagyon messze van.
- Csak addig kell eljutnunk, amíg
a helikopter értünk tud jönni.
- Az sem kevés, és ki tudja, hogy
bírja a mozgatást.
- Nem tehetünk mást, Emma,
mennünk kell. Hívok segítséget. Rendben?
- Nagyon félek, de igazad lehet.
Nem bírnám elviselni, ha itt halna meg, mert nem kap megfelelő ellátást. De azt
se bírnám elviselni, ha az utazás okozna neki még nagyobb bajt.
- Kérek egy orvost is a mieink
közül, aki elkísér minket.
- Már mióta kérjük, de mindig az
a válasz, hogy máshová jobban kell.
- Persze, mert eddig megoldottuk
az ellátását, de az útra nem vihetünk magunkkal itteni orvost.
- Jó, ha lesz orvos, mehetünk.
- Ne félj Emma, odaérünk
épségben.
- Ha te mondod…
Lehet, hogy folytatták még, én
már nem hallottam mást. Boldogan vettem tudomásul, hogy hamarosan véget érnek a
szenvedések, már csak egy kicsit kell kitartanom. Szerettem volna elmondani
Emmának, hogy miattam ne aggódjon, és megkérni, hogy vigyázzon a fiaimra, de
nem volt erőm a beszédhez. Nem baj, így is jó. Emma kérés nélkül is tudni
fogja.
Fájt, nagyon fájt, valami rázta a
testemet, és hideg volt. Rájöttem, úton voltunk. Hallottam az erdei állatok
hangját, és a társaim futásának halk surrogását. Hirtelen valaki felkiáltott.
- Állj! Nem tudjuk kikerülni
őket, készüljetek.
A rázás megszűnt, lefektettek
valahová és betakartak, még az arcomon is éreztem a takarót. Fojtott kiáltások,
puffanások jutottak el hozzám. Bármennyire gyenge voltam is, próbáltam éber
maradni, mert tudtam, hogy a társaim harcolnak. Ártók kerültek az utunkba.
Sokáig hallottam a csata hangjait, aztán hirtelen csend lett. Túl nagy csend.
Csak az eső kopogott halkan az arcomra terített takarón, picit megemeltem a
kezem és lejjebb húztam, hogy kapjak levegőt, meg azt gondoltam, így jobban
hallhatom az erdő hangjait. Fáztam és iszonyúan féltem. Vártam, hogy valaki odajön hozzám, csak
vártam, és vártam. Senki sem jött. A tudatom utolsó villanásával még
megértettem, hogy a társaim és Emma nincsenek többé. De még nem mehettem, még
nem! Még vissza kell mennem!
Hideg eső permetezte az arcomat,
fények villogtak a szemem előtt, emberek kiabáltak mellettem.
– Gyorsan! Siessenek! Jöjjenek!
Egy terhes nő! Nem reagál semmire! Itt találtam rá, a híd alatt!
– Nem tudja, ki lehet ez a nő?
– Nem tudom, nem ismerem. Az
erdőben sétáltunk, a kutya húzott ide.
– Van még gyenge pulzus, azonnal
vigyük be! Talán még megmenthetjük, vagy legalább a babát!
Felemeltek, autóba raktak,
hallottam a motor duruzsolását. Megint a rázkódás. Nagyon fáj, már nem érzem a
testem, nincs testem, nincs más, csak ez a fehér, szikrázó, súlytalan, mindent
felemésztő fájdalom. Ne! Őket ne! Kérem! Nekik ne fájjon! Csak nekem! Még
jobban, csak nekik ne! Kérem! Segítsenek, segítsenek nekik!
– Ismeretlen terhes nő válságos
állapotban, vérnyomás alacsony, nem lélegzik, de magzati szívhang még van,
lehetséges, hogy ikrek! Azonnal a műtőbe!
Hallom őket és látom is. Innen
fentről magamat is látom, de ez nem fontos. A fiaim! Élnek! Nagyon sírnak.
Milyen gyönyörűek! És milyen különbözőek! Hát persze, ahogy lennie kell. Engem
hívnak. Már nem mehetek. Ne sírjatok, jobb így, nem lehetek veletek, de ti ott
lesztek egymásnak.
– Már elveszítettük, nem tehetünk
semmit! Valahogy próbáljuk megnyugtatni a gyermekeket, szerencsére ők jól
vannak.
Jól vannak, a fiaim jól vannak.
Csak erre vártam. A fehér fény értem jött és átölelt. Megszabadultam."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése