Ez a fejezet valóban elvarázsol, a szereplőket is, és az olvasót is. Egy lány, és egy fiú. Először csak felfigyelnek a másikra és nézik egymást, sokszor és sokáig. Aztán találkoznak és megismerkednek. Így lenne ez az életben, de nem ebben a könyvben. Mert a történetben ezzel a megismerkedéssel nem egy kapcsolat kezdődik, hanem egy tragédia. Minden figyelmeztetés ellenére az életük összefonódik. Átélhetnek múlandó, de szép pillanatokat. Egy rövid időre.
Egy kis részlet, de nem a legizgalmasabb!
"Természetesen észrevették, hogy többet figyelek rájuk, ők is egyre többször néztek felém, néha egész hosszú ideig rajtam felejtették a szemüket. Nem volt kellemetlen, sőt, és a rosszullét se jelentkezett többet. Hihetetlen, na, az volt. Pont én. Én lennék az, akire odafigyelnek. Képtelenség. Újra és újra meg kellett győződnöm róla, hogy biztosan engem néznek-e. Ha visszanéztem rájuk, Ray mindig elkapta a tekintetét, de Robin soha. Nekem nem volt ijesztő az a feketeség a szemében, átölelt, beburkolt és ringatott. Ott lebegett közöttünk a néma kérdés: ki vagy te? Néha a folyosón, ha elment mellettem, egy pillanatra hozzám ért a keze, tudtam, hogy Robin véletlenül nem csinál ilyet."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése