2014. augusztus 6., szerda

Valaminek a vége egy újnak a kezdete

Kedves Hűséges Kísérőim!

Véget ért hát a "Sötét Vihar" könyvek három részének és a "Vihar előtt" című előzmény-kötetnek a bemutatása, remélem, sok izgalmas és figyelemfelkeltő részletet olvashattatok, illetve a nulladik részt teljes egészében itt olvashattátok, mert abból nem készült könyv, csak ráadásnak írtam. Köszönöm mindenkinek, aki végigkísért ezen az úton. Befejezésnek felteszek egy rövid emlékeztetőt a könyvekről. Ez a történet véget ért, de az írás nem. Már elkészült egy ifjúsági fantasy regény "Kristályvölgy"címmel, és készülőben van Nóra, a liliom-lány története. Most egy kis szünet következik, de remélem, a jövőben valamelyiket könyv formájában is bemutathatom majd. Addig is elérhető vagyok: info@darena.hu 

Szép napokat, sok örömet és jó könyveket kívánok: Darena

A Sötét Vihar regénysorozat kötetei: Árnyék, Sejtelmes Fény és Mennydörgés:
A könyv történetének üzenete az emberi lélekben zajló jó és rossz közötti örök küzdelem, az igaz szeretet töretlen hite és ereje, mely köré a fantasy mai szellemében egy csodás hatalom és egy nehéz szerelem szálaiból szőtt történet íródott.


Árnyék: Sara megérzi az ikrek, Robin és Ray titokzatos, érthetetlen erejét, és azt a vékonyka szálat, amely tudtán kívül összeköti őt a fiúk sorsával, elkerülhetetlenül összesodorja őket, belerántja egy fájdalmakkal és nehéz döntésekkel teli szerelembe, amely eldöntheti a Robin lelkében dúló sötét harcot, és vele együtt korlátlan hatalmának sorsát is. Az első könyv az ártók és a védők emberi világért folytatott örök, ámde láthatatlan csatájáról szól, melyben a regény hősei akaratukon kívül sorsdöntő szerepet kapnak.

Sejtelmes Fény: A lány és az ikrek az első csatát elvesztették. Sara kómába esett, Robin saját lelkének sötét börtönébe zárva küzd a benne lakó szörnyeteggel, Ray eddig tisztának tűnő szíve megkeseredik és elindítja őt az önpusztítás lejtőjén. Rengeteg fájdalom és szenvedés után Sara és Robin lassan újra magukra és egymásra találnak, de szerelmük beteljesedése sem maradhat következmények nélkül, hoz újabb gyötrelmeket és örömöket, Ray szívében pedig még sötétebb árnyakat. Mialatt a fiatalok önmagukkal küzdenek, az ártók egy nagyhatalmú vezér összefogásával egyre erősebbek lesznek, hatalmuk megerősítése érdekében el akarják venni a fiataloktól azt, ami nekik a legdrágább. Vezetőjük nem más, mint az ikrek rég eltűnt, gonosz lelkű nagybátyja, aki irtózatos csapást mér a fiatalokra, de végül elbukik.

Mennydörgés: A harmadik könyvben egy hosszú szünet után térünk vissza Sarához és Robinhoz, hogy részesei legyünk a leghatalmasabb csatának az ártók és a védők közt, részesei legyünk a testvér elszakadásának és átállásának, egy elkeseredett versenyfutásnak a védők bázisát védelmező kódért, Sara, Robin és a többiek áldozatának a szeretet oltárán, a sok-sok különböző szál egybefonódásának, és a búcsúnak, amely talán örökre szól.

A kötetek ára: 2480 Ft/db, megvásárolható az Alexandra és a Libri könyváruházaiban, az internetes könyvesboltokban, vagy kedvezményesen közvetlenül az írónőtől: info@darena.hu.

2014. július 8., kedd

Vihar előtt: utolsó részlet


Robin és Ray, a Sötét Vihar kötetek titokzatos ikerpárjának születése, Júlia halála:

