Kedves Olvasóim!

Feltettem nektek egy újabb novellát, a regénytrilógia (Sötét Vihar/Árnyék, az első rész) szereplőinek, Sara szüleinek egy kis történetét meséli el, amely csak megemlítésre került a könyvben, fogadjátok sok szeretettel. Legközelebb, kb 2 hét múlva már a második résszel foglalkozunk, hiszen nagyon várjuk már a Sejtelmes Fény-t! Addig is jó olvasást!

ÁLDOZAT (írta: Darena Salyaz )

Travis meredten nézte az autó fénycsóvája alatt kígyózó utat, próbált a vezetésre koncentrálni, de fáradt volt és feszült. Kétéves kislányuk, Sara, békésen aludt a hátsó ülésen, a felesége, Mary csak csendesen üldögélt mellette, nem szólt egy szót sem. Pedig ma minden az ő kedve szerint történt. Travis nem ment sehova, együtt voltak, még a barátaikhoz is elmentek egy kicsit. De mintha Marynek ez sem lett volna elég.

- Nos? Nem vagy túl beszédes. Nem érezted jól magad? – szólította meg Travis.

Mary nagyot sóhajtott.

- De, ma jól éreztem magam, ma igen.

- Nem látszik rajtad.

-Mert folyton a holnapra gondolok. Ma érezhetted te is, milyen az, ha együtt vagyunk, és nem kell félnünk. De holnap megint elmész, és én nem tudom, merre jársz, hogyan jössz haza, megsérülsz-e.

- Mary, ezt már annyiszor megbeszéltük, ez a munkám, jobb, ha nem tudod a többit.

- Jobb, ha nem tudom, persze. Ezt még értem, de azt nem, hogy szerinted nem lehet belőle kiszállni. Legyél inkább egyszerű munkás egy gyárban, csak este gyere haza épségben.

- Nem én választottam, ez nem olyasmi, amit félre lehet tenni, én erre születtem, nem tehetek mást. Nagyon szeretném, ha végre elfogadnád.

Mary sokáig hallgatott, rá sem nézett a férjére, a férfira, akit annyira szeretett, és olyan sokat szenvedett nap, mint nap az érte való aggódás miatt.

- Elfogadom, megpróbálom. –suttogta.

- Köszönöm. –Travis egyik kezével elengedte a kormányt, hogy Mary kezét foghassa.

- Nagyi beszélt nekem rólatok. –folytatta Mary.

- Rólunk? Kik azok a rólunk?

- Neveket nem mondott, csak annyit, hogy az ő édesanyja is azért küzdött, amiért te is, és hogy nélkületek a pokol itt lenne, a földön.

- Sajnos a nagyinak megint igaza van, ezért nem szállhatok ki. Érted már?

- Teljesen sosem fogom megérteni, csak azt értem, hogy nem tehetek mást, el kell fogadnom. Azért valamit még szeretnék tudni, ha lehet.

- Mi az? - kérdezte Travis kicsit félve.

- Sara. Ő is olyan lesz, mint te?

Most Travis hallgatott. Tudta, hogy nem csaphatja be Maryt, de az igazság bántja majd.

- Az esély megvan rá, de biztosat nem tudok mondani. - bökte ki végül.

- Ha nem biztos, akkor hogyan lehet elkerülni?

- Sehogy. Felnőttkorára kiderül.

- Ha neki baja lenne, abba belehalnék. - sóhajtotta Mary az ablak felé.

Erre nem nagyon lehetett mit mondani, Travis visszatette a kezét a kormányra, magában pedig arra gondolt, hogy bár sosem szeretett volna bele Marybe. Aztán el is szégyellte magát, hiszen annyira szerette őket, Maryt és Sarat.

Kint közben besötétedett, az út nedvesen csillogott előttük, csak elvétve jött szembe néhány kocsi. Vasárnap este volt, mindenki otthon pihent. Travis a visszapillantó tükörben látta, hogy feltűnt mögöttük két autó, és elég gyorsan jönnek. Lassított, hogy elengedje őket, nem szerette az ilyen vad vezetőket a háta mögött.

Közeledtek, de csak az egyikük előzte meg, a másik mögöttük maradt. Akkor már tudta, hogy baj van, hogy most nem a közös célért, hanem a családjáért kell küzdenie. Éppen csak végiggondolta, mikor a kocsi nagyot zökkent alattuk, Mary felkiáltott, Sara hátul keservesen felsírt ijedtében.

- Mary, mássz hátra Sarához! - kiáltotta Travis.

Mary azonnal szót fogadott, nagy nehezen sikerült a kislánya mellé ülnie, aki az anyja közelségétől el is hallgatott, de Marynek közben megjött a hangja.

- Mi ez? Mi történik? Travis, mondj valamit, hallod?

- Nem tudom, talán csak véletlenül meglökött minket az a kocsi!

Nem volt véletlen, mert újabb lökést kaptak, a hátsó kocsi métereken keresztül tolta maga előtt őket, közben őrületes sebességre kényszerítve az autót.

- Állj meg! Állj meg azonnal! Engedd el őket!

- Nem tudok megállni, nem állhatok meg! Vigyázz Sarára!

Mary még mondani akart valamit, de egy újabb hatalmas lökés belé fojtotta a szót. Az autó csikorgott, recsegett alattuk, az útból szinte semmi sem látszott, mert az előttük száguldó támadó eltakarta a kilátást, vakon rohantak utána. Travis a kiutat kereste, de nem volt ideje megtalálni, mert a következő lökésnél elfogyott az út alóluk. Repültek, aztán zuhantak lefelé.

- Mary, a folyóba esünk! Nyisd ki a hátsó ajtót gyorsan!

