Szemben a Gonosszal

Üdv mindenkinek!

Visszatérve a befejező kötet, a "Mennydörgés"  című harmadik rész folytatásához egy jelenetet emeltem ki a történetből, amelyben Sara és Tánya felkeresik Rayt, aki addigra már nem más, mint a gonosz megtestesülése. Azt remélik, még megtalálják benne azt a régi Rayt, akire hatni tudnak, és aki majd megkönyörül elrabolt társukon, talán így Rose visszakerülhet hozzájuk, hogy velük legyen a végső csatában. Elkeseredett és reménytelen próbálkozás volt, de úgy érezték, muszáj megpróbálniuk, ám Ray ezúttal sem kegyelmezett:

„Tudásom és hatalmam óriási, ez a szerencsétlen, véges lehetőségekkel elátkozott testem nem bírja elhordozni. Belülről égek el. Egy ideig foltozgathatom magam, de egy idő után nem lesz mit foltozni. Azért a dolgomat még elvégzem.

Valami történt, a folyosóról rohangálást és kiabálást hallottam, majd James hangját az ajtó mögül.

- Mester! Mester! – már fel is tépte az ajtót, pedig tudja, hogy az anya szobájába az engedélyem nélkül senki sem léphet be. Izzó haraggal néztem rá, de nem ment el.

- Mester! Két nő közeledik, védőknek érezzük őket, de csak ketten vannak!

Két nő a védőktől. Nem sokan vannak, akik védelem nélkül ide mernek jönni. Van tippem, kik lehetnek ennyire vakmerőek, de még magam sem hittem.

- Engedjétek elém őket! – ki mást keresnének, haza meg úgysem mennek, ma remek estém lesz!

- Igenis, mester!

- Állíts őröket az anya szobája elé, ha valaki beteszi a lábát, a pokol összes kínját rászabadítom!

- Igen, mester! – hajbókolt James megállás nélkül.

James kitartott mellettem, pedig sokszor a haragom őt találta meg először, rengeteg forradás van rajta miattam, még az arcára is rajzoltam egyszer egy tüzes karikát, amit azóta is visel. A pokol seregét nem könnyű összetartani, a félelem az egyetlen, ami visszafogja őket, de mindig akad próbálkozó. Pedig jó néhányszor végignézték már, milyen az én kezemtől meghalni. Apránként, fokról fokra belülről elégni, fuldokolni, fetrengeni a fájdalomtól. Utána rend van, aztán kezdik elölről az elégedetlenkedést. Kiértem az erdőbe, amit már megtöltöttek a sereg kíváncsi katonái, de megnyílt az út előttem. Hirtelen bukkantak fel, szinte nekem rohantak. Tánya és Sara. Sejtettem, nincs más, aki ilyen őrültségre képes. Még jól is jöhet, Robin biztos nem fog örülni, ha értesül róla, hogy milyen fantasztikus vendégeim vannak. Még a csatát is segíthetnek megnyerni nekem! Persze, közben jól elszórakozunk majd. Sara itt! Nálam! A gondolat felvillanyozott, a tűz az ereimben még nagyobb erőre kapott.

- Meghalni jöttetek? – dörögtem rájuk, hangom ereje hátrább lökte őket.

Tánya előre lépett, tehát ő az ötletgazda. Micsoda kis gonosz, még a barátnőjét is belerángatta! Ez jó!

- Nem Ray, kérni jöttünk. – a hangja szelíden, remegés nélkül csengett, szilárd nyugalmat árasztott.

- Tőlem csak egyvalamit lehet kérni! A kínhalált! – csak hogy tudják az milyen, bemutattam a legközelebbi katonámon. Sikoltozva vergődött a földön, de ők rá sem néztek, és egyáltalán nem ijedtek meg.

- Én mégis megpróbálom. – Tánya nyugalma nem változott, szájából hűvös fuvallat tört elő, Sara hozzám küldte ezt a fuvallatot, ami hullámzott körülöttem.

- Ray, még meg sem köszöntem neked, hogy akkor régen inkább elengedtél, pedig akár ki is használhattál volna. – folytatta csendesen.

- Nem tudom, miről beszélsz! De ha volt ilyen, ostoba voltam, most nem leszek. – erőlködtem, de a hullámok csak jöttek, nem tudtam megállítani őket.

- Ray, én nagyon szerettelek téged.

- Ezt a szót nem ismerem! – a tűz hangosan sírt bennem, küzdött valamivel, amit nem értettem.

- Tudom, most nem ismered. De régen ismerted. Te is szerettél!

Tánya hátranézett, Sara odalépett mellé. A hűvös hullámok tovább ostromoltak, fojtogatták a lángokat. Sara megszólalt, szavai csillogó gyöngyszemekként gurultak felém.