"Csak két hét telt el a hónapokból, mikor egy délelőtt Ella szokás szerint bement a munkahelyére. Már megtanultuk, hogy ilyenkor nem eszek előtte, hogy ne kelljen hányni. Zsibbadtan feküdtem a szobámban, de így is meghallottam a halk lépéseket odalent. Megörültem, már nagyon vártam Emmáékat, azt hittem ők azok.
- Emma? Ti vagytok? – kiáltottam, már ha ez kiáltás volt egyáltalán.
De válasz, az nem jött. Emma már szólt volna, sőt itt állna az ágyamnál. Tehát nem ők azok. A lépéseket viszont még mindig hallottam, lassan közeledtek a lépcsőn. Akárki az, a szándékai nem lehetnek tiszták. Azok a halk, apró, egyre jobban hallható kis reccsenések elérték azt, amit a szüleink halála óta semmi és senki.  Rettegtem, megint. Védekezésre képtelen állapotban vártam az elkerülhetetlent, a levegő sípolva száguldott ki belőlem, a szívem zaklatottan verdesett. Féltem, nagyon. Magamban segítségért sikoltottam, bár tudtam, hogy senki sem érhet ide időben. A látogató felért a lépcsőn, hallottam ziháló lélegzését, egy pillanatra megállt, aztán megjelent a szobám ajtajában. Fekete ruhában és köpenyben, mindent eltakaró szemüvegben, de azonnal felismertem.
- Roger? Te vagy az? Mi lett belőled?
- Jól nézd meg! A te műved! – a hangja irtózatos volt, metszően éles, a gyomrom forogni kezdett tőle.
- Az én művem? Ezt te művelted magaddal!
- Félreérted. Azért jöttem, hogy megköszönjem. Nélküled még most is az erdőben rohangálnék.
- Ártó lettél, és még örülsz is neki.
- Én nem örülök semminek, mert minden az enyém, amit csak akarok.
- Sajnálom. Megköszönted, menj el.
- Ne siettess, Júlia. – belépett, és közeledett hozzám, a belőle sugárzó gyűlölet megbénított.
- Mit akarsz még?
- Mindjárt megtudod. Egyetlen dolog van, ami még nem az enyém, és amit mindennél jobban akarok.
A levegő megrekedt a mellkasomban, egy pillanatra a szívem is megállt. Nem, az nem lehet! Ne! Még egyszer ne!
- De igen, te az enyém vagy, Tylor elvett tőlem, de ennyi nekem is jár belőled. – már mellettem állt, és válaszolt a gondolataimra, majd fölém hajolt.
Megbénított, mozdulatlanul, tehetetlenül feküdtem, amíg használta a testemet. A fájdalom olyan erős volt, hogy az agyam nem bírta tovább, összeomlott. Megszűnt a világ, elborított a sötétség, de ott legalább egyedül voltam. Soha többé nem akartam visszajönni. Az életnél még a halál is kellemesebbnek ígérkezett, de ezt a szeretteim nem hagyták. Emma kétségbeesett hangja ébresztgetett valahonnan a távolból. Nincs kegyelem, vissza kell térnem.
- Júlia! Júlia! Hallod? Ébredj! Itt vagyunk!
- Ne kiabálj, már ébredezik, mozog a szeme! – hallottam Masont is.
- Mason, értesítsd a bázist, aztán szólj Ellának is!
- Jól van, megyek már!
- Júlia, hallasz? – Emma nem nyugodott.
- Hal…, hallak. – suttogtam alig hallhatóan.
- Na végre! Már totál beijedtem. Nem tudtuk elkapni, meglépett, pedig mikor szóltál, azonnal indultunk.
- Ro.. Roger volt.
- Micsoda? Roger? Akkor mind a ketten..? De hát ez iszony! – Emma döbbenten tudatosította magában a történteket.
- El kell mennem innen. Ella miatt. – kértem erőtlenül.
- Félsz, hogy visszajön?
- Igen.
- Oké, megígérem neked, hogy elbújunk valahol. Így jó lesz?
- Jó. – ez volt az utolsó szó, amit ki bírtam nyögni, a süket, fekete, de jótékony semmi megint magába rántott, én meg hagytam.
Álomszerűen lebegtem élet és halál, fény és sötétség között. Néha feleszméltem és érzékeltem a környezetemet. Tudtam, hogy Emma és Mason elvittek valahová, de mindig visszamenekültem a fájdalom nélküli sötétségbe. Jó volt így, semmiről sem tudni, semmit sem érezni. Nem akartam szembenézni a sorsommal, a szenvedéssel, már semmit sem akartam. Szinte kívántam a halált. Csak a babák tartottak életben, őket még megvárom, aztán hadd menjek. Nem aggódom értük, Emma biztosan vigyáz rájuk, és Tylor is. Én nem maradhatok velük. Képtelen lennék az apjuk szemébe nézni, nem tudnám úgy szeretni őt, ahogy a fiaink kedvéért meg kellene tennem, nem bíznék benne és örökké rettegnék Rogertől. Ezt én már nem tudom helyrehozni. Az időről nem volt fogalmam. Csak sejtettem, hogy ami nekem a sötétségben perceknek tűnik, az a valóságban több hónap is lehet. Abból, amit időnként megértettem a körülöttem zajló eseményekből. Emma rácsodálkozott óriási hasamra, Mason panaszkodott, hogy már hónapok óta itt rostokol, és aggódtak a közelgő szülés miatt. Egyszer elmosódva ugyan, de megértettem a beszélgetésüket.
- Emma, el kell vinnünk innen, mi ketten nem vállalhatjuk a szülést. Te is látod, hogy ő nem lesz képes megszülni.
- Majd a doki segít nekünk. – Emma hangját egész közelről hallottam.
- Ez nem a mi dokink, nem fog érteni semmit, már most is furcsán néz ránk!
- Kimagyarázzuk, mint azt, hogy miért nem akarjuk kórházba vinni.
- Azt még ráfoghattad a biztosításra, de ha Júlia élete veszélyben lesz, azt már nem tudod!
- Erős lány, kibírja.
- Emma, nem látod a valóságot. Meg kell császározni, egyedül nem szüli meg őket.
- Majd a doki itt megcsinálja!
- Hol? A konyhaasztalon? Hogy képzeled? – kiabálta Mason.
- Megveszünk mindent, ami kell!
- Persze, és már bukott is a biztosítás nélküli alibid.
Emma hallgatott, éreztem, hogy megsimogatja az arcomat és megfogja a kezem.
- Meg akartam várni Tylort, félek elvinni innen.
- Tylor még nem jöhet, az idő meg sürget. – hallottam Mason lépéseit, közelebb jött. – Tudom, hogy a legjobbat akarod neki, de segítség nélkül nem fog menni. El kell vinnünk a bázisra.
- Az nagyon messze van.
- Csak addig kell eljutnunk, amíg a helikopter értünk tud jönni.
- Az sem kevés, és ki tudja, hogy bírja a mozgatást.
- Nem tehetünk mást, Emma, mennünk kell. Hívok segítséget. Rendben?
- Nagyon félek, de igazad lehet. Nem bírnám elviselni, ha itt halna meg, mert nem kap megfelelő ellátást. De azt se bírnám elviselni, ha az utazás okozna neki még nagyobb bajt.
- Kérek egy orvost is a mieink közül, aki elkísér minket.
- Már mióta kérjük, de mindig az a válasz, hogy máshová jobban kell.
- Persze, mert eddig megoldottuk az ellátását, de az útra nem vihetünk magunkkal itteni orvost.
- Jó, ha lesz orvos, mehetünk.
- Ne félj Emma, odaérünk épségben.
- Ha te mondod…
Lehet, hogy folytatták még, én már nem hallottam mást. Boldogan vettem tudomásul, hogy hamarosan véget érnek a szenvedések, már csak egy kicsit kell kitartanom. Szerettem volna elmondani Emmának, hogy miattam ne aggódjon, és megkérni, hogy vigyázzon a fiaimra, de nem volt erőm a beszédhez. Nem baj, így is jó. Emma kérés nélkül is tudni fogja.
Fájt, nagyon fájt, valami rázta a testemet, és hideg volt. Rájöttem, úton voltunk. Hallottam az erdei állatok hangját, és a társaim futásának halk surrogását. Hirtelen valaki felkiáltott.
- Állj! Nem tudjuk kikerülni őket, készüljetek.
A rázás megszűnt, lefektettek valahová és betakartak, még az arcomon is éreztem a takarót. Fojtott kiáltások, puffanások jutottak el hozzám. Bármennyire gyenge voltam is, próbáltam éber maradni, mert tudtam, hogy a társaim harcolnak. Ártók kerültek az utunkba. Sokáig hallottam a csata hangjait, aztán hirtelen csend lett. Túl nagy csend. Csak az eső kopogott halkan az arcomra terített takarón, picit megemeltem a kezem és lejjebb húztam, hogy kapjak levegőt, meg azt gondoltam, így jobban hallhatom az erdő hangjait. Fáztam és iszonyúan féltem.  Vártam, hogy valaki odajön hozzám, csak vártam, és vártam. Senki sem jött. A tudatom utolsó villanásával még megértettem, hogy a társaim és Emma nincsenek többé. De még nem mehettem, még nem! Még vissza kell mennem!
Hideg eső permetezte az arcomat, fények villogtak a szemem előtt, emberek kiabáltak mellettem.
– Gyorsan! Siessenek! Jöjjenek! Egy terhes nő! Nem reagál semmire! Itt találtam rá, a híd alatt!
– Nem tudja, ki lehet ez a nő?
– Nem tudom, nem ismerem. Az erdőben sétáltunk, a kutya húzott ide.
– Van még gyenge pulzus, azonnal vigyük be! Talán még megmenthetjük, vagy legalább a babát!
Felemeltek, autóba raktak, hallottam a motor duruzsolását. Megint a rázkódás. Nagyon fáj, már nem érzem a testem, nincs testem, nincs más, csak ez a fehér, szikrázó, súlytalan, mindent felemésztő fájdalom. Ne! Őket ne! Kérem! Nekik ne fájjon! Csak nekem! Még jobban, csak nekik ne! Kérem! Segítsenek, segítsenek nekik!
– Ismeretlen terhes nő válságos állapotban, vérnyomás alacsony, nem lélegzik, de magzati szívhang még van, lehetséges, hogy ikrek! Azonnal a műtőbe!
Hallom őket és látom is. Innen fentről magamat is látom, de ez nem fontos. A fiaim! Élnek! Nagyon sírnak. Milyen gyönyörűek! És milyen különbözőek! Hát persze, ahogy lennie kell. Engem hívnak. Már nem mehetek. Ne sírjatok, jobb így, nem lehetek veletek, de ti ott lesztek egymásnak.
– Már elveszítettük, nem tehetünk semmit! Valahogy próbáljuk megnyugtatni a gyermekeket, szerencsére ők jól vannak.

Jól vannak, a fiaim jól vannak. Csak erre vártam. A fehér fény értem jött és átölelt. Megszabadultam."

2014. június 15., vasárnap

Vihar előtt című kisregény folytatása

JÚLIA: (Folyt.)

