Kővé fagyott gyermekek (folytatás)

"Saját magát megnyugtatva szépen lassan el is temette jó mélyre ezt a kis kellemetlen incidenst, és ott folytatta az estét, ahol megszakították. Főzött, vacsorázott, teázott, olvasott és lefeküdt. Júlia nem jött vissza, és nem is hallott róla évekig. Ella élte tovább szürke, eseménytelen, magányos életét.

Több mint öt év is eltelt az egyforma napok sokaságával, mikor egy nap levelet kapott egy ügyvédi irodától. Abban értesítették Júlia haláláról. Meg elnézést kértek a sok éves késésért, de Júlia nem hagyott címet és nehezen találták meg a rokonait. Pontosabban az egyetlen rokonát, Ellát. A húga belehalt a szülésbe, két kisfiúnak adott életet, akik valahol intézetben élnek. Megírták még a sírjának a helyét, és mellékeltek egy levelet, amit Júlia neki írt, de már nem tudta megcímezni és postára adni.

Az előszobában a földre rogyva tépte fel a borítékot, és olvasta a húga utolsó szavait.

„Drága nővérem, Ella!

Még nem tudom, mi lesz velem, és a kicsikkel, egyelőre egy anyaszálláson vagyok, de érzem, hogy hamarosan szülni fogok. Nekik az lenne a legjobb, ha örökbe adnám őket, mert én nem tudok majd gondoskodni róluk, még magamról se nagyon, de az nem számít. Viszont az én kicsikéim jobbat érdemelnek. Ella, én megértelek téged, tudom, hogy mennyi fájdalmat okozott neked a szüleink és a kedvesed halála, tudom, hogy ezért zárkóztál be ennyire. De én még emlékszem a vidám nővérkémre is, akivel imádtam játszani, akivel este összebújtunk, aki egyszer azt mondta nekem, amikor beteg voltam, hogy ő is beteg akar lenni, hátha akkor nekem nem fáj annyira, és aki minden karácsonyra rajzolt a kishúgának egy csodaszép képet. Az összes megvan még. Nagyon nagy szeretettel kívánom, hogy szabadulj fel ebből a rabságból és tudj újra szeretni. Mert csak ez ad értelmet az életünknek. Én nem kereslek többet, de ha így lesz, kérlek egy percig se habozz és keress meg. Vagy keresd meg a fiaimat és szeresd őket helyettem. Én minden nap gondolok rád, és a halálomig várlak.

Szeretettel: Júlia.”

Ella szívében kinyílt egy kapu, amin az összes keserűség kitört, görcsösen zokogva feküdt az előszoba hideg padlóján.

- Mit tettem? Drága húgom, mit tettem? – ismételgette fuldokolva.

Csak órák múlva csillapodott a sírás, és ahogy kezdett kitisztulni a feje, Ella azonnal rájött, hogy mit kell tennie. Felhívta egy edzőtársát, aki néha helyettesítette, amikor beteg volt, és megkérte, hogy ugorjon be helyette. Aztán összecsomagolt, autóba ült és elindult. Helyrehozni valamit, ha még lehet, ha még van egy kis esély. Először Júlia sírjához ment, egy közeli városkában volt eltemetve, nem jutott túl messzire miután kidobta, talán nem is akart, hiszen őt várta. Hiába, a nővére nem ment érte, de a halál igen. Odasétált a sírhoz, nem hozott virágot, annál sokkal többet akart adni a húgának.

- Júlia! Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, bár tudom, hogy nem haragszol. Rettenetesen ostoba voltam, de most már itt vagyok. Ígérem neked, bárhol is vannak, megkeresem a fiaidat és gondoskodom róluk. Úgy fogom szeretni őket, ahogy te szeretted volna. Szeretlek, kishúgom.

Ha az ember jó úton jár, a dolgok valahogy simán mennek, gördülékenyen. A lehetőségeket nem kell keresni, maguktól elénk jönnek. Húga sírjánál tett látogatása után esküjével fölvértezve Ella megkereste az ügyvédi irodát, hogy segítséget kérjen. Ott megkapta a kórház címét, ahol Júlia világra hozta a kisbabáit, a kórházból pedig az intézetbe irányították, ahová kiadták a kicsiket. A fiúkat éppen előtte nap hozták vissza a nevelőszülők, mert az egyikük állítólag kezelhetetlen volt.

- Kedves Ella! Mi nagyon örülnénk neki, ha magához venné őket, hiszen a gyereknek a családjában van a legjobb helye, de tudnia kell, hogy nehéz terhet vesz a nyakába. – tájékoztatta az igazgatónő, egy szigorú arcú, magát sokra tartó vénkisasszony.

- Csak öt évesek, és eddig nem kaptak túl sok szeretetet. Én úgy hiszem, nincs mitől félnem.

- Hát, maga tudja, de ha aláírja a papírokat, már nem hozhatja vissza őket.

- Úgy beszél két kicsi gyerekről, mint valami tárgyról. Mit képzel? Eszemben sincs visszahozni őket.

- Én csak jót akarok, én ugyanis Önnel ellentétben már ismerem a fiúkat.

- Szerintem meg egyáltalán nem ismeri őket. Tudja, hogy mit szeretnének? – ez a szemrehányás belefojtotta a további intelmeket az igazgatónőbe, elsápadva hallgatott.

- Hol kell aláírni? – kérdezte Ella.

- Biztos, hogy nem akar előbb találkozni velük?

- Biztos.

Ella olvasás nélkül mindent aláírt, amit a savanyú képű igazgatónő elé rakott, de a végére az ő arca is enyhülni látszott. A leendő nagynéni elszántsága tiszteletet ébresztett benne.

- Egyébként nagyon szép és okos gyerekek. Kívánom, hogy úgy legyen, ahogy szeretné.

- Köszönöm. Akkor vihetem őket?

- Foglaljon helyet kint a társalgóban. Azonnal hozzuk Márkot és Martint.

Ella kiment, át a folyosón egy kis szobába, remegő lábakkal elbotorkált az első székig és leült. Nincs visszaút, bármilyen kemény lesz is. Martin és Márk. Tehát ők Júlia fiai, és az új lakótársai. Még fel sem készült a fogadásukra, nincs ágyuk, szobájuk, ruháik, játékaik. Nem baj, majd együtt mindent megvesznek. Sietős lépteket hallott a folyosóról, izgalmában felugrott a székről."

A befejezést is olvashatjátok hamarosan! 
Ha van vélemény, ide megírhatjátok nekem: info@darena.hu

Kővé fagyott gyermekek

Köszöntök Mindenkit Nálam!

Nagy szeretettel ajánlom mindenkinek az első novellám egy kis részletét, aki olvasta a regényt, annak egy kicsit ismerős lehet a történet és a szereplők. Nem véletlenül. Kiragadtam a regény cselekményéből egy mellékszereplőt, az ikrek nagynénjét és egyben a nevelőanyjukat, aztán fontam köré egy mesét. Egy kis játék a szereplőkkel, de a történetnek semmi köze a regényhez. Csak maradtak bennem sorsok, élettörténetek a könyvből, sok szereplőről lehetne mesélni még, és lehet, hogy fogok is. Jó olvasást! Hamarosan érkezik a folytatás. 

Kővé fagyott gyermekek

Írta: Darena Salyaz

Csikorgó hideg volt odakint, a fák ágai meghajoltak a vastag hóréteg és a jégcsapok súlya alatt, a reggel még mindenütt érintetlen hótakarót mutatott. Épp csak világosodott, de Ella már az ablakban állt, gőzölgő csészével a kezében, és merengve nézte az égből kitartóan potyogó hatalmas hópelyheket.

Hamarosan indulnia kell, kezdődik az első órája az edzőteremben a korán kelő, lelkes mozogni vágyóknak. De nem sietett, szerette ezt a reggeli nyugalmat, szerette otthona csendjét, és a város kerítésen kívül rekedt lüktetését is, ami biztosította számára a magányt. Igazi városi ember volt, nem akarta, hogy észrevegyék, nem kereste a társaságot, nem volt szüksége barátokra, vagy családra, egyedül akart élni. Az edzőterem a sajátja volt, azért, mert ott az emberek nem beszélgettek sportolás közben, és mert így nem kellett felettesnek, vagy főnöknek megfelelni. Levezényelte az órákat, edzésterveket készített, segített mindenkinek, de senkit sem engedett közel magához.

Miért? A szülei egymást követve, hosszú betegségben meghaltak. Volt egy fiú is, Tom, akit szeretett, de ő is meghalt egy balesetben. A húgát már Ella üldözte el magától, úgy érezte, nem bírna elviselni még egy veszteséget. Inkább ne éljen a közelében, hadd higgye, hogy boldogan él valahol a világban, és ha történne vele valami, arról lehetőleg nem is akar tudni. A húga ezt komolyan is vette, évek óta nem beszéltek egymással. Ella számára a magány maga volt a biztonság és a nyugalom.

Letette a csészét a konyhapultra, a fürdőben gyorsan megborzolta rövid, szőke haját, magára kapta kedvenc szürke melegítőjét, meg a kabátot és a csizmát, aztán becsapta maga mögött a ház ajtaját. Az edzőterem nem volt olyan közel, de gyalog járt, élvezte a reggeli sétákat, különösen ilyenkor, a talpa alatt ropogó tiszta hóban lépkedve. Nem volt különösebben szép nő, bár az alakja hibátlan a sportnak köszönhetően, és az arca is kedves, a tekintete meleg és barna, de nem törődött magával sokat. Minek, hiszen nem akart tetszeni, még saját magának sem. Egyetlen szenvedélye a könyvesbolt volt, nagyon szeretett olvasni, a könyvek által megjelenített világokba belemerülni. Tulajdonképpen, az edzéseken és az olvasáson kívül nem is igen csinált mást. Esetleg zenét hallgatott, amíg vacsorát főzött, vagy éppen reggelizett.

