A Vihar előtt című kisregény folytatása

Tylor (folyt):

"Júlia a bejáratnál várt, nem érdekelte az eső, gyönyörű haja ázottan tapadt a fejére, az arcán csorgó vízbe belekeveredtek a könnyei, csak a két óceán kék szempár ragyogott bele a délutáni szürkeségbe.

- Azt hittem, te is elmentél. – suttogta, karjait a nyakam köré fonta.

Magamhoz szorítottam, azonnal megrohant a bizonyosság érzése, de már képes voltam a szívem helyett az eszemre hallgatni. Beszívtam az illatát, hogy legalább ennyi velem legyen belőle.

- Nem mentem el, még nem. De hamarosan mennem kell.

- Tudom, meg kell keresned őt, én is ezt szeretném.

- Csodálatos lány vagy. – sóhajtottam bele a nyakába, felemelte a fejét és a szemembe nézett.

- Te is csodálatos vagy. Tudom, hogy milyen harc dúl most benned, bárhogy döntesz, elfogadom, de add nekem ezt a pár napot, kérlek.

- Attól félek, ha neked adom, még nagyobb fájdalmat okozok majd, mikor elmegyek.

- A fájdalmat megszoktam, az táplálja bennem a tüzet. Tényleg nehéz lesz, de az emlékek velem maradnak. Adj nekem emlékeket, nagyon kérlek.

Erre nem bírtam nemet mondani. A testünk mágnesként tapadt össze, az arca örökre beleégett a szívembe, a szemeit mindig látni fogom majd, olyan élesen merültek bele az enyémbe. Kezembe fogtam az arcát, a sápadtágból szinte kikiabáltak és hívtak, vonzottak engem az ajkai. Magammal kell vinnem, nemcsak az illatát, az ízét is akartam. Lassan közelítettem, végig tombolt bennem a józanész, azt üvöltötte, ne tegyem, mert rosszabb lesz. De nekem is kellettek azok az emlékek, és bármit megadtam volna neki, bármit abban a pillanatban. Még a hideg eső sem tudta lehűteni a forróságot, ami ott égett az ajkunkon, mikor összeért. Megcsókoltam, fényes szikrák pattogtak körülöttünk a levegőben, az íz, a szájának íze semmihez sem volt hasonlítható, soha ilyen édeset nem éreztem. Mikor elengedtem, Júlia szemei egész másképp csillogtak, az arcára pír költözött.

- Köszönöm. – mondta szinte hangtalanul.

- Szeretlek, Júlia.

- Szeretlek, Tylor.

- Egyszer talán elfelejtesz majd, és boldog leszel.

- Te el tudnál felejteni? – kérdezte mosolyogva.

- Nem, nem tudnálak.

- Hát én sem. De már boldog vagyok.

- Nem sok, amit adhatok neked.

- Beérem a legapróbb morzsával is, csak legyen valami.

- Neked morzsa, én meg úgy érzem, csak tovább növelem benned a fájdalmat. Nem akarlak bántani.

- Hát, az ilyen bántást el bírnám viselni. Még a fájdalom is jobb az ürességnél.

