2014. január 19., vasárnap

Darena Salyaz: Vihar Előtt

Kedves Olvasóim!

Ahogy korábban már ígértem, jöjjön a MEGLEPETÉS ajándékom azoknak, akik olvasták a Sötét Vihar három kötetét: egy kisregény az ikrek fogantatásának és születésüknek életükhöz hasonló drámai, fájdalmas és kalandos történetéről. Az első fejezet Rogerről szól, az ikrek apjának testvéréről, a későbbi gonosz nagybácsiról, akinek fontos szerepe volt a trilógiában. Mostantól rendszeresen közlöm majd a történetet részletekben, amihez jó olvasást kívánok szeretettel: Darena

ROGER NAPLÓJA

Követhetetlen őrület, ez a legjobb jellemzője mostanában a napjainknak. Tegnap még Washington államban voltunk, most Dél – Dakotában bujkálunk a Black Hills hegyoldalain húzódó fenyvesekben. Bujkálunk, igen. Mert az ártók mindenütt ott vannak. Ölnek, egymásnak ugrasztják az embereket és röhögnek rajtuk, gyerekeket rabolnak el, meg lányokat, de ha ahhoz van kedvük, megbetegítenek egy egész falut. Szépségükkel elkábítják az embereket, aztán bármit megtehetnek velük. 
Kitartóan követjük őket, egyik helyről a másikra, de nem sülnek el túl jól a dolgok.  Nagyon megerősödtek, egyszerűen nem bírunk velük, egyre többször fordul elő, hogy megvert kutyaként menekülünk. A bázison azt mondják, azért lettek ilyen sokan, mert az egész világból özönlenek ide, Amerikába. Az okát persze nem ismerjük, de talán ők sem. Nem látszanak összeszedettnek, nincs vezérük, azt érezni lehetne rajtuk. Szerintem csak rájöttek, hogy ha nagyobb csapatokban mászkálnak, akkor nagyobb az esélyük is velünk szemben. Igazuk van, nekünk sokkal könnyebb volt, amíg egymást is gyűlölve magányosan barangoltak, és szinte egyesével kaphattuk el őket. Elég volt fehéren szikrázó ruhánk fényes villanása a terepruha alól bele a szemükbe, aztán mehettünk is tovább. De ha többen vannak, mindig akad, akinek van ideje szemüveget rántani, és pokoli kínokat küldeni ránk, képesek szétrobbantani a testünkben az ereket. A napszemüveg az egyetlen védelmük ellenünk, de ha gyorsak, akkor ez bőven elég. Mi védők vagyunk, az életünket tettük fel az emberek és a világ védelmére. Ők az ártók, akiket csak a pusztítás éltet, meg az, hogy megszabaduljanak tőlünk, és rávethessék magukat a világra. A szemük sárgás fénye mögött a pokol rejtőzik, de ha belevillan egy tiszta, fehér fény, az rögtön kioltja ezt a tüzet, és elpusztítja őket. Szeretem nézni a ruhájukból felszálló vékony füstcsíkokat, ahogy gyilkos lelkük semmivé lesz, megnyugtató látvány. Egy sikeres összecsapás után elönt az a jó érzés, hogy megint megszabadítottuk a világot néhány élősködőtől, és ez erőt ad ehhez az egyébként elkeseredett szélmalomharchoz. Csak közben nagyon fáradtak vagyunk, kevés búvóhelyünk van még, ahol megpihenhetünk, és nem is merjük nagyon használni őket, nehogy felfedezzék. Egyedül a bázison lehetünk tökéletes biztonságban, mert azt egy szuper védelmi rendszer védi, az ártók a közelébe sem juthatnak. Igazából más sem, mert a mi szigetünk az avatatlan szemnek láthatatlan, köszönhető ez egy visszatükröződő védőburoknak, ami az óceán képét vetíti ki a világ felé, eltakarva így az otthonunkat. Ha nagyon kimerülünk, vagy valaki megsebesül, akkor oda vonulunk vissza megerősödni. Már hetek óta nem jártunk ott, csak rohanunk egyik csatából a másikba, néha elkésünk, és sok ember meghal, máskor mi kényszerülünk futásra, de néha boldogan tapossuk földbe az ártók feleslegessé vált, gazdátlan ruháit. Olyankor imádom nézni őt, az arca ragyog, a szeme csillog, és mosolyog.
