Kővé fagyott gyermekek

Köszöntök Mindenkit Nálam!

Nagy szeretettel ajánlom mindenkinek az első novellám egy kis részletét, aki olvasta a regényt, annak egy kicsit ismerős lehet a történet és a szereplők. Nem véletlenül. Kiragadtam a regény cselekményéből egy mellékszereplőt, az ikrek nagynénjét és egyben a nevelőanyjukat, aztán fontam köré egy mesét. Egy kis játék a szereplőkkel, de a történetnek semmi köze a regényhez. Csak maradtak bennem sorsok, élettörténetek a könyvből, sok szereplőről lehetne mesélni még, és lehet, hogy fogok is. Jó olvasást! Hamarosan érkezik a folytatás. 

Kővé fagyott gyermekek

Írta: Darena Salyaz

Csikorgó hideg volt odakint, a fák ágai meghajoltak a vastag hóréteg és a jégcsapok súlya alatt, a reggel még mindenütt érintetlen hótakarót mutatott. Épp csak világosodott, de Ella már az ablakban állt, gőzölgő csészével a kezében, és merengve nézte az égből kitartóan potyogó hatalmas hópelyheket.

Hamarosan indulnia kell, kezdődik az első órája az edzőteremben a korán kelő, lelkes mozogni vágyóknak. De nem sietett, szerette ezt a reggeli nyugalmat, szerette otthona csendjét, és a város kerítésen kívül rekedt lüktetését is, ami biztosította számára a magányt. Igazi városi ember volt, nem akarta, hogy észrevegyék, nem kereste a társaságot, nem volt szüksége barátokra, vagy családra, egyedül akart élni. Az edzőterem a sajátja volt, azért, mert ott az emberek nem beszélgettek sportolás közben, és mert így nem kellett felettesnek, vagy főnöknek megfelelni. Levezényelte az órákat, edzésterveket készített, segített mindenkinek, de senkit sem engedett közel magához.

Miért? A szülei egymást követve, hosszú betegségben meghaltak. Volt egy fiú is, Tom, akit szeretett, de ő is meghalt egy balesetben. A húgát már Ella üldözte el magától, úgy érezte, nem bírna elviselni még egy veszteséget. Inkább ne éljen a közelében, hadd higgye, hogy boldogan él valahol a világban, és ha történne vele valami, arról lehetőleg nem is akar tudni. A húga ezt komolyan is vette, évek óta nem beszéltek egymással. Ella számára a magány maga volt a biztonság és a nyugalom.

Letette a csészét a konyhapultra, a fürdőben gyorsan megborzolta rövid, szőke haját, magára kapta kedvenc szürke melegítőjét, meg a kabátot és a csizmát, aztán becsapta maga mögött a ház ajtaját. Az edzőterem nem volt olyan közel, de gyalog járt, élvezte a reggeli sétákat, különösen ilyenkor, a talpa alatt ropogó tiszta hóban lépkedve. Nem volt különösebben szép nő, bár az alakja hibátlan a sportnak köszönhetően, és az arca is kedves, a tekintete meleg és barna, de nem törődött magával sokat. Minek, hiszen nem akart tetszeni, még saját magának sem. Egyetlen szenvedélye a könyvesbolt volt, nagyon szeretett olvasni, a könyvek által megjelenített világokba belemerülni. Tulajdonképpen, az edzéseken és az olvasáson kívül nem is igen csinált mást. Esetleg zenét hallgatott, amíg vacsorát főzött, vagy éppen reggelizett.

A napjai egyformán teltek, ami őt megelégedéssel töltötte el. Semmi mást nem akart az élettől, csak ezt a szeretettől és változásoktól mentes életet. Ezért ez a nap sem folyt másként, mint évek óta az összes többi. Edzés, bevásárlás, séta haza. Útközben már az éppen akkor olvasott könyvön gondolkodott, mindig megpróbálta kitalálni a folytatást. Annyira belemerült, hogy észre sem vette a lábnyomokat a hóban, pedig egyenesen az ajtajához vezettek. Elgondolkodva kotorászott kulcsot keresve a táskájában, így váratlanul érte a hang a terasz felől, ijedtében felkiáltott.

