Kedves Olvasóim!
Ahogy korábban már ígértem, jöjjön a MEGLEPETÉS ajándékom azoknak, akik olvasták a Sötét Vihar három kötetét: egy kisregény az ikrek fogantatásának és születésüknek életükhöz hasonló drámai, fájdalmas és kalandos történetéről. Az első fejezet Rogerről szól, az ikrek apjának testvéréről, a későbbi gonosz nagybácsiról, akinek fontos szerepe volt a trilógiában. Mostantól rendszeresen közlöm majd a történetet részletekben, amihez jó olvasást kívánok szeretettel: Darena
ROGER
NAPLÓJA
Követhetetlen
őrület, ez a legjobb jellemzője mostanában a napjainknak. Tegnap még Washington
államban voltunk, most Dél – Dakotában bujkálunk a Black Hills hegyoldalain
húzódó fenyvesekben. Bujkálunk, igen. Mert az ártók mindenütt ott vannak.
Ölnek, egymásnak ugrasztják az embereket és röhögnek rajtuk, gyerekeket
rabolnak el, meg lányokat, de ha ahhoz van kedvük, megbetegítenek egy egész
falut. Szépségükkel elkábítják az embereket, aztán bármit megtehetnek
velük.
Kitartóan követjük
őket, egyik helyről a másikra, de nem sülnek el túl jól a dolgok. Nagyon megerősödtek, egyszerűen nem bírunk
velük, egyre többször fordul elő, hogy megvert kutyaként menekülünk. A bázison
azt mondják, azért lettek ilyen sokan, mert az egész világból özönlenek ide,
Amerikába. Az okát persze nem ismerjük, de talán ők sem. Nem látszanak
összeszedettnek, nincs vezérük, azt érezni lehetne rajtuk. Szerintem csak
rájöttek, hogy ha nagyobb csapatokban mászkálnak, akkor nagyobb az esélyük is
velünk szemben. Igazuk van, nekünk sokkal könnyebb volt, amíg egymást is
gyűlölve magányosan barangoltak, és szinte egyesével kaphattuk el őket. Elég
volt fehéren szikrázó ruhánk fényes villanása a terepruha alól bele a szemükbe,
aztán mehettünk is tovább. De ha többen vannak, mindig akad, akinek van ideje
szemüveget rántani, és pokoli kínokat küldeni ránk, képesek szétrobbantani a
testünkben az ereket. A napszemüveg az egyetlen védelmük ellenünk, de ha
gyorsak, akkor ez bőven elég. Mi védők vagyunk, az életünket tettük fel az
emberek és a világ védelmére. Ők az ártók, akiket csak a pusztítás éltet, meg
az, hogy megszabaduljanak tőlünk, és rávethessék magukat a világra. A szemük
sárgás fénye mögött a pokol rejtőzik, de ha belevillan egy tiszta, fehér fény,
az rögtön kioltja ezt a tüzet, és elpusztítja őket. Szeretem nézni a ruhájukból
felszálló vékony füstcsíkokat, ahogy gyilkos lelkük semmivé lesz, megnyugtató
látvány. Egy sikeres összecsapás után elönt az a jó érzés, hogy megint
megszabadítottuk a világot néhány élősködőtől, és ez erőt ad ehhez az egyébként
elkeseredett szélmalomharchoz. Csak közben nagyon fáradtak vagyunk, kevés
búvóhelyünk van még, ahol megpihenhetünk, és nem is merjük nagyon használni
őket, nehogy felfedezzék. Egyedül a bázison lehetünk tökéletes biztonságban,
mert azt egy szuper védelmi rendszer védi, az ártók a közelébe sem juthatnak.
Igazából más sem, mert a mi szigetünk az avatatlan szemnek láthatatlan,
köszönhető ez egy visszatükröződő védőburoknak, ami az óceán képét vetíti ki a
világ felé, eltakarva így az otthonunkat. Ha nagyon kimerülünk, vagy valaki
megsebesül, akkor oda vonulunk vissza megerősödni. Már hetek óta nem jártunk
ott, csak rohanunk egyik csatából a másikba, néha elkésünk, és sok ember
meghal, máskor mi kényszerülünk futásra, de néha boldogan tapossuk földbe az
ártók feleslegessé vált, gazdátlan ruháit. Olyankor imádom nézni őt, az arca
ragyog, a szeme csillog, és mosolyog.