Álltunk összeölelkezve az esőben, és néztük egymást. Ez lesz életem legmegrázóbb és legszebb pillanata. Minden percben velem lesz majd, minden esőcsepp erről mesél, minden felhő erre emlékeztet. Másodszor Júlia csókolt meg, aztán megfordult és bement. Én meg csak csodáltam az erejét. Ha nem megy el, akár reggelig álltam volna vele az esőben. Idétlenül vigyorogva saját gyengeségemen én is elindultam a szobám felé, de csak pár lépést tettem, mert a fájdalom késként hasított belém. Nem! Képtelen vagyok így elengedni! Nem megy! Ha csak egyszer, csak egyetlen egyszer az enyém lesz, ha csak egyszer szerethetem, az nekem elég. Mint egy alvajáró, követtem őt a szobájába. Számított rám, mert nyitva hagyta az ajtót. Ott állt a sötétben, kis tócsa csillogott a padlón a lába mellett, nedves ruhája teljesen a testére tapadt, kirajzolva tökéletes és őrjítő vonalait. Semmi mást nem láttam, csak ezt a körvonalat, semmi mást nem éreztem, csak az ő illatát. Egyszerre léptünk egymás felé, a pillanat, mikor a testünk összeért, kitörölt minden mást a fejemből. Soha, semmi mást nem akartam ennyire, mint Júliát, és amit adott nekem, amit azokban a bódult percekben átéltünk, az olyasmi, amiért érdemes élni, amire érdemes várni, ami egyszerre fáj és boldogít. Csak a perc ne jött volna el, amikor visszatért közénk a világ és szétválasztott minket. Roger neve éles kardként zúzta szét ezt a csodát, Júlia némán nézte, ahogy felöltözöm és otthagyom őt, egyedül a szobában. Némán, mert ő is azt érezte, amit én. Azt, hogy többet kaptunk egymásból, mint amit reméltünk, de ezzel vége. Együtt tölthetünk pár napot, bár ez most olyan kevésnek tűnt. Olyan nagyon kevésnek. Hátra sem nézve kirohantam a folyosóra, nehogy Júlia látványa még tovább gyengítsen és marasztaljon. Próbáltam Rogerre koncentrálni, de nem sikerült, mert valaki futott utánam. Hevesen dobogó szívvel reméltem, hogy Júlia az, de csak Mason bukkant fel a hátam mögött.

- Na végre, egész eddig téged kerestelek!

Hátrafordultam, a barátunk hasonló állapotban volt, mint én, kisebb tócsa alakult ki körülöttünk a kövön.

- Bocs, már egy ideje itt vagyok, nem tudtam, hogy keresel.

- Nem gond, haver. Csak féltettelek. Mi lesz most?

- Semmi sem lesz, Mason. Semmi. – mondtam keserűen.

- Úgy érted, te és Júlia….

- Úgy. Semmi sem lesz, a történet el sem kezdődött, de már vége is lett.

- Ne mondj le róla ilyen könnyen. Talán Roger megérti majd.

- Talán, de nem kérek tőle ilyet. Ha nem mondja, én sosem kérem.

Mason átölelt.

- Nagyon sajnálom, fantasztikus pár lehetnétek.

- Tudom, és kösz.

- Azért maradsz még?

- Egy napot biztosan, megígértem Júliának, aztán megyek Rogerhez.

- Én a lányokkal maradok, és vigyázok rá.

- Az jó lesz, legalább néha hallhatok róla.

Mason bólintott, aztán búcsút intett. A szobámban megszabadultam vizes gönceimtől, és a forró víz alatt próbáltam a keserűségtől is megszabadulni, de nem ment. Júlia édes íze mellett ez az íz is örök társam lesz. Kimerülve zuhantam ágyba, az első betegszobán kívül töltött napom igazán mozgalmasra sikeredett, el is aludtam gyorsan, de verejtékezve és nagyon nyugtalanul hánykolódtam.

Sárga színű tűz lobogott körülöttem, égetett, de ez kellemes volt nekem. Mert a tűz az enyém volt, tudtam irányítani, ha akartam, megnyílt előttem, arra hajolt, amerre a kezem mozdult. Belőlem fakadt, de nem láttam túl rajta, csak a tűz volt és én. Aztán a tűz egyre nagyobb lett, már nem tudtam kezelni, uralkodott felettem, egyre szorosabban körbezárt és nem eresztett. A lángjai néha belém martak, belém haraptak, a forróság már fojtogatott.

Álom volt, a végét nem tudom, mert sürgető kopogás, dörömbölés ébresztett fel belőle, az ajtó mögül Paul kiabált nekem.

- Tylor! Tylor! Ébredj! Kellj fel, hallod?

- Ébren vagyok, gyere be! – kiabáltam vissza mozdulatlanul, mert még bénult voltam az álmomtól.

Paul cseppet sem kíméletesen berontott, biztos így akarta bebiztosítani, hogy felébredjek. Sikerült.

- Mi olyan fontos? – kérdeztem már garantáltan ébren.

- Roger, Roger a fontos.

- Mi történt? – azonnal kiugrottam az ágyból, és kezdtem felöltözni, a válasz nélkül is sejtettem, hogy az alvásnak vége.

