A kód

A "Mennydörgés" következő fejezetében elkezdődik a hajsza a kódért, azért a kódért, amelynek segítségével kikapcsolható a védők bázisának védelmi rendszere. Az ártóknak először a bázist kell elpusztítani ahhoz, hogy a védők irányítás és egység nélkül maradva meggyengüljenek, hogy végre semmi és senki ne álljon a gonosz útjába. Ha emlékeztek még, Sara nagymamája kislánykorában Európából költözött az édesapjával Ronan városába. A nyomok visszavezetnek oda, a kód talán még most is ott van elrejtve. Rose és Oliver, akiket a "Sejtelmes Fény"-ben ismertünk meg, ők erednek a kód nyomába, sarkukban egy sötét sereggel, amelynek élén a valaha volt, most már önpusztító testvér áll, aki megadta magát a gonosz mindent feledtető tüzének. A küzdelem vesztésre áll, Rose egyedül találja szemben magát a fekete sereggel és annak urával:

„Vártak, nem mozdultak. Eluntam a farkasszemezést, ha harcolni kell, akkor kezdjük. Lendült a kezem, óriási haragom kitörte az első sorokban álló katonák szemüvegének lencséjét, a fény erős sugarakban hatolt be a lencse résein keresztül. Csodás látvány volt nézni a kínlódásukat, a réseken behatoló fénysugarak csak lassan, fájdalmasan égették el őket. A társaik megdöbbenve hallgatták a haldoklók sikolyát, én meg kihasználtam ezt, és még néhány sor harcos üvöltött fel a fájdalomtól. A sikert persze nem sokáig élvezhettem, gyorsan feleszméltek és rám támadtak, bár a fájdalmat hiába küldték, az ment vissza a feladónak. Nem ehhez voltak szokva, általában egy védőt megölni nekik nem jelentett gondot, de én úgy látszik tele voltam meglepetésekkel.

Hát, tessék! Ilyen az én karácsonyom! Még egy kis ajándék nektek! Ismét egy sor harcost padlóra küldtem. Erre már tényleg dühösek lettek, puszta erővel rohantak nekem. Nem volt lehetőségem többet támadni, csak védekeztem. Próbáltam távol tartani őket a testemtől, jó ideig sikerült is, de egyre többen jöttek és én egyre több sebet kaptam. Egyelőre egyik sem volt halálos, de a vágás a combomon elgyengítette a lábamat, a karomat ért karmolás meg a kezemet. A körmeikből a bőröm alá jutott méreg rontotta a látásomat és a koncentrációmat. Már nem tudtam minden fájdalom hullámot visszafordítani, még gyengén, de elérték a testemet. Szépen, fokozatosan legyőztek engem. Tudtam én, de amíg csak bírom, teljes erőmből harcolni fogok. Az erőm viszont nagyon gyorsan fogyott, a méreg, a vérveszteség és a fájdalom hamarosan térdre kényszerített. Védekeztem még, és közben vártam az utolsó csapást, készültem a halálra.

- Elég! – irtózatos ordítás hatolt át a fekete tömegen, a katonák nem kínoztak tovább, soraik kettéváltak.

Két sárgán izzó szempár közeledett felém, fekete köpenye örvénylett körülötte, a szemét el sem takarta. Nem volt miért, hiszen fehér ruhám vöröslött a vértől, nem nagyon maradt rajta tiszta felület. Nem láttam jól, csak amikor már egészen közel ért hozzám. De a szemei messziről is pusztítóak voltak, pokoli kínokat küldtek megfáradt testemre. Igyekeztem uralni a fájdalmat, tudni akartam, hogy ki lesz a gyilkosom. Mert nyilván azért jön, hogy megöljön. Magának akarta a dicsőséget. Előttem állt, a szeméből sugárzó tűz miatt alig láttam az arcát, aztán egy pillanatra becsukta a szemét.

- Így jobb, kicsi Rose? Így már megismersz? Emlékszel rám?

Ray volt. A szörnyeteg Ray. Aki elárulta Robint, és elrabolta a lányokat. Azonnal rájöttem. Meg kellene ölnöm. Az nagyon hasznos lenne. Hallotta a gondolataimat, mert felnevetett.

- Te nem ölhetsz meg engem.

- Mit akarsz tőlem? Fejezd be, amit a sereged elkezdett.

- Ha! Igazán figyelemreméltó ez a bátorság! Még nem, kicsi Rose, még nem jött el a te időd.

Ha nem az életemet akarta, akkor mit. Mit adhatnék én neki azon kívül.

- Éppenséggel volnának ötleteim. – éles körmeit végighúzta a mellemen, véres csík maradt a helyén, és a ruhám is felszakadt.

- Inkább megölöm magam. – feleltem kimondatlan vágyaira.

- Látod, ebben nem kételkedem, ezért elhalasztjuk ezt a dolgot. Majd sort kerítünk rá, amikor már az én oldalamon harcolsz és magadtól is akarsz engem.

- Az előbb már mondtam, inkább a halál. – nevetése hányingert keltett bennem, iszonyatos kacaj volt ez, nem emberi, az biztos.

- Szívesen magammal vinnélek, egyszer meg is teszem. De most, ha ezt túléled, akkor el kell vinned egy üzenetet Robinnak.

- Ha túlélem, ha nem, mindegy. Robin elpusztít téged. Vagy a fiai.