"Megérkeztünk, a nővérem odabent van, és ki tudja milyen érzésekkel vár minket. Emma és Mason szótlanul vártak, hagyták, hogy megnézzem magamnak a házat, amit még sosem láttam. Nem tudtam, milyen városban vagy településen jártunk, csak jöttünk Paul koordinátái szerint, de ez nem is fontos. Itt a ház és benne Ella. Kicsike ház, egy ablaka néz az utcára, talán a konyha lehet. Fehér fa, megkopott színű, de régen pirosnak mondott tető és néhány lépcsőfok a bejárat előtt, amiken fel kellene végre mennem. Nagyot sóhajtva vágtam neki, mikor egy régi, jól ismert hang szólított.
- Júlia! Meddig ácsorogtok ott, gyertek már be!
Felnéztem, Ella állt az ajtóban. Semmit sem változott, rövid szőke haját egyszerűen, kissé oldalra fésülve viselte, szürke melegítője szépen rásimult a testére. Mégiscsak változott, az alakja tökéletes.
- Edzőtermem van. – jegyezte meg magyarázatul, kimondatlanul is értette, mi jár a fejemben, ez régen is remekül működött köztünk.
- Jól nézel ki, tényleg. – nyögtem ki nagy nehezen.
Ella arca feszült maradt, a szeme kerülte a tekintetemet.
- Kösz, gyertek be.
- Ő a barátunk, Mason. – Ella csak bólintott, aztán becsukta mögöttünk az ajtót.
Körülnéztem. Kicsi, de barátságos ház a nővéremé. Az alsó szinten nem voltak falak, mindjárt a nappaliba léptünk be, ami egyben konyha és étkező is volt. Rögtön a bejárat mellett vezetett felfelé egy keskeny falépcső, ott lehet a hálószoba.
- Fent vannak a szobák, már előkészítettem a tiédet és nekik is egyet. Több nincs is.
- Köszi, Ella. – szólalt meg Emma megilletődve.
- Nincs mit, üljetek le, csináltam szendvicseket.
- Az jó, mert piszok éhes vagyok! – lelkesedett Mason, és gyorsan le is ült az asztalhoz, Emma tétován követte.
Ő is érezte a feszültséget. Csak álltam ott szerencsétlenül, nem tudtam, mit tegyek. Menjek oda és öleljem meg? Vagy hagyjam egy kicsit és majd később? De hát csak kellene szólnom valamit! Ella után mentem a konyhapulthoz.
- Ella, én… - nem tudtam befejezni, Ella közbeszólt.
- Ne most! Majd holnap mindent megbeszélünk. Adj nekem időt. – még most sem nézett rám, iszonyú rossz volt, de megértettem. Egyszer csak holnap lesz, egyszer csak rám bír nézni.
Vacsora közben kínos csend telepedett közénk. Mason néha próbálkozott, az edzőteremről kérdezgette Ellát, de a rövid válaszok hamar elvették a kedvét. Elég késő volt már, evés után Ella még eligazított minket.
- Fürdő van lent a bejáratnál és fent is. Júlia szobája balra a lépcső mellett, utána Emmáéké. Fürödjetek nyugodtan, én már túl vagyok rajta. Reggel találkozunk.
Ezt a lépcsőn felfelé menet mondta, aztán eltűnt, egy ajtó mögött. Hát, ennél kicsit kedvesebb fogadtatásra számítottam.
- Azt hiszem, mégiscsak maradok egy pár napot. – Emma döbbenten bámulta a nővérem hűlt helyét.
- Nem gond, maradhat, majd utánam jön. – támogatta Mason, közben én is magamhoz tértem.
- Nem, dehogy, nem kell maradnod. Akkor sosem tisztáznánk a dolgot, ezt kettőnknek kell rendezni. Menjetek csak, én megleszek.
- Bizti? – kérdezte Mason.
- Bizti. – bizonygattam, de Emmát még nem győztem meg.
- Nem tudom, ez a helyzet elég siralmas.
- Te hogy éreznéd magad az ő helyében? Annyi év után betoppantam, és ráadásul nem is akármilyen állapotban, totál felborítva a nyugalmát.
- Persze, értem, igazad van, csak így nem szívesen hagylak itt.
- Tudom, Emma, de minden rendben lesz.
- És ha mégsem?
- Akkor azonnal értesítelek téged és Pault is.
- Engem ne etess! Nem fogsz értesíteni senkit! – fakadt ki Emma sziszegve, nehogy Ella meghallja.
- Emma, itt már nem csak rólam van szó. Ha babáim lesznek, és Ella nem segít, egyedül nem maradhatok, muszáj szólnom.
Ez hatott, ezt már Emma is elhitte. Tudja, hogy magam miatt nem, de a kicsik miatt tényleg hajlandó leszek mindenre.
- Oké, de időnként megnézünk téged. Ugye, Mason?
- Úgy ám! Ellenőrzés lesz! Méghozzá váratlanul!
- Azt el is várom, jó lesz néha látni titeket.
- Aha, meg hozunk majd híreket is. Tylorról. Persze, csak ha akarod. – Emma bocsánatkérően nézett rám, de most is kitalálta a gondolatomat.
- Akarom hát!
- Szuper! De most hulla vagyok, menjünk aludni! – Emma felállt, Mason felkapta és felvitte az emeletre.
Még üldögéltem néhány percet, kicsit szemügyre vettem új otthonomat. Otthon. Milyen rég nem volt nekem ilyenem. Ella házában kedves, jó hangulat volt, amolyan meleg otthon. A konyha rész nem volt túl nagy, de hát neki magának minek is. A bútor kellemes, halványzöld színű volt, hozzá szürke fogantyúk és kiegészítők. Az asztalon is zöldes mintájú a terítő, középen egy cserép korallvirág, narancsszínű virágokkal. A nappaliban három szürke fotel állt, közöttük egy kis asztalka, és narancs meg zöld színű párnák, az ablakban virágok. Tv-t nem láttam, talán fent van a szobájában.
Hirtelen engem is elkapott a fáradtság, felsétáltam a lépcsőn, a szobám ajtaja nyitva várt engem. Egy szekrény, egy fehér takarós ágy és egy asztal székkel, ennyi a berendezés. Ha itt maradok, lesz mit szépíteni rajta, de legalább elfoglalom magam valamivel. Az ágyam viszont jó illatú volt és puha. Tusolás után jól esett belebújni. Az átélt izgalmak ellenére, vagy éppen azért nagyon gyorsan elaludtam.
Reggel egyedül ébredtem, a házban nem volt senki. Ella biztosan az edzőteremben van. De Emmáékat sem találtam, amit aztán megmagyarázott az a kis levélke, amit a konyhapulton hagytak.
„ Júlia! Éjjel üzenetet kaptunk, hogy a csapat a közelben jár, csatlakozunk hozzájuk! Vigyázz magadra, hamarosan jelentkezünk! Emma.”
Elmentek. Már nekem is hiányzott az összecsapások izgalma, kicsit irigyeltem is őket. Meg a babáknak sem éreztem még semmi jelét. Mindegy. Most várnom kell, és beszélnem Ellával. Jó lenne újra közel kerülni hozzá, mégiscsak a testvérem. Ebédre biztos hazajön, addig körülnézek odakint, esetleg hozok valami kaját. Ő is gondoskodott rólam, találtam az asztalon friss kenyeret és zsemlét. Bekaptam pár falatot, felöltöztem, aztán kimentem az utcára. Jól tájékozódom, az eltévedéstől nem tartottam, bátran róttam a métereket a házak között. Átlagos otthonok voltak mindenütt, nem gazdag, de nem is szegény lakóik lehettek. Minden tiszta volt és rendes. Két sarokkal arrébb találtam is egy nagyobb élelmiszer üzletet, vettem fagyasztott pizzát, majd megsütöm, ha Ella hazaér. Nem tanultam meg főzni, arra nem igazán volt módom és lehetőségem. Még barangoltam egy kicsit, egész jó boltokra akadtam, bevásároltam néhány ruhát is, hiszen nem bőrönddel érkeztem. Észre sem vettem, hogy elszaladt az idő. Ha az ember nem szupergyorsan, hanem normális tempóban közlekedik, valahogy minden sokkal tovább tart, olyankor az idő száguld. Hazafelé vettem az irányt, még a virágboltba beszaladtam és vettem Ellának egy szépen virágzó orchideát. Ha nem tévedek, szereti a virágokat. Aztán siettem haza, nehogy lekéssem a nővéremet.
Nem késtem le, de nem is előztem meg, Ella már otthon volt és a házban isteni illatok fogadtak. A jelek szerint ő megtanult főzni. Háttal állt nekem, valami szószt kavargatott a tűzhelyen.
- Szia Ella.
- Szia. – mondta hátra sem nézve.
- Én csak fagyasztott pizzát hoztam, nem tudok főzni, de ennek isteni illata van.
- Szeretem a pizzát, majd vacsorára jó lesz.
- Az klassz, örülök. Miattam nem kell ám főznöd, majd kitalálok valamit.
- Minden nap főzök, csak ritkán eszem műkaját.
Hát, akkor beletrafáltam a pizzával. Megsemmisülve somfordáltam ki a konyhából, leültem az asztalhoz. Ez még annál is nehezebb lesz, mint gondoltam. Ella némán kevergette tovább a szószt, aztán megállt a keze és nagyot sóhajtott.
- Kivétel a pizza, de azt is inkább én csinálom. Most tejszínes, gombás szószos tészta lesz. Szereted?
- Mindent szeretek, én meg ritkán jutok főtt ételhez.
A szósz elkészült, Ella elzárta a lángot, kirakta két tányérba a tésztát, meglocsolta a szósszal, megszórta sajttal, és az egyiket elém rakta, aztán ő is leült velem szemben az asztalhoz.
- Jó étvágyat. – mondta.
- Neked is.
Hamar befaltam, nagyon finom volt, meg siettem is, hátha utána válthatunk pár szót.
- Vissza kell még menned? – kérdeztem.
- Nem, ma délután itthon maradok. Van mit megbeszélnünk. – Ella letette a villát és végre, most először rám nézett.
- Szép vagy, de nyúzott.
- Nehéz napjaim voltak.
- Mindent tudok, valami Paul elmondta, bár azt nem akartam és nem is akarom tudni, hogy ki művelte ezt veled. Érzel már valamit? – fejével a hasam felé intett.
- Még nem, még reménykedem.
- Azt lehet, de ez a Paul azt is mondta, hogy szerinte biztos a dolog.
- Mindig akad kivétel.
- Nem Júlia, te nem ilyen vagy. Kérlek, a legfontosabb, hogy ne hazudj nekem, még a kedvemért se. Te már pontosan tudod, hogy mi lesz.
Igaza volt, tiltakoztam még, de belül valóban tudtam. Nem mertem az arcára nézni, inkább az orchideát néztem, amit csak úgy letettem az asztalra, Ella még észre sem vette.
- Igen, csak magamnak sem merem bevallani. Úgy érzem, terhes vagyok.
Ella hallgatott pár percig, én meg rettegtem attól, amit mondani fog.
- Köszönöm a virágot, nagyon szép. Júlia, tudom, hogy más vagy, mint mi egyszerű halandók. Nagyon szeretlek, és belehalnék, ha valami bajod lenne. A legnyugodtabb akkor voltam, amikor semmit sem tudtam rólad. Itt maradhatsz, amíg megszülsz, de utána menj el. – nyíltan, a szemembe nézve közölte velem az érzéseit.
- Értem, én is nagyon szeretlek, és nem is kérek tőled többet. Ha Tylor előbb felépül, még akár a szülést sem várom meg. Köszönöm, hogy segítesz.
- Nem kell megköszönnöd, a testvérem vagy, bajban számíthatsz rám.
- Oké, akkor? Van valami házirend? – tártam szét a karom, mellesleg témát is váltottam.
- Nincs, csak annyi, hogy szeretem a rendet. De a szobádat fel kéne dobni egy kicsit. Van kedved vásárolgatni?
- Naná, hogy van!
Ella bedobta a mosogatóba a tányérokat, odalépett hozzám és mosolyogva megölelt.
- Örülök, hogy látlak.
- Én is, Ella.
- Megyünk?
- Tőlem indulhatunk! – sóhajtottam fel megkönnyebbülve.
A délután végre feszültségtől mentesen, nagyon jó hangulatban telt. Vettünk egy kényelmes fotelt, állólámpát, szép függönyt, színes ágytakarót, párnákat és szőnyeget. Közben jókat nevettünk. Teljesen megfeledkeztem minden bajomról, olyan önfeledtek voltunk, mint gyermekkorunkban. Este kifulladva értünk haza, Ella elcsigázva huppant le az egyik fotelba.
- Na, most jöhet a pizza, farkaséhes vagyok.
- Máris, én jövök, már csinálom is! – Ella mosolyogva nézte végig, hogyan keresgélek és ügyetlenkedem a konyhában, még rá is játszottam egy kicsit.
Persze, végül azért elkészült a pizza. Vacsi után elpakoltuk a szobámban új szerzeményeinket, a hatás egész más lett, a szoba megtelt szeretettel és melegséggel. Ella is elégedetten nézett körül.
- Így már sokkal jobb. Tudod, nem nagyon járnak ide vendégek, nem foglalkoztam sokat a vendégszobákkal.
- Legalább együtt varázsoltuk át, és közben még jól is éreztük magunkat.
- Rég nevettem ennyit. Jó, hogy itt vagy.
- Igen, jó.
Ella felém fordult, félénken bökte ki, ami a szívét nyomta.
- Nem lehetne, hogy lemondasz arról az életről, és velem maradsz? Akár a babákkal is?
- Nem tehetem, azért, amiért más vagyok. A babák is ilyenek lesznek, ha itt maradnánk, téged is veszélybe sodornálak.
- Hm, akkor be kell érnem ezzel a kis idővel.
- Be, de remélem, szeretettel gondolsz majd rám.
- Mindenképpen. – Ella megölelt, nagyon-nagyon jó volt.
- Jó éjt az új szobában. – mondta, aztán magamra hagyott.