- Roger egy csatában eszeveszetten tombolt, egy védőt is megölt, aztán felkapta az árnyékgyermeket, akiért mentek, és megszökött vele! – hadarta Paul, én meg ledöbbenve hallgattam.

- Mi? Hogy Roger? Megölt egy védőt?

- Igen, Tylor. Attól félünk, hogy átváltozásban van. Meg kell keresned és idehoznod, hogy segíthessünk.

- Megyek. Megkeresem.

- Küldök utánad egy csapatot is.

- Nem, ne küldj! Megölheti őket. Engem nem fog, egyedül megyek.

- Igazad van, de vigyázz magadra.

- Persze, majd jelentkezem.

- Küldöm az irányt! – kiabálta utánam Paul, már felöltözve, hátizsákkal a vállamon rohantam kifelé. Először úgy gondoltam, nem kell a helikopter, de aztán rájöttem, hogy szükség lesz az erőmre, ezért átvitettem magam a partra. Ennyit a Júliának szánt emlék-napokról, csak az lehet az övé, amit tegnap este kapott. Kettészakadtam. Az egyik felem Júliánál maradt, a másik Rogerért aggódott. Nem változhat át, azt nem hagyhatom, megígértem a szüleinknek, hogy vigyázok rá. Persze nem csak az ígéret miatt, ez iszonyú lenne, ilyen nem történhet. Még a halálnál is rosszabb. Remélem, időben érkezem. Nem bírtam kivárni, hogy a gép földet érjen, már a levegőben kiugrottam és rohantam. Közben az irányt is megkaptam, vagyis csak a helyet, ahonnan Roger eltűnt, onnan nekem kell megtalálnom.

Futás közben folyamatosan pásztáztam a végtelen teret körülöttem, kerestem őt, a testvéremet. Az aggódás iszonyú félelemre váltott, szívemben a fájdalom egyre nagyobb lett, mert sehol sem találtam. Eddig bárhol és bármikor, ha rágondoltam, azonnal felbukkant bennem, és pontosan tudtam, hogy merre vezet az út hozzá. Most nem. Mintha nem is létezne, mintha eltűnt volna ebből a világból, vagy az én világomból. Kétségbeesve futottam valahová, kergettem valamit, de éreztem, hogy ez a valami nincs többé. A szál köztünk elszakadt, Roger már nem az én testvérem. Az a legszörnyűbb, hogy annak, ami vele történik, én is részese vagyok. Mikor találkoztam a csoportjukkal, nem Rogerre figyeltem, hanem Júliára. Ha nem így teszek, talán megérezhettem volna Roger vonzalmát, és én is másképp reagálok a lány közelségére. Esélyt sem kellett volna adnom annak, hogy a szikra kigyulladjon köztünk. Önmarcangolás közben ordított bennem az önvédelem is. Lehet az ilyesminek parancsolni? Tehetek én róla, hogy Júlia engem szeret? Nem, talán nem. De ha most Rogert elveszítem, akkor örökre boldogtalanok leszünk mind a hárman. Meg egy kicsit akkor is, ha megtalálom. Mert Júlia magányos marad, a szerelem, mint olyan számunkra megszűnik létezni, de megmaradhat a testvérem. Ehhez időben meg kell találnom és valahogy magammal vinnem a szigetre. Az erdő lombos fáit már felváltották a tűlevelű fenyők, a levegő hűvös lett és hófoltok voltak a fák alatt. Már rég elhagytam a helyet, ahonnan Roger eltűnt, de csak rohantam tovább még mindig vakon. Nem tudom meddig tart, de nem állhatok meg, amíg valami kis nyomra nem bukkanok. Hajtott, űzött előre a fájdalom a lelkemben. Nem törődtem az iránnyal, ha egyszer nem érzek semmit, mindegy, merre rohanok. Úgysem nyugszom, amíg a világ minden szegletét át nem kutattam utána."