A napjai egyformán teltek, ami őt megelégedéssel töltötte el. Semmi mást nem akart az élettől, csak ezt a szeretettől és változásoktól mentes életet. Ezért ez a nap sem folyt másként, mint évek óta az összes többi. Edzés, bevásárlás, séta haza. Útközben már az éppen akkor olvasott könyvön gondolkodott, mindig megpróbálta kitalálni a folytatást. Annyira belemerült, hogy észre sem vette a lábnyomokat a hóban, pedig egyenesen az ajtajához vezettek. Elgondolkodva kotorászott kulcsot keresve a táskájában, így váratlanul érte a hang a terasz felől, ijedtében felkiáltott.

- Hello, Ella. – ismételte meg a látogató a köszönést.

- Bocs, hogy megijesztettelek, nem akartam. – tette hozzá félénken.

Júlia volt, Ella húga. Vastag fehér bundába burkolózva ült a terasz kicsike padján, bájos arca alig látszott ki a fejére tekert piros sál alól, de kikandikáló tincsei elárulták, hogy a haja fekete és kócosan hullámos.

- Júlia! Hogy kerülsz te ide? Miért nem szóltál? – dörrent rá Ella.

- Megmagyarázom, de nem mehetnénk be? Egy órája várok rád, kissé átfagytam.

- Persze, gyere, menjünk be.

Ella remegő kézzel nyitotta az ajtót, tudta jól, hogy Júlia felbukkanásának oka van, a puszta testvéri látogatás náluk nem volt divat. Ez a bizonyos ok nagyon gyorsan kiderült, mikor a házban Júlia levette a kabátját, ami egy nagyra nőtt pocakot takart. Júlia gyermeket várt.

A hideg bekúszott utánuk a házba, megdermesztette Ella szívét, hiába volt a húga arca könyörgő, szeretetet sugárzó, annál nagyobb ellenállásra talált.

- Te…, te így jöttél ide? Mit akarsz tőlem? – fakadt ki Ella.

- Kérni jöttem. Olyasmit, ami neked nagyon nagy kérésnek számít. Kérlek, hadd maradjak itt a szülésig, és amíg megerősödünk, aztán ígérem, elmegyünk.

- Mi? Te itt akarsz maradni? Pont itt? Miért nem mész ahhoz, aki ezt tette veled? Attól kérj segítséget!

- Meghalt, a családja meg kilökött, mert nem voltunk házasok. Ne engem büntess a szüleink és Tom halála miatt. Ella, kérlek, nem tudom, hová mehetnék. – könyörgött Júlia, de Ella hajthatatlan volt.

- Oda, ahová más ilyen nők is mennek! Az én házamat nem mocskolod be! – kiabálta.

- Ella, ők itt az unokaöcséid. Két apró gyermek, akik nem tehetnek semmiről. Ők kérik a segítséget.

- Ráadásul kettő! Na, szép! Az anyjuk sorsa a gyerekei sorsa is. Itt nem maradhatsz. A konyhában találsz kaját, a nappaliban megalhatsz, de reggel tűnj el. – Ella hátat fordított a húgának.

Reszketve csukta be maga mögött a szobája ajtaját. Az estének annyi. De inkább lemondott a vacsoráról és a teáról, csak ne kelljen többet Júliával beszélni. A fürdés már az edzőteremben megvolt, egyszerűen csak belebújt a pizsamába, eldobta magát az ágyon, és mintha minden rendben lenne, kezébe vette a könyvet. Olvasni próbált, de a szavaknak valahogy nem volt értelmük, az oldalak összefüggéstelenül peregtek a szeme előtt, a történet fonala elveszett. Mert semmi sem volt rendben. Mert most nem menekülhetett. Életének vastag betonból épített bástyái alatt remegett a föld, a falak megrepedtek, mélyen eltemetett érzések akarták lerombolni. Küzdött ellene, erőltette az olvasást tovább, de kínlódását egy nagy durranás szakította félbe. Az ajtó volt, Júlia elment. Megkönnyebbülten felnevetett, már nem kell tovább küzdeni, a dolog eldőlt. Júlia döntött így, ő megengedte, hogy reggelig maradjon, addig még akár meg is gondolhatta magát, de Júlia nem várta meg a reggelt. Az ő döntése, az ő felelőssége. Nem ő az egyetlen, aki így járt, biztosan talál megoldást. Akár örökbe is adhatja a gyerekeit. ( Folyt. köv.)