Vihar előtt (folyt.)

JÚLIA

"Elment. Öklendezve rohantam ki a mosdóba, kihánytam magamból a mocskot, aztán könnyes arccal visszaszédelegtem a szobámba, remegő lábakkal botorkáltam el az ágyamig. Nem vagyok egy ijedős, kétségbeesős típus, de most rendesen összezavarodtam. Egy órája még arra gondoltam, mi lehet vele, jól van-e, mikor láthatom újra. Az együtt töltött pillanatokra emlékeztem, mert csak azok voltak, semmi több. Amikor betoppant közénk az erdőben, és együtt harcolt velünk, a szívem egy kis egyszavas dalt zengett: Tylor, Tylor, Tylor. A szerelem úgy rántott magával, mint egy mágnes. Sem időm, sem erőm nem volt tiltakozni. Rogerről fogalmam se volt, nem figyeltem rá, csak egy srác volt a többi közül, nem is tetszett. Most már értem, mire mondják, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. Mikor rájöttem, hogyan érez irántam, teljesen megrémültem, mert akkor már tudtam, hogy bármi lesz is, én Tylort szeretem. Meg egy kicsit sem kételkedtem abban, hogy ő is viszonozza majd, mert ami köztünk az első pillanatban fellobbant, annak nem lehet ellenállni. Aztán Roger elment és bajba került, Tylor pedig természetesen azonnal a segítségére sietett. Csak néhány gyönyörű percet hagyott itt nekem, de nem bántam, akármeddig vártam volna rá. Három nap telt el, nem is reméltem, hogy ilyen hamar visszatér, bár ne tette volna. Berontott az ajtón, valaki, Tylor bőrében, de más hanggal, más illattal, a lágyság helyett durvasággal felvértezve. Először örültem, mert tudtam, hogy ő is itt van vele valahol, aztán félni kezdtem.

Nagyon erősen szorított, egyetlen mozdulattal letépte rólam a ruhát, a csókjai égettek, az ujjai fájdalmas foltokat hagytak a bőrömön, és én képtelen voltam tiltakozni. Az erőm elszállt, bénán feküdtem alatta, még a szavak is nehezen jöttek ki belőlem. Kértem, hogy ne tegye, de nem hallgatott rám. Megtette. Egy órája még annyira vágytam rá, most meg félek tőle, és örülök, hogy elment. Szeretem, így is, és tudom, hogy ez nem az a Tylor volt, akit én szeretek, és aki nemrég még olyan gyengéden ölelt, de nagyon fáj. Nagyon, nagyon fáj. A miénk egy szerencsétlen szerelem, úgy látszik, nekünk nem jár boldogság. Mert az ma éjjel örökre elveszett. Sírtam, megállíthatatlanul. Magamért, Rogerért, a szerelmünkért és Tylorért. Ő sem így akarta, csapdába került, iszonyú harcot vív most és a gyötrődés először hozzám hozta, aztán nem tudott uralkodni azon a borzalmas erőn, ami a hatalmába kerítette. Nem haragszom, csak szörnyű, hogy ilyen hirtelen mindennek vége lett. Mindennek. Nem maradt más nekem, mint a még elszántabb harc, és a cél, hogy minél kisebbre szorítsuk vissza az ártók létszámát.

Valahogy, valamikor azért elaludtam, mert reggel a nap sugarai ébresztettek, és felszárították még mindig nedves arcomat. De nem bírtam felkelni, csak feküdtem és bámultam a falat. Nem tudom, meddig maradtam volna így, ha Emma nem töri rám az ajtót.

- Júlia! Te hogyhogy nem keltél még fel? Azt hittem, már rég az irányítóban vagy!

Nem válaszoltam, a fal fogva tartotta a tekintetemet, Emma hangja bántóan éles volt.

- Mi….. mi van veled? Beteg vagy? Történt valami?

Tartoztam neki, megérdemelte a magyarázatot, hiszen sosem titkoltunk egymás elől semmit.

- Tylor itt volt az éjjel. – motyogtam magam elé, nem tudtam ránézni, mert akkor újra elsírom magam.

- Tényleg? Megtalálta Rogert? – kérdezett még mindig lelkesen, de hirtelen elcsendesedett.

- De akkor neked most örülnöd kellene. Valami történt, igaz? – csak bólintani volt erőm, pedig sejtettem, hogy Emmának ez kevés lesz.