A Vihar Előtt című kisregény folytatása, a Sötét Vihar kötetek előzménye

"Tylor

Nem sokat aludtam az éjjel. Már jól vagyok, szerintem teljesen rendbejöttem, tehát nem a sérüléseim okozták az álmatlanságot. Persze, az is hozzátartozik, hogy nem az vagyok, aki voltam. Nemcsak a testem sérült, kaptam egy nyilat máshova is, amit tegnap este Roger belém tört. Nagyon szeretem őt, nekem ő magamnál is fontosabb. Az éjszakát azzal töltöttem, hogy elbúcsúztam Júliától. Roger őt választotta, nem tehetek mást. Kedves, édes, gyönyörű, szenvedélyes és titokzatos, de nekem tabu. Reggelre elrendeztem ezt magamban, délelőtt meg felkészültem arra, hogy ha bejön, a viselkedésem az elhatározásomat tükrözze. Ne sugalljon semmi egyebet. Mert azt is tudtam, hogy Rogernek nehéz dolga lesz. Júliával kiválasztottuk egymást. Még ott, az erdőben. Ez ellen nem tehetünk semmit, de ha Roger szenved, mert kosarat kap, akkor én sem lehetek boldog. Erős leszek, és ellenállok a kísértésnek. Még akkor is, ha ezzel Júliának is szenvedést okozok. Mert a testvérem nála is fontosabb. Mindig én voltam az erősebb kettőnk közül, nem elsősorban fizikailag, hanem lelkileg. Őt könnyebben ki lehetett billenteni az egyensúlyából, aztán én voltam az, aki helyrerakta. A szüleink sokszor mondták nekem, hogy vigyázzak rá, mert nagyon ingatag. Semmi sem lenne borzasztóbb annál, ha pont miattam kerülne bajba. Az ő nyugalmáért az én boldogságom nem is olyan nagy ár. Ezek a gondolatok kavarogtak bennem a doki által diktált tesztek alatt is, az erőmet próbálgatta, oda sem figyelve hajtottam végre az utasításait.

Ebéd után az ágyamon üldögéltem melegítőben, és a doki ítéletére vártam, mikor nyílt az ajtó. Júlia lépett be, arcán valami bizonytalan feszültséggel, ami a szívemig hatolt. Semmi sem maradt az elhatározásból, mert a köztünk teremtődött kapocs ösztönösen működött és felülírt minden más parancsot. Leült az ágy végére, egyik kezével a haját igazgatta, szemében a magány fájdalma üzent felém, kiabált felém. Meg akartam védeni őt mindentől, ami bánthatja.

- Mi baj? – kérdeztem finoman, legyintett egyet és mosolygott.

- Baj? Velem? Hogy lenne, sosem voltam ennél nagyobb biztonságban. Baj itt csak veled van.

- Ez nem igaz, te még nem tudod, milyen az, ha én bajban vagyok.

- Miért milyen? Nekem ez is elég rémesnek tűnt.

- Ez semmiség volt, látod, már kutya bajom.

- Majd akkor hiszem, ha a doki is ezt mondja.

- Fogja, ha ráérsz, meg is várhatod. Egész délelőtt engem gyötört. Nem volt könnyű dolga, mert az izzadságtól folyton lepotyogtak rólam a gépekre kapcsolt tapaszai.

Megnevettettem, Júlia nevetése gyémántként ragyogta be a szobát és elhalványított minden mást a világból. Körbefont, megbűvölt, rabul ejtett engem.

- Gyönyörű a nevetésed. – kiszakadt belőlem, annyira megteltem elragadtatással.

- Már rég nem nevettem, ez a tiéd, mert te hoztad ki belőlem.

- Köszönöm. Repeta van? – volt, és gurgulázva hullámzott végig a testemen.

- Azért biztos volt olyan is, mikor sokat nevettél. – ezzel arra biztattam, hogy meséljen, imádtam hallani a hangját.

- Volt, persze. Kiskorunkban rengetegszer megtréfáltuk a szüleinket a nővéremmel. Korán reggel belopóztunk hozzájuk és kicseréltük a papucsukat, aztán az ágy alá bújtunk, onnan figyeltük, hogy apa hogyan próbálja csukott szemmel beleerőltetni a lábát anya papucsába.

- Észre sem vették, hogy bementetek? – csodálkoztam, én úgy tudtam, a szülők a gyerekeik legapróbb mozgására is felébrednek.