Ő Júlia, a lány, aki elvette az eszemet. Gyönyörű, bár ez köztünk nem kirívó, mert mind szépek vagyunk. Ugyanolyan szépek, mint az ártók, csak a mi szemünkből a végtelen kékség nyugalma árad, jó esetben. Sajnos a vérünk nem tiszta, az ártók néha a mi lányainkat is elrabolják, vagy csak elkapják, amiből aztán árnyékgyermekek születnek hatalmas, fekete szemekkel, bennük megduplázódott erő, és egy kiforratlan lélek, akiből felnőve lehet akár az ártók, vagy a védők vezére is. Sok bántás, szenvedés, szeretetlenség, vagy a szeretteik megkínzása kihozhatja belőlük a legrosszabbat, amit aztán az ártók ellenünk fordíthatnak. Ez az oka, hogy az ilyen gyermekeket igyekszünk elrejteni, és felügyelni a növekedésüket. Anyánk mesélte, hogy minket is annak várt, mert a terhessége idején egyszer nagyon ráijesztettek, és ez bőven elég lett volna, de szerencsére nem így lett. Én, és az ikertestvérem, Tylor kék szemmel születtünk, családunk óriási megkönnyebbülésére. A szépség, az erő, a gyorsaság, és a gyógyítás képessége mellé okosságot is kaptunk, könnyedén kijártuk a sulit, és azóta csak az ártók elleni háborúnak élünk. Tylor most nincs velünk, a bázison segít, de később csatlakozik hozzánk. Viszont Júlia itt van.
Két napja találtunk rájuk, a barátnőjével épp rá akartak támadni egy csapat ártóra, nélkülünk csúnya véget ért volna egy ilyen túlerővel szembeszállni, de két nap alatt rájöttem, hogy Júliát nem lehet megállítani. Hozzánk csapódtak, most már velünk együtt harcolnak, és az első közös csatában azonnal beleszerettem a lányba. Hihetetlen erővel, fékezhetetlen tűzzel küzd ellenük, ahol ő van, ott az ártók esélyei erősen megcsappannak. Ezért nem érdekelte a túlerő, a bátorsága és a hév, ami fűtötte őt, egy egész csapatot képes volt helyettesíteni. Csodálatra méltó a lénye, titokban csodáltam is, és imádtam őt. Neki nem szóltam, arra várok, hogy észrevegyen, hogy megérezzem, ő sem közömbös irántam, és akkor majd lépek. Addig csak messziről gyönyörködöm benne, ahogy most is. A barátnőjével, Emmával, a tűz mellett üldögéltek, és halkan beszélgettek, én mögöttük ültem egy fának dőlve, onnan hallgattam őket. Júlia szőke hajának vállára omló tincsein a lemenő nap rézszínűen csillogott, kezével folyton az egyik tincset babrálta, hosszú lábait maga alá hajtogatva a sarkára ült, kissé oldalra fordulva figyelte Emmát. Aki egyébként tökéletes ellentéte volt Júliának. Alacsony alkat, rövid, barna haj, de hozzá egy nagyon kedves, bájos arcocska. Júlia arca olyan volt, mint a holdfény a vízen, halovány és fehér, szinte áttetsző. Rózsaszín ajkai erősen kirajzolódtak a fehérségből, tengerkék szemei pedig egyenesen kiragyogtak belőle. Ez a szépség még köztünk is kirívónak számított.  
Mindenki megvacsorázott már, hamar befaltuk a szendvicsadagunkat, a többiek picike, épphogy valamennyire védelmet biztosító sátrukban le is pihentek, rajtam kívül csak Júliáék voltak fent még, meg Mason, aki egy este sem feküdt le addig, amíg egy tóban vagy folyóban meg nem fürdött. Pedig általában kétnaponta az egész csapattal kerestünk egy fürdésre alkalmas helyet, de Masonnak ez nem volt elég. A víz most is csöpögött még rövid, szőke hajából, tökéletes izmokkal domborodó meztelen mellkasa nedvesen fénylett, amikor hirtelen lecövekelt a tűznél, és vigyorogva lehuppant a lányok mellé. Kicsit irigyeltem a haját, az én fekete, göndör fürtjeimet nehéz volt megzabolázni, kusza kazalként rajzolták körbe kissé kerek arcomat. A mellkasát nem kellett irigyelnem, itt mindenki különösebb erőfeszítés nélkül ilyen volt. Tökéletes. Túlságosan is, ezért nem szerettünk az emberek közé menni, megzavarta őket ez a tömeges hibátlanság.