- Roger? Rogerrel van baj?

- Vele is. Az ártóknál van, átváltozik. – nyögtem ki nagy nehezen.

- És még kivel?

- Tylor, Tylor is.

- Mi? Mi az, hogy Tylor is? Úgy érted, ő is átváltozik? De hát ez képtelenség! – Emma teljesen kiakadt.

- Ő még csak most kezdi, még nem végleges, egy menedékhelyre ment, majd kap segítséget és rendbe fog jönni. – dadogtam.

- Szuper! Ha ő mondja, úgy is lesz! Most akkor még mindig nem értem, miért lóg a fejed az ágy szélén, és miért bámulod a falat.

Hát, igen. Nem érti. De az ilyesmit hogy mondja el az ember? Ha kimondom, az olyan végérvényes, attól tényszerű lesz, már nem hihetem, hogy hátha nem is igaz. Mert igaz.

- Júlia, kérlek, mondd már. – Emma leült az arcom elé a földre, kedves hangjától megeredtek a könnyeim, de megpróbáltam kimondani. Sokkal nehezebb volt, mint az első együttlétünkről mesélni. Akkor nem is kellett mesélnem, csak mosolyogtam és Emma mindenre rájött. Most sem volt szüksége túl sok magyarázatra.

- Tylor…., az éjjel, engem, hát, megtörtént. Nem akarta, de az a gonosz erő elhatalmasodott rajta.

- Azt akarod mondani, hogy akaratod ellenére együtt voltatok? – fejezte be a barátnőm a gondolatot.

- Igen, hiába kértem, nem állt le.

Kimondtam, Emma megfogta a kezem és a hajamat simogatta.

- Hogy lehet ezt kibírni? Attól a férfitól, akit szeretsz? – suttogta megdöbbenve, aztán nem szólt többet.

Sokáig így maradtunk, Emma igazi társ volt. Tudtam, hogy amíg én nem jelzek, ő nem mozdul mellőlem. Nagyon hálás voltam ezért. Aztán valaki halkan bekopogott az ajtón.

- Júlia! Itt vagy? – Paul volt, a sziget vezetője.

Intettem Emmának, hogy engedje be. Paul belépett, halkan becsukta maga mögött az ajtót és rám nézett, az arcára volt írva, hogy mindent tud.

- Júlia, Tylor jelentkezett és mindent elmondott. Nagyon sajnálja és én is. A társaink találtak rá, megláncolták és biztonságos helyre vitték. Szerencsére vannak tiszta pillanatai.

Felültem, illő volt válaszolnom valamit.

- Köszönöm. Ha beszélsz vele, mondd meg neki, hogy nem haragszom rá.

- Persze, átadom. Örülni fog, nagyon bántja, hogy ezt tette veled.

- Szerinted még meggyógyulhat?

- Igen, jók az esélyei. Ő nem rosszra használta az erejét, hanem azért, hogy segítsen. Ha most vigyázunk rá, akkor csak idő kérdése és visszaváltozik.

- De ki vigyáz rá? – kérdeztem, hiszen tudtam, hogy a rejtekhelyeken senki sem maradhat sokáig, mert mindenki harcol.

Paul leült mellém az ágyra, az eddig is szánakozó tekintete még nagyobb sajnálatot tükrözött.

- Hát, épp ez a gond. Csak én segíthetek neki, de most nem mehetek el innen.

- Ez miért gond? Hozzátok ide. – de mire kimondtam, már értettem, hogy a gond én vagyok.

- Júlia, ha te itt vagy, akkor…

- Értem. Én sem vágyom a közelségére, de neki szüksége van rátok. Elmegyünk, Emma és Mason biztos elkísérnek a csapathoz.

A sajnálkozást még most sem váltotta fel a megkönnyebbülés Paul szemében, és hozzá sóhajtott is egy nagyot.

- Más is van? Miattam ne aggódj, alig várom, hogy kidühöngjem magam az ártókon. – nyugtattam Pault, sikertelenül. Emma sem bírta tovább szótlanul.

- Paul, mondd már.

- Mondom, csak nem könnyű. Talán a szüleiteknek nem volt ideje elmondani, hogy közöttünk egy együttlét során szinte száz százalékos a gyermekáldás esélye.

Beletelt néhány pillanatba, mire felfogtam, hogy mit mondott. Rémülten ugrottam ki az ágyból.