Sikerült. Az utolsó pillanatban kinyíltak az ajtók, Travis még a vízbe érés előtt kiugrott és azonnal alámerült a családjáért. Kihúzta Maryt az autóból, kiszabadította a kislányt az ülésből és a felszínre úsztak. Mary jól volt, de Sara ernyedten feküdt a karjában.

- Sara! Sara! Mi van vele? Miért nem tér magához? - kérdezgette Mary kétségbeesve.

Travis a sodrással küszködve valahogy kiúszott velük a partra, a kislányt lefektette és megkezdte az újraélesztést. Hátulról már hallották a szirénákat, csak addig kell kitartani, míg ideérnek.

- Sara, kislányom! Ugye meggyógyul, ugye nem lesz semmi baja? - mondogatta Mary szünet nélkül.

A mentők megérkeztek, átvették a kislányt és szinte azonnal megnyugtatták őket, hogy hála a gyors beavatkozásnak, Sara lélegzik és rendbe fog jönni. Az egész családot bevitték a kórházba, kaptak száraz ruhát, meg Mary egy kis nyugtatót, aztán csak ültek a folyosón és várták, hogy bemehessenek Sarához.

- Ne haragudj. - suttogta Travis a gyógyszerszagú folyosó szürke kövét bámulva.

Mary nem bírta tovább, felzokogott, a sírás bukdácsolva tört ki belőle, Travis magához ölelte.

- Te voltál? Miattad volt? Ők voltak? Akiket üldözöl? - fakadt ki Mary.

- Azt hiszem, igen. Nagyon sajnálom.

Mary próbált megnyugodni, felemelte a fejét és a férje fájdalomtól elgyötört arcát nézte.

- Travis, ez nem megy. Mindent megértek, de őt nem adom. A lányomat nem.

- Nem kell, ez többé nem fordulhat elő.

- Nem érted? Én nem tudok így élni, örök félelemben. Választanod kell. Muszáj.

Kinyílt az ajtó, az orvos mosolyogva lépett ki Sara szobájából.

- Készen vagyunk, a kislány csak megijedt, egyébként kutya baja, akár haza is vihetik.

- Köszönjük. - Travis kezet fogott az orvossal, de Mary otthagyta őket, berohant a szobába.

Sara békésen üldögélt az ágyon, csak a szemén látszott, hogy fél.

- Mami! - kicsi arca felragyogott az örömtől, repült a mamája karjaiba.

Mary felkapta, és csak szorította, szorította, a könnyei közben a kislány kórházi pizsamáját áztatták. Travis nézte őket, tudta, hogy nem okozhat még egyszer ekkora fájdalmat nekik.

- Hívok egy taxit. - mondta, aztán kilépett a szobából.

Hazamentek, otthon a nagyi már lepihent, nem is találkoztak vele. Talán jobb is, könnyebb lesz reggel egy kicsit megnyugodva elmesélni, hogy mi történt. Lefektették Sarát, és Mary is a lánya szobájában maradt éjszakára. Mindig így tett, ha a kislány beteg volt, vagy valami gond volt vele. Olyankor nem mozdult mellőle. Travis meg sem próbálta lebeszélni, meg nem is bánta, ha Sara nem marad egyedül.

Becsukta hát mögöttük a gyerekszoba ajtaját, közben vetett egy pillantást alvó, gyönyörű szép lányára, kisírt szemű feleségére, és a kislány kedvencére, az ezer színben csillogó picike kristálycsillárra. Ez a sok szépség ma kis híján mind odaveszett.

Lement a nappaliba, begyújtotta a tüzet a kandallóban, csinált egy csésze teát, aztán leült a tűz mellé. Újra végiggondolta magában a történteket, az életük egy hajszálon múlott csupán. Tehát már semmi sem számít, már akár a családját is megölik, ha csak így szabadulhatnak meg tőle. Marynek igaza van, ez így nem helyes. De nem választhat, ez a lehetőség számára nem adatott meg. Védőnek született. Feladata az emberek védelme az ártóktól, akik maguknak akarják a földet, hogy aztán pusztulásban, háborúkban, járványokban élhessék ki gonosz vágyaikat. Sokan vannak, és egyre bátrabbak, már semmitől sem riadnak vissza, élvezik a játékot. Az emberekkel nem törődnek, ahol védőt találnak, ott támadnak, nekik egy kis mellékes áldozat semmit sem jelent. A családja egyre nagyobb veszélybe kerül, ha velük marad, mert egy védő jelenléte csábítja őket, abban bízva, hogy azt az egyet könnyedén elintézik. Ezért nincs választása. Ha itt marad, és nem harcol, a veszély akkor sem lesz kisebb.

Végiggondolta, mégis képtelen volt kimondani a végeredményt. Majd holnap.

Fáradtan hajtotta hátra a fejét, a tűz melege eloszlatta a félelmeit, a kanapén ülve elaludt.

Hajnalodott, de még sötét volt, mikor felébredt. Nem mozdult, mert tudta, hogy elhatározásra kell jutnia, és bebiztosítani a családja biztonságát. Ennél semmi sem fontosabb. Tehát ki kell mondani, neki innen el kell mennie. Nem maradhat velük, minél messzebb megy, annál jobb, ez az egyetlen helyes megoldás. Csak még látnia kell, hogy jól vannak, aztán elmegy.

Mary hallgatag volt egész nap, de Sara önfeledt nevetése és vidámsága lassan feloldotta benne a görcsöket. A kislány jól volt, játszott, futkározott, csacsogott, minden rendben volt, kivéve mikor enni kellett. Arra egyszerűen nem volt hajlandó. Nem akart a szájába venni egyetlen falatot sem, csak folyadék formájában. Hiába könyörgött neki mindenki, még a nagyira sem hallgatott, pedig az ő csendes szava eddig mindent elért a kislánynál.