- Helló! – köszönt rá Mason a lányokra, Emma jól láthatóan örült a fiúnak. Bár Júlia nézne így rám.
- A mindig tiszta Mason. Merre jártál? – kérdezte kedvesen.
- Emma, nem látod? – bökte oldalba viccesen Júlia.
- De, igazad van, látom. A szokásos esti pancsolás.
- Így van. Jöhetnétek ti is. Szavamra, nem néznék oda.
Emma csillogó szemmel felnevetett.
- Te lehet, hogy nem. De én igen!
Mason elkomolyodott.
- Akkor gyere velem holnap. Mit szólsz? – Csak Emmát nézte, míg a választ várta, de a lány zavarba jött.
- Nem is tudom, még meggondolom. – közben aggódva pillantgatott a barátnője felé.
- Menj csak, nem gond. – biztatta Júlia.
- Miért lenne? – szólt közbe Mason – Csak fürdünk egyet! Nem is tudjátok, milyen jó este lemosni magunkról az ártók mocskát. Mert abból kapunk bőven. Igaz, Roger? – kiáltotta nekem.
- Igaz. – de Mason nem érte be ennyivel.
- Gyere már közelebb! Itt jó meleg van! Ég a tűz, meg a lányok is itt vannak….
- Nekem jó itt. – feleltem, Emma mellém állt.
- Hagyd Rogert. Ma nagyon kemény csatánk volt. Te fürdéssel könnyítesz magadon, más meg egy kis elvonulással.
- Ebben nincs semmi különös. Már szinte mindegyik csatánk nagyon kemény. – morogta Mason.
Júlia a tüzet bámulva adta ki magából a félelmeit.
- Igen, minden nap egy csoda, ha megérjük az estét. Egyre rosszabbul bírom a haldokló, kifacsart testű, iszonyatos sebekkel borított emberek látványát, a betegségektől szenvedő gyermekek képét nem tudom kitörölni a fejemből. Állandóan velem vannak elkínzott arcocskáik. Az ártók meg csak szaporodnak, pusztítjuk őket, mégis mindig többen vannak, beleröhögnek az arcunkba, gyengébb társaikat odadobják nekünk, aztán lelépnek és tombolnak tovább. Sosem lesz vége. – sóhajtotta a tűzbe.
Ezt már nem bírtam. Felálltam, odamentem hozzájuk, leültem Júlia mellé a földre. Átkaroltam a vállát, kedvesen rám nézett, de nem bújt hozzám.
- Kösz, Roger. Ne aggódj értem. Sosem fáradok bele a pusztításukba.
- Sejtettem, csak jelezni akartam, hogy mind így érzünk.
- Én nem! – kiáltott fel Mason – Én is sajnálom az embereket, de nem emésztem magam ennyire, mert tudom, hogy mindent megteszek a védelmükben.
- Még többet is tehetnénk. – mondta Emma – Állandóan egy lépéssel előttünk járnak, valahogy meg kéne előzni őket.
- Jó ötlet. – csatlakozott Júlia – De hogyan? Valami ötlet?
Elgondolkodtam a kérdésen, sok választásunk nem volt, ezért felvázoltam azt az egyet, ami eszembe jutott.
- Sosem mennek túl messzire, mert nem félnek tőlünk. Menjünk előre, egy még viszonylag érintetlen terület felé, ahol magányos kis települések vannak, és várjunk. Amilyen sokan vannak, oda is jut majd belőlük.
- Nem díjazom. – rázta a fejét Mason – Amíg mi békésen várakozunk, addig ezek szabadon garázdálkodhatnak. Ez a mi területünk, erre nincs több védő, nem üldögélhetünk tétlenül a sült galambra várva.
- Valóban nem. – helyeselt Emma, és Júlia is bólogatva szólt hozzá a barátnője megjegyzéséhez.