- Mi? Mit mondtál? Egy gyerek? Bennem?

- Ez őrület! – motyogta Emma tágra nyílt szemmel.

- Igen, sajnos ez nagyon is lehetséges, és nem egy, hanem kettő. – tájékoztatott Paul.

- Ha! Kettő! Mindjárt kettő! –kiabáltam feldúltan járkálva.

- Júlia, elhiszem, hogy kiakadtál, de még nem biztos. Azért szóltam, mert van egy-két heted, hogy eldöntsd, mi legyen. Ha nem akarod…

- Nem! Ne folytasd! Nem leszek babagyilkos! – soha, de soha nem tudnám elviselni a tudatot.

- Azért ezt gondold meg. – mondta Emma nagyon komolyan.

- Igen, gondold meg. Ha így lesz, szinte biztos, hogy a babák árnyékgyermekek lesznek. – biztatott tovább Paul.

- Akkor majd ti segítetek nekik, és lesz apjuk is. Remélem. Van még valami jó híred? – kérdeztem.

- Hát, van. A terhesség nagyon nehéz és fájdalmas, különösen a végén.

Ezt már nem bírtam, erőtlenül rogytam le az ágyra. Ez az érzés hasonlított arra, mikor a szüleinket vesztettük el. Csak akkor estem ilyen mély szakadékba, ahová most a szerelmem lökött vissza. Azt még egész jól fogadtam, hogy Tylor és én sosem leszünk egy pár, aztán jött egy varázslatos, majd egy pokoli éjszaka… Most meg a következményei, amikről mit sem tudtam. Mi vár rám szerelem helyett? Kín, szenvedés, fájdalom, és a végén két árnyékgyermek, akiket nem akartam, akikre nem készültem, de védtelen vagyok velük szemben. Még így sem tudnék ártani nekik.

- Paul, mit tegyünk most? – suttogta Emma, mintha félne, hogy meghallja valaki.

- El kell vinni Júliát valami biztonságos helyre. A nővére? – javasolta Paul.

- Ella? Igen, őt megkérhetjük, bár rosszul viseli a nehézségeket. Egy időre biztos befogad minket, aztán majd én gondoskodom róla és vele maradok.

- Természetesen segítünk, bármire szükségetek van, csak szólj.

- Köszönjük. – Emma megölelte Pault, aki zavarában gyorsan el is búcsúzott.

- Akkor én megyek is, meg kell szerveznem Tylor szállítását.

- Összeszedjük magunkat és megyünk. – mondta a barátnőm nem túl lelkesen.

- Nem kell sietni, ráértek. Tylor este előtt nem ér ide. – válaszolta Paul már az ajtóból.

Emma letelepedett mellém, és várt. Nagyon szerettem őt, megérdemelte, hogy ne süllyedjek magamba, hanem megosszam vele a gondolataimat.

- Nem kellene velem jönnöd, maradj Masonnal.

- Te magamra hagynál ekkora bajban?

- Persze, hogy nem.

- Akkor nincs vita.

De én nem hagytam, nem köthetem magamhoz, neki is megvan a maga élete.

- Nem, Emma. Csak Ellához kísérjetek el, nem lesz gond, ilyen helyzetben nem zavarna el. Majd ő segít nekem, ti meg menjetek és irtsátok őket helyettem is.

- Meglátjuk, oké? Júlia, nagyon…

- Ne, kérlek, nem akarok beszélni róla. Azért még reménykedem, hogy én leszek a kivétel, akinél ez a szabály nem működik.

- Megértelek. Szólok Masonnak, addig pihenj, aztán megyünk, jó?

- Jó, kösz.

Emma kiment, én meg összekuporodtam az ágyon, és megkerestem magamban a régi, jól bevált önvédelmi fegyveremet, a magabiztosságot. Túl fogom élni. Erős vagyok és végigcsinálom ezt is, nem hagyom, hogy ez az újabb akadály legyőzzön. Valami célja biztosan van annak, ami velünk történik. Megvan az oka, hogy miért alakult így. Ha gyermekek növekednek máris a hasamban, akkor ezeknek a babáknak így kell megszületniük, árnyékgyermekként. De én majd nagyon szeretem őket, és talán nem lesznek azok. Az okokat most nem értem, mégis tudom, hogy valahol a távoli jövőben meglesznek a válaszok. Az én dolgom az, hogy vállaljam, amit nekem szán a sors. Elmegyek Ellához, legalább láthatom, aztán nála kivárom azt az egy-két hetet. Ha igaz, akkor ott maradok a babák érkezéséig, addigra Tylor is visszatér, és mindent feledve együtt gondoskodunk majd a kicsikről. De ha nem igaz, hurrikánként fogok végigsöpörni az ártók között.

