Folytatás...
"Nem tévedtem
nagyot, mikor tegnap azt gondoltam, ma kezdődik az én időm. Legalábbis az
időpontot tekintve nem, de minden másban igen. Már a reggel rosszul indult.
Arra ébredtem, hogy sötét van és eső mossa az ablakot, alaposan eláztatva ezzel
minden aznapi reménységemet. Aztán a reggelinél Júlia nem volt sehol. Emma
halkan jegyezte meg, hogy előbb benézett Tylorhoz. Délelőtt nem is láttam,
Masonnal a fegyvereken dolgoztunk, és egész jól megterveztük az alapokat, de
még rengeteg nyitott kérdés maradt. Nem igazán tudtam koncentrálni, nem ment a
munka, Mason délben közölte is velem, hogy használhatatlan vagyok. Csak azt
figyeltem egész idő alatt, hogy esik-e még. De az idő nem kegyelmezett nekem,
vagy inkább kegyelmes volt, és megmentett egy nagy megaláztatástól, önmagam
lejáratásától. Pedig olyan szépen elterveztem, hogy lassan sétálunk majd a
napfényben a fák között, minden fáról mesélek neki, ő mosolyog, és csillogó
szemmel figyel. Hát a fák nem napfényben, hanem esővízben fürödtek, a földet
mindenütt buborékos víztócsák borították, a sötét, nehézsúlyú felhők a szívembe
is beköltöztek. Mert én is éreztem valami nehezet, valami mást, valami keserűt.
Ma délelőtt az esőcseppek megsúgták nekem, hogy amit Júlia iránt érzek, az örök,
végleges, visszavonhatatlan. Ez az érzés soha többé nem ereszt, megbéklyóz és
vagy eltapos, vagy felemel. Délre elhatároztam, hogy eső ide vagy oda, ma akkor
is meg kell tudnom, hogy melyik lesz az én utam.
Ebédnél végre
találkoztunk a lányokkal, Mason tapintatosan elvitte Emmát, állítólag valami
nagyon fontosat akart neki megmutatni. Ketten maradtunk. Júlia elgondolkodva
eszegetett, apró kockákra vágta a húst, és lassan csipegette a kis falatokat.
- Min töröd a
fejed? – láttam, ahogy hangom felriasztja és visszatér a gondolataiból közénk.
- Nem érdekes. –
megrázta a fejét, egy kicsit zavarban volt.
- De nekem az,
szívesen meghallgatnám. – letettem a villát, és a szemébe néztem.
- Kedves tőled, de
ez nem olyasmi, amit megbeszélhetnék veled.
- Talán egyszer az
lesz. Egyszer szeretnék az lenni, akivel bármit megbeszélhetsz. – azt hiszem,
itt kezdett rájönni, hogy mit szeretnék kifejezni a szavaimmal.
Ő is befejezte az
evést, a kezét az asztalra tette, szemében érthetetlen zavarral nézett rám.
- Roger, én…
- Ne, várj, még ne
mondj semmit. Nagyon sajnálom, hogy elmaradt ma a túra, annyira vártam, mert
tegnap olyan jó volt veled, és viszonozni akartam. Azt remélem, te is jól
érezted magad.
- Jól, én is jól.
Nagyon figyelmes vagy és nagyszerű mesélő, minden szavad zenél.
Kerestem, olyan
nagyon kerestem a szemében egy aprócska jelet, egy kicsike bátorítást, de csak
a zavart láttam, ami az arcára is kiült.
- Akkor nem bánod,
ha eláll az eső, én újra elhívlak? Bepótolhatjuk, ami ma elmaradt? – lassan a
kezéhez csúsztattam a kezem és megérintettem az ujjait. Megrezdült, mintha
villám csípte volna meg.
- Nem is tudom. –
elkapta a kezét, és hirtelen így folytatta – Elhívhatnánk Emmáékat is, és
Tylort, ha már jobban lesz.
- Nem egészen így
gondoltam, én csak veled szerettem volna menni. – kimondtam hát, ebből már
értenie kell az érzéseimet.
Muszáj volt, a
lehetőség egyre jobban távolodott tőlem, azt hiszem ez is már az utolsó utáni
pillanat volt. Értette, nagyon is. Sokáig nézte a fejem mellett az ablakot,
valószínűleg a szavakat kereste ahhoz, ami az arcán már nagyon jól
kirajzolódott.
- Te nem akarod,
igaz? Nem akarsz velem kettesben lenni. – suttogtam elfojtott torokkal.
Júlia a szemembe
nézett végre, tekintete fájdalmat és szánalmat tükrözött, hangja megbocsátásért
könyörgött, de őszintén szólt.
- Nem. – csak
ennyit mondott, ezzel az egy szóval jelölte ki az utamat, ezzel az egy szóval
taposta el a lelkemet, és lökött rá a szenvedés útjára.
- Ne haragudj. –
sóhajtotta még felém, aztán felállt és elment.