- Hát, ez az. Ezért vagyunk csak sereghajtók. Nem tehetünk mást, fejvesztve rohanunk a nyomukban. Jót akartál, Roger, de képtelenség eléjük kerülni.
- Akkor még gyorsabbnak kell lennünk. – javasoltam.
- Na, ez már tetszik! – Mason a vállamra csapott – Én bírnám gyorsabban is, csak egyesek nagyon kényelmesek!
Júlia szemrehányóan intett felé.
- Mason, most biztos Peterre gondolsz. Ne bántsd, nem kényelmes, csak megfontolt.
- Dehogy bántom! Csípem azt az okoskodó fejét! De vegyük rá, hogy kapcsoljunk nagyobb sebességre, rendben?
- Lisát kell meggyőzni, őt Peter bárhová követné! – mondta huncut mosollyal Emma.
- Nagyszerű! Tiétek a pálya, lányok.
- Kösz, Mason. Reggel beszélünk vele. De most lefekszem. – Júlia felállt, és Emma is követte.
Intettek, aztán bebújtak a sátrukba. Mason nyújtózkodva ropogtatta a karjait.
- Te még maradsz?
- Egy kicsit. Menj csak, majd eloltom a tüzet.
- Miért nem szólsz neki?
Felkaptam a fejem, először nem is értettem Mason kérdését.
- Kinek?
- Ugyan, Roger! A vak is látja, hogy odavagy érte! – Júlia sátra felé mutatott.
- Csendesebben, még meghallja! A vak lehet, hogy látja, de ő nem.
- Akkor nyisd fel a szemét!
- Még nem akarom, csak két napja vannak velünk, nem is ismer.
- Te sem ismered, mégis belezúgtál. – vitatkozott Mason.
- Ez igaz, de szeretnék időt adni neki. Nem tudom, mintha valami bántaná. Nem akarok ajtóstul rontani a házba. – magyaráztam, részben az igazat, részben a gyávaságomat.
- Félsz, hogy kidobnak, igaz? – persze Mason figyelmét semmi sem kerülte el.
- Lehet.
- Abban igazad van, hogy kicsit túl kemény a csaj. Meg nagyon összenőttek Emmával.
- Neked meg ő jön be, igaz? – kérdeztem, bár a választ úgyis tudtam.
- Aha, talán, majd meglátjuk.
Mintha Emma megérezte volna, hogy róla beszélünk, előbújt a sátrából és visszaült közénk a tűzhöz. Az arca feszült volt, zavarodottan pislogott.
- Nem tudok aludni. – motyogta a tüzet bámulva.
- Valami bánt téged, és Júliát is. De nem a csaták, ez annál sokkal komolyabb lehet. – mondta Mason halkan. Emma nagyot sóhajtva emelte fel tekintetét a tűzről, szemében könnyek csillogtak.
- Jól látod, nem egyszerű történet a miénk.
- Elmondod? Hátha segíthetünk. – biztattam, titkon nagyon is érdekelt ez a történet.
- Nem szívesen beszélek róla, pedig már sok éve történt, de ugyanúgy fáj.
- Olyan sok nem lehetett, hiszen nagyon fiatalok vagytok. Szerintem neked is könnyebb lenne, ha kibeszélnéd. – Mason is csatlakozott hozzám a biztatásban.
Emma néhány percig némán nézte a tüzet, a tekintetét belefúrta, mintha onnan akart volna erőt meríteni, nem is pislogott, aztán csendesen mesélni kezdett. Minden szavára emlékszem, szinte beleégtek az agyamba, és szó szerint le is írom ide.