Első nap még nem aggódtak, de eltelt egy hét, és Sara hajthatatlan maradt. Elvitték orvoshoz, aki azt mondta, biztosan a fulladástól fél, ez maradt meg benne a balesetből. Mary újabb estéket sírt át. Aztán az orvos tanácsára lassan szoktatták vissza a kislányt a darabos ételhez. Először csak nagyon puha dolgokat kapott folyadékba áztatva, aztán egyre szilárdabbakat. Egy hónap múlva már nem tiltakozott, de enni továbbra sem szeretett, ha nem erőltetik rá, magától talán nem is evett volna, vagy csak ritkán, naponta egyszer. Az evés minden nap egy küzdelem volt, és sosem vitte túlzásba.

Travis ebben az egy hónapban végig velük maradt, de többet nem beszéltek a dologról. Nem kellett, mert Mary szeméből a szemrehányás soha többé nem tűnt el. Sara lassan talpra állt, Travis tudta, hogy itt az idő.

Egy éjjel megvárta, míg mindenki mélyen alszik, aztán összeszedett néhány holmit. Marynek egy kis papíron hagyott egy telefonszámot, arra az esetre, ha Sara bajba kerül, de semmi mást nem tudott írni neki. Nagyon szereti őket, ezért megy el, de ezt nem bírta leírni.

Vissza sem nézve, szilárd meggyőződéssel csukta be maga mögött az ajtót, és belevetette magát abba a másik, harcokkal teli világba. Egyszer talán visszajöhet majd, ha hívják. Csak akkor.

Türkizkék vágy (Darena S. novella)

Rossz helyre született. Már kicsi korában érezte. Neki valahol máshol van a helye, nem itt, az emberek között. A neve is, az is kilógott a sorból, olyan furcsán csengett. Senki sem értette, örökké visszakérdeztek, néha többször is. Brindim Júnó. Micsoda név! Még azt sem tudták, amíg nem látszott, hogy fiú-e, vagy lány. Nos, Júnó lány, ezt mostanra le sem tagadhatná. Felnőtt végre, várta már, nagyon. Megszenvedte az iskolai cikizéseket, a kirekesztettséget, a tehetetlenséget. Szabad lett. Nem a neve miatt bántották, először persze azért, aztán sok minden másért. Pedig ha csak a keresztnevét ejtjük ki, olyan sóhajszerűen, szinte kifújva a szánkból, rájövünk, hogy milyen szép neve van. Akár egy finom szellő, ami gyengéden megrezegteti a levegőt, megtöltve valami megfoghatatlan szépséggel, ami akaratlanul is mindenkit megérint. Ő is ilyen lány. Szép, vibráló, titokzatos, furcsa és megfoghatatlan.

Azért bántották annyit, mert nem barátkozott senkivel. Nem bírt részt venni a közös játékokban, nem akart beszélgetni a társaival, csak egyet akart tőlük, hogy hagyják végre békén. Mert nem értette őket, és viszont. Nem értette, mi az, amin egész nap nevetgélni lehet, mi jó van egy versike ismétlésében, egymás kergetésében az udvaron, vagy később a srácok bámulásában. Neki ezek a dolgok semmit sem jelentettek. Nehezen viselte a rengeteg kötelezettséget is, ami az iskolával és egy közösséggel jár. Az ő lelke máshol járt, egész másra vágyott. Benne a végtelen szabadság vágya élt csak igazán.

A szülei szerették, ezért türelmesek voltak, sosem erőltettek rá semmit és segítettek neki, amennyire tudtak. De közben a szívük szakadt meg, hogy ennyire magányosnak látták. Azt hitték, szenved. Pedig Júnó akkor volt a legboldogabb, ha egyedül lehetett. Ha csak percekre is, mint most.

Derékig érő szőke haját fésülgette a fürdőben, sosem vágatta le, nagyon ragaszkodott hozzá. Tengerkék szemeit boldogan nyugtatta a polcon fekvő érettségi bizonyítványon. Vége van. Az utolsó hónapok nagyon megviselték, egyébként is nyúlánk alakja még soványabb lett. Pedig már egy jó ideje békén hagyták, miután rájöttek a társai, hogy nem tudnak belőle kicsikarni semmilyen érzelmet. Levegőnek nézte őket, köztük volt, de mégsem, már a hangjukat sem hallotta. Vagyis nem a társai miatt soványodott le, hanem mert olyan türelmetlenül várta már a szabadságot. Jó tanuló volt, fel is vették az egyetemre, de megkérte a szüleit, hogy hadd pihenjen egy évet, utána folytatja. Szomorúan, de beleegyeztek. Valószínűleg attól féltek, ha belekényszerítik, még rosszabb lesz a helyzet. Így hát Júnó szabad lett. Még nem gondolkodott rajta, mihez kezdjen a szabadságával, meg akarta várni az édes tervezgetéssel az érettségit. A szülei, Frida és Simon, megkérdezték, mit szeretne ajándékba az érettségire, de Júnó válasza csak újabb szomorúságot okozott nekik.

- Amit szeretnék, azt sajnos nem tudjátok megadni nekem, de nem baj, nem számít.

- Mégis, mi lenne az? – kérdezte az apja.

- Nagyon szeretném látni az óceánt. De nem egy turnusos turistaúton, hanem úgy rendesen. Egy kicsit élni a partján, egy kis házban, egyedül, naphosszat hallgatni a hangját, érezni az illatát és gyönyörködni a szépségében. – Júnó arca egészen felragyogott, de mikor ránézett a szüleire, elakadt a szava, látva a bánatot az arcukon.

- Ne haragudjatok, nem gondoltam komolyan.

- Ha elvégezted az egyetemet, biztosan lesz jó állásod és eljutsz majd oda, meglátod. – vigasztalta az anyja.

- Igen, biztosan. – felelte Júnó minden meggyőződés nélkül, aztán az érettségi végére el is feledkezett az egészről.