Otthagyott, a szó
összes értelmében. Én nem kellettem neki. Nem én kellettem neki. Ugyanazok a
szavak, de mindegyik mondat más fájdalmat hordoz magában. Az elsőben csak
elhagyott, a másodikban mást választott. Az étkező lassan kiürült körülöttem, a
tányért is elvették előlem, de én csak ültem, és néztem a lecsorgó esővizet az
ablakon. Most mi legyen? Térjek vissza a Júlia előtti életemhez? De már semmi
sem lesz olyan, mint régen. Mindenhol őt látom majd. Minden korábbi tervem,
célom, lendületem megkopott lett és üres. Mi értelme egy olyan világban létezni,
amelyikben ő nem szeret engem, és mi értelme ezért a világért küzdeni. Mit
adhat nekem, ami csillapíthatja ezt az őrült lángolást a szívemben. Puff! Az
életem kipukkadt lufiként rogyott le a földre, kipukkadt, tehát már nem lehet
megtölteni semmivel. Örökre lyukas marad, ez a lyuk elszippantja az energiát
belőlem és én nem tudom betömni, mert nem is akarom. Mert legalább ez a
fájdalom az enyém, ennyi jutott nekem Júliából. Ha ennyi, hát ennyi. Az idő az
egyetlen barátom, benne még bízhatok, talán egyszer még kaphatok egy esélyt.
Ott az asztalnál az időtől kaptam egy ajándékot, a reményt. Ez adott erőt
ahhoz, hogy felálljak és elinduljak.
Egyenesen Tylor
szobája felé indultam. Testvérek voltunk, ha fájt valami, ösztönösen a másikat
kerestük. Nem is igazán tudatosult bennem, hogy hozzá megyek. Nem kellett, mert
természetes volt. Mert kapaszkodtam a minket összekötő erős kötélbe, hogy
kimásszak saját szakadékomból. Mert szükségem lett volna rá. Kár volt, mert a
szakadék csak mélyebb lett.
Most az ágyamon
ülök, leírom, hogyan vesztettem el mindent, hogy soha ne felejtsek el egyetlen
pillanatot sem.
Már majdnem
lenyomtam a kilincset, és nyitottam a szobája ajtaját, mikor jókedvű nevetés
riasztott fel bénultságomból. Júlia kacagott, és vele Tylor is. Megkövülten álltam
az ajtó előtt, el kellett volna mennem, de mozdulni sem bírtam. Hallgattam
őket, a szavaik, a nevetésük fájdalmas, örökké égő sebeket sütöttek a szívembe.
Nem értettem, hogy mit beszélnek, de a hangjuk mindent elárult. Júliáé soha nem
hallott dallamokat játszott, hullámzott, mint az óceán, és rezgett, akár egy
megpendített húr. Tylor hangja tele volt izgalommal, amitől hol erősebb volt,
hol halkabb, de egyszerre rezdült Júliáéval. Megértettem, ők ketten
összetartoznak. Nem tehetnek róla, ahogy én sem tudtam parancsolni az
érzéseimnek, úgy ők sem tudnak. Ennek nem lehet. Ez tőlünk független, csak jön
és magával sodor. Ha akarod, ha nem.
Leforrázva,
megsemmisülve kullogtam vissza a szobámba. Csak ez maradt nekem, a naplóm és a
tollam. Nekik elmondhatom az érzéseimet, ők megőrzik örökre. De ma írom le
utoljára. Holnap már nem lesz mit írnom, mert a lelkem üressé vált. Az életem
meg céltalanná. El kell mennem. Nem maradhatok itt. Nem nézhetem végig, hogyan
szökken szárba egy szerelem, amelyik megölt engem. Tylor tudni fogja, miért
mentem el. Remélem azt is megérti, hogy számára szabad az út. Nem mintha jogom
lenne közéjük állni. Nem kell az engedélyemre várniuk, hiszen semmi rosszat nem
tesznek. Csak szeretik egymást.
Szeretik
egymást!!!!! Júlia és Tylor!!!!
Hát, így
vesztettem el mindent. Testvért és szerelmet. Nem bírom látni ezeket a
szavakat, nem tudom elfogadni, hogy ők együtt lesznek, képtelen vagyok így
leélni az életemet. Nem megy. Kell valami, ami kitölti ezt az űrt. Visszamegyek
a csapathoz és harcolok. Az lesz a legjobb, ha az ártókon vezetem le a
feszültséget, akkor legalább hasznára lehetek a világnak. Már ha akarok
hasznára lenni. Egyelőre haragban vagyunk, mert megfosztott a reménytől is.
Eddig tartott az időtől kapott ajándékom. Füstté vált, mint az ártók mocskos
lelke. Nekik nincsenek ilyen fájdalmaik, ők csak elveszik, ami kell nekik.
Kétségek és gátlások nélkül, szabadon élnek. De én azért születtem, hogy
korlátok közé szorítsam őket. Nem dobhatom el magamtól ezt is. Mert ha eldobom,
akkor csak a halál marad nekem. Azt még nem akarom, talán a jövő tartogat nekem
valamit, egy apró esélyt.
Sötétbe borult
lelkem sajgott, a fájdalom rágta, emésztette belülről. Aprókat harapott belőle
és a harapások helyén a heg egy új energiát termelt. Valami meghalt bennem, de
a helyén valami más megszületett. Ismeretlen, furcsa erő, ami eltakarta a
sebeket, és táplálta ezt az új energiát. Ami türelmetlenül hajszolt, tudtam,
hogy többé nem lesz nyugalmam. Befejezem a naplót, aztán megyek és szabadon
engedem ezt az energiát, hogy segítsen engem a harcban. Önmagam és az ártók
elleni harcban. Bárminek örültem most, ami erőt adott. Erőt igen, de fényt nem.
Ezt viszem magammal, mert most ez vagyok én. A lelkem mélyén talált hatalom
sötét volt. Nagyon sötét."