- 4 éve volt, amikor 16 évesek voltunk. Júliával kicsi korunk óta ismertük egymást, a szüleink is jóban voltak, együtt jártunk mindenhova. Nem tudtunk, nem éreztünk, nem sejtettünk semmit ebből az egészből egészen addig. Egyszer Júlia testvére, Ella elutazott valami táborba, a szüleink pedig kitalálták, hogy mi is kiránduljunk egyet. Mint később kiderült, ez egyáltalán nem egy hirtelen ötlet volt, hanem gondosan megtervezték. Egy kis erdei házikóba mentünk, ahol mindent elmeséltek nekünk az ártókról és a védőkről, meg az árnyékgyermekekről. Azért, mert ott tudtuk meg, hogy mi is védők vagyunk, csak még nem aktiválódtak a képességeink. A szüleink azt remélték, soha nem is fognak, de azt akarták, hogy tisztában legyünk mindennel, és meg akartak mutatni nekünk néhány dolgot. Akkor láttuk először a szikrázóan gyönyörű fehér ruhánkat, amit fegyverként használunk. Meg a terepruhát, ami színváltásával képes beleolvasztani minket a környezetbe. Emlékszem, én mennyire megrettentem, de Júliát teljesen felvillanyozta új tudása. Azonnal felrángatta magára és rám is mindkét ruhát, abban is aludtunk, lelkesen áradozott róla, hogy ő részese akar lenni ennek a harcnak, még soha nem láttam ilyennek. Talán ha tudta volna, hogy mindez hamarabb teljesül, mint gondolná, akkor ő sem lelkesedett volna ennyire.
Itt Emma szünetet tartott, nagyokat nyelt, letörölt néhány könnyet az arcáról. Masonnal egymásra néztünk, sejtettük, hogy most jön a neheze, néma csendben vártuk a folytatást. Nem akartuk kizökkenteni semmivel, bár éreztem, hogy most már végigmondja, mert magában teljesen újraéli a történteket. Talán tíz perc is eltelt, mire megszólalt.
- Még délelőtt, mikor odaértünk a házikóhoz, amíg a szüleink kipakoltak, mi körülnéztünk. Az emeleten az egyik szobában találtunk egy kis ajtót elrejtve, eltakarta egy nehéz függöny. Nehezen nyílott, de a kíváncsiság hajtott minket, sikerült kinyitni. Egy picike helyiség és egy lépcső volt mögötte. Azon már nem mentünk le, megbeszéltük, hogy majd este megnézzük, hova vezet, aztán persze megfeledkeztünk mindenről, volt sokkal fontosabb gondolkodnivalónk is. De a szobába becuccoltunk, gyorsan lecsaptunk rá még időben. Jól tettük, hajnalban nagy hasznát vettük, vagy inkább vehettük volna a felfedezésünknek. Fojtott kiáltásokra, puffanásokra ébredtünk, aztán Júlia mamája fájdalmasan felsikoltott, az apja pedig eltorzult hangon azt üvöltötte, hogy meneküljünk. Én nem értettem semmit, csak álltam bénultan az ágy mellett, de Júlia néhány másodperc alatt felfogta, hogy mi történik, és a rejtekajtó felé ráncigált. Megint nem akart kinyílni az ajtó, persze a kezünk is reszketett, mert már éreztük, hogy a levegő megváltozik körülöttünk. Júlia megfordult, abban a pillanatban az ajtó hatalmas csattanással kinyílt, én a lendülettől beestem a kis szobába, majdnem legurultam a lépcsőn, de sikerült megkapaszkodni. Viszont az ajtó becsapódott mögöttem, Júlia kint maradt. Kétségbeesve rángattam a kilincset, nem akartam meghallani a kinti zajokat, iszonyúan féltem. Aztán az ajtó résein átvilágított Júlia fehér ruhája, és utána csend lett. Zokogva rogytam le a földre, de erőt vettem magamon, ki kellett szabadulnom, hátha még segíthetek valakinek. Nekifeszültem az ajtónak, sokszori próbálkozás után végre kinyílt. Júlia ájultan feküdt a földön, mellette három fekete ruha hevert üresen. Ölembe vettem őt, nem gondoltam semmi másra, csak arra, hogy meg kell gyógyulnia. Még most sem tudom, mennyi ideig voltunk így, de azt tudtam, hogy addig nem engedem el, amíg fel nem ébred, inkább én is ott halok meg. Végül köhögve, először ködös tekintettel, de magához tért. Lerohantunk a földszintre, amit ott találtunk, az leírhatatlan, szavakkal nem lehet elmondani. A lényeg, hogy árvák lettünk. Engem nagyon bántott, és bánt ma is, hogy nem segítettem. Az erdei házat felgyújtottuk, amíg néztük a lángokat, megfogadtuk, hogy többé sosem hagyjuk el egymást, és hogy csatlakozunk az ártók elleni háborúhoz.