- Hello, kislány! – lépett be Mason az ajtón most is vidáman, mögötte Emmával.

- Hello.

- Figyelj, nézd a jó oldalát. Ha lesznek bébik, tutira gyönyörűek lesznek!

- Mason! – Emma jó nagyot lökött rajta.

- Mi van, csak próbálom felvidítani!

Sikerült, mosolyogva ültem fel az ágyban.

- Igazad van, nagyon szépek lesznek.

- Na, látod. Máris jobb kedve van. – legyintett Mason Emma felé.

- Látom, de most igyekezzünk. Estére jó lenne odaérni. A hátizsákod kész? – kérdezte Emma.

- Persze, mint mindig. Tőlem mehetünk.

- Azért ne loholjunk! A reggelit még betolnám és nektek sem ártana. – Mason a nyomaték kedvéért kitárta az ajtót. Jogos, nem indulhatunk neki éhesen. Bár az étvágyam nem volt éppen a toppon, ez valószínűleg meg is látszott rajtam.

- Neked is enned kell. – lépett hozzám Emma, megfogta a karomat és kifelé vonszolt.

- Megyek magamtól is, pár falatot legyűrök, ne félj.

- Helyes. – bólintott a barátnőm, aztán elengedett és Mason után szaladt.

Jó volt nézni őket, mindig olyan jókedvűek voltak, és ahogy egymásra néztek, abban a világ összes csodája benne volt, amit csak egymásban láttak. Legalább az én igaz barátnőm rátalált a boldogságra, és egy cseppet sem habozik fürödni benne. Jól gondoltam, nem szakíthatom el őket egymástól. Emma megérdemli, hogy végre szabad legyen.

Mason nem spórolt a kalóriákkal, mindent összeevett, ami a kínálatban szerepelt. Virsli, tojás, zöldségek és a végére egy kis gyümölcs. Emma is jó étvággyal reggelizett, én inkább csak vívtam a kajával, ezért igyekeztem azt a pár falatot a nehézsúlyból választani. Tojást ettem kenyérrel és zöldségekkel, meg pár kocka pirított szalonnával. Nem esett jól, de hosszú lesz az út, ki tudja, mennyire. Ma nem fogunk harcolni, ha megérezzük őket, jó nagy kitérőt kell majd tennünk.

Reggeli után már csak a hátizsákunkért mentünk vissza, aztán egy perc múlva a helikopteren ültünk, útban a part felé. Mikor úgy egy hete megérkeztem ide, a szívem és a fejem zavaros volt, tele kusza, ismeretlen érzelmekkel. Hát, a helyzet semmit sem változott, vagy inkább rosszabb lett. Megvontam a vállam, nem akartam tovább a bajokon rágódni, helyette az óceán szépségében gyönyörködtem. Csodálatos kéksége megnyugtatott, de eszembe juttatta Tylor szemeit, és ez újra megzavart. Már csak azt figyeltem, hogyan közeledik a part. Ez biztonságos terület, nem emlékeztet semmire, nem borít ki újra. Leszállás után Mason és Emma közrefogtak, irányba álltunk és elindultunk az én új életem felé, vagy a régi felé, nem is tudom. Ella Ohióban lakott, az elég messze van ezektől az északnyugati partoktól, valóban igyekeznünk kell, ha estére ott szeretnénk lenni. Paul közben értesíti a nővéremet az érkezésünkről, meg gondolom, elmeséli a történteket is, tehát Ellát felkészíti rendesen. Nem is baj, nem bánom, hogy nem nekem kell magyarázkodni. Így is nehéz lesz a szemébe nézni. Évek óta nem láttam, nem is beszéltünk. Mintha a szüleink halálával mi is kettészakadtunk volna. Azt hiszem, Ella tudtán kívül kicsit engem okol anyáék haláláért, hiszen én voltam velük. Nem lesz könnyű a mi közös életünk, ha úgy adódik.