- Ray, amikor tiszta szívvel szerettél, akkor képes voltál az önzetlenségre. Mi is szerettünk téged, és Ella is.

- Elég volt! Ha csak ezért jöttetek, erre nem vagyok kíváncsi!  - a düh újra felhizlalta a lobogást.

- Nem, nem ezért jöttünk! – kiáltott fel Sara, de Tánya a háttérbe tolta.

- Nem, Ray. Azért jöttünk, hogy megkérjünk, Rose hadd jöjjön velünk.

Haragom hatalmasat robbant, minek néznek ezek engem? Egyáltalán kik ezek? Kérnek?! Tőlem?! Hogy merészelik ezt?

- Tőlem senki sem kérhet! Én a nagymester vagyok, és a világ ura leszek! Ha behódoltok, még élhettek pár pokoli órát, ha nem, most azonnal meghaltok! – felemeltem a kezem, hogy egy intésemre meghaljanak, de egy hang üvöltött a fejemben.

- Ray! Sara vagyok! Itt vagyok! Sara! Emlékszel?

- Csak egy nőre emlékszem, aki nem szeretett, és egy másikra, aki elhagyott! Ti senkik vagytok! Elegem van belőletek! Pusztuljatok!

Abban a pillanatban éktelen hangzavar támadt, több száz helikopter közeledett a fák fölött, haragomat rájuk irányítottam, sokat le is rántottam a levegőből, de a többi bombákat kezdett szórni ránk. Lenéztem a földre, kiszemelt áldozataim eltűntek, az erdő lángolt. Utánuk mentem volna, de eszembe jutott az anya. Otthagytam a sereget, a nőt nem hagyhattam elpusztulni, kellettek a magzatok. Iszonyatos tűz, füst és zaj volt, a bombákat szünet nélkül dobálták, az erdő helyén tűztenger keletkezett, a katonáim tömegével pusztultak el a tűzben. Robin belém rúgott, megint. De azt nem tudja, hogy a sereg nagyobbik része nem itt van. Még én is nehezen haladtam, bármerre fordultam, csak egy újabb robbanást láttam. Először meg kellett tisztítanom az utat, félredobáltam a bombákat, közben még néhány helikoptert lehúztam, és így eljutottam a földalatti lejárathoz. Odalent is sűrű füst gomolygott, az embereim köhögve futottak kifelé.”

Legközelebb már tudatni fogom a könyv pontos megjelenésének idejét, de már csak egy-két hét, és a boltokban lesz. 

Szeretettel: Darena

A kód

A "Mennydörgés" következő fejezetében elkezdődik a hajsza a kódért, azért a kódért, amelynek segítségével kikapcsolható a védők bázisának védelmi rendszere. Az ártóknak először a bázist kell elpusztítani ahhoz, hogy a védők irányítás és egység nélkül maradva meggyengüljenek, hogy végre semmi és senki ne álljon a gonosz útjába. Ha emlékeztek még, Sara nagymamája kislánykorában Európából költözött az édesapjával Ronan városába. A nyomok visszavezetnek oda, a kód talán még most is ott van elrejtve. Rose és Oliver, akiket a "Sejtelmes Fény"-ben ismertünk meg, ők erednek a kód nyomába, sarkukban egy sötét sereggel, amelynek élén a valaha volt, most már önpusztító testvér áll, aki megadta magát a gonosz mindent feledtető tüzének. A küzdelem vesztésre áll, Rose egyedül találja szemben magát a fekete sereggel és annak urával:

„Vártak, nem mozdultak. Eluntam a farkasszemezést, ha harcolni kell, akkor kezdjük. Lendült a kezem, óriási haragom kitörte az első sorokban álló katonák szemüvegének lencséjét, a fény erős sugarakban hatolt be a lencse résein keresztül. Csodás látvány volt nézni a kínlódásukat, a réseken behatoló fénysugarak csak lassan, fájdalmasan égették el őket. A társaik megdöbbenve hallgatták a haldoklók sikolyát, én meg kihasználtam ezt, és még néhány sor harcos üvöltött fel a fájdalomtól. A sikert persze nem sokáig élvezhettem, gyorsan feleszméltek és rám támadtak, bár a fájdalmat hiába küldték, az ment vissza a feladónak. Nem ehhez voltak szokva, általában egy védőt megölni nekik nem jelentett gondot, de én úgy látszik tele voltam meglepetésekkel.

