Vihar előtt (folyt.)

JÚLIA

"Elment. Öklendezve rohantam ki a mosdóba, kihánytam magamból a mocskot, aztán könnyes arccal visszaszédelegtem a szobámba, remegő lábakkal botorkáltam el az ágyamig. Nem vagyok egy ijedős, kétségbeesős típus, de most rendesen összezavarodtam. Egy órája még arra gondoltam, mi lehet vele, jól van-e, mikor láthatom újra. Az együtt töltött pillanatokra emlékeztem, mert csak azok voltak, semmi több. Amikor betoppant közénk az erdőben, és együtt harcolt velünk, a szívem egy kis egyszavas dalt zengett: Tylor, Tylor, Tylor. A szerelem úgy rántott magával, mint egy mágnes. Sem időm, sem erőm nem volt tiltakozni. Rogerről fogalmam se volt, nem figyeltem rá, csak egy srác volt a többi közül, nem is tetszett. Most már értem, mire mondják, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. Mikor rájöttem, hogyan érez irántam, teljesen megrémültem, mert akkor már tudtam, hogy bármi lesz is, én Tylort szeretem. Meg egy kicsit sem kételkedtem abban, hogy ő is viszonozza majd, mert ami köztünk az első pillanatban fellobbant, annak nem lehet ellenállni. Aztán Roger elment és bajba került, Tylor pedig természetesen azonnal a segítségére sietett. Csak néhány gyönyörű percet hagyott itt nekem, de nem bántam, akármeddig vártam volna rá. Három nap telt el, nem is reméltem, hogy ilyen hamar visszatér, bár ne tette volna. Berontott az ajtón, valaki, Tylor bőrében, de más hanggal, más illattal, a lágyság helyett durvasággal felvértezve. Először örültem, mert tudtam, hogy ő is itt van vele valahol, aztán félni kezdtem.

Nagyon erősen szorított, egyetlen mozdulattal letépte rólam a ruhát, a csókjai égettek, az ujjai fájdalmas foltokat hagytak a bőrömön, és én képtelen voltam tiltakozni. Az erőm elszállt, bénán feküdtem alatta, még a szavak is nehezen jöttek ki belőlem. Kértem, hogy ne tegye, de nem hallgatott rám. Megtette. Egy órája még annyira vágytam rá, most meg félek tőle, és örülök, hogy elment. Szeretem, így is, és tudom, hogy ez nem az a Tylor volt, akit én szeretek, és aki nemrég még olyan gyengéden ölelt, de nagyon fáj. Nagyon, nagyon fáj. A miénk egy szerencsétlen szerelem, úgy látszik, nekünk nem jár boldogság. Mert az ma éjjel örökre elveszett. Sírtam, megállíthatatlanul. Magamért, Rogerért, a szerelmünkért és Tylorért. Ő sem így akarta, csapdába került, iszonyú harcot vív most és a gyötrődés először hozzám hozta, aztán nem tudott uralkodni azon a borzalmas erőn, ami a hatalmába kerítette. Nem haragszom, csak szörnyű, hogy ilyen hirtelen mindennek vége lett. Mindennek. Nem maradt más nekem, mint a még elszántabb harc, és a cél, hogy minél kisebbre szorítsuk vissza az ártók létszámát.

Valahogy, valamikor azért elaludtam, mert reggel a nap sugarai ébresztettek, és felszárították még mindig nedves arcomat. De nem bírtam felkelni, csak feküdtem és bámultam a falat. Nem tudom, meddig maradtam volna így, ha Emma nem töri rám az ajtót.

- Júlia! Te hogyhogy nem keltél még fel? Azt hittem, már rég az irányítóban vagy!

Nem válaszoltam, a fal fogva tartotta a tekintetemet, Emma hangja bántóan éles volt.

- Mi….. mi van veled? Beteg vagy? Történt valami?