Ő Júlia, a lány,
aki elvette az eszemet. Gyönyörű, bár ez köztünk nem kirívó, mert mind szépek
vagyunk. Ugyanolyan szépek, mint az ártók, csak a mi szemünkből a végtelen
kékség nyugalma árad, jó esetben. Sajnos a vérünk nem tiszta, az ártók néha a
mi lányainkat is elrabolják, vagy csak elkapják, amiből aztán árnyékgyermekek
születnek hatalmas, fekete szemekkel, bennük megduplázódott erő, és egy
kiforratlan lélek, akiből felnőve lehet akár az ártók, vagy a védők vezére is.
Sok bántás, szenvedés, szeretetlenség, vagy a szeretteik megkínzása kihozhatja
belőlük a legrosszabbat, amit aztán az ártók ellenünk fordíthatnak. Ez az oka,
hogy az ilyen gyermekeket igyekszünk elrejteni, és felügyelni a növekedésüket. Anyánk
mesélte, hogy minket is annak várt, mert a terhessége idején egyszer nagyon
ráijesztettek, és ez bőven elég lett volna, de szerencsére nem így lett. Én, és
az ikertestvérem, Tylor kék szemmel születtünk, családunk óriási
megkönnyebbülésére. A szépség, az erő, a gyorsaság, és a gyógyítás képessége
mellé okosságot is kaptunk, könnyedén kijártuk a sulit, és azóta csak az ártók
elleni háborúnak élünk. Tylor most nincs velünk, a bázison segít, de később
csatlakozik hozzánk. Viszont Júlia itt van.
Két napja
találtunk rájuk, a barátnőjével épp rá akartak támadni egy csapat ártóra,
nélkülünk csúnya véget ért volna egy ilyen túlerővel szembeszállni, de két nap
alatt rájöttem, hogy Júliát nem lehet megállítani. Hozzánk csapódtak, most már
velünk együtt harcolnak, és az első közös csatában azonnal beleszerettem a
lányba. Hihetetlen erővel, fékezhetetlen tűzzel küzd ellenük, ahol ő van, ott
az ártók esélyei erősen megcsappannak. Ezért nem érdekelte a túlerő, a
bátorsága és a hév, ami fűtötte őt, egy egész csapatot képes volt
helyettesíteni. Csodálatra méltó a lénye, titokban csodáltam is, és imádtam őt.
Neki nem szóltam, arra várok, hogy észrevegyen, hogy megérezzem, ő sem közömbös
irántam, és akkor majd lépek. Addig csak messziről gyönyörködöm benne, ahogy
most is. A barátnőjével, Emmával, a tűz mellett üldögéltek, és halkan
beszélgettek, én mögöttük ültem egy fának dőlve, onnan hallgattam őket. Júlia
szőke hajának vállára omló tincsein a lemenő nap rézszínűen csillogott, kezével
folyton az egyik tincset babrálta, hosszú lábait maga alá hajtogatva a sarkára
ült, kissé oldalra fordulva figyelte Emmát. Aki egyébként tökéletes ellentéte
volt Júliának. Alacsony alkat, rövid, barna haj, de hozzá egy nagyon kedves,
bájos arcocska. Júlia arca olyan volt, mint a holdfény a vízen, halovány és
fehér, szinte áttetsző. Rózsaszín ajkai erősen kirajzolódtak a fehérségből,
tengerkék szemei pedig egyenesen kiragyogtak belőle. Ez a szépség még köztünk
is kirívónak számított.
Mindenki
megvacsorázott már, hamar befaltuk a szendvicsadagunkat, a többiek picike,
épphogy valamennyire védelmet biztosító sátrukban le is pihentek, rajtam kívül
csak Júliáék voltak fent még, meg Mason, aki egy este sem feküdt le addig, amíg
egy tóban vagy folyóban meg nem fürdött. Pedig általában kétnaponta az egész
csapattal kerestünk egy fürdésre alkalmas helyet, de Masonnak ez nem volt elég.