Persze nem az óceán utáni vágyáról, hanem a kéréséről, mert tudta, hogy teljesíthetetlen. Így is boldog volt, hiszen egy év nyugalom állt előtte.

Abbahagyta a fésülködést, kint vártak rá. Anyja meghívta az egész családot a ballagásra, és most őt ünnepelték. Ebből mégsem húzhatja ki magát, a családját egyébként is nagyon szerette, köztük mindig lazább lehetett egy kicsit. Közös karácsonyok, nyaralások, vagy csak egy ebéd, számára ezek voltak az ünnepek. Imádta hallgatni, ahogyan a nagyi kiosztotta a fiait, Simont és Regőt. Nagyinak semmi sem tetszett, amit a fiai csináltak, mindenben talált valami kivetnivalót. Júnó apja csak csendesen odamorgott, de Regő amúgy rendesen visszamondogatott. Persze mindezt csupa szeretettel tették, egy csepp harag sem volt senkiben soha. Gondolatban végigszaladt a családon.

A nagyszülei közül már csak az apai nagyanyja élt, akit mindenki csak nagyinak hívott. Jól megtermett asszonyság, amolyan szakácsnő típus, ennek megfelelően istenien főzött, mert nagyon szeretett enni. Amiben a kisebbik fia, Regő nagyon hasonlított rá, ez meg is látszott óriási pocakján, és a mindig morzsás szakállán. Nem is hasonlított a testvérére, Simonra. Júnó apja olyan volt, mint a lánya. Magas és nyúlánk, amitől mostanra kissé meggörbült a háta. Nagyi rendszeresen megpróbálta kiegyenesíteni egy hatalmas hátbavágással, jó kis ijedtséget okozva a púp tulajdonosának. Regő felesége, Betta, jól illett a párjához, legalábbis súlyban biztosan. Gusztusosan molett alakja viszont mindig csinos volt, szerette a szép ruhákat, a szép körmöket és a fodrászát, akihez hetente járt, hogy rövid fekete haja makulátlan legyen. Nagyi ezt persze folyton szóvá tette, de ennek ellenére Betta volt a kedvesebb menye, mert a konyhában ő is művésznek számított. Ellentétben Fridával, aki csak egészséges ételeket főzött, vékony volt és csendes. De legalább fodrászhoz nem ment olyan gyakran, hosszú, barna haját többnyire egyedül gondozta. Tehát a nagyi elnézte neki gyengécske főzőtudományát, már csak azért is, mert az arca pont olyan volt, mint Júnóé. Szív alakú, picike, fitos orral, magas homlokkal, és vékony, égővörös ajkakkal. A szemük is egyformán kéklett, és az arcukon mindig ragyogott egy piros folt, mintha épp megsütötte volna a nap.

Kivételesen eljöttek Frida testvérei is, Rados és Génia. Ők nem nagyon tartották a családdal a kapcsolatot, évente talán egyszer, ha megjelentek, bár Frida néha órákig beszélt velük telefonon. Olyan maguknak valók voltak ők is, mint Júnó. Nagyi nem is bírta őket túl sokáig. Rados kutatómérnök volt, Génia meg régész. Mindketten család nélkül, magányosan éltek, és nagyon hasonlítottak egymásra és Fridára. Aztán itt voltak még az unokatesók, Regő fiai, Csát, Alex és Fedor. Három pufi tinédzser. Júnó nem igazán talált velük közös hangot, nem is volt köztük túl szoros kapcsolat.

De most itt voltak mind, őmiatta, szeretettel jöttek, kicsit félre kell tennie az örömét későbbre és teljesíteni a család iránti kötelezettséget is. Kopogtak a fürdőajtón, ijedtében leejtette a hajkefét.

- Júnó! Gyere már ki! Innék egy kis pezsgőt! – kiabálta Regő nagybácsi, a maga dörmögős hangján.

- Hagyd azt a lányt, majd kijön, ha akar! – torkollta le nagyi.

- De hát már fél órája bent van! – hangzott a védekezés dörmögve.

- Nem számít, itt a pezsgőd, tessék. Majd bontunk másikat.

- Kislányom, minden rendben? – kopogott be sokkal finomabban Frida a lányához.

Júnó kinyitotta az ajtót.

- Rendben, csak egy kicsit elgondolkodtam.

- Gondolkodtál már eleget! Együnk végre. – jelentette ki Betta, és már hozta is a leveses fazekat.

- Szerintem előbb adjuk át az ajándékot. – szólt közbe Simon, nagyi kivételesen egyetértett vele.

- Helyes, adjuk. – mondta, aztán felállt, és egy mappát nyújtott Júnó felé, rajta az óceán és egy delfin képével.

- Ez mindannyiunk ajándéka neked, hogy végre boldognak lássunk.

Júnó remegő kézzel vette át a mappát, a szíve hangosan dörömbölt a mellkasában, a remény minden porcikáját felmelegítette. Kinyitotta, papírokat látott, de az írás elmosódott könnyes szemei előtt. Frida segített megfejteni az ajándékot.

- Repülőjegy, meg egy havi bérleti szerződés egy kis óceáni szigeten lévő házikóra, heti egyszeri bevásárlással. Semmire sem lesz gondod, csak magadra. Meg az óceánra. Olyan helyen van, ahol delfinek is sűrűn előfordulnak, ezért a kép.

Júnó kábultan hallgatta édesanyja halk hangját, alig tudta felfogni ezt a csodát. Hát ennyire szeretik őt. Ilyen hatalmas ajándékot, tőlük. Nem, ez erejükön felüli, ezt nem lehet.

- Ez túl nagy ajándék, nem fogadhatom el.

- Fogadd csak el kicsikém, mind jó szívvel adjuk, és egyébként sem lehet lemondani. – mondta nagyi.

- Így van, ha nem mész, másnak kell menni. – folytatta Regő.

