"Saját magát
megnyugtatva szépen lassan el is temette jó mélyre ezt a kis kellemetlen
incidenst, és ott folytatta az estét, ahol megszakították. Főzött, vacsorázott,
teázott, olvasott és lefeküdt. Júlia nem jött vissza, és nem is hallott róla
évekig. Ella élte tovább szürke, eseménytelen, magányos életét.
Több mint öt év is
eltelt az egyforma napok sokaságával, mikor egy nap levelet kapott egy ügyvédi
irodától. Abban értesítették Júlia haláláról. Meg elnézést kértek a sok éves
késésért, de Júlia nem hagyott címet és nehezen találták meg a rokonait.
Pontosabban az egyetlen rokonát, Ellát. A húga belehalt a szülésbe, két
kisfiúnak adott életet, akik valahol intézetben élnek. Megírták még a sírjának
a helyét, és mellékeltek egy levelet, amit Júlia neki írt, de már nem tudta
megcímezni és postára adni.
Az előszobában a földre
rogyva tépte fel a borítékot, és olvasta a húga utolsó szavait.
„Drága nővérem,
Ella!
Még nem tudom, mi
lesz velem, és a kicsikkel, egyelőre egy anyaszálláson vagyok, de érzem, hogy
hamarosan szülni fogok. Nekik az lenne a legjobb, ha örökbe adnám őket, mert én
nem tudok majd gondoskodni róluk, még magamról se nagyon, de az nem számít.
Viszont az én kicsikéim jobbat érdemelnek. Ella, én megértelek téged, tudom,
hogy mennyi fájdalmat okozott neked a szüleink és a kedvesed halála, tudom,
hogy ezért zárkóztál be ennyire. De én még emlékszem a vidám nővérkémre is,
akivel imádtam játszani, akivel este összebújtunk, aki egyszer azt mondta
nekem, amikor beteg voltam, hogy ő is beteg akar lenni, hátha akkor nekem nem
fáj annyira, és aki minden karácsonyra rajzolt a kishúgának egy csodaszép
képet. Az összes megvan még. Nagyon nagy szeretettel kívánom, hogy szabadulj
fel ebből a rabságból és tudj újra szeretni. Mert csak ez ad értelmet az
életünknek. Én nem kereslek többet, de ha így lesz, kérlek egy percig se habozz
és keress meg. Vagy keresd meg a fiaimat és szeresd őket helyettem. Én minden
nap gondolok rád, és a halálomig várlak.
Szeretettel:
Júlia.”
Ella szívében
kinyílt egy kapu, amin az összes keserűség kitört, görcsösen zokogva feküdt az
előszoba hideg padlóján.
- Mit tettem?
Drága húgom, mit tettem? – ismételgette fuldokolva.
Csak órák múlva
csillapodott a sírás, és ahogy kezdett kitisztulni a feje, Ella azonnal rájött,
hogy mit kell tennie. Felhívta egy edzőtársát, aki néha helyettesítette, amikor
beteg volt, és megkérte, hogy ugorjon be helyette. Aztán összecsomagolt, autóba
ült és elindult. Helyrehozni valamit, ha még lehet, ha még van egy kis esély.
Először Júlia sírjához ment, egy közeli városkában volt eltemetve, nem jutott túl
messzire miután kidobta, talán nem is akart, hiszen őt várta. Hiába, a nővére
nem ment érte, de a halál igen. Odasétált a sírhoz, nem hozott virágot, annál
sokkal többet akart adni a húgának.
- Júlia! Azért
jöttem, hogy bocsánatot kérjek, bár tudom, hogy nem haragszol. Rettenetesen
ostoba voltam, de most már itt vagyok. Ígérem neked, bárhol is vannak,
megkeresem a fiaidat és gondoskodom róluk. Úgy fogom szeretni őket, ahogy te
szeretted volna. Szeretlek, kishúgom.
Ha az ember jó
úton jár, a dolgok valahogy simán mennek, gördülékenyen. A lehetőségeket nem
kell keresni, maguktól elénk jönnek. Húga sírjánál tett látogatása után
esküjével fölvértezve Ella megkereste az ügyvédi irodát, hogy segítséget
kérjen. Ott megkapta a kórház címét, ahol Júlia világra hozta a kisbabáit, a
kórházból pedig az intézetbe irányították, ahová kiadták a kicsiket. A fiúkat
éppen előtte nap hozták vissza a nevelőszülők, mert az egyikük állítólag
kezelhetetlen volt.
- Kedves Ella! Mi
nagyon örülnénk neki, ha magához venné őket, hiszen a gyereknek a családjában
van a legjobb helye, de tudnia kell, hogy nehéz terhet vesz a nyakába. –
tájékoztatta az igazgatónő, egy szigorú arcú, magát sokra tartó vénkisasszony.
- Csak öt évesek,
és eddig nem kaptak túl sok szeretetet. Én úgy hiszem, nincs mitől félnem.
- Hát, maga tudja,
de ha aláírja a papírokat, már nem hozhatja vissza őket.
- Úgy beszél két
kicsi gyerekről, mint valami tárgyról. Mit képzel? Eszemben sincs visszahozni
őket.
- Én csak jót
akarok, én ugyanis Önnel ellentétben már ismerem a fiúkat.
- Szerintem meg
egyáltalán nem ismeri őket. Tudja, hogy mit szeretnének? – ez a szemrehányás
belefojtotta a további intelmeket az igazgatónőbe, elsápadva hallgatott.
- Hol kell
aláírni? – kérdezte Ella.
- Biztos, hogy nem
akar előbb találkozni velük?
- Biztos.
Ella olvasás
nélkül mindent aláírt, amit a savanyú képű igazgatónő elé rakott, de a végére
az ő arca is enyhülni látszott. A leendő nagynéni elszántsága tiszteletet
ébresztett benne.
- Egyébként nagyon
szép és okos gyerekek. Kívánom, hogy úgy legyen, ahogy szeretné.
- Köszönöm. Akkor
vihetem őket?
- Foglaljon helyet
kint a társalgóban. Azonnal hozzuk Márkot és Martint.
Ella kiment, át a
folyosón egy kis szobába, remegő lábakkal elbotorkált az első székig és leült.
Nincs visszaút, bármilyen kemény lesz is. Martin és Márk. Tehát ők Júlia fiai,
és az új lakótársai. Még fel sem készült a fogadásukra, nincs ágyuk, szobájuk,
ruháik, játékaik. Nem baj, majd együtt mindent megvesznek. Sietős lépteket
hallott a folyosóról, izgalmában felugrott a székről."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése