"Beléptek az ajtón, két kisfiú egy gondozónővel. Tényleg gyönyörű gyerekek voltak, arcuk szépségét mintha rajzolták volna, fehér bőrüket koromfekete haj keretezte, koronaként göndörödő fürtökkel, kék szemeik szinte világítottak. Csak az arckifejezésük és a tekintetük, az nem volt szép. Hanem kemény, rideg és mogorva. Nem öt éves gyermekek szemei voltak ezek, hanem két megkérgesedett lelkű, csalódott kisemberé.
- Kérem, adna nekünk pár percet? Szeretnék beszélni velük. – kérte Ella a gondozónőt, aki vállat vonva kihátrált a szobából.
Ella a fiúkra nézett, ők viszont tudomást sem vettek róla.
- Üljetek le még egy kicsit, aztán hazamegyünk.
Se válasz, se egy mozdulat, vagy bármilyen reakció. Ella sóhajtva visszaült a székre, aztán beszélni kezdett.
- Én a nagynénétek vagyok, Ella, az édesanyátok nővére. Nem tudtam, hogy ti nem ismertétek őt és ilyen helyen laktok. Többé nem kell ide visszajönnötök, velem éltek majd, a házamban. Tudom, hogy eddig nagyon rossz volt nektek, de ennek vége. Megígérem. Lesz saját szobátok és játékaitok, szeretném mindazt megadni nektek, amit a mamátok adott volna. Gyertek, menjünk haza. – felállt, és az ajtó felé indult.
A fiúk nem szólaltak meg, de ellenkezés nélkül követték, beültek az autóba, ahol rögtön el is aludtak. Ella néha lopva rájuk pillantott a tükörben. Az álom eltüntette arcukról a feszültséget, és angyali nyugalommal öltöztette fel. Ella megértette, hogy akkor ér majd célba, amikor nappal is ilyen lesz az arcuk.
Mire hazaértek, a fiúk is felébredtek, és a hangjuk is megjött. Hangosan kiabálva rontottak be a házba, mintha küldetésnek tekintették volna, hogy rendetlenséget csináljanak, azonnal szétdobáltak mindent. A párnákat leszórták, a székeket felborogatták, a könyveket szanaszét dobálták, mindezt őrült kiabálással kísérve. Ella leült a nappali közepén a földre, és csak nézte őket szó nélkül. Mert érezte, hogy ez csak a felszín, ez a módszerük, hogy megutáltassák magukat, és visszavigyék őket. Egy idő után nem akadt több rombolnivaló, a fiúk kifulladva és értetlenül huppantak le a kupi tetejére. Nem szólt rájuk, nem kiabált velük senki.
- Ha befejeztétek, találjuk ki, hogy mi legyen a vacsora. Szeretitek a pizzát? – szólalt meg Ella néhány perc csend után.
Martin, a kegyetlenebb szemű és bátrabb gyerek felkapott egy könyvet és hozzávágta Ellához. Aztán még egyet és még egyet, újra és újra, egészen elborult az arca a méregtől. Ella megvárta, míg ez is lecseng, majd ő is hozzávágott néhány könyvet a fiúhoz, aki moccanni sem tudott a meglepetéstől.
- Sajnálom, fiúk, innen nem mehettek sehova. Nem tudom, a nevelőszülők hogyan bántak veletek, és miért akartok mindenáron visszakerülni az intézetbe, de ahogy mondtam, ez többé nem lehetséges. Mától ez az otthonotok. Élhetünk békében, vagy háborúban, rajtatok áll. Szóval, pizza? – kérdezte újra szelíd, barátságos hangon.
A srácok teljesen megzavarodtak, Márk halkan megszólalt.
- Szeretjük.
Aztán aznap nem is szóltak többet, csak befalták a pizzát, Ella megfürdette őket egy kád vízben, megkereste a pizsamájukat az intézettől kapott csomagban és lefektette őket a nagyágyban. Leült az ágy végébe, onnan beszélt hozzájuk csendesen.
- Nekem is szokatlan ez a helyzet, de igyekszem. Ilyenkor például mesélni szoktak a gyerekeknek.
Mesélt nekik, két kislányról, akik mindig rajzoltak egymásnak egy szép képet karácsonyra a legkedvesebb közös pillanataikról.
- Hamarosan karácsony lesz, ti is rajzolhatnátok majd ilyet. – fejezte be a mesét.
Próbált „jó éjt” puszit is adni, de Martin magukra rántotta a takarót. Azért így is, takarón keresztül, megsimogatta és megpuszilta őket. Utána még késő estig rakodott a házban, de nem érzett fáradtságot, vagy keserűséget. Ella szíve megtelt aggodalommal, nem a saját nyugalma, hanem a fiúk miatt. Tudta, hogy kicsike lelkük mennyire kemény, és hogy nem lesz könnyű megpuhítani.
Nem tévedett. Pár hétre bezárta az edzőtermet, hogy a fiúkkal lehessen, átrendezhesse a házat és óvodát keressen nekik. De nagyon lassan haladtak, mert Martin felesküdött ellene, Márk meg csendesen, de követte őt. Nem volt semmi, ami Martinnak megfelelt volna. Sem étel, sem ruha, sem játék, sem mese, egyáltalán semmi. És mindent elkövetett, hogy kiborítsa Ellát. A ház minden este romokban hevert, az üzletekben nekiment a polcoknak, az utcán leköpdöste az embereket, meg rálépett a lábukra. De Ella kitartott, nem büntette, csak szerette őket. Mosolygott egész nap, bármilyen rosszak voltak, és mindig megkapták a takaróra a puszit.
Aztán egy este azt vette észre, hogy a házban rend van, a fiúk a szobájukban játszanak, és nem kiabálnak. Aznap történt meg először, hogy nem húzták a fejükre a takarót, akkor puszilhatta meg először az arcukat. Másnap reggel Márk kijött a szobájukból, a szemeit dörzsölgetve huppant le Ella mellé a kanapéra.
- Majd elmeséled még egyszer azt a rajzos mesét? – kérdezte vékonyka gyerekhangján, ami már nem haragot, hanem bizalmat tükrözött.
- Mit szólnál, ha most mesélném el? – és Ella bele is fogott, mielőtt elillan a pillanat. Közben Martin is kijött, duzzogva leült a sarokban, onnan nézett mérgesen az áruló Márkra, aki attól a naptól kezdve bizalmat szavazott Ellának, a testvére haragja ellenére.
Partner nélkül Martin ellenállása napról napra gyengült. Az élet kezdett normális lenni, a gyerekek oviba jártak, Ella meg újra dolgozni. Martin még tombolt néha, de egyre ritkábban. Békésen játszottak esténként, vacsoráztak és lefeküdtek. A puszit már engedték, de Martin továbbra sem nagyon beszélt Ellával, csak ha muszáj volt.
Ezen a télen az első hó napközben esett le, Ella meglepte a srácokat, előbb bezárt, hogy legyen ideje beszerezni egy szánkót, már azzal ment értük az oviba. Márk a szánkót megpillantva hangosan felkiáltott.
- Nézd, Martin! Szánkó! És olyan, amilyet akartál!
Martin csak állt, nem tudta, mit csináljon. Óvatosan közelebb lépett és megérintette a kétszemélyes hó járművet, félénken nézett Ellára.
- Ez tényleg a miénk?
- Igen, Martin, a tiétek. Ha felültök, akár indulhatunk is.
Tudtán kívül, Martin gyermeki szívének régi nagy óhaját teljesítette Ella a szánkóval. Boldogan mosolyogva ültek fel rá, Ella hazáig futott velük, és könnyekkel a szemében hallgatta a nevetésüket. Már sötét volt, mikor kifulladva estek be a házba. Este Martin és Márk is mosolyogva várták a puszit, és másnap reggel úgy is ébredtek, ahogy elaludtak. Mosolyogva, nem mérgesen, gyermeki tisztasággal és ragyogással az arcukon. Hétvége volt, nem kellett oviba menni és dolgozni. Kint pedig gyönyörűen esett a hó.
- Na, megyünk szánkózni? – kérdezte Ella reggeli közben a fiúkat.
- Igen! Igen! – kiabálták kórusban.
- Oké, de akkor csak virsli lesz ebédre.
- Szeretjük a virslit, vacsorára is azt kérünk! – lelkendezett Martin.
- Akkor, ha végeztetek, öltözzetek fel és indulunk.
Martin elkomolyodva válaszolt.
- Előbb valamit meg kell csinálnom.
Felpattant az asztaltól, és befutott a szobájukba, Márk meg utána. Nem akart kimaradni abból a fontos valamiből. Ella kezében a csészével az ablakhoz sétált, a havazásban gyönyörködött, és arra a másik téli napra gondolt, amikor ugyanígy havazott, és amikor Júlia betoppant. Érezte, hogy most már biztosan sikerül, már betarthatja az ígéretét. Hirtelen négy kis kar ölelte át a lábát, és az egyik kezecske egy szép, színes rajzot nyújtott felé. Őt ábrázolta, meg a fiúkat, és persze a szánkót. Felkapta, és könnyezve szorította magához őket. Megértette, Márk és Martin már az ő fiai voltak. Júliának igaza volt, szeretni érdemes, mert megtöri a legkeményebb szívet is."
Remélem, tetszett. Köszönöm a látogatást mindenkinek. Hamarosan újra jelentkezem.
Szeretettel: Darena