- Majd mi megyünk! – kiáltotta be valamelyik dundi, mire kapott az anyjától egy legyintést a fejére.

- Pont ti. Meg lennétek veszve internet nélkül. – szólt rájuk az apjuk.

Génia felállt és Júnóhoz lépett.

- Figyelj, menned kell. Ott majd rájössz, mit szeretnél. – aztán melegen megölelte.

- Egyetértek. – helyeselt Rados bácsi is valamelyik fotel mélyéről.

Júnó egy ideig forgatta, lapozgatta a mappát, aztán nagyot sóhajtott.

- Nem is tudom, mit mondjak, annyira hálás vagyok. Nagyon köszönöm mindenkinek, tényleg ez volt az álmom.

- Köszönd meg azzal, hogy eszünk végre. – kérte Betta.

- Persze, együnk! – Júnó letette a mappát, asztalhoz ült, Betta örömmel rakta le a levest az asztal közepére, nagyot koppant a súlyos fazék.

- Jó étvágyat!

Mintha végszó lett volna, Regő bácsi kissé túlsúlyos családja rávette magát a fazékra, a többiek mosolyogva nézték és vártak a sorukra. Az ebéd remek hangulatban zajlott, természetesen minden elfogyott és zengett a ház Regő elégedett hangjától. Délután még beszélgettek egy jót, meg piszkálták egy kicsit Júnót, hogy mit csinál majd ott a szigeten egyedül.

- Nem félsz a kalózoktól? – kérdezte Alex.

- Nincsenek kalózok, még ezt se tudod? – válaszolta Júnó helyett Csát.

- Azok nincsenek, de vadállatok biztos vannak! – replikázott Fedor, amin Júnó is elgondolkodott egy pillanatra.

- Dehogy vannak, a sziget teljesen biztonságos. – nyugtatta meg Simon a társaságot.

- Papagájok csak vannak, hozhatnál egyet! – Regő bácsi nagyot nevetett saját ötletén.

- Vagy majmok! Tartsd elzárva a banánokat, nehogy beosonjanak a házba érte. – tette hozzá Betta.

- A majmokat megkérdeztem, nincsenek. Csak szebbnél szebb madarak vannak, meg lepkék. Pont Júnónak való hely, és slussz. – zárta rövidre a témát nagyi.

A kávé és a süti után lassan mindenki szedelőzködni kezdett, hogy legyen ideje Júnónak összepakolni, mert már holnap elrepül álmai szigetére. Mikor a népes társaság hangos jókívánságokkal elvonult, Simon vállalta a rendrakást, Júnó és Frida pedig elkezdtek berakodni a bőröndbe. Egy óra alatt meg is voltak, a lány nem csinált az ilyesmiből sosem nagy ügyet.

- Nem gondoltad meg magad? Nem félsz? – kérdezte Frida a teli bőröndökön ülve.

- Nem! Izgatott vagyok, akár már most indulnék! Nem félek, miért kellene?

- Hát, csak egyedül egy szigeten….

- A legszebb dolog a világon! Anya, végre tényleg szabad leszek!

- Tudom. Júnó, a szabadságnak is ára van.

- Hogy érted ezt? Milyen ára?

- Nem.., semmi, csak úgy mondtam. – hebegte zavartan Frida.

- Anya, ne csináld. Mit akartál ezzel?

- Csak.., csak azt, hogy esetleg hiányozni fogunk.

- Persze, de majd hazajövök.

- Hazajössz. Igen. Hát, remélem, megtalálod, amit keresel.

- Nem keresek mást, csak egy kis csendet.

- Az biztosan meglesz. Feküdj le, holnap korán kelünk. Még segítek apádnak elpakolni, aztán mi is lepihenünk.

- Rendben, jó éjt.

Frida kiment, még időben, Júnó nem látta a könnyeket a szemében. Egyébként semmi mást nem látott, csak a holnapot. Tusolás után bebújt az ágyba, de még sokáig nem tudott elaludni. Egy elképzelt világban járt, olyanban, amilyet a szigeten akart megtalálni. Színes virágok, kék ég, és az óceán képével a szemei előtt merült végül álomba.

Nem aludt sokat, mire a szülei felébredtek, már felöltözve ült a konyhában a reggelihez megterített asztalnál.

- Te aludtál egyáltalán? Hajnali négy van! – nézett csodálkozva, bozontos, őszülő szemöldökét összehúzva az apja.

- Persze, apa. Csak egy fél órája vagyok fent.

- Biztos?

- És ha nem? Lesz bőven ideje, hogy kipihenje magát. – mondta Frida, közben kitöltötte maguknak a teát.

- Jól van, én is tudom, csak aggódom. Már nem vagyok benne olyan biztos, hogy jó ötlet ez.

- Apa! Ugye nem akarod most visszavonni? – Júnó teljesen megdermedt rémületében.

Simon sóhajtva nézte a lánya szép, de ijedt arcát.

- Nem, persze, hogy nem. De minden nap telefonálsz, rendben?

- Megígérem, nem felejtem el.

- Nem muszáj minden nap beszélnünk is, csak küldj legalább egy üzenetet, hogy megvagy. – simogatta meg a kezét Frida.

- Jó, az jobb lesz.

Ettek pár falatot, aznap reggel valahogy senkinek sem volt túl nagy étvágya. Utána gyorsan elpakoltak, közben Simon berakta a bőröndöket a kocsiba, és elindultak a reptér felé. Simán ki is értek, ezen a kora hajnali órán még nem nagyon mocorgott a város. Júnó leadta a csomagját, érvényesítette a jegyét, majd odafordult a szüleihez elbúcsúzni.

- Vigyázz magadra. Ha bármi van, azonnal hívj. – ölelte meg az apja.

Anyjához lépett, aki szintén a karjaiba zárta, és csak ennyit súgott a fülébe.