Emma lehajtotta a fejét, az emlék nehéz súlya nyomta a vállát, már értettük, hogy ez a teher sohasem tűnik el belőlük. De még nem tudtunk mindent, ezért halkan megszólaltam.
- És utána? Hova mentetek?
- Júlia hazament a nővéréhez, Ella nem volt védő, nagyon kiakadt a szülei állítólagos baleseti halála miatt, de az érettségiig gondoskodott a húgáról. Én a nagyszüleimnél voltam addig, de sokat találkoztunk. A képességeink megmutatkoztak, rengeteget gyakoroltunk, próbálgattuk az erőnket. Aztán az érettségi után elköszöntünk, kerestünk egy csapatot és csatlakoztunk a harchoz. Rengeteg ártót elpusztítottunk már, de a fájdalom nem csitul bennünk.
- Gondolom, a társaitok meghaltak, azért voltatok ketten. De minek akartatok ketten szembeszállni egy egész csapat ártóval? – kérdezte Mason, mire Emma nagyot sóhajtott.
- Este is halhattátok, Júlia kicsit megkeseredett, belefáradt ebbe a lehetetlen küzdelembe. Néha attól félek, talán azt sem bánná, ha meghalna, mert akkor végre megszabadulna.
- Az nem lehet! – ugrottam fel megrémülve, Emma meglepetten nézett rám.
- Úgy értem, ezért kár volna, ezt nem hagyhatjuk. – dadogtam.
- Értjük, hogy érted. – intett le Mason, aztán Emmához fordult – Pihennetek kellene.
- Arra sosem veszitek rá Júliát, egy napnál tovább egyszer sem maradtunk a bázison.
- Azért én megpróbálom. – ajánlkoztam.
- Próbáld, de nem hallgat senkire. – mondta Emma.
- Majd többen győzködjük, de most aludjunk, holnap is kemény napunk lesz. – zárta le a témát Mason, közben a lábával oltogatta a tüzet.
Otthagytam őket, éreztem, hogy nekik még akad mondanivalójuk egymás számára, ahhoz én már nem kellek. Bebújtam a sátramba, aludni próbáltam, de Júlia megtöltötte a fejemet. Hálás voltam Emmának, hogy megértette velünk a köztük lévő kapcsolatot, meg Júlia keménységének az okát. De arra is rájöttem, hogy nem lesz könnyű egy ilyen páncél mögé bejutni. Ha ő nem akarja, nem is fog sikerülni. Ez egy kissé elkedvetlenített, aztán mivel nemigen akadt más választásom, elhatároztam, hogy küzdeni fogok érte. Időm van, kivárom, amíg megenyhül, addig meg vigyázok rá, hogy ne essen baja. Lassan csak észreveszi, hogy számíthat rám. Hátborzongató, hogy ez a két nap mennyire megváltoztatta az életemet. Megbéklyózott, bizonytalan és kiszolgáltatott lettem. Én, aki sosem függtem senkitől, nem féltem, nem hátráltam meg, kézenfekvőnek éreztem, hogy csakis győztes lehetek. Jött egy lány, és bebizonyította, hogy milyen gyenge is vagyok. Éppen harcra készültek, mikor megpillantottam, ösztönösen mellé léptem és végig mellette harcoltam, közben a csodálat iránta elhatalmasodott bennem. A csatát megnyertük, de én elvesztem, és egyúttal úgy tűnik megkaptam életem talán legnagyobb csatáját, a harcot Júliáért. Csak ebben a győzelemben már nem vagyok olyan biztos.
Amíg beírtam ezt a pár sort a naplómba, hallottam, hogy Emma és Mason még halkan beszélgetnek. Hangjuk duruzsolása biztosan elaltat majd, ami jó lenne, mert holnap korán kelek. Én leszek a kajafelelős. Mire a többiek felébrednek, elő kell teremtenem egy kiadós reggelit, amivel akár estig is kihúzzuk. Majd holnap este folytatom. Eddig is vezettem a naplót, képes voltam a zsákomban magammal cipelni, de inkább csak a lényeget jegyeztem fel. De mostantól mindent leírok, hogy majd egyszer megmutathassam Júliának. Jó éjt!