A víz most is csöpögött még rövid, szőke hajából, tökéletes izmokkal domborodó
meztelen mellkasa nedvesen fénylett, amikor hirtelen lecövekelt a tűznél, és
vigyorogva lehuppant a lányok mellé. Kicsit irigyeltem a haját, az én fekete,
göndör fürtjeimet nehéz volt megzabolázni, kusza kazalként rajzolták körbe
kissé kerek arcomat. A mellkasát nem kellett irigyelnem, itt mindenki
különösebb erőfeszítés nélkül ilyen volt. Tökéletes. Túlságosan is, ezért nem
szerettünk az emberek közé menni, megzavarta őket ez a tömeges hibátlanság.
- Helló! – köszönt
rá Mason a lányokra, Emma jól láthatóan örült a fiúnak. Bár Júlia nézne így
rám.
- A mindig tiszta
Mason. Merre jártál? – kérdezte kedvesen.
- Emma, nem látod?
– bökte oldalba viccesen Júlia.
- De, igazad van,
látom. A szokásos esti pancsolás.
- Így van.
Jöhetnétek ti is. Szavamra, nem néznék oda.
Emma csillogó
szemmel felnevetett.
- Te lehet, hogy
nem. De én igen!
Mason
elkomolyodott.
- Akkor gyere
velem holnap. Mit szólsz? – Csak Emmát nézte, míg a választ várta, de a lány
zavarba jött.
- Nem is tudom,
még meggondolom. – közben aggódva pillantgatott a barátnője felé.
- Menj csak, nem
gond. – biztatta Júlia.
- Miért lenne? –
szólt közbe Mason – Csak fürdünk egyet! Nem is tudjátok, milyen jó este lemosni
magunkról az ártók mocskát. Mert abból kapunk bőven. Igaz, Roger? – kiáltotta
nekem.
- Igaz. – de Mason
nem érte be ennyivel.
- Gyere már
közelebb! Itt jó meleg van! Ég a tűz, meg a lányok is itt vannak….
- Nekem jó itt. –
feleltem, Emma mellém állt.
- Hagyd Rogert. Ma
nagyon kemény csatánk volt. Te fürdéssel könnyítesz magadon, más meg egy kis
elvonulással.
- Ebben nincs
semmi különös. Már szinte mindegyik csatánk nagyon kemény. – morogta Mason.
Júlia a tüzet
bámulva adta ki magából a félelmeit.
- Igen, minden nap
egy csoda, ha megérjük az estét. Egyre rosszabbul bírom a haldokló, kifacsart
testű, iszonyatos sebekkel borított emberek látványát, a betegségektől szenvedő
gyermekek képét nem tudom kitörölni a fejemből. Állandóan velem vannak
elkínzott arcocskáik. Az ártók meg csak szaporodnak, pusztítjuk őket, mégis
mindig többen vannak, beleröhögnek az arcunkba, gyengébb társaikat odadobják
nekünk, aztán lelépnek és tombolnak tovább. Sosem lesz vége. – sóhajtotta a
tűzbe.
Ezt már nem
bírtam. Felálltam, odamentem hozzájuk, leültem Júlia mellé a földre. Átkaroltam
a vállát, kedvesen rám nézett, de nem bújt hozzám.
- Kösz, Roger. Ne
aggódj értem. Sosem fáradok bele a pusztításukba.
- Sejtettem, csak
jelezni akartam, hogy mind így érzünk.
- Én nem! –
kiáltott fel Mason – Én is sajnálom az embereket, de nem emésztem magam
ennyire, mert tudom, hogy mindent megteszek a védelmükben.
- Még többet is
tehetnénk. – mondta Emma – Állandóan egy lépéssel előttünk járnak, valahogy meg
kéne előzni őket.
- Jó ötlet. –
csatlakozott Júlia – De hogyan? Valami ötlet?
Elgondolkodtam a
kérdésen, sok választásunk nem volt, ezért felvázoltam azt az egyet, ami
eszembe jutott.
- Sosem mennek túl
messzire, mert nem félnek tőlünk. Menjünk előre, egy még viszonylag érintetlen
terület felé, ahol magányos kis települések vannak, és várjunk. Amilyen sokan
vannak, oda is jut majd belőlük.
- Nem díjazom. –
rázta a fejét Mason – Amíg mi békésen várakozunk, addig ezek szabadon
garázdálkodhatnak. Ez a mi területünk, erre nincs több védő, nem üldögélhetünk
tétlenül a sült galambra várva.
- Valóban nem. –
helyeselt Emma, és Júlia is bólogatva szólt hozzá a barátnője megjegyzéséhez.
- Hát, ez az.