Tartoztam neki, megérdemelte a magyarázatot, hiszen sosem titkoltunk egymás elől semmit.

- Tylor itt volt az éjjel. – motyogtam magam elé, nem tudtam ránézni, mert akkor újra elsírom magam.

- Tényleg? Megtalálta Rogert? – kérdezett még mindig lelkesen, de hirtelen elcsendesedett.

- De akkor neked most örülnöd kellene. Valami történt, igaz? – csak bólintani volt erőm, pedig sejtettem, hogy Emmának ez kevés lesz.

- Roger? Rogerrel van baj?

- Vele is. Az ártóknál van, átváltozik. – nyögtem ki nagy nehezen.

- És még kivel?

- Tylor, Tylor is.

- Mi? Mi az, hogy Tylor is? Úgy érted, ő is átváltozik? De hát ez képtelenség! – Emma teljesen kiakadt.

- Ő még csak most kezdi, még nem végleges, egy menedékhelyre ment, majd kap segítséget és rendbe fog jönni. – dadogtam.

- Szuper! Ha ő mondja, úgy is lesz! Most akkor még mindig nem értem, miért lóg a fejed az ágy szélén, és miért bámulod a falat.

Hát, igen. Nem érti. De az ilyesmit hogy mondja el az ember? Ha kimondom, az olyan végérvényes, attól tényszerű lesz, már nem hihetem, hogy hátha nem is igaz. Mert igaz.

- Júlia, kérlek, mondd már. – Emma leült az arcom elé a földre, kedves hangjától megeredtek a könnyeim, de megpróbáltam kimondani. Sokkal nehezebb volt, mint az első együttlétünkről mesélni. Akkor nem is kellett mesélnem, csak mosolyogtam és Emma mindenre rájött. Most sem volt szüksége túl sok magyarázatra.

- Tylor…., az éjjel, engem, hát, megtörtént. Nem akarta, de az a gonosz erő elhatalmasodott rajta.

- Azt akarod mondani, hogy akaratod ellenére együtt voltatok? – fejezte be a barátnőm a gondolatot.

- Igen, hiába kértem, nem állt le.

Kimondtam, Emma megfogta a kezem és a hajamat simogatta.

- Hogy lehet ezt kibírni? Attól a férfitól, akit szeretsz? – suttogta megdöbbenve, aztán nem szólt többet.

Sokáig így maradtunk, Emma igazi társ volt. Tudtam, hogy amíg én nem jelzek, ő nem mozdul mellőlem. Nagyon hálás voltam ezért. Aztán valaki halkan bekopogott az ajtón.

- Júlia! Itt vagy? – Paul volt, a sziget vezetője.

Intettem Emmának, hogy engedje be. Paul belépett, halkan becsukta maga mögött az ajtót és rám nézett, az arcára volt írva, hogy mindent tud.

- Júlia, Tylor jelentkezett és mindent elmondott. Nagyon sajnálja és én is. A társaink találtak rá, megláncolták és biztonságos helyre vitték. Szerencsére vannak tiszta pillanatai.

Felültem, illő volt válaszolnom valamit.

- Köszönöm. Ha beszélsz vele, mondd meg neki, hogy nem haragszom rá.

- Persze, átadom. Örülni fog, nagyon bántja, hogy ezt tette veled.

- Szerinted még meggyógyulhat?

- Igen, jók az esélyei. Ő nem rosszra használta az erejét, hanem azért, hogy segítsen. Ha most vigyázunk rá, akkor csak idő kérdése és visszaváltozik.

- De ki vigyáz rá? – kérdeztem, hiszen tudtam, hogy a rejtekhelyeken senki sem maradhat sokáig, mert mindenki harcol.

Paul leült mellém az ágyra, az eddig is szánakozó tekintete még nagyobb sajnálatot tükrözött.

- Hát, épp ez a gond. Csak én segíthetek neki, de most nem mehetek el innen.