- Isten veled!

Júnó magához szorította Fridát, aztán intett egy utolsót és eltűnt egy kapu mögött. Maga mögött hagyta eddigi világát, hogy felfedezzen egy újat. Boldog várakozással foglalta el a helyét a repülőn, gyönyörködött az alattuk úszó felhőtengerben, észre sem vette az idő múlását, csak mikor leszálláshoz készülődtek. A reptéren vártak rá, a ház tulajdonosa, egy idősebb, köpcös úr.

- Jól utazott? – érdeklődött kedvesen.

- Igen, köszönöm.

- Nagyszerű. Kimegyünk a kikötőbe, onnan motorcsónakon kiviszem a szigethez. Ott is lesz egy kis hajó, könnyű kezelni. Mindent megmutatok majd, aztán megkezdheti a pihenést.

Egy öregecske, fekete autóhoz mentek, a házigazda szélesre tárta Júnónak a kocsi ajtaját, igazán figyelmesen. A kikötő elég messze volt, szinte az egész várost megkerülték, amiből Júnó nem sokat látott, mert hatalmas volt a forgalom. Nem is nagyon érdekelte, még a város neve sem jutott eszébe. Akkor lett csak izgatott, mikor végre megpillantotta az óceánt. Olyan volt, amilyennek megálmodta. Végtelen.

A hajóút is elég hosszú volt, pedig a partról is látszott a sziget, egészen becsapós a távolság, Júnó azt gondolta, közelebb van. De végül odaértek. Még ki kellett bírnia a házigazda körbevezetését, meg a hajó működésének magyarázatát, aztán végre egyedül maradt.

A házikó egy kis egyszerű, de barátságos búvóhelyvolt, nem bonyolították túl. Tágas, üvegfalú nappali konyhapulttal, hálószoba és fürdő. Júnó bedobta a cuccait a hálóba, aztán kiszaladt a házból a szikrázóan fehér homokra és onnan tovább úgy, ahogy volt, ruhástul begyalogolt az óceán kristálytiszta, kéken csillogó vizébe. A hullámok körbesimogatták, morajlásuk hangja megtöltötte a testét, ezernyi csoda hívogatta a víz alatt, és a békesség átáramlott rajta. Nem mozdult, csak nézte a vizet és élvezte a csendet. Sokáig tartott, mire elhitte, hogy valóban itt van, mire az álomból tényleg valóság lett. Aztán jól megnézte magának ezt az új valóságot, benne a kis házikóval, pálmafákkal, a ház fölött zöldellő erdővel, és az erdő tetejéről lezúduló vízeséssel. A béke szigete, egyszerűen meseszép. Észrevett egy kis lapos sziklát a vízben, nem messze a parttól. Hullámok nyaldosták a szélét, de bőven elfért rajta egy ember, akár fekve is. Júnó odasétált és felült rá. Már tudta, hogy ez lesz a kedvenc helye, mert innen mindent látni. Elfeküdt a langyos sziklán, a kő és a nap heve átmelegítették a testét és a lelkét, a szellő simogatta, a víz lágy vízpermettel csillapította a nap forróságát. Boldog volt, igazán. Még nem tudta, hogy van ennél több is, hogy amikor az ember beteljesíti vágyait, és felcsillan előtte valami más, akkor új álmokat sző. Júnó elégedett volt, ami egyenlő a boldogsággal. Azt hitte, megérkezett, hogy ennél nincsen jobb vagy több.

Napokig lebegett ebben az édes kábulatban. Bejárta az erdőt, leült egy fa alá és a madarak röptét figyelte, hallgatta a papagájokat, vagy csak ült egész nap a kedvenc helyén. Néha az evésről is megfeledkezett. Aztán egy nap, mikor a kis óceántól körbeölelt sziklán heverészett, egy delfin bukkant fel mellette. Először csak méregették egymást, messziről, de a delfin egyre közelebb úszott. Júnó lassan beleengedte magát a vízbe és kinyújtotta a kezét. Az állat körbe-körbe, többször is elúszott alatta, majd finoman hozzáért, a lány végigsimította hűvös és sima testét. Júnó eltávolodott a sziklától, egymás mellett úsztak, mint két társ. Aztán a delfin játékosan bökdösni kezdte az orrával, majd mikor a lány feléje fordult, hirtelen elúszott. Játszani akart. Játszottak hát. Önfeledten, semmiről sem tudomást véve, csak a játék örömébe merülve kergetőztek, bukdácsoltak, úszkáltak a vízben. Júnó észre sem vette, hogy nevetett. Hangosan kacagott, néha fuldokolva, és a könnyeit hullatva, de csak kacagott egyfolytában. Észre sem vette, hogy olyasmit csinál, amiről már azt sem tudta, milyen csodálatos, felszabadító érzés. Órákig játszottak, egészen addig, amíg a delfin mintha egy hívó szóra hallgatott volna, el nem úszott.

Attól kezdve a lány minden nap őt várta, az új barátját, aki rendre, ugyanabban az időben mindig meg is érkezett. Így telt el a szigeten az első hét, kettesben a delfinnel. De elérkezett az a nap, mikor a kis barát távol maradt. Júnó tudta, hogy nem marad vele örökké, mégis nagyon szomorú volt. Kint ült a sziklán egész nap, nézte a horizontot, meg a kék óceánt, reménykedett és várt. Nem jött senki, megint egyedül volt. Most először érezte úgy, hogy nem is olyan jó egyedül. Este kábultan sétált ki a sziklától a partra, nem sietett, nem volt miért, és szeretett a vízben lenni. Ahányszor a száraz partra lépett, azonnal visszavágyott. Mintha ő is odatartozna, mintha a víz lenne az otthona, ami hívogatta, várta. Azon az estén ez az érzés sokkal erősebben fellángolt benne, csak állt, térdig a vízben, nem volt kedve kimenni, pedig a nap már lemenőben volt. Erőszakkal elvonta a tekintetét a hullámokról, megfordult, de fordulás közben a szeme sarkából valami kis mozgást észlelt, a part távolabbi részén, ahol a hullámok egy nagyobb sziklát nyaldostak. Nem ijedt meg, odanézett, de csak egy nagy csobbanást látott.