Ezért vagyunk csak sereghajtók. Nem tehetünk mást, fejvesztve rohanunk a
nyomukban. Jót akartál, Roger, de képtelenség eléjük kerülni.
- Akkor még
gyorsabbnak kell lennünk. – javasoltam.
- Na, ez már
tetszik! – Mason a vállamra csapott – Én bírnám gyorsabban is, csak egyesek
nagyon kényelmesek!
Júlia
szemrehányóan intett felé.
- Mason, most
biztos Peterre gondolsz. Ne bántsd, nem kényelmes, csak megfontolt.
- Dehogy bántom!
Csípem azt az okoskodó fejét! De vegyük rá, hogy kapcsoljunk nagyobb
sebességre, rendben?
- Lisát kell
meggyőzni, őt Peter bárhová követné! – mondta huncut mosollyal Emma.
- Nagyszerű!
Tiétek a pálya, lányok.
- Kösz, Mason.
Reggel beszélünk vele. De most lefekszem. – Júlia felállt, és Emma is követte.
Intettek, aztán
bebújtak a sátrukba. Mason nyújtózkodva ropogtatta a karjait.
- Te még maradsz?
- Egy kicsit. Menj
csak, majd eloltom a tüzet.
- Miért nem szólsz
neki?
Felkaptam a fejem,
először nem is értettem Mason kérdését.
- Kinek?
- Ugyan, Roger! A
vak is látja, hogy odavagy érte! – Júlia sátra felé mutatott.
- Csendesebben,
még meghallja! A vak lehet, hogy látja, de ő nem.
- Akkor nyisd fel
a szemét!
- Még nem akarom,
csak két napja vannak velünk, nem is ismer.
- Te sem ismered,
mégis belezúgtál. – vitatkozott Mason.
- Ez igaz, de
szeretnék időt adni neki. Nem tudom, mintha valami bántaná. Nem akarok ajtóstul
rontani a házba. – magyaráztam, részben az igazat, részben a gyávaságomat.
- Félsz, hogy
kidobnak, igaz? – persze Mason figyelmét semmi sem kerülte el.
- Lehet.
- Abban igazad
van, hogy kicsit túl kemény a csaj. Meg nagyon összenőttek Emmával.
- Neked meg ő jön
be, igaz? – kérdeztem, bár a választ úgyis tudtam.
- Aha, talán, majd
meglátjuk.
Mintha Emma
megérezte volna, hogy róla beszélünk, előbújt a sátrából és visszaült közénk a
tűzhöz. Az arca feszült volt, zavarodottan pislogott.
- Nem tudok
aludni. – motyogta a tüzet bámulva.
- Valami bánt
téged, és Júliát is. De nem a csaták, ez annál sokkal komolyabb lehet. – mondta
Mason halkan. Emma nagyot sóhajtva emelte fel tekintetét a tűzről, szemében
könnyek csillogtak.
- Jól látod, nem
egyszerű történet a miénk.
- Elmondod? Hátha
segíthetünk. – biztattam, titkon nagyon is érdekelt ez a történet.
- Nem szívesen
beszélek róla, pedig már sok éve történt, de ugyanúgy fáj.
- Olyan sok nem
lehetett, hiszen nagyon fiatalok vagytok. Szerintem neked is könnyebb lenne, ha
kibeszélnéd. – Mason is csatlakozott hozzám a biztatásban.
Emma néhány percig
némán nézte a tüzet, a tekintetét belefúrta, mintha onnan akart volna erőt meríteni,
nem is pislogott, aztán csendesen mesélni kezdett. Minden szavára emlékszem,
szinte beleégtek az agyamba, és szó szerint le is írom ide.