A következő napokban mindenhová együtt mentünk, elkísértem Ellát az edzőterembe is. Együtt edzettünk, vásároltunk, főztünk, este régi képeket nézegettünk, vagy beszélgettünk. Mint két igazi testvér. Egészen addig a reggelig, amikor a fél délelőttöt a fürdőben töltöttem a mosdó fölé hajolva és hánytam. A fiaim bejelentkeztek. Még abban is tökéletesen biztos voltam, hogy két kisfiú növekszik a hasamban. Attól a naptól kezdve ki sem mozdultam a házból. Rengeteget hánytam, de bármennyire utáltam is, akkor is folyamatosan tömtem magam, hogy ne fogyjon el túl gyorsan az erőm, és nagyon szerettem az én kis babáimat. Ella hűségesen gondoskodott rólam, naponta csak egy-két órát töltött az edzőteremben, a többi munkát leadta másnak, hogy minél többet velem lehessen. Pedig nem voltam valami jó társaság, csak ingáztunk az ágytól a fürdőszobáig.  Két hányás között a fájdalom is kezdett egyre erősebb lenni, szét akart szakadni a testem. Néha egy-egy órácskára csillapodott, de ezek az órák egyre ritkábbak lettek. Gyötrelmes hónapok vártak rám, de nem bántam."

2014. május 31., szombat

Vihar előtt (folyt.)