Talán mégis ő volt! A delfin! Akkor holnap biztosan eljön. Megnyugodva evett pár falatot, felhívta a szüleit, majd lefeküdt. A nap melege és az óceán zúgása kifárasztotta, gyorsan mély álomba merült, és már javában sütött a nap, mikor reggel megébredt. Azonnal kiugrott az ágyból, kirohant a partra, aztán lemerevedve, döbbenten bámulta kedvenc helyét, ami félig foglalt volt. Egy fiú könyökölt rajta, arcát a kőre fektette, bronzszínű, erős karjai a sziklára simultak, rézbarna haját lágyan cirógatta a reggeli szél. Júnó csak erős hátát látta, testének többi részét a hullámok rejtették el.

Nem tudta, mit tegyen. Ki lehet ez, miért és honnan került ide. Hajót nem látott sehol, és különben is nem ma esedékes a következő szállítmány érkezése. Aztán meg mit keres az ő szikláján. Közelebb akart menni, hogy megszólítsa, de ahogy belépett a vízbe, a fiú észrevette és ijedten merült a víz alá.

- Ne! Ne menj el! – kiáltotta Júnó, nem akarta, hogy ő is eltűnjön.

A fiú meghallotta a kiáltást, nem úszott el, a sziklától kicsit távolabb lebegett a víz alatt, onnan figyelte, hogyan közeledik felé a lány.

- Gyere fel, megfulladsz! Hallod?

Hallotta, persze, de csak mosolygott és maradt tovább a víz alatt. Júnó közelebb érve látta, hogy az arcán nyoma sincs erőlködésnek, békésen és nyugodtan nézte őt ibolyakék szemeivel, a mosolya földöntúli harmóniát árasztott. Önkéntelenül lejjebb tévedt a tekintete, mert a fiú alatt finom mozgást látott. Az uszonyai voltak, amit a lábai helyén viselt. A pikkelyek a szivárvány ezer színében ragyogtak rajta, olyan gyönyörű volt, hogy Júnó meg akarta érinteni. Kinyújtotta a kezét, óvatosan közelebb lépett, a fiú hagyta, hogy egy pillanatra megsimítsa. Meleg volt és puha. Aztán a fiú kidugta a fejét a vízből.

- Van lábunk is, csak a vízben alakul át a bőrünk uszonnyá.

Júnó kábultan hallgatta, lassan ráeszmélt, hogy most nem álmodik. Ez még mindig a valóság.

- Ki… ki vagy te?

- Nem tudod? Dehogynem, te is az vagy. Sellőember.

- Hogy? Én? Mi?

- Jól hallottad, sellőember. Aki így nézi a vizet, és ennyire vágyik rá, az közénk tartozik.

- Közétek? Többen is vagytok?

A fiú elkomolyodott, erős karjaival feltette a lányt a sziklára.

- Látom, nem érted. Most válassz. Elmondjam, vagy elmenjek.

- Nem! Ne menj el, tudni szeretném, kérlek!

- Ha elmondom, nem biztos, hogy képes leszel hazamenni.

De a lány már tudta, hogy a fiúnak igaza van. Neki itt van az otthona.

- Ha nem mondod el, akkor sem biztos, hogy haza tudnék menni, hiszen találkoztam veled.

A fiú elmosolyodott.

- Igaz. A mi otthonunk a víz alatt van, hatalmas légbuborékban élünk, de tudunk lélegezni a vízben is. Sellőemberek vagyunk, odalent lábakon járunk, a vízben uszonnyal úszunk. Így gyorsabb. De közülünk sokan választották régen az emberi életet, mert érdekelte őket a ti örökké változó világotok. A mi világunk sosem változik, békében élünk, csak egymással és az óceánnal törődünk. Sokan megbánták a távozást és visszatértek közénk, mert nálatok sosincs béke és nyugalom. Az ő leszármazottaik olyanok, mint te. Vágynak ide, csak nem értik, miért.

- De én nem tudok lélegezni a víz alatt, és az úszás sem megy valami jól.

- Mert a földi világ elfolytja benned ezeket a dolgokat, de simán kifejlesztheted, ha akarod.

- Akarom!

A fiú kissé eltávolodott tőle.

- Azt hiszem, nem gondoltad át ezt a dolgot rendesen. Most mennem kell. – mondta, és egy pillanat alatt eltűnt.

- Visszajössz? Ugye visszajössz még? – kiabálta Júnó kétségbeesve, hangjára a fiú jóval távolabb kidugta a fejét a vízből.

- Visszajövök!

- Mi a neved? – marasztalta tovább a lány.

- Avarül vagyok.

- Júnó, én meg Júnó!

A fiú ugrott egyet a levegőben, és integetett a lánynak.

- Viszlát, Júnó! – aztán hatalmas csobbanással elmerült a habokban.

- Ha! Buborékban élnek! Meg uszonyuk van! – motyogta Júnó elképedve, de hamar magához tért, és ugrált, ujjongott örömében.