- 4 éve volt,
amikor 16 évesek voltunk. Júliával kicsi korunk óta ismertük egymást, a
szüleink is jóban voltak, együtt jártunk mindenhova. Nem tudtunk, nem éreztünk,
nem sejtettünk semmit ebből az egészből egészen addig. Egyszer Júlia testvére,
Ella elutazott valami táborba, a szüleink pedig kitalálták, hogy mi is
kiránduljunk egyet. Mint később kiderült, ez egyáltalán nem egy hirtelen ötlet
volt, hanem gondosan megtervezték. Egy kis erdei házikóba mentünk, ahol mindent
elmeséltek nekünk az ártókról és a védőkről, meg az árnyékgyermekekről. Azért,
mert ott tudtuk meg, hogy mi is védők vagyunk, csak még nem aktiválódtak a
képességeink. A szüleink azt remélték, soha nem is fognak, de azt akarták, hogy
tisztában legyünk mindennel, és meg akartak mutatni nekünk néhány dolgot. Akkor
láttuk először a szikrázóan gyönyörű fehér ruhánkat, amit fegyverként
használunk. Meg a terepruhát, ami színváltásával képes beleolvasztani minket a
környezetbe. Emlékszem, én mennyire megrettentem, de Júliát teljesen
felvillanyozta új tudása. Azonnal felrángatta magára és rám is mindkét ruhát,
abban is aludtunk, lelkesen áradozott róla, hogy ő részese akar lenni ennek a
harcnak, még soha nem láttam ilyennek. Talán ha tudta volna, hogy mindez
hamarabb teljesül, mint gondolná, akkor ő sem lelkesedett volna ennyire.
Itt Emma szünetet
tartott, nagyokat nyelt, letörölt néhány könnyet az arcáról. Masonnal egymásra
néztünk, sejtettük, hogy most jön a neheze, néma csendben vártuk a folytatást.
Nem akartuk kizökkenteni semmivel, bár éreztem, hogy most már végigmondja, mert
magában teljesen újraéli a történteket. Talán tíz perc is eltelt, mire
megszólalt.
- Még délelőtt,
mikor odaértünk a házikóhoz, amíg a szüleink kipakoltak, mi körülnéztünk. Az
emeleten az egyik szobában találtunk egy kis ajtót elrejtve, eltakarta egy
nehéz függöny. Nehezen nyílott, de a kíváncsiság hajtott minket, sikerült
kinyitni. Egy picike helyiség és egy lépcső volt mögötte. Azon már nem mentünk
le, megbeszéltük, hogy majd este megnézzük, hova vezet, aztán persze
megfeledkeztünk mindenről, volt sokkal fontosabb gondolkodnivalónk is. De a
szobába becuccoltunk, gyorsan lecsaptunk rá még időben. Jól tettük, hajnalban
nagy hasznát vettük, vagy inkább vehettük volna a felfedezésünknek. Fojtott
kiáltásokra, puffanásokra ébredtünk, aztán Júlia mamája fájdalmasan
felsikoltott, az apja pedig eltorzult hangon azt üvöltötte, hogy meneküljünk.
Én nem értettem semmit, csak álltam bénultan az ágy mellett, de Júlia néhány
másodperc alatt felfogta, hogy mi történik, és a rejtekajtó felé ráncigált.
Megint nem akart kinyílni az ajtó, persze a kezünk is reszketett, mert már
éreztük, hogy a levegő megváltozik körülöttünk. Júlia megfordult, abban a
pillanatban az ajtó hatalmas csattanással kinyílt, én a lendülettől beestem a
kis szobába, majdnem legurultam a lépcsőn, de sikerült megkapaszkodni. Viszont
az ajtó becsapódott mögöttem, Júlia kint maradt. Kétségbeesve rángattam a
kilincset, nem akartam meghallani a kinti zajokat, iszonyúan féltem. Aztán az
ajtó résein átvilágított Júlia fehér ruhája, és utána csend lett. Zokogva
rogytam le a földre, de erőt vettem magamon, ki kellett szabadulnom, hátha még
segíthetek valakinek. Nekifeszültem az ajtónak, sokszori próbálkozás után végre
kinyílt. Júlia ájultan feküdt a földön, mellette három fekete ruha hevert
üresen. Ölembe vettem őt, nem gondoltam semmi másra, csak arra, hogy meg kell
gyógyulnia. Még most sem tudom, mennyi ideig voltunk így, de azt tudtam, hogy
addig nem engedem el, amíg fel nem ébred, inkább én is ott halok meg. Végül
köhögve, először ködös tekintettel, de magához tért. Lerohantunk a földszintre,
amit ott találtunk, az leírhatatlan, szavakkal nem lehet elmondani. A lényeg,
hogy árvák lettünk. Engem nagyon bántott, és bánt ma is, hogy nem segítettem.
Az erdei házat felgyújtottuk, amíg néztük a lángokat, megfogadtuk, hogy többé
sosem hagyjuk el egymást, és hogy csatlakozunk az ártók elleni háborúhoz.