Hát, tessék! Ilyen az én karácsonyom! Még egy kis ajándék nektek! Ismét egy sor harcost padlóra küldtem. Erre már tényleg dühösek lettek, puszta erővel rohantak nekem. Nem volt lehetőségem többet támadni, csak védekeztem. Próbáltam távol tartani őket a testemtől, jó ideig sikerült is, de egyre többen jöttek és én egyre több sebet kaptam. Egyelőre egyik sem volt halálos, de a vágás a combomon elgyengítette a lábamat, a karomat ért karmolás meg a kezemet. A körmeikből a bőröm alá jutott méreg rontotta a látásomat és a koncentrációmat. Már nem tudtam minden fájdalom hullámot visszafordítani, még gyengén, de elérték a testemet. Szépen, fokozatosan legyőztek engem. Tudtam én, de amíg csak bírom, teljes erőmből harcolni fogok. Az erőm viszont nagyon gyorsan fogyott, a méreg, a vérveszteség és a fájdalom hamarosan térdre kényszerített. Védekeztem még, és közben vártam az utolsó csapást, készültem a halálra.

- Elég! – irtózatos ordítás hatolt át a fekete tömegen, a katonák nem kínoztak tovább, soraik kettéváltak.

Két sárgán izzó szempár közeledett felém, fekete köpenye örvénylett körülötte, a szemét el sem takarta. Nem volt miért, hiszen fehér ruhám vöröslött a vértől, nem nagyon maradt rajta tiszta felület. Nem láttam jól, csak amikor már egészen közel ért hozzám. De a szemei messziről is pusztítóak voltak, pokoli kínokat küldtek megfáradt testemre. Igyekeztem uralni a fájdalmat, tudni akartam, hogy ki lesz a gyilkosom. Mert nyilván azért jön, hogy megöljön. Magának akarta a dicsőséget. Előttem állt, a szeméből sugárzó tűz miatt alig láttam az arcát, aztán egy pillanatra becsukta a szemét.

- Így jobb, kicsi Rose? Így már megismersz? Emlékszel rám?

Ray volt. A szörnyeteg Ray. Aki elárulta Robint, és elrabolta a lányokat. Azonnal rájöttem. Meg kellene ölnöm. Az nagyon hasznos lenne. Hallotta a gondolataimat, mert felnevetett.

- Te nem ölhetsz meg engem.

- Mit akarsz tőlem? Fejezd be, amit a sereged elkezdett.

- Ha! Igazán figyelemreméltó ez a bátorság! Még nem, kicsi Rose, még nem jött el a te időd.

Ha nem az életemet akarta, akkor mit. Mit adhatnék én neki azon kívül.

- Éppenséggel volnának ötleteim. – éles körmeit végighúzta a mellemen, véres csík maradt a helyén, és a ruhám is felszakadt.

- Inkább megölöm magam. – feleltem kimondatlan vágyaira.

- Látod, ebben nem kételkedem, ezért elhalasztjuk ezt a dolgot. Majd sort kerítünk rá, amikor már az én oldalamon harcolsz és magadtól is akarsz engem.

- Az előbb már mondtam, inkább a halál. – nevetése hányingert keltett bennem, iszonyatos kacaj volt ez, nem emberi, az biztos.

- Szívesen magammal vinnélek, egyszer meg is teszem. De most, ha ezt túléled, akkor el kell vinned egy üzenetet Robinnak.

- Ha túlélem, ha nem, mindegy. Robin elpusztít téged. Vagy a fiai.

Ettől elkomorult egy kicsit, mégsem volt magában egészen biztos. Aztán újult dühvel csapott le rám.

- Mondd meg Robinnak, hogy a kód nálam van. Most én jövök. Ő már elvett tőlem mindent, most én teszem vele ugyanezt. Aztán romlásba döntöm a világot és kipusztítom, szolgasorba taszítom az embereket. Csak figyeljetek! – üvöltötte a földet is megrengetve.

Többet nem szólt hozzám, megfordult és a seregével együtt elvonult. Magamba roskadva terültem el a földön. Itt van hát, egy élő szörnyeteg. Aki ott lapult bennem, Robinban, a fiaiban, talán még Markban is. Valamikor, nagyon régen, az emberiség korának hajnalán, egyszer sikerült megrontania a védők tiszta vérvonalát. Azóta meglapult, és ha megfelelő alanyra bukkant, akkor átvette felette a hatalmat. Szembefordította egymással az embereket, röhögve nézte, hogyan ölik halomra saját társaikat. Megbomlasztotta elméjüket, népirtásra buzdította őket. Ha megunta a véres csatákat, akkor halálos járványokat küldött rájuk, és az utcákon bomladozó hullák látványában gyönyörködött. Addig, amíg pusztító hatalma önmagát is felőrölte. Most újra itt van, köztünk. Nem engedhetjük, hogy hatalomhoz jusson. Muszáj megállítani.”

Ahogy ígértem, a trilógia harmadik része valóban eseménydús és izgalmas lesz, mert semmi sem az, aminek látszik. Hamarosan egy újabb kis részlettel jelentkezem.

Szeretettel: Darena