JÚLIA

"Elment. Öklendezve rohantam ki a mosdóba, kihánytam magamból a mocskot, aztán könnyes arccal visszaszédelegtem a szobámba, remegő lábakkal botorkáltam el az ágyamig. Nem vagyok egy ijedős, kétségbeesős típus, de most rendesen összezavarodtam. Egy órája még arra gondoltam, mi lehet vele, jól van-e, mikor láthatom újra. Az együtt töltött pillanatokra emlékeztem, mert csak azok voltak, semmi több. Amikor betoppant közénk az erdőben, és együtt harcolt velünk, a szívem egy kis egyszavas dalt zengett: Tylor, Tylor, Tylor. A szerelem úgy rántott magával, mint egy mágnes. Sem időm, sem erőm nem volt tiltakozni. Rogerről fogalmam se volt, nem figyeltem rá, csak egy srác volt a többi közül, nem is tetszett. Most már értem, mire mondják, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. Mikor rájöttem, hogyan érez irántam, teljesen megrémültem, mert akkor már tudtam, hogy bármi lesz is, én Tylort szeretem. Meg egy kicsit sem kételkedtem abban, hogy ő is viszonozza majd, mert ami köztünk az első pillanatban fellobbant, annak nem lehet ellenállni. Aztán Roger elment és bajba került, Tylor pedig természetesen azonnal a segítségére sietett. Csak néhány gyönyörű percet hagyott itt nekem, de nem bántam, akármeddig vártam volna rá. Három nap telt el, nem is reméltem, hogy ilyen hamar visszatér, bár ne tette volna. Berontott az ajtón, valaki, Tylor bőrében, de más hanggal, más illattal, a lágyság helyett durvasággal felvértezve. Először örültem, mert tudtam, hogy ő is itt van vele valahol, aztán félni kezdtem.
Nagyon erősen szorított, egyetlen mozdulattal letépte rólam a ruhát, a csókjai égettek, az ujjai fájdalmas foltokat hagytak a bőrömön, és én képtelen voltam tiltakozni. Az erőm elszállt, bénán feküdtem alatta, még a szavak is nehezen jöttek ki belőlem. Kértem, hogy ne tegye, de nem hallgatott rám. Megtette. Egy órája még annyira vágytam rá, most meg félek tőle, és örülök, hogy elment. Szeretem, így is, és tudom, hogy ez nem az a Tylor volt, akit én szeretek, és aki nemrég még olyan gyengéden ölelt, de nagyon fáj. Nagyon, nagyon fáj. A miénk egy szerencsétlen szerelem, úgy látszik, nekünk nem jár boldogság. Mert az ma éjjel örökre elveszett. Sírtam, megállíthatatlanul. Magamért, Rogerért, a szerelmünkért és Tylorért. Ő sem így akarta, csapdába került, iszonyú harcot vív most és a gyötrődés először hozzám hozta, aztán nem tudott uralkodni azon a borzalmas erőn, ami a hatalmába kerítette. Nem haragszom, csak szörnyű, hogy ilyen hirtelen mindennek vége lett. Mindennek. Nem maradt más nekem, mint a még elszántabb harc, és a cél, hogy minél kisebbre szorítsuk vissza az ártók létszámát.
Valahogy, valamikor azért elaludtam, mert reggel a nap sugarai ébresztettek, és felszárították még mindig nedves arcomat. De nem bírtam felkelni, csak feküdtem és bámultam a falat. Nem tudom, meddig maradtam volna így, ha Emma nem töri rám az ajtót.
- Júlia! Te hogyhogy nem keltél még fel? Azt hittem, már rég az irányítóban vagy!
Nem válaszoltam, a fal fogva tartotta a tekintetemet, Emma hangja bántóan éles volt.
- Mi….. mi van veled? Beteg vagy? Történt valami?
Tartoztam neki, megérdemelte a magyarázatot, hiszen sosem titkoltunk egymás elől semmit.
- Tylor itt volt az éjjel. – motyogtam magam elé, nem tudtam ránézni, mert akkor újra elsírom magam.
- Tényleg? Megtalálta Rogert? – kérdezett még mindig lelkesen, de hirtelen elcsendesedett.
- De akkor neked most örülnöd kellene. Valami történt, igaz? – csak bólintani volt erőm, pedig sejtettem, hogy Emmának ez kevés lesz.
- Roger? Rogerrel van baj?
- Vele is. Az ártóknál van, átváltozik. – nyögtem ki nagy nehezen.
- És még kivel?
- Tylor, Tylor is.
- Mi? Mi az, hogy Tylor is? Úgy érted, ő is átváltozik? De hát ez képtelenség! – Emma teljesen kiakadt.
- Ő még csak most kezdi, még nem végleges, egy menedékhelyre ment, majd kap segítséget és rendbe fog jönni. – dadogtam.
- Szuper! Ha ő mondja, úgy is lesz! Most akkor még mindig nem értem, miért lóg a fejed az ágy szélén, és miért bámulod a falat.
Hát, igen. Nem érti. De az ilyesmit hogy mondja el az ember? Ha kimondom, az olyan végérvényes, attól tényszerű lesz, már nem hihetem, hogy hátha nem is igaz. Mert igaz.
- Júlia, kérlek, mondd már. – Emma leült az arcom elé a földre, kedves hangjától megeredtek a könnyeim, de megpróbáltam kimondani. Sokkal nehezebb volt, mint az első együttlétünkről mesélni. Akkor nem is kellett mesélnem, csak mosolyogtam és Emma mindenre rájött. Most sem volt szüksége túl sok magyarázatra.
- Tylor…., az éjjel, engem, hát, megtörtént. Nem akarta, de az a gonosz erő elhatalmasodott rajta.
- Azt akarod mondani, hogy akaratod ellenére együtt voltatok? – fejezte be a barátnőm a gondolatot.
- Igen, hiába kértem, nem állt le.
Kimondtam, Emma megfogta a kezem és a hajamat simogatta.
- Hogy lehet ezt kibírni? Attól a férfitól, akit szeretsz? – suttogta megdöbbenve, aztán nem szólt többet.
Sokáig így maradtunk, Emma igazi társ volt. Tudtam, hogy amíg én nem jelzek, ő nem mozdul mellőlem. Nagyon hálás voltam ezért. Aztán valaki halkan bekopogott az ajtón.
- Júlia! Itt vagy? – Paul volt, a sziget vezetője.
Intettem Emmának, hogy engedje be. Paul belépett, halkan becsukta maga mögött az ajtót és rám nézett, az arcára volt írva, hogy mindent tud.
- Júlia, Tylor jelentkezett és mindent elmondott. Nagyon sajnálja és én is. A társaink találtak rá, megláncolták és biztonságos helyre vitték. Szerencsére vannak tiszta pillanatai.
Felültem, illő volt válaszolnom valamit.
- Köszönöm. Ha beszélsz vele, mondd meg neki, hogy nem haragszom rá.
- Persze, átadom. Örülni fog, nagyon bántja, hogy ezt tette veled.
- Szerinted még meggyógyulhat?
- Igen, jók az esélyei. Ő nem rosszra használta az erejét, hanem azért, hogy segítsen. Ha most vigyázunk rá, akkor csak idő kérdése és visszaváltozik.
- De ki vigyáz rá? – kérdeztem, hiszen tudtam, hogy a rejtekhelyeken senki sem maradhat sokáig, mert mindenki harcol.
Paul leült mellém az ágyra, az eddig is szánakozó tekintete még nagyobb sajnálatot tükrözött.
- Hát, épp ez a gond. Csak én segíthetek neki, de most nem mehetek el innen.
- Ez miért gond? Hozzátok ide. – de mire kimondtam, már értettem, hogy a gond én vagyok.
- Júlia, ha te itt vagy, akkor…
- Értem. Én sem vágyom a közelségére, de neki szüksége van rátok. Elmegyünk, Emma és Mason biztos elkísérnek a csapathoz.
A sajnálkozást még most sem váltotta fel a megkönnyebbülés Paul szemében, és hozzá sóhajtott is egy nagyot.
- Más is van? Miattam ne aggódj, alig várom, hogy kidühöngjem magam az ártókon. – nyugtattam Pault, sikertelenül. Emma sem bírta tovább szótlanul.
- Paul, mondd már.
- Mondom, csak nem könnyű. Talán a szüleiteknek nem volt ideje elmondani, hogy közöttünk egy együttlét során szinte száz százalékos a gyermekáldás esélye.
Beletelt néhány pillanatba, mire felfogtam, hogy mit mondott. Rémülten ugrottam ki az ágyból.
- Mi? Mit mondtál? Egy gyerek? Bennem?
- Ez őrület! – motyogta Emma tágra nyílt szemmel.
- Igen, sajnos ez nagyon is lehetséges, és nem egy, hanem kettő. – tájékoztatott Paul.
- Ha! Kettő! Mindjárt kettő! –kiabáltam feldúltan járkálva.
- Júlia, elhiszem, hogy kiakadtál, de még nem biztos. Azért szóltam, mert van egy-két heted, hogy eldöntsd, mi legyen. Ha nem akarod…
- Nem! Ne folytasd! Nem leszek babagyilkos! – soha, de soha nem tudnám elviselni a tudatot.
- Azért ezt gondold meg. – mondta Emma nagyon komolyan.
- Igen, gondold meg. Ha így lesz, szinte biztos, hogy a babák árnyékgyermekek lesznek. – biztatott tovább Paul.
- Akkor majd ti segítetek nekik, és lesz apjuk is. Remélem. Van még valami jó híred? – kérdeztem.
- Hát, van. A terhesség nagyon nehéz és fájdalmas, különösen a végén.