Futás közben a gyermekkorom járt a fejemben, képeket láttam, ahogy hárman együtt játszottunk. Emma, Ella és én. A szüleink meg a közelünkben beszélgettek, és nevettek. Mindig olyan sokat nevettek, ha jól emlékszem, Emma papája volt a nevettető. Annyira szerettem hallgatni őket. Közben néha hallottam a fejemben Mason jelentését, mikor voltunk az út harmadánál, mikor a felénél. Egyszer kellett csak az ártók miatt kitérőt tenni, egyébként akadálytalanul rohantunk át fenyveseken, sík területeken, kietlen tájakon, a levegő egyre melegebb lett, már éreztük a déli államok illatát. Mason jelentette is, hogy hamarosan megérkezünk. Fáradt voltam, vártam, hogy végre megállhassunk, de a megérkezés gondolatától egészen rosszul lettem. Ella, drága Ella, kérlek, segíts nekem! Régen nagyon szerettük egymást, ez nem múlhatott el belőle teljesen. Nem, biztosan nem. Ha lassan is, de Ella megenyhül majd. Még az is lehet, hogy a babákat is szeretni fogja, már ha lesznek. Kételkedtem, pedig belül már éreztem, hogy igen, lesznek. Nem én vagyok a kivétel, talán ilyen nincs is. Hirtelen, egyik napról a másikra lányból asszony, aztán mindjárt anya is lettem. Mason azt mondta, nézzem a jó oldalát. Na, hát ezt csinálja utánam valaki! Vagy ez nem a jó oldala? Mindegy, túl sok jó oldalt úgysem találok. Be kell érnem ezzel a kevéssel. Egyébként meg az is lehet, hogy egyszer boldog leszek. Megszületnek a kicsik, addigra elfelejtem a körülményeket, amiknek őket köszönhetem, és Tylor is mellettem lehet. Ha megoldom ezt magamban, akkor még boldog is lehetek. Ez jó is lesz záró gondolatnak, mert Mason lefékezett egy ház előtt." 

A Sötét Vihar kötetek előzménye: Vihar előtt (folyt.)

Tylor.....

"Elfogytak a fák, kiértem egy havas hegyoldalra, a hold fénye ezüstösen csillogott a havon, vagyis közben újra este lett. Elszántam mentem volna tovább, de a hold fénye eltűnt a hóról. Felnéztem az égre, és mozdulatlanná merevedtem. A holdat az ártók fekete köpenyei takarták el, felettem lebegve ereszkedtek lassan lefelé. Nagyon sokan voltak, megpróbálhattam volna blokkolni őket, de nem tettem, mert velük volt Roger és a gyermek is. Szorosan körbezártak, valamit akartak tőlem, mert tudtam, hogy nem fognak megölni. Ez jó, mert ha kell nekik valami, talán megalkudhatunk. Bármit megkaphatnak tőlem a foglyaikért cserébe. Roger nagyon rossz állapotban volt, az arca feldagadt, ruhája vértől ragacsos, az egész teste időnként megremegett, olyankor egy pillanatra kinyílt a szeme, sárgás fénysugarat vetítve a hóra. Nagyon gyorsan segítségre lenne szüksége, de egyelőre eléggé szorult helyzetben voltunk. A fekete alakok csak bámultak rám, félelem nélkül néztem szembe velük, és úgy döntöttem, kivárom, míg kiderül, hogy mit akarnak. Mind közül az árnyékgyermek volt a legrosszabb, szemeiből áradt felém a gyűlölet. Valószínűleg az ő számára engem állítottak elő főellenségnek. Kis idő múlva az egyik ártó előre lépett.

- Meg akarod menteni a testvéredet?

- Mit akartok? – kérdeztem a lényegre térve.

- De sürgős! Talán félsz? – itt-ott felnevettek a csoportban.

- Szerinted? Nem tudod, ki vagyok?

- Nagyon is tudom, ezért élsz még. – válaszolt szinte tisztelettel a fekete harcos.

- Akkor áruld el végre, mit akartok tőlem!

- Elárulom, az egyik felét. A másikra majd magadtól is rájössz.

- Halljuk. De engedjétek el Rogert és a gyermeket. – erre már mindenki hangosan kiröhögött.

- Elengedni? Ám legyen! Engedjétek el őket! – intett hátra, a társai elkapták a kezüket és Roger teste magatehetetlenül huppant a földön, az eséstől görcsösen rángatózott. A gyermeket is elengedték, alig tudtam kivédeni, olyan gyorsan rám vetette magát. Az ütésemtől visszarepült az ártók sorfala elé, hiszen még csak a dühe volt nagy, az ereje nem.