Ettől elkomorult egy kicsit, mégsem volt magában egészen biztos. Aztán újult dühvel csapott le rám.

- Mondd meg Robinnak, hogy a kód nálam van. Most én jövök. Ő már elvett tőlem mindent, most én teszem vele ugyanezt. Aztán romlásba döntöm a világot és kipusztítom, szolgasorba taszítom az embereket. Csak figyeljetek! – üvöltötte a földet is megrengetve.

Többet nem szólt hozzám, megfordult és a seregével együtt elvonult. Magamba roskadva terültem el a földön. Itt van hát, egy élő szörnyeteg. Aki ott lapult bennem, Robinban, a fiaiban, talán még Markban is. Valamikor, nagyon régen, az emberiség korának hajnalán, egyszer sikerült megrontania a védők tiszta vérvonalát. Azóta meglapult, és ha megfelelő alanyra bukkant, akkor átvette felette a hatalmat. Szembefordította egymással az embereket, röhögve nézte, hogyan ölik halomra saját társaikat. Megbomlasztotta elméjüket, népirtásra buzdította őket. Ha megunta a véres csatákat, akkor halálos járványokat küldött rájuk, és az utcákon bomladozó hullák látványában gyönyörködött. Addig, amíg pusztító hatalma önmagát is felőrölte. Most újra itt van, köztünk. Nem engedhetjük, hogy hatalomhoz jusson. Muszáj megállítani.”

Ahogy ígértem, a trilógia harmadik része valóban eseménydús és izgalmas lesz, mert semmi sem az, aminek látszik. Hamarosan egy újabb kis részlettel jelentkezem.

Szeretettel: Darena

A bázis

Kedves Olvasóim!

Továbbra is köszönöm, hogy velem tartotok, üdvözlöm a régi és az új olvasókat is sok szeretettel.  Jó, hogy egyre többen szeretitek a könyvemet. A"Mennydörgés"folytatásában ellátogatunk egy csodaszép, illetéktelen szemek elől elrejtett szigetre, ahol Sara és Robin kicsit megpihenhetnek az átélt fájdalmak után, és ahol felkészülhetnek a harcra. Mert hamarosan megindul a hajsza a "kód" után. Hogy az mi, arról kicsit később. Most kukkantsunk be a szigetre, merüljünk el szépségében, és egyelőre ne vegyünk tudomást a fenyegető veszélyről, és Robin Sarához intézett kibírhatatlan és teljesíthetetlen kéréséről, amit majd ebben a fejezetben olvashattok.

"Féltem. Nem a helytől, azt tudtam, hogy attól nem kell, de mégis féltem. A legváratlanabb pillanatokban tört rám, megdobogtatta a szívem és nyirkos lett a tenyerem tőle. Kutattam, de nem találtam az okát. Talán jobb is, ha tudnám, se tehetnék ellene semmit. Nem, ez nem igaz, mert felkészülhetnék. Bár léteznek olyan dolgok, amikre nem lehet felkészülni, mert ép ésszel felfoghatatlanok. Azért annyit sejtettem, hogy ehhez a dologhoz Raynek köze lesz. A sötétség, ami eluralta őt, a csápjaival felénk nyúlkált, mi is kellettünk neki. Ray gyenge volt, magányos és elveszett. Könnyen bekebelezte a gonosz. De mi erősek vagyunk, és még erősebbek leszünk. Velünk szemben veszíteni fog.

- Sara, figyelj! Ereszkedünk! – figyelmeztetett Robin.

Körülnéztem, mindenki csillogó szemmel tapadt az üvegre. Tényleg ereszkedtünk, de még mindig csak az óceán hullámzott alattunk. Egyik pillanatban még a nagy kékséget láttam, a másikban pedig már egy csodaszép sziget zöld fái felett repültünk.

Fehér homokos partját lágyan nyaldosták a hullámok, a napfény kellemesen megszűrve ragyogta be a tájat. Egy hegyoldal magasodott előttünk, a pilótánk fölé kormányozta a gépet, átjutva a hegycsúcson megpillantottuk a sziget belsejét. De innen a magasból itt is csak a fák zöldjét láttam, meg egy nagy tavat és vízeséseket. Ahogy ereszkedtünk egyre lejjebb, először egy nagy zöld területet vettem észre, ez lesz a leszállóhely, már apró embereket is kivettem körülötte. Csak egészen mélyen, a földet érés előtt szúrtam ki a házakat, és teljesen lenyűgözött a látvány.

Olyanok voltak, mint egy-egy kis domboldal, a tetejük zöld fűvel, vagy virágokkal, bokrokkal beültetve. Némelyiken kis konyhakert volt, egy másikon szeder, meg málnabokrok. A dombocskákon körbe sok kis ablakot láttam, szintén zöldre festve, ahogy az ajtó is. Értettem, hogy ennek oka van, mégpedig a rejtőzködés, de egyszerűen bámulatos volt. Nemcsak én gondoltam így, a többiek is tátott szájjal, aztán boldogan vigyorogva gyönyörködtek a látványban. Apa és Robin pedig rajtunk mosolygott, ebből sejtettük, hogy ők már jártak itt. Kiszálltunk a gépből, odarohant sok ember, lekapkodták a holminkat, majd a gépek újra felszálltak és elrepültek."