Előszó a "Mennydörgés"-hez

Kedves Olvasóim!

Először is hálásan köszönöm mindenkinek, aki továbbra is velem tart, és aki csatlakozik hozzánk. Nagy örömmel értesültem róla, hogy nekem is van már olyan olvasóm, aki a könyveimet a kedvencei közé sorolja. Mi kell ennél több egy írónak? Viszonzásul lassan elkezdem bemutatni a trilógia harmadik, befejező részét, a Mennydörgés-t. Kalandos történet, sok fejezettel, lesz miről mesélni. De ezúttal sem szeretnék minden titkot felfedni, nem szeretném elrontani a varázst, amelyet egy jó és izgalmas könyv olvasása jelent. Ízelítőnek jöjjön az előszó:

"Néha megadatik nekünk az a csoda, hogy amikor azt hisszük, minden rendben van, az tényleg úgy is van, de legtöbbször ez csak a látszat. Ha a puszta létezéseddel akaratodon kívül gyűlöletet keltesz valakiben, akkor sosem lehetsz nyugodt. Mert ez az érzés megmérgezi őt, elhatalmasodik rajta, és aki korábban szeretett téged, az lesz a legádázabb ellenséged. Ha nem veszed elég hamar észre, hogy semmi sincs rendben, akkor versenyt futhatsz az idővel az életedért. De ha későn ébredtél, már hiába futsz, sosem éred utol."

A Sejtelmes Fény jó véget ér, minden elcsitulni látszik, Sara és Robin életébe béke költözik, de ők is tudják, vagy inkább csak sejtik, hogy ez csupán átmeneti. Azért a nyugalmat hosszú időre megkapják, sok év eltelik, mikor a harmadik részben újra találkozunk velük. Megerősödve veszik fel a harcot az ártókkal, új szereplők lépnek színre és Robin megkapja a következő nagy csapást, amely benne volt a levegőben, de mégis olyan hihetetlen. Íme egy kis részlet az első fejezetből:

"Letérdeltem Robin mellé a földre, csukott szemmel szorította Ray kezét, én is megfogtam a másikat és próbáltam segíteni. Még pislákolt benne az élet, örültem, hogy David nem ölte meg. Hosszú órákig ültünk így, mozdulatlanul. Közben Rose és Oliver is megérkezett, némán csatlakoztak hozzánk. Oliver Ray mellkasára tette a tenyerét, Rose a fejét fogta. Robin fel sem nézett. Nagyon lassan kezdett visszatérni Ray ereje, a szíve egyre gyorsabban dobogott, a teste felmelegedett. De nem vártuk meg, hogy felébredjen, mikor már biztonságban volt, Robin felállt.

- Nem akarok a szemébe nézni és beszélni vele. Nem tudom végighallgatni, hogy miért tette ezt. Nem fog meghalni, de csak a fiam kedvéért. Nem akartam, hogy ilyen terhet kelljen hurcolnia. Menjünk haza, el kell búcsúznom Ellától.

Nem nézett többet a testvérére, a testvérre, aki elárulta őt. Majdnem elveszítettük miatta a fiunkat és a lányokat. Robin szavaiból már kitaláltam azt is, hogy Ella meghalt. Ray okozta a halálát. Talán nem szándékosan, de ha nincs ez a támadás a lányok ellen, akkor még most is élne. Éreztem, hogy Robin lelkében hatalmas üresség keletkezett, az ereje elhagyta, helyét a fájdalom vette át. Két olyan embert veszített el ma, akik egész gyermekkorában a mindenséget jelentették neki. A testvérét, aki nem testvér többé, és a nagynénjét, aki az édesanyját pótolta rengeteg szeretettel. Már ennyi is bőven elég indok lenne a fájdalmára, de még ott van David fájdalma, amit sajátjának érez, ahogy én is. Meg a veszteség fájdalma halott társaink miatt. Ez a nap mindnyájunknak elviselhetetlen gyötrelmet hozott. Hazafelé az ég hangosan dörgött felettünk, villámok tépték szét nyugalmas életünket."

Sejtelmes fény

Ahogy ígértem, íme a második rész, a Sejtelmes fény első részlete, a Sötét Vihar/Árnyék című trilógia folytatása, egy apró kis szeletke, ami az Árnyék izgalmas befejezése után újabb izgalmakat ígér. Ez a kis részlet nem árul el túl sokat, de annyit igen, hogy minden megváltozik. Vagy inkább átváltozik? Hiszen az első rész végén Sara és Robin szinte elveszni látszik. Ez a pár sor egyikük küzdelméről szól, hogy kiről, azon szabad gondolkodni, és a megjegyzésekben várom az ötleteket.

"Azt hittem, a létezés pusztán ennyi. Sőt, örültem neki. Csodálatosnak tartottam, élveztem a szabadságot, a súlytalanságot, a nyugalmat és a békét. Az a hatalmas semmi, amiről azt hittem, hogy milyen gyönyörű, az mind az enyém volt. A testem és a gondolataim helyét az örök béke érzése foglalta el.

Csak táncoltam, pörögtem, úsztam és bukdácsoltam benne. Mint a magzat az édesanyja pocakjában. Engem is átölelt a lágy melegség, én is éreztem, hogy biztonságban vagyok. Sejtésem sem volt arról, hogy van rossz. A jóról tudtam, hiszen egész lényem belemerült. Mivel számomra csak az én világom létezett, így senki sem tudott figyelmeztetni engem, hogy ez csak egy kis vigasz, de a rossz létezik. Mindenütt ott van, még a semmiben is. Mert csak együtt létezhetnek. Jó és rossz elválaszthatatlanok. Nem a béke, hanem a harc örök. A béke csak átmeneti állapot két harc között. Azért kell, hogy a rossz erőt gyűjtsön, aztán újra és újra tönkretegye és megsemmisítse a békét.

Nem számítottam rá, felkészületlenül ért, amikor a semmi fojtogatni kezdett. Lassan zsugorodott körülöttem, a feketeség örvénylett és egyre jobban szorított. Nem értettem, hogy mi történik. Miért változott a lágy hullámzás fenyegetővé? Miért félek, és miért leszek egyre kisebb és kisebb? Hogy került a boldogság helyére a rettegés? A semmi magába akart olvasztani, eltüntetni még a tudatomat is, elpusztítani azt a valamit, amitől én „én” voltam."