- Látod? Elengedtük őket! – újabb röhögés.

- Mit csináltatok velük?

- Mi? Mi csináltuk? Dehogy! Ők csinálták saját magukkal! Mi csak néztük és remekül szórakoztunk!

- Elviszem őket innen! – hangom bántóan élesen hasította a levegőt, egy lépéssel meg is hátráltak tőle, pedig tudtam, ha ők nem engednek, nem mehetünk sehová. Hiába blokkolnám le őket, túl sokan vannak, ennyit nem bírok, és aztán két teherrel kellene menekülnöm. Esélytelen. Valószínűleg én itt ma meghalok. Roger pedig…, nem is jó belegondolni.

Az, amelyik eddig is beszélt velem, nagy bátran egész közel jött.

- Elvinnéd őket, de ők már nem akarnak menni! Elkéstél!

- Nem! Még nem késő! Mondd, mit akarsz!

- Neveket! Áruld el néhány európai társatok nevét!

- Minek az nektek. Egyébként nem számít, nem tudok neveket, sosem jártam ott.

- Nem hiszem! Van egy bázisotok, ott mindent tudnak, oda biztos jársz! Ismerned kell néhány nevet!

- Nem ismerek! Nem érek rá ilyesmire, mert titeket üldözlek! – mint a menydörgés, úgy dübörögtek a szavaim a levegőben.

- Ne hazudj! – ordította az ellenfelem is.

Megfordult, intett a gyermeknek. Szabad utat kapott Roger gyötrésére. Megállt a teste felett, iszonyatos hangon üvöltött, a föld is remegett tőle. Az áldozata vergődött apró lábai előtt, Roger szájából véres nyál csorgott a fehér hóra, fájdalom szaggatta a testét, belülről marcangolta szét egy izzó, fekete szemű gyermek. Tennem kellett valamit. Blokkolni akartam, de a gyerek ügyet se vetett rá, teljesen belemerült a pusztításba. Én is támadtam őt, ám minden fájdalom hullám visszacsapódott róla. Hatástalan voltam egy gyermekkel szemben, nem ért semmit az én rettegett erőm. Roger a szemem előtt haldoklott, a fejemben megjelent a szüleim szemrehányó arca, szemükben a keserűség kínja.

Nem! Nem lehet! Nem szabad! Pont most nem győzhetnek le!

A harag lassan csomóba gyűlt a gyomromban, onnan áradt szét mindenfelé, elborította az agyamat. Meg kell mentenem Rogert! Erős vagyok! A legerősebb! Senki sem győzhet le! Nem bírtam elviselni a látványt, hogyan színezi a kín vörösre Roger körül a havat. A szüleinket már elvettétek, őt nem adom! Mind elpusztultok! Nincs jogotok élni! Úgy nőtt bennem a düh, mint még soha. És ahogy nőtt, egyre erősebb lettem én is. A düh, a harag egy új erőt adtak nekem. Ismeretlen, de iszonyatos és hatalmas erőt. Nem tudtam megállítani, nem is akartam. Tudtam, hogy a segítségével megállítom a gyereket és megszabadítom a testvéremet. Nem érdekelt, mi lesz az ára. Az új erő egy ordítás kíséretében kirobbant belőlem.

- Neeeeem! – ordítottam a gyerek felé, aztán az iszonyat térdre kényszerített, mert a gyermek teste ezer darabra szakadva szóródott szét az égbolton, és semmivé lett.

Én öltem meg! Egy gyermeket!

- Nagyszerű munkát végeztél! Most magadra hagyunk magaddal, majd úgyis ránk találsz. Ti ketten együtt, nagy dolgok várnak rátok! – mondta a fejem felett állva gyilkos örömmel a hangjában a fekete köpenyes katona.

A düh új erőre kapott, újabb célpontot talált magának, megállíthatatlanul hízott bennem, megint kitörni készült. De mire kirobbant, már egyedül voltam. Csak a vörös hó emlékeztetetett rá, hogy ott feküdt Roger, akit magukkal vittek. Így hát a haragom magam ellen fordult, bennem robbant, engem pusztított, tüzes vasként égette az egész bensőmet, öntudatlanul zuhantam bele a pokol lángjaiba, még a fagyos hó sem volt képes csillapítani a forróságot. Nekem végtelennek tűnő ideig lebegtem a tűzben, mire lassan a részemmé vált, forró maradt, de már nem égetett. Közben csak annyit érzékeltem a világból, hogy többször is világos lett, majd újra sötét. Nagyon lassan emelkedtem vissza a valóságba.