- Hello, Ella. – ismételte meg a látogató a köszönést.

- Bocs, hogy megijesztettelek, nem akartam. – tette hozzá félénken.

Júlia volt, Ella húga. Vastag fehér bundába burkolózva ült a terasz kicsike padján, bájos arca alig látszott ki a fejére tekert piros sál alól, de kikandikáló tincsei elárulták, hogy a haja fekete és kócosan hullámos.

- Júlia! Hogy kerülsz te ide? Miért nem szóltál? – dörrent rá Ella.

- Megmagyarázom, de nem mehetnénk be? Egy órája várok rád, kissé átfagytam.

- Persze, gyere, menjünk be.

Ella remegő kézzel nyitotta az ajtót, tudta jól, hogy Júlia felbukkanásának oka van, a puszta testvéri látogatás náluk nem volt divat. Ez a bizonyos ok nagyon gyorsan kiderült, mikor a házban Júlia levette a kabátját, ami egy nagyra nőtt pocakot takart. Júlia gyermeket várt.

A hideg bekúszott utánuk a házba, megdermesztette Ella szívét, hiába volt a húga arca könyörgő, szeretetet sugárzó, annál nagyobb ellenállásra talált.

- Te…, te így jöttél ide? Mit akarsz tőlem? – fakadt ki Ella.

- Kérni jöttem. Olyasmit, ami neked nagyon nagy kérésnek számít. Kérlek, hadd maradjak itt a szülésig, és amíg megerősödünk, aztán ígérem, elmegyünk.

- Mi? Te itt akarsz maradni? Pont itt? Miért nem mész ahhoz, aki ezt tette veled? Attól kérj segítséget!

- Meghalt, a családja meg kilökött, mert nem voltunk házasok. Ne engem büntess a szüleink és Tom halála miatt. Ella, kérlek, nem tudom, hová mehetnék. – könyörgött Júlia, de Ella hajthatatlan volt.

- Oda, ahová más ilyen nők is mennek! Az én házamat nem mocskolod be! – kiabálta.

- Ella, ők itt az unokaöcséid. Két apró gyermek, akik nem tehetnek semmiről. Ők kérik a segítséget.

- Ráadásul kettő! Na, szép! Az anyjuk sorsa a gyerekei sorsa is. Itt nem maradhatsz. A konyhában találsz kaját, a nappaliban megalhatsz, de reggel tűnj el. – Ella hátat fordított a húgának.

Reszketve csukta be maga mögött a szobája ajtaját. Az estének annyi. De inkább lemondott a vacsoráról és a teáról, csak ne kelljen többet Júliával beszélni. A fürdés már az edzőteremben megvolt, egyszerűen csak belebújt a pizsamába, eldobta magát az ágyon, és mintha minden rendben lenne, kezébe vette a könyvet. Olvasni próbált, de a szavaknak valahogy nem volt értelmük, az oldalak összefüggéstelenül peregtek a szeme előtt, a történet fonala elveszett. Mert semmi sem volt rendben. Mert most nem menekülhetett. Életének vastag betonból épített bástyái alatt remegett a föld, a falak megrepedtek, mélyen eltemetett érzések akarták lerombolni. Küzdött ellene, erőltette az olvasást tovább, de kínlódását egy nagy durranás szakította félbe. Az ajtó volt, Júlia elment. Megkönnyebbülten felnevetett, már nem kell tovább küzdeni, a dolog eldőlt. Júlia döntött így, ő megengedte, hogy reggelig maradjon, addig még akár meg is gondolhatta magát, de Júlia nem várta meg a reggelt. Az ő döntése, az ő felelőssége. Nem ő az egyetlen, aki így járt, biztosan talál megoldást. Akár örökbe is adhatja a gyerekeit. ( Folyt. köv.)