- Ez miért gond? Hozzátok ide. – de mire kimondtam, már értettem, hogy a gond én vagyok.

- Júlia, ha te itt vagy, akkor…

- Értem. Én sem vágyom a közelségére, de neki szüksége van rátok. Elmegyünk, Emma és Mason biztos elkísérnek a csapathoz.

A sajnálkozást még most sem váltotta fel a megkönnyebbülés Paul szemében, és hozzá sóhajtott is egy nagyot.

- Más is van? Miattam ne aggódj, alig várom, hogy kidühöngjem magam az ártókon. – nyugtattam Pault, sikertelenül. Emma sem bírta tovább szótlanul.

- Paul, mondd már.

- Mondom, csak nem könnyű. Talán a szüleiteknek nem volt ideje elmondani, hogy közöttünk egy együttlét során szinte száz százalékos a gyermekáldás esélye.

Beletelt néhány pillanatba, mire felfogtam, hogy mit mondott. Rémülten ugrottam ki az ágyból.

- Mi? Mit mondtál? Egy gyerek? Bennem?

- Ez őrület! – motyogta Emma tágra nyílt szemmel.

- Igen, sajnos ez nagyon is lehetséges, és nem egy, hanem kettő. – tájékoztatott Paul.

- Ha! Kettő! Mindjárt kettő! –kiabáltam feldúltan járkálva.

- Júlia, elhiszem, hogy kiakadtál, de még nem biztos. Azért szóltam, mert van egy-két heted, hogy eldöntsd, mi legyen. Ha nem akarod…

- Nem! Ne folytasd! Nem leszek babagyilkos! – soha, de soha nem tudnám elviselni a tudatot.

- Azért ezt gondold meg. – mondta Emma nagyon komolyan.

- Igen, gondold meg. Ha így lesz, szinte biztos, hogy a babák árnyékgyermekek lesznek. – biztatott tovább Paul.

- Akkor majd ti segítetek nekik, és lesz apjuk is. Remélem. Van még valami jó híred? – kérdeztem.

- Hát, van. A terhesség nagyon nehéz és fájdalmas, különösen a végén.

Ezt már nem bírtam, erőtlenül rogytam le az ágyra. Ez az érzés hasonlított arra, mikor a szüleinket vesztettük el. Csak akkor estem ilyen mély szakadékba, ahová most a szerelmem lökött vissza. Azt még egész jól fogadtam, hogy Tylor és én sosem leszünk egy pár, aztán jött egy varázslatos, majd egy pokoli éjszaka… Most meg a következményei, amikről mit sem tudtam. Mi vár rám szerelem helyett? Kín, szenvedés, fájdalom, és a végén két árnyékgyermek, akiket nem akartam, akikre nem készültem, de védtelen vagyok velük szemben. Még így sem tudnék ártani nekik.

- Paul, mit tegyünk most? – suttogta Emma, mintha félne, hogy meghallja valaki.

- El kell vinni Júliát valami biztonságos helyre. A nővére? – javasolta Paul.

- Ella? Igen, őt megkérhetjük, bár rosszul viseli a nehézségeket. Egy időre biztos befogad minket, aztán majd én gondoskodom róla és vele maradok.

- Természetesen segítünk, bármire szükségetek van, csak szólj.

- Köszönjük. – Emma megölelte Pault, aki zavarában gyorsan el is búcsúzott.

- Akkor én megyek is, meg kell szerveznem Tylor szállítását.

- Összeszedjük magunkat és megyünk. – mondta a barátnőm nem túl lelkesen.

- Nem kell sietni, ráértek. Tylor este előtt nem ér ide. – válaszolta Paul már az ajtóból.

Emma letelepedett mellém, és várt. Nagyon szerettem őt, megérdemelte, hogy ne süllyedjek magamba, hanem megosszam vele a gondolataimat.

- Nem kellene velem jönnöd, maradj Masonnal.