Ezt már nem bírtam, erőtlenül rogytam le az ágyra. Ez az érzés hasonlított arra, mikor a szüleinket vesztettük el. Csak akkor estem ilyen mély szakadékba, ahová most a szerelmem lökött vissza. Azt még egész jól fogadtam, hogy Tylor és én sosem leszünk egy pár, aztán jött egy varázslatos, majd egy pokoli éjszaka… Most meg a következményei, amikről mit sem tudtam. Mi vár rám szerelem helyett? Kín, szenvedés, fájdalom, és a végén két árnyékgyermek, akiket nem akartam, akikre nem készültem, de védtelen vagyok velük szemben. Még így sem tudnék ártani nekik.
- Paul, mit tegyünk most? – suttogta Emma, mintha félne, hogy meghallja valaki.
- El kell vinni Júliát valami biztonságos helyre. A nővére? – javasolta Paul.
- Ella? Igen, őt megkérhetjük, bár rosszul viseli a nehézségeket. Egy időre biztos befogad minket, aztán majd én gondoskodom róla és vele maradok.
- Természetesen segítünk, bármire szükségetek van, csak szólj.
- Köszönjük. – Emma megölelte Pault, aki zavarában gyorsan el is búcsúzott.
- Akkor én megyek is, meg kell szerveznem Tylor szállítását.
- Összeszedjük magunkat és megyünk. – mondta a barátnőm nem túl lelkesen.
- Nem kell sietni, ráértek. Tylor este előtt nem ér ide. – válaszolta Paul már az ajtóból.
Emma letelepedett mellém, és várt. Nagyon szerettem őt, megérdemelte, hogy ne süllyedjek magamba, hanem megosszam vele a gondolataimat.
- Nem kellene velem jönnöd, maradj Masonnal.
- Te magamra hagynál ekkora bajban?
- Persze, hogy nem.
- Akkor nincs vita.
De én nem hagytam, nem köthetem magamhoz, neki is megvan a maga élete.
- Nem, Emma. Csak Ellához kísérjetek el, nem lesz gond, ilyen helyzetben nem zavarna el. Majd ő segít nekem, ti meg menjetek és irtsátok őket helyettem is.
- Meglátjuk, oké? Júlia, nagyon…
- Ne, kérlek, nem akarok beszélni róla. Azért még reménykedem, hogy én leszek a kivétel, akinél ez a szabály nem működik.
- Megértelek. Szólok Masonnak, addig pihenj, aztán megyünk, jó?
- Jó, kösz.
Emma kiment, én meg összekuporodtam az ágyon, és megkerestem magamban a régi, jól bevált önvédelmi fegyveremet, a magabiztosságot. Túl fogom élni. Erős vagyok és végigcsinálom ezt is, nem hagyom, hogy ez az újabb akadály legyőzzön. Valami célja biztosan van annak, ami velünk történik. Megvan az oka, hogy miért alakult így. Ha gyermekek növekednek máris a hasamban, akkor ezeknek a babáknak így kell megszületniük, árnyékgyermekként. De én majd nagyon szeretem őket, és talán nem lesznek azok. Az okokat most nem értem, mégis tudom, hogy valahol a távoli jövőben meglesznek a válaszok. Az én dolgom az, hogy vállaljam, amit nekem szán a sors. Elmegyek Ellához, legalább láthatom, aztán nála kivárom azt az egy-két hetet. Ha igaz, akkor ott maradok a babák érkezéséig, addigra Tylor is visszatér, és mindent feledve együtt gondoskodunk majd a kicsikről. De ha nem igaz, hurrikánként fogok végigsöpörni az ártók között.
- Hello, kislány! – lépett be Mason az ajtón most is vidáman, mögötte Emmával.
- Hello.
- Figyelj, nézd a jó oldalát. Ha lesznek bébik, tutira gyönyörűek lesznek!
- Mason! – Emma jó nagyot lökött rajta.
- Mi van, csak próbálom felvidítani!
Sikerült, mosolyogva ültem fel az ágyban.
- Igazad van, nagyon szépek lesznek.
- Na, látod. Máris jobb kedve van. – legyintett Mason Emma felé.
- Látom, de most igyekezzünk. Estére jó lenne odaérni. A hátizsákod kész? – kérdezte Emma.
- Persze, mint mindig. Tőlem mehetünk.
- Azért ne loholjunk! A reggelit még betolnám és nektek sem ártana. – Mason a nyomaték kedvéért kitárta az ajtót. Jogos, nem indulhatunk neki éhesen. Bár az étvágyam nem volt éppen a toppon, ez valószínűleg meg is látszott rajtam.
- Neked is enned kell. – lépett hozzám Emma, megfogta a karomat és kifelé vonszolt.
- Megyek magamtól is, pár falatot legyűrök, ne félj.
- Helyes. – bólintott a barátnőm, aztán elengedett és Mason után szaladt.
Jó volt nézni őket, mindig olyan jókedvűek voltak, és ahogy egymásra néztek, abban a világ összes csodája benne volt, amit csak egymásban láttak. Legalább az én igaz barátnőm rátalált a boldogságra, és egy cseppet sem habozik fürödni benne. Jól gondoltam, nem szakíthatom el őket egymástól. Emma megérdemli, hogy végre szabad legyen.
Mason nem spórolt a kalóriákkal, mindent összeevett, ami a kínálatban szerepelt. Virsli, tojás, zöldségek és a végére egy kis gyümölcs. Emma is jó étvággyal reggelizett, én inkább csak vívtam a kajával, ezért igyekeztem azt a pár falatot a nehézsúlyból választani. Tojást ettem kenyérrel és zöldségekkel, meg pár kocka pirított szalonnával. Nem esett jól, de hosszú lesz az út, ki tudja, mennyire. Ma nem fogunk harcolni, ha megérezzük őket, jó nagy kitérőt kell majd tennünk.
Reggeli után már csak a hátizsákunkért mentünk vissza, aztán egy perc múlva a helikopteren ültünk, útban a part felé. Mikor úgy egy hete megérkeztem ide, a szívem és a fejem zavaros volt, tele kusza, ismeretlen érzelmekkel. Hát, a helyzet semmit sem változott, vagy inkább rosszabb lett. Megvontam a vállam, nem akartam tovább a bajokon rágódni, helyette az óceán szépségében gyönyörködtem. Csodálatos kéksége megnyugtatott, de eszembe juttatta Tylor szemeit, és ez újra megzavart. Már csak azt figyeltem, hogyan közeledik a part. Ez biztonságos terület, nem emlékeztet semmire, nem borít ki újra. Leszállás után Mason és Emma közrefogtak, irányba álltunk és elindultunk az én új életem felé, vagy a régi felé, nem is tudom. Ella Ohióban lakott, az elég messze van ezektől az északnyugati partoktól, valóban igyekeznünk kell, ha estére ott szeretnénk lenni. Paul közben értesíti a nővéremet az érkezésünkről, meg gondolom, elmeséli a történteket is, tehát Ellát felkészíti rendesen. Nem is baj, nem bánom, hogy nem nekem kell magyarázkodni. Így is nehéz lesz a szemébe nézni. Évek óta nem láttam, nem is beszéltünk. Mintha a szüleink halálával mi is kettészakadtunk volna. Azt hiszem, Ella tudtán kívül kicsit engem okol anyáék haláláért, hiszen én voltam velük. Nem lesz könnyű a mi közös életünk, ha úgy adódik.
Futás közben a gyermekkorom járt a fejemben, képeket láttam, ahogy hárman együtt játszottunk. Emma, Ella és én. A szüleink meg a közelünkben beszélgettek, és nevettek. Mindig olyan sokat nevettek, ha jól emlékszem, Emma papája volt a nevettető. Annyira szerettem hallgatni őket. Közben néha hallottam a fejemben Mason jelentését, mikor voltunk az út harmadánál, mikor a felénél. Egyszer kellett csak az ártók miatt kitérőt tenni, egyébként akadálytalanul rohantunk át fenyveseken, sík területeken, kietlen tájakon, a levegő egyre melegebb lett, már éreztük a déli államok illatát. Mason jelentette is, hogy hamarosan megérkezünk. Fáradt voltam, vártam, hogy végre megállhassunk, de a megérkezés gondolatától egészen rosszul lettem. Ella, drága Ella, kérlek, segíts nekem! Régen nagyon szerettük egymást, ez nem múlhatott el belőle teljesen. Nem, biztosan nem. Ha lassan is, de Ella megenyhül majd. Még az is lehet, hogy a babákat is szeretni fogja, már ha lesznek. Kételkedtem, pedig belül már éreztem, hogy igen, lesznek. Nem én vagyok a kivétel, talán ilyen nincs is. Hirtelen, egyik napról a másikra lányból asszony, aztán mindjárt anya is lettem. Mason azt mondta, nézzem a jó oldalát. Na, hát ezt csinálja utánam valaki! Vagy ez nem a jó oldala? Mindegy, túl sok jó oldalt úgysem találok. Be kell érnem ezzel a kevéssel. Egyébként meg az is lehet, hogy egyszer boldog leszek. Megszületnek a kicsik, addigra elfelejtem a körülményeket, amiknek őket köszönhetem, és Tylor is mellettem lehet. Ha megoldom ezt magamban, akkor még boldog is lehetek. Ez jó is lesz záró gondolatnak, mert Mason lefékezett egy ház előtt." 