Emma lehajtotta a
fejét, az emlék nehéz súlya nyomta a vállát, már értettük, hogy ez a teher
sohasem tűnik el belőlük. De még nem tudtunk mindent, ezért halkan
megszólaltam.
- És utána? Hova
mentetek?
- Júlia hazament a
nővéréhez, Ella nem volt védő, nagyon kiakadt a szülei állítólagos baleseti
halála miatt, de az érettségiig gondoskodott a húgáról. Én a nagyszüleimnél
voltam addig, de sokat találkoztunk. A képességeink megmutatkoztak, rengeteget
gyakoroltunk, próbálgattuk az erőnket. Aztán az érettségi után elköszöntünk,
kerestünk egy csapatot és csatlakoztunk a harchoz. Rengeteg ártót
elpusztítottunk már, de a fájdalom nem csitul bennünk.
- Gondolom, a
társaitok meghaltak, azért voltatok ketten. De minek akartatok ketten
szembeszállni egy egész csapat ártóval? – kérdezte Mason, mire Emma nagyot
sóhajtott.
- Este is
halhattátok, Júlia kicsit megkeseredett, belefáradt ebbe a lehetetlen
küzdelembe. Néha attól félek, talán azt sem bánná, ha meghalna, mert akkor
végre megszabadulna.
- Az nem lehet! –
ugrottam fel megrémülve, Emma meglepetten nézett rám.
- Úgy értem, ezért
kár volna, ezt nem hagyhatjuk. – dadogtam.
- Értjük, hogy
érted. – intett le Mason, aztán Emmához fordult – Pihennetek kellene.
- Arra sosem
veszitek rá Júliát, egy napnál tovább egyszer sem maradtunk a bázison.
- Azért én
megpróbálom. – ajánlkoztam.
- Próbáld, de nem
hallgat senkire. – mondta Emma.
- Majd többen
győzködjük, de most aludjunk, holnap is kemény napunk lesz. – zárta le a témát
Mason, közben a lábával oltogatta a tüzet.
Otthagytam őket,
éreztem, hogy nekik még akad mondanivalójuk egymás számára, ahhoz én már nem
kellek. Bebújtam a sátramba, aludni próbáltam, de Júlia megtöltötte a fejemet.
Hálás voltam Emmának, hogy megértette velünk a köztük lévő kapcsolatot, meg
Júlia keménységének az okát. De arra is rájöttem, hogy nem lesz könnyű egy
ilyen páncél mögé bejutni. Ha ő nem akarja, nem is fog sikerülni. Ez egy kissé
elkedvetlenített, aztán mivel nemigen akadt más választásom, elhatároztam, hogy
küzdeni fogok érte. Időm van, kivárom, amíg megenyhül, addig meg vigyázok rá,
hogy ne essen baja. Lassan csak észreveszi, hogy számíthat rám. Hátborzongató,
hogy ez a két nap mennyire megváltoztatta az életemet. Megbéklyózott,
bizonytalan és kiszolgáltatott lettem. Én, aki sosem függtem senkitől, nem
féltem, nem hátráltam meg, kézenfekvőnek éreztem, hogy csakis győztes lehetek.
Jött egy lány, és bebizonyította, hogy milyen gyenge is vagyok. Éppen harcra
készültek, mikor megpillantottam, ösztönösen mellé léptem és végig mellette
harcoltam, közben a csodálat iránta elhatalmasodott bennem. A csatát
megnyertük, de én elvesztem, és egyúttal úgy tűnik megkaptam életem talán
legnagyobb csatáját, a harcot Júliáért. Csak ebben a győzelemben már nem vagyok
olyan biztos.
Amíg beírtam ezt a
pár sort a naplómba, hallottam, hogy Emma és Mason még halkan beszélgetnek.
Hangjuk duruzsolása biztosan elaltat majd, ami jó lenne, mert holnap korán
kelek. Én leszek a kajafelelős. Mire a többiek felébrednek, elő kell teremtenem
egy kiadós reggelit, amivel akár estig is kihúzzuk. Majd holnap este folytatom.
Eddig is vezettem a naplót, képes voltam a zsákomban magammal cipelni, de
inkább csak a lényeget jegyeztem fel. De mostantól mindent leírok, hogy majd
egyszer megmutathassam Júliának. Jó éjt!