- Te magamra hagynál ekkora bajban?

- Persze, hogy nem.

- Akkor nincs vita.

De én nem hagytam, nem köthetem magamhoz, neki is megvan a maga élete.

- Nem, Emma. Csak Ellához kísérjetek el, nem lesz gond, ilyen helyzetben nem zavarna el. Majd ő segít nekem, ti meg menjetek és irtsátok őket helyettem is.

- Meglátjuk, oké? Júlia, nagyon…

- Ne, kérlek, nem akarok beszélni róla. Azért még reménykedem, hogy én leszek a kivétel, akinél ez a szabály nem működik.

- Megértelek. Szólok Masonnak, addig pihenj, aztán megyünk, jó?

- Jó, kösz.

Emma kiment, én meg összekuporodtam az ágyon, és megkerestem magamban a régi, jól bevált önvédelmi fegyveremet, a magabiztosságot. Túl fogom élni. Erős vagyok és végigcsinálom ezt is, nem hagyom, hogy ez az újabb akadály legyőzzön. Valami célja biztosan van annak, ami velünk történik. Megvan az oka, hogy miért alakult így. Ha gyermekek növekednek máris a hasamban, akkor ezeknek a babáknak így kell megszületniük, árnyékgyermekként. De én majd nagyon szeretem őket, és talán nem lesznek azok. Az okokat most nem értem, mégis tudom, hogy valahol a távoli jövőben meglesznek a válaszok. Az én dolgom az, hogy vállaljam, amit nekem szán a sors. Elmegyek Ellához, legalább láthatom, aztán nála kivárom azt az egy-két hetet. Ha igaz, akkor ott maradok a babák érkezéséig, addigra Tylor is visszatér, és mindent feledve együtt gondoskodunk majd a kicsikről. De ha nem igaz, hurrikánként fogok végigsöpörni az ártók között.

- Hello, kislány! – lépett be Mason az ajtón most is vidáman, mögötte Emmával.

- Hello.

- Figyelj, nézd a jó oldalát. Ha lesznek bébik, tutira gyönyörűek lesznek!

- Mason! – Emma jó nagyot lökött rajta.

- Mi van, csak próbálom felvidítani!

Sikerült, mosolyogva ültem fel az ágyban.

- Igazad van, nagyon szépek lesznek.

- Na, látod. Máris jobb kedve van. – legyintett Mason Emma felé.

- Látom, de most igyekezzünk. Estére jó lenne odaérni. A hátizsákod kész? – kérdezte Emma.

- Persze, mint mindig. Tőlem mehetünk.

- Azért ne loholjunk! A reggelit még betolnám és nektek sem ártana. – Mason a nyomaték kedvéért kitárta az ajtót. Jogos, nem indulhatunk neki éhesen. Bár az étvágyam nem volt éppen a toppon, ez valószínűleg meg is látszott rajtam.

- Neked is enned kell. – lépett hozzám Emma, megfogta a karomat és kifelé vonszolt.

- Megyek magamtól is, pár falatot legyűrök, ne félj.

- Helyes. – bólintott a barátnőm, aztán elengedett és Mason után szaladt.

Jó volt nézni őket, mindig olyan jókedvűek voltak, és ahogy egymásra néztek, abban a világ összes csodája benne volt, amit csak egymásban láttak. Legalább az én igaz barátnőm rátalált a boldogságra, és egy cseppet sem habozik fürödni benne. Jól gondoltam, nem szakíthatom el őket egymástól. Emma megérdemli, hogy végre szabad legyen.

Mason nem spórolt a kalóriákkal, mindent összeevett, ami a kínálatban szerepelt. Virsli, tojás, zöldségek és a végére egy kis gyümölcs. Emma is jó étvággyal reggelizett, én inkább csak vívtam a kajával, ezért igyekeztem azt a pár falatot a nehézsúlyból választani. Tojást ettem kenyérrel és zöldségekkel, meg pár kocka pirított szalonnával. Nem esett jól, de hosszú lesz az út, ki tudja, mennyire. Ma nem fogunk harcolni, ha megérezzük őket, jó nagy kitérőt kell majd tennünk.