Miután alaposan kilelkendezte magát, rájött, hogy Avarülnek igaza van, át kell gondolnia. Mert ha őket választja, akkor valóban kiléphet a földi világ diktálta taposómalomból és olyan életet élhet, amilyenre vágyott. Sokat kaphat, és legalább ennyit veszíthet is. Soha többé nem láthatja a szüleit és a rokonait. Hiányoznának, nagyon, és a szüleinek nagy fájdalmat okozna ezzel. Hirtelen eszébe jutott az, ahogyan anyja búcsúzott tőle: „Isten veled!” Tudta! Tudta, hogy a lánya hova tartozik! Ahová ő és a testvérei is. Csak ők az emberi életet választották, de nem is igazán boldogok. Az anyja még csak hagyján, ő megtalálta a párját, de a testvérei magányosak maradtak. Júnó érezte, hogy neki nem kell ilyen élet, a mamája is tudja ezt és meg fogja bocsátani. Nem, nem mehet vissza. Valahogy a tudtukra adja, hogy szereti őket, de itt kell maradnia, mert itt lehet szabad.

Elhatározásra jutott hát, visszament a házba, felöltözött és megreggelizett, aztán felhívta a szüleit. Az anyja vette fel a telefont.

- Szia, anya.

- Júnó? Valami baj van? Nem szoktál reggel telefonálni.

- Nem, nincs semmi baj. Én csak tudni akartam jól vagytok-e.

Frida hallgatott, sokáig és Júnó sem tudta, mit is mondhatna.

- Mi…, mi jól vagyunk. És te? – kérdezte remegő hangon az anyja.

- Én is, nagyon jól vagyok, még sosem voltam ilyen jól! – mondta túlságosan is lelkesen a lány.

- Értem, az jó.

- Anya, én.., én csak, csak azt akarom mondani…

- Elmész, ugye? Rád találtak, igaz? – suttogta a kagylóba Frida.

- Miért nem mondtad? Miért nem meséltél róla?

- Mert azt hittem, te is megtalálhatod a párodat, aki itt tart majd a közelemben. Ne haragudj, tévedtem.

- Semmi baj. Én, nekem mennem kell.

- Tudom, mindig is tudtam. – sóhajtotta Frida.

- Apa?

- Ő is tudja, és megérti majd, miattunk ne aggódj. Hiányozni fogsz.

- Ti is nekem. – Júnó arcán már peregtek a könnyek.

- Légy boldog. – ezek voltak az anyja utolsó szavai, aztán letette a telefont.

Biztosan sír, gondolta Júnó, hiszen ő is sírt. Nem számolt vele, hogy ez ilyen nehéz lesz. Az új élet ígéretének mámorában nem gondolt a fájdalomra, a búcsúra. Kiült a sziklájára, és az eddigi életére gondolt. A gyerekkorára, az iskolára, a rengeteg magányra és bántásra. Nem kellett sokáig törnie a fejét, pár emlék igazolta a döntését. A szülei sem akarnának mást, mint hogy boldog legyen. Szívében megerősödött elhatározással ment ki újra a partra, és nevetve figyelte, hogyan ugrál Avarül a vízben.

- Avarül! Avarül! – kiabálta integetve, közben amennyire tudott, futott felé a vízben.

A fiú odaúszott hozzá.

- Készen állsz? – kérdezte.

- Meg se kérded, hogy sikerült döntenem?

- Nem. Tudtam, hogy jönni akarsz. Szóval, készen állsz?

- Igen, nagyon is.

- Jó, akkor figyelj. Lemegyünk a víz alá. Lesz egy pillanat, amikor úgy érzed, nem bírod tovább levegő nélkül. Nagyon fontos, hogy bármennyire fáj is, ne nyisd ki a szádat.

- Fáj?

- Igen, fáj. A füled mögött kinyílnak majd a kopoltyúid, de az fáj. Segíteni fogok.

- Sokáig tart?

- Nem, néhány perc az egész.

- És utána?

- Utána már kapsz majd levegőt, és ki fog nőni az uszonyod is.

- Mi lesz, ha mégsem? Ha nem vagyok közétek való?

- Akkor meghalsz, de ez nem fordulhat elő. Közénk tartozol, már mondtam. Mehetünk haza?

Júnó még egyszer hátranézett, aztán bólintott. Avarül megfogta a kezét, lassan lehúzta a víz alá. Úsztak, egyre lejjebb és lejjebb, a sötét mélység felé. A lány tüdeje már feszült, ösztönei azt súgták, nyissa ki a száját és vegyen levegőt, de az esze tudta, hogy nem lehet. Avarül segített, a tenyerét a lány szájára szorította. Júnó erős fájdalmat érzett a füle mögött, odakapott, véres lett a keze, megrémült a látványtól, de a fiú mosolygó arca megnyugtatta. Nem is volt olyan borzasztó, hamar vége lett és a vére újra megtelt oxigénnel. Már ő is tudott mosolyogni a vízben. Avarül lefelé mutatott, Júnó követte a tekintetével a kezét, és ámultan gyönyörködött a lábára szövődött csillogó pikkelyes uszonyában. Sellőember lett, egy valódi sellőlány. Szemeiben a hazatérés öröme ragyogott. A fiú kézen fogta, és húzta maga után a tengerfenékre, ahonnan már felsejlett egy fehéren tündöklő fátyol, mögötte egy másik világgal.

Remélem, tetszett. Megírhatnátok nekem a véleményeteket. Azon gondolkodtam, hogy az Árnyék-ból melyik szereplő életéről írjak még novellát. Ha van ötlet, vagy kívánság, szívesen fogadom. Írjunk együtt egy mesét!

Szép napokat: Darena

Kővé fagyott gyermekek (befejezés)

"Beléptek az ajtón, két kisfiú egy gondozónővel. Tényleg gyönyörű gyerekek voltak, arcuk szépségét mintha rajzolták volna, fehér bőrüket koromfekete haj keretezte, koronaként göndörödő fürtökkel, kék szemeik szinte világítottak. Csak az arckifejezésük és a tekintetük, az nem volt szép. Hanem kemény, rideg és mogorva. Nem öt éves gyermekek szemei voltak ezek, hanem két megkérgesedett lelkű, csalódott kisemberé.

- Kérem, adna nekünk