- Dehogynem, csak ezt sokkal később árulták el. Akkor a kedvünkért eljátszották, hogy mennyire meglepődtek. Aztán apa kihúzott minket az ágy alól, és a huncutságért csiklandozással fizetett.

- Egyszer én is szeretnék ilyen meglepetést kapni.

- Tényleg? Te szeretnél gyereket? – Júlia teljesen kiakadt.

- Mi olyan szörnyű ebben?

- Még kérded? Az én szüleim is meghaltak, és a tieitek is! Ilyen sorsot szánsz a gyerekednek?

- Nem, persze, hogy nem. De ha mindenki így gondolkodna, akkor egy védő sem vállalna gyereket, és a föld hamarosan az ártóké lenne.

Júlia lehiggadt, elcsendesedve válaszolt.

- Erre nem is gondoltam.

- Pedig ez ugyanolyan fontos, mint a harc. Arról is gondoskodnunk kell, hogy legyen, aki folytatja ezt a harcot. Kevesen érik meg köztünk az öregkort, de erre születtünk.

- Igazad van, csak nekünk túl hirtelen volt a váltás. Ti ebben nőttetek, hamar felkészültetek. Emma és én csak aznap este tudtuk meg, hogy kik vagyunk, amikor aztán a szüleink meghaltak.

- Nehéz az ilyesmit feldolgozni. Egyedül főleg.

- Segítenél? – kérdezte néma, sürgető könyörgéssel a szemében.

- Szeretnék, nagyon. – dadogtam óriási gombóccal a torkomban.

Nem tudom, mi történt volna, ha nem töri meg ezt a varázst a doki. Hatalmas lendülettel tárta ki az ajtót.

- Na, jelentem a beteg már nem beteg, tökéletesen egészséges!

- Szuper, kösz, doki. – hebegtem kissé rekedten.

- Szívesen, de azt nem mondom, hogy máskor is. Mostanában nem szeretnélek itt látni.

- Oké, én sem szeretek itt dekkolni. Akkor mehetek is?

- Igen, a szobafogság ezennel feloldva. De azért ne ugorj mindjárt fejest valami képtelenségbe.

- Most mondtad, hogy kutya bajom. – vitatkoztam.

- Ez igaz, csak azt szeretném, ha a koncentrációdat edzenéd pár napig. Mintha valami elvonná a figyelmedet. – jegyezte meg, majd jelentőségteljesen ránézett Júliára.

Az összetartozás biztos tudatával mosolyogtunk egymásra. Bárhogy lesz is, a bizonyosság a miénk.

- Tényleg! Roger nincs itt? – nézett körbe a doki.

- Roger? Nem, ma még nem láttam. Miért? – kérdeztem értetlenül.

- Csak mert mielőtt ide jöttem, bementem az irodába elintézni egy telefont. Kicsit hosszúra sikerült, az igaz. De láttam Rogert itt az ajtó előtt, azt gondoltam, ő is itt lesz.

- Roger itt állt az ajtóban? – Júlia teljesen megrémült.

- Igen. De miért, valami gond van?

- Nem doki, nincs semmi. Még egyszer kösz. Gyere, Júlia. – kézen fogtam és otthagytuk a megrökönyödött dokit.

Roger szobájához futottunk, mindig ugyanabban lakott, ha szigeten járt, ahogy én is. Kicsit kiváltságosok voltunk, a mi szobáinkat sosem adták oda másnak. Sokáig egy szobában laktunk, aztán egyszer Roger valami éjszakai alvászavarra hivatkozva külön költözött. Meg is kérdeztem dokit, hogy aggódnom kell-e miatta, de azt mondta, ez természetes, talán egy lány az oka. Ha egy férfinak tervei vannak egy lánnyal, az már nem akar a testvérével egy szobában lakni. El is fogadtam ezt a magyarázatot, pedig a jelek szerint akkor még semmilyen lány sem volt. Rogert nem találtuk a szobájában.

- Talán az irányításban van, délelőtt a fegyvereken dolgoztak Masonnal. – mondta Júlia.

- Nem hiszem. Egyedül itt a szigeten hagyta mindig a naplóját a szobában, mert tudta, hogy itt senki sem nyúl hozzá. De most nincs itt a napló.

Rohanó lépteket hallottunk a folyosóról, és Mason harsogó hangját.

- Tylor! Tylor! Roger elment! Már oda is ért a csapathoz, jelentették az érkezését!

- Jó, legalább tudjuk, hogy hol van. Utánamegyek. – jelentettem ki, és azzal a lendülettel kifordultam az ajtón, egyenesen Masonba ütköztem.

- Nem jó ötlet. Javítsatok ki, ha tévedek, de ha jól sejtem, távozásának oka nem más, mint Júlia.

Addigra Emma is odaért, mindannyian várakozással néztük Júliát.

- Igazad lehet. Roger ma próbálkozott nálam, de én nem.., én nem… - a könnyek belefojtották a szót, magamhoz ölelve csitítottam.

- Ne sírj, nem a te hibád, nem hazudhattál neki.

- Egyetértek. Egyébként is, Roger rajongása szinte félelmetes volt. – mondta Emma, Mason csodálkozva kérdezett vissza.

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy, hogy állandóan őt bámulta, szinte felszippantotta a szemével, leste Júlia minden mozdulatát. Te persze észre sem vetted. – legyintett a barátnője felé.

- Nem, én tényleg nem vettem észre, ma délben jöttem rá, hogy mit érez. – szipogta a lány.

- Nem hát! A te fejedben másvalaki járt!

- Mason! – rivallt rá a kis tapintatlanra Emma.

- Jól van, na, csak kimondtam, ami nyilvánvaló. Ők ketten egy pár, mondjon bárki bármit.

- Mi nem lehetünk egy pár! Így nem! – próbáltam letorkollni, közben iszonyúan bántott, hogy Júlia mennyire elsápadt.

- Tylor, ha akarod, ha nem, ha engeded, ha nem, ez tény és kész. Nem tudtok ellene semmit sem tenni, és nem szabadultok soha. Én a helyetekben tisztáznám ezt Rogerrel, de nem most. Megérdemel egy kis időt. – mondta meglepően bölcsen Mason.

- Igaza van, adjunk időt neki, és magunknak is. – Júlia hangja megdobogtatta a szívem, visszhangzott bennem, és teljesen összezavart.

- Gondolkodnom kell, majd jövök.

- Tylor! – hallottam, hogy utánam kiáltott, de szükségem volt egy kis levegőre.

Nem tudom hányszor futottam körbe a szigetet, csak rohantam céltalanul. Menekültem valami elől, pedig tudtam, hogy hiába. Mason igazat szólt, nem szabadulok soha és Júlia sem. Nem a lány miatt menekültem, a sorsom ellen lázadtam. Az ellen, hogy akkor mától vége a gondtalanságnak, hogy soha többé nem tudok egy jót nevetni, hogy az egész életem így telik majd, boldogtalanul. Egy érzés miatt, amit nem kerestem, csak szembejött velem és csapdába ejtett. Közben megint eleredt az eső, az egész napos csapadéktól felázott talaj csúszott, minden harmadik lépésnél a sárban landoltam. Nem zavart, harcoltam a sárral, mintha igazi ellenfél lenne, újra és újra felálltam, futottam tovább. Ez a harc nemcsak a földről segített felállni, a lelkemet is talpra állította. Ha ez az én sorsom, akkor ezt kell élnem, és ha választanom kell Júlia és Roger között, akkor a testvéremet választom. Adok pár napot magunknak, meg kell értetnem Júliával a döntésemet, de aztán elmegyek. Megkeresem Rogert és soha többé nem mozdulok mellőle. Minden nehézséget együtt cipeltünk eddig is, ezzel sem lesz másként. Júlia sokkal erősebb, mint Roger. Hamar kiheveri és harcol tovább azzal az őserővel, ami lobog benne. Ki tudja, talán egyszer találkozunk még. Sokkal könnyebb szívvel futottam tovább, de már kicsivel a föld felett. Az eső lemosta rólam a sarat, elsírta helyettem egy szerelem gyászkönnyeit és közben ronggyá áztatott engem. De már tudtam, hogy mi a helyes, megerősödve kanyarodtam vissza a szállásunk felé."