Már éreztem a hó hidegét a testem alatt, és a jeges szelet az arcomon. Felébredtem, kinyitottam a szemem. A világ nem változott, a hold fénye most is csillogott a havon, mégis egész másnak tűnt. Mert én változtam. Már nem része voltam a világnak, hanem a birtokosa akartam lenni. Felálltam, a testem erős volt és ruganyos, de nyughatatlan. Tudtam, mi történt velem, mindenre emlékeztem. Én is elindultam az átváltozás útján. Még nem történt meg teljesen, mert tisztában voltam a helyzettel, éreztem magamban a másik erőt, de még nem uralkodott rajtam. Pedig az ártók ebben bíztak, ezt akarták tőlem, hogy átváltozzak, aztán Rogerrel együtt az erőnket az ő oldalukon használjuk. Rogert megnyerték maguknak, ez már sajnos nem kétséges, de engem nem kapnak meg. Még van erőm hazajutni a bázisra, ott segítenek majd, talán még visszaváltozhatok, ha nem használom többet ezt az erőt.

Hirtelen eszembe jutott, hogy más is vár ott rám. Júlia! Ketten maradtunk, Roger nincs többé. Amikor visszatér, szükségem lesz minden támogatásra, hogy képes legyek megküzdeni vele. Mert egyszer meg fogok, az biztos, hiszen csak én, vagy majd az én gyermekeim tudják őt elpusztítani. Ha túléli az átváltozást, és az ártók élére áll, azzal az ellenségünkké válik. Az ereje pedig hatalmat követel majd. Mindenképpen vissza kell változnom, hogy megállítsam őt.

Megint rohantam. Idefelé Rogerért, most az életemért. Nagyon gyors lettem, nem kellett aggódnom, hogy bárki megállíthat, mert szinte láthatatlanná mosódva repültem hazafelé. Szándékosan kikapcsoltam az agyam, hogy a szigeten ne tudjanak rólam, először Júliát akartam látni, csak utána a többieket. El kellett búcsúznom tőle, mert biztosan hosszú ideig nem láthatom, meg kell várnia, míg újra önmagam leszek, de aztán semmi sem választhat el tőle.

Észre sem vettem, hogy már az óceán felett repültem, csak a hullámok hangjára figyeltem fel. Sokkal gyorsabban értem vissza a szigetre, egyenesen Júlia szobájához mentem és berontottam az ajtón, a türelmetlenség nem engedett kopogni. Júlia álmából ébredve ijedten ült fel az ágyban.

- Tylor! Tylor! Nagyon megijesztettél! Mi történt? – kérdezte a villanykapcsoló után tapogatózva.

Odaugrottam, lefogtam a kezét, nem akartam, hogy így lásson.

- Ne! Még ne kapcsold fel! – a hangom megállította, tágra nyílt szemekkel fordult felém.

- Tylor, mi van veled? Miért más a hangod? Hol van Roger? – suttogta a sötétben.

- Roger meghalt. A testvérem halott. Aki most a testében lakik, az egy szörnyeteg, engem is magának akar.

- Nem…., nem értem. Ti nem vagytok árnyékgyermekek.

- Azt hittük, nem, de a jelek szerint tévedtünk. Az a valami mégis bennünk van, csak a megfelelő alkalomra várt.

- Nem tudtad elhozni őt?

- Nem. Otthagytak a hóban fekve, mikor magamhoz tértem, már sehol sem voltak, és elvitték magukkal.

- Az ártók? Roger náluk van?

- Igen, és engem is várnak, de én nem megyek. Júlia, vissza akarok változni! Legyőzöm őt, megígérem!

- Hiszek neked. – mondta hatalmas hittel, kezébe vette az arcom, bőrének illata teljesen elbódított.