2014. május 16., péntek

A Sötét Vihar kötetek előzménye: Vihar előtt (folyt.)

Tylor.....


"Elfogytak a fák, kiértem egy havas hegyoldalra, a hold fénye ezüstösen csillogott a havon, vagyis közben újra este lett. Elszántam mentem volna tovább, de a hold fénye eltűnt a hóról. Felnéztem az égre, és mozdulatlanná merevedtem. A holdat az ártók fekete köpenyei takarták el, felettem lebegve ereszkedtek lassan lefelé. Nagyon sokan voltak, megpróbálhattam volna blokkolni őket, de nem tettem, mert velük volt Roger és a gyermek is. Szorosan körbezártak, valamit akartak tőlem, mert tudtam, hogy nem fognak megölni. Ez jó, mert ha kell nekik valami, talán megalkudhatunk. Bármit megkaphatnak tőlem a foglyaikért cserébe. Roger nagyon rossz állapotban volt, az arca feldagadt, ruhája vértől ragacsos, az egész teste időnként megremegett, olyankor egy pillanatra kinyílt a szeme, sárgás fénysugarat vetítve a hóra. Nagyon gyorsan segítségre lenne szüksége, de egyelőre eléggé szorult helyzetben voltunk. A fekete alakok csak bámultak rám, félelem nélkül néztem szembe velük, és úgy döntöttem, kivárom, míg kiderül, hogy mit akarnak. Mind közül az árnyékgyermek volt a legrosszabb, szemeiből áradt felém a gyűlölet. Valószínűleg az ő számára engem állítottak elő főellenségnek. Kis idő múlva az egyik ártó előre lépett.
- Meg akarod menteni a testvéredet?
- Mit akartok? – kérdeztem a lényegre térve.
- De sürgős! Talán félsz? – itt-ott felnevettek a csoportban.
- Szerinted? Nem tudod, ki vagyok?
- Nagyon is tudom, ezért élsz még. – válaszolt szinte tisztelettel a fekete harcos.
- Akkor áruld el végre, mit akartok tőlem!
- Elárulom, az egyik felét. A másikra majd magadtól is rájössz.
- Halljuk. De engedjétek el Rogert és a gyermeket. – erre már mindenki hangosan kiröhögött.
- Elengedni? Ám legyen! Engedjétek el őket! – intett hátra, a társai elkapták a kezüket és Roger teste magatehetetlenül huppant a földön, az eséstől görcsösen rángatózott. A gyermeket is elengedték, alig tudtam kivédeni, olyan gyorsan rám vetette magát. Az ütésemtől visszarepült az ártók sorfala elé, hiszen még csak a dühe volt nagy, az ereje nem.
- Látod? Elengedtük őket! – újabb röhögés.
- Mit csináltatok velük?
- Mi? Mi csináltuk? Dehogy! Ők csinálták saját magukkal! Mi csak néztük és remekül szórakoztunk!
- Elviszem őket innen! – hangom bántóan élesen hasította a levegőt, egy lépéssel meg is hátráltak tőle, pedig tudtam, ha ők nem engednek, nem mehetünk sehová. Hiába blokkolnám le őket, túl sokan vannak, ennyit nem bírok, és aztán két teherrel kellene menekülnöm. Esélytelen. Valószínűleg én itt ma meghalok. Roger pedig…, nem is jó belegondolni.
Az, amelyik eddig is beszélt velem, nagy bátran egész közel jött.
- Elvinnéd őket, de ők már nem akarnak menni! Elkéstél!
- Nem! Még nem késő! Mondd, mit akarsz!
- Neveket! Áruld el néhány európai társatok nevét!
- Minek az nektek. Egyébként nem számít, nem tudok neveket, sosem jártam ott.
- Nem hiszem! Van egy bázisotok, ott mindent tudnak, oda biztos jársz! Ismerned kell néhány nevet!
- Nem ismerek! Nem érek rá ilyesmire, mert titeket üldözlek! – mint a menydörgés, úgy dübörögtek a szavaim a levegőben.
- Ne hazudj! – ordította az ellenfelem is.
Megfordult, intett a gyermeknek. Szabad utat kapott Roger gyötrésére. Megállt a teste felett, iszonyatos hangon üvöltött, a föld is remegett tőle. Az áldozata vergődött apró lábai előtt, Roger szájából véres nyál csorgott a fehér hóra, fájdalom szaggatta a testét, belülről marcangolta szét egy izzó, fekete szemű gyermek. Tennem kellett valamit. Blokkolni akartam, de a gyerek ügyet se vetett rá, teljesen belemerült a pusztításba. Én is támadtam őt, ám minden fájdalom hullám visszacsapódott róla. Hatástalan voltam egy gyermekkel szemben, nem ért semmit az én rettegett erőm. Roger a szemem előtt haldoklott, a fejemben megjelent a szüleim szemrehányó arca, szemükben a keserűség kínja.
Nem! Nem lehet! Nem szabad! Pont most nem győzhetnek le!
A harag lassan csomóba gyűlt a gyomromban, onnan áradt szét mindenfelé, elborította az agyamat. Meg kell mentenem Rogert! Erős vagyok! A legerősebb! Senki sem győzhet le! Nem bírtam elviselni a látványt, hogyan színezi a kín vörösre Roger körül a havat. A szüleinket már elvettétek, őt nem adom! Mind elpusztultok! Nincs jogotok élni! Úgy nőtt bennem a düh, mint még soha. És ahogy nőtt, egyre erősebb lettem én is. A düh, a harag egy új erőt adtak nekem. Ismeretlen, de iszonyatos és hatalmas erőt. Nem tudtam megállítani, nem is akartam. Tudtam, hogy a segítségével megállítom a gyereket és megszabadítom a testvéremet. Nem érdekelt, mi lesz az ára. Az új erő egy ordítás kíséretében kirobbant belőlem.
- Neeeeem! – ordítottam a gyerek felé, aztán az iszonyat térdre kényszerített, mert a gyermek teste ezer darabra szakadva szóródott szét az égbolton, és semmivé lett.
Én öltem meg! Egy gyermeket!
- Nagyszerű munkát végeztél! Most magadra hagyunk magaddal, majd úgyis ránk találsz. Ti ketten együtt, nagy dolgok várnak rátok! – mondta a fejem felett állva gyilkos örömmel a hangjában a fekete köpenyes katona.
A düh új erőre kapott, újabb célpontot talált magának, megállíthatatlanul hízott bennem, megint kitörni készült. De mire kirobbant, már egyedül voltam. Csak a vörös hó emlékeztetetett rá, hogy ott feküdt Roger, akit magukkal vittek. Így hát a haragom magam ellen fordult, bennem robbant, engem pusztított, tüzes vasként égette az egész bensőmet, öntudatlanul zuhantam bele a pokol lángjaiba, még a fagyos hó sem volt képes csillapítani a forróságot. Nekem végtelennek tűnő ideig lebegtem a tűzben, mire lassan a részemmé vált, forró maradt, de már nem égetett. Közben csak annyit érzékeltem a világból, hogy többször is világos lett, majd újra sötét. Nagyon lassan emelkedtem vissza a valóságba.
Már éreztem a hó hidegét a testem alatt, és a jeges szelet az arcomon. Felébredtem, kinyitottam a szemem. A világ nem változott, a hold fénye most is csillogott a havon, mégis egész másnak tűnt. Mert én változtam. Már nem része voltam a világnak, hanem a birtokosa akartam lenni. Felálltam, a testem erős volt és ruganyos, de nyughatatlan. Tudtam, mi történt velem, mindenre emlékeztem. Én is elindultam az átváltozás útján. Még nem történt meg teljesen, mert tisztában voltam a helyzettel, éreztem magamban a másik erőt, de még nem uralkodott rajtam. Pedig az ártók ebben bíztak, ezt akarták tőlem, hogy átváltozzak, aztán Rogerrel együtt az erőnket az ő oldalukon használjuk. Rogert megnyerték maguknak, ez már sajnos nem kétséges, de engem nem kapnak meg. Még van erőm hazajutni a bázisra, ott segítenek majd, talán még visszaváltozhatok, ha nem használom többet ezt az erőt.