Reggeli után már csak a hátizsákunkért mentünk vissza, aztán egy perc múlva a helikopteren ültünk, útban a part felé. Mikor úgy egy hete megérkeztem ide, a szívem és a fejem zavaros volt, tele kusza, ismeretlen érzelmekkel. Hát, a helyzet semmit sem változott, vagy inkább rosszabb lett. Megvontam a vállam, nem akartam tovább a bajokon rágódni, helyette az óceán szépségében gyönyörködtem. Csodálatos kéksége megnyugtatott, de eszembe juttatta Tylor szemeit, és ez újra megzavart. Már csak azt figyeltem, hogyan közeledik a part. Ez biztonságos terület, nem emlékeztet semmire, nem borít ki újra. Leszállás után Mason és Emma közrefogtak, irányba álltunk és elindultunk az én új életem felé, vagy a régi felé, nem is tudom. Ella Ohióban lakott, az elég messze van ezektől az északnyugati partoktól, valóban igyekeznünk kell, ha estére ott szeretnénk lenni. Paul közben értesíti a nővéremet az érkezésünkről, meg gondolom, elmeséli a történteket is, tehát Ellát felkészíti rendesen. Nem is baj, nem bánom, hogy nem nekem kell magyarázkodni. Így is nehéz lesz a szemébe nézni. Évek óta nem láttam, nem is beszéltünk. Mintha a szüleink halálával mi is kettészakadtunk volna. Azt hiszem, Ella tudtán kívül kicsit engem okol anyáék haláláért, hiszen én voltam velük. Nem lesz könnyű a mi közös életünk, ha úgy adódik.

Futás közben a gyermekkorom járt a fejemben, képeket láttam, ahogy hárman együtt játszottunk. Emma, Ella és én. A szüleink meg a közelünkben beszélgettek, és nevettek. Mindig olyan sokat nevettek, ha jól emlékszem, Emma papája volt a nevettető. Annyira szerettem hallgatni őket. Közben néha hallottam a fejemben Mason jelentését, mikor voltunk az út harmadánál, mikor a felénél. Egyszer kellett csak az ártók miatt kitérőt tenni, egyébként akadálytalanul rohantunk át fenyveseken, sík területeken, kietlen tájakon, a levegő egyre melegebb lett, már éreztük a déli államok illatát. Mason jelentette is, hogy hamarosan megérkezünk. Fáradt voltam, vártam, hogy végre megállhassunk, de a megérkezés gondolatától egészen rosszul lettem. Ella, drága Ella, kérlek, segíts nekem! Régen nagyon szerettük egymást, ez nem múlhatott el belőle teljesen. Nem, biztosan nem. Ha lassan is, de Ella megenyhül majd. Még az is lehet, hogy a babákat is szeretni fogja, már ha lesznek. Kételkedtem, pedig belül már éreztem, hogy igen, lesznek. Nem én vagyok a kivétel, talán ilyen nincs is. Hirtelen, egyik napról a másikra lányból asszony, aztán mindjárt anya is lettem. Mason azt mondta, nézzem a jó oldalát. Na, hát ezt csinálja utánam valaki! Vagy ez nem a jó oldala? Mindegy, túl sok jó oldalt úgysem találok. Be kell érnem ezzel a kevéssel. Egyébként meg az is lehet, hogy egyszer boldog leszek. Megszületnek a kicsik, addigra elfelejtem a körülményeket, amiknek őket köszönhetem, és Tylor is mellettem lehet. Ha megoldom ezt magamban, akkor még boldog is lehetek. Ez jó is lesz záró gondolatnak, mert Mason lefékezett egy ház előtt."