Magamhoz húztam, hogy jobban érezzem ezt a csodát, de ez sem volt elég. Birtokolni akartam őt, a sajátomnak tudni és magammal vinni ezt az érzést a száműzetésbe. Egyre jobban szorítottam, ajkammal a nyakát ízlelgettem, az ajkait kerestem. Mikor rátaláltam, édes íze felszabadította a lelkem, elengedtem magam és hagytam, hogy magával sodorjon az őrület. A Júlia nevű őrület, ami berántott egy szakadékba, ahol nem voltak kapaszkodók. Zuhantam, magammal rántva őt is. Leszorítottam a testét és letéptem róla a ruhát. Nem tudtam, mit teszek, pedig hallottam, hogy halkan nyögdécsel a karomban.

- Ne, Tylor, ne így, kérlek, hagyd abba.

Nem, már nem tudtam abbahagyni. Kellett nekem, hát elvettem. Lehetetlen volt parancsolni annak a tomboló szenvedélynek, ami elborított. Azt, ami a legszebb volt közöttünk, akkor éjjel én bemocskoltam, hogy csillapítsam a bennem lángoló poklot, megégetve ezzel a lányt, akit szerettem. Aki néma csendben, könnyes szemmel feküdt alattam, akinek még így sem volt szemrehányás a szemében, csak fájdalom és szerelem. Képtelen voltam egészen felmérni, hogy mit tettem, de éreztem, hogy óriási hibát követtem el.

- Júlia, én nem.., ne haragudj rám. – kértem a könnyeit törölgetve.

- Nem haragot érzek. Elvettél valamit, megfosztottál a csodától, amit adtál. Az a pillanat, ami csak a miénk volt, már nincs többé. Ez marad helyette.  – suttogta erőtlenül.

Elhúzódtam tőle, hogy tisztább legyen a fejem, hogy gondolkodni tudjak.

- Nem szabadott volna idejönnöm.

- Ami megtörtént, már nem lehet semmissé tenni. De most menj el. Nem akarom, hogy itt légy.

- Elmegyek. Jó messze, hogy ne bánthassalak többet. Visszajövök, ha megint a régi leszek.

Felálltam, az ajtóhoz léptem. Ha kimegyek, talán sosem látom többet. Megfordultam, a sötétben is világító sápadt arcára kiülő gyötrelem bevésődött az agyamba, sosem fog kitörlődni onnan, bárhová megyek, ez a kép velem marad. Megint megöltem valamit. A szörnyeteg elégedetten nyújtózott bennem, csápjai egyre jobban csapdába zártak engem.

- Várni foglak, mindig. – sóhajtotta Júlia felém.

- Visszajövök. – mondtam még utoljára, aztán kiléptem és az ajtó becsukódott mögöttem. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy örökre.

Nem, az nem lehet. Júlia most az egyetlen ok, amiért küzdeni bírok. Ez sokkal erősebb annál, hogy meg akarjam állítani Rogert. Ha én nem tenném, majd megteszi más. De Júliának megígértem, hogy visszajövök. Ha ő a szigeten van, én nem maradhatok itt. Hontalanul, elveszve, magányosan megint úton voltam. Cél nélküli úton.

Az óceánt még átrepültem gyorsan, de a parton valahogy elhagyott az erőm. Csak kóboroltam a fák között, néha a földre rogyva, néha egy fának ütközve. Találtam egy tiszta vizű forrást, és rájöttem, hogy iszonyatosan szomjas vagyok. A hideg víz valóságos gyógyír volt elkínzott testemnek, sokkal jobban lettem. Testileg legalábbis, mert ahogy tisztult az agyam, eszembe jutott minden. Meggyaláztam őt, és meggyaláztam a szerelmünket is. Tartozom neki. Tartozom azzal, hogy ezt elfeledtessem vele, egy igaz szerelemmel, de ehhez előbb el kell temetnem a szörnyeteget. Egyedül nem fog menni.

El kell jutnom az egyik rejtekhelyünkhöz, majd onnan üzenek a bázisra. Bármilyen nehéz lesz, mindent megteszek, hogy sikerüljön. Talán megbocsát nekem, talán még láthatom a mosolyát. Ez a gondolat segített, hogy ellenálljak a szörnyetegnek, ami egész másra csábított engem. Hatalmat, hódolatot, korlátlan erőt ígért. Néha el is indultam egy másik, sokkal hívogatóbb cél felé, de legyőzve önmagam végül eljutottam a menedékhelyre. Utolsó erőmmel és Júlia arcával a fejemben még kiküldtem egy értesítést, aztán újra elborítottak a pokol lángjai."