Hirtelen eszembe jutott, hogy más is vár ott rám. Júlia! Ketten maradtunk, Roger nincs többé. Amikor visszatér, szükségem lesz minden támogatásra, hogy képes legyek megküzdeni vele. Mert egyszer meg fogok, az biztos, hiszen csak én, vagy majd az én gyermekeim tudják őt elpusztítani. Ha túléli az átváltozást, és az ártók élére áll, azzal az ellenségünkké válik. Az ereje pedig hatalmat követel majd. Mindenképpen vissza kell változnom, hogy megállítsam őt.
Megint rohantam. Idefelé Rogerért, most az életemért. Nagyon gyors lettem, nem kellett aggódnom, hogy bárki megállíthat, mert szinte láthatatlanná mosódva repültem hazafelé. Szándékosan kikapcsoltam az agyam, hogy a szigeten ne tudjanak rólam, először Júliát akartam látni, csak utána a többieket. El kellett búcsúznom tőle, mert biztosan hosszú ideig nem láthatom, meg kell várnia, míg újra önmagam leszek, de aztán semmi sem választhat el tőle.
Észre sem vettem, hogy már az óceán felett repültem, csak a hullámok hangjára figyeltem fel. Sokkal gyorsabban értem vissza a szigetre, egyenesen Júlia szobájához mentem és berontottam az ajtón, a türelmetlenség nem engedett kopogni. Júlia álmából ébredve ijedten ült fel az ágyban.
- Tylor! Tylor! Nagyon megijesztettél! Mi történt? – kérdezte a villanykapcsoló után tapogatózva.
Odaugrottam, lefogtam a kezét, nem akartam, hogy így lásson.
- Ne! Még ne kapcsold fel! – a hangom megállította, tágra nyílt szemekkel fordult felém.
- Tylor, mi van veled? Miért más a hangod? Hol van Roger? – suttogta a sötétben.
- Roger meghalt. A testvérem halott. Aki most a testében lakik, az egy szörnyeteg, engem is magának akar.
- Nem…., nem értem. Ti nem vagytok árnyékgyermekek.
- Azt hittük, nem, de a jelek szerint tévedtünk. Az a valami mégis bennünk van, csak a megfelelő alkalomra várt.
- Nem tudtad elhozni őt?
- Nem. Otthagytak a hóban fekve, mikor magamhoz tértem, már sehol sem voltak, és elvitték magukkal.
- Az ártók? Roger náluk van?
- Igen, és engem is várnak, de én nem megyek. Júlia, vissza akarok változni! Legyőzöm őt, megígérem!
- Hiszek neked. – mondta hatalmas hittel, kezébe vette az arcom, bőrének illata teljesen elbódított.
Magamhoz húztam, hogy jobban érezzem ezt a csodát, de ez sem volt elég. Birtokolni akartam őt, a sajátomnak tudni és magammal vinni ezt az érzést a száműzetésbe. Egyre jobban szorítottam, ajkammal a nyakát ízlelgettem, az ajkait kerestem. Mikor rátaláltam, édes íze felszabadította a lelkem, elengedtem magam és hagytam, hogy magával sodorjon az őrület. A Júlia nevű őrület, ami berántott egy szakadékba, ahol nem voltak kapaszkodók. Zuhantam, magammal rántva őt is. Leszorítottam a testét és letéptem róla a ruhát. Nem tudtam, mit teszek, pedig hallottam, hogy halkan nyögdécsel a karomban.
- Ne, Tylor, ne így, kérlek, hagyd abba.
Nem, már nem tudtam abbahagyni. Kellett nekem, hát elvettem. Lehetetlen volt parancsolni annak a tomboló szenvedélynek, ami elborított. Azt, ami a legszebb volt közöttünk, akkor éjjel én bemocskoltam, hogy csillapítsam a bennem lángoló poklot, megégetve ezzel a lányt, akit szerettem. Aki néma csendben, könnyes szemmel feküdt alattam, akinek még így sem volt szemrehányás a szemében, csak fájdalom és szerelem. Képtelen voltam egészen felmérni, hogy mit tettem, de éreztem, hogy óriási hibát követtem el.
- Júlia, én nem.., ne haragudj rám. – kértem a könnyeit törölgetve.
- Nem haragot érzek. Elvettél valamit, megfosztottál a csodától, amit adtál. Az a pillanat, ami csak a miénk volt, már nincs többé. Ez marad helyette.  – suttogta erőtlenül.
Elhúzódtam tőle, hogy tisztább legyen a fejem, hogy gondolkodni tudjak.
- Nem szabadott volna idejönnöm.
- Ami megtörtént, már nem lehet semmissé tenni. De most menj el. Nem akarom, hogy itt légy.
- Elmegyek. Jó messze, hogy ne bánthassalak többet. Visszajövök, ha megint a régi leszek.
Felálltam, az ajtóhoz léptem. Ha kimegyek, talán sosem látom többet. Megfordultam, a sötétben is világító sápadt arcára kiülő gyötrelem bevésődött az agyamba, sosem fog kitörlődni onnan, bárhová megyek, ez a kép velem marad. Megint megöltem valamit. A szörnyeteg elégedetten nyújtózott bennem, csápjai egyre jobban csapdába zártak engem.
- Várni foglak, mindig. – sóhajtotta Júlia felém.
- Visszajövök. – mondtam még utoljára, aztán kiléptem és az ajtó becsukódott mögöttem. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy örökre.
Nem, az nem lehet. Júlia most az egyetlen ok, amiért küzdeni bírok. Ez sokkal erősebb annál, hogy meg akarjam állítani Rogert. Ha én nem tenném, majd megteszi más. De Júliának megígértem, hogy visszajövök. Ha ő a szigeten van, én nem maradhatok itt. Hontalanul, elveszve, magányosan megint úton voltam. Cél nélküli úton.
Az óceánt még átrepültem gyorsan, de a parton valahogy elhagyott az erőm. Csak kóboroltam a fák között, néha a földre rogyva, néha egy fának ütközve. Találtam egy tiszta vizű forrást, és rájöttem, hogy iszonyatosan szomjas vagyok. A hideg víz valóságos gyógyír volt elkínzott testemnek, sokkal jobban lettem. Testileg legalábbis, mert ahogy tisztult az agyam, eszembe jutott minden. Meggyaláztam őt, és meggyaláztam a szerelmünket is. Tartozom neki. Tartozom azzal, hogy ezt elfeledtessem vele, egy igaz szerelemmel, de ehhez előbb el kell temetnem a szörnyeteget. Egyedül nem fog menni.

El kell jutnom az egyik rejtekhelyünkhöz, majd onnan üzenek a bázisra. Bármilyen nehéz lesz, mindent megteszek, hogy sikerüljön. Talán megbocsát nekem, talán még láthatom a mosolyát. Ez a gondolat segített, hogy ellenálljak a szörnyetegnek, ami egész másra csábított engem. Hatalmat, hódolatot, korlátlan erőt ígért. Néha el is indultam egy másik, sokkal hívogatóbb cél felé, de legyőzve önmagam végül eljutottam a menedékhelyre. Utolsó erőmmel és Júlia arcával a fejemben még kiküldtem egy értesítést, aztán újra elborítottak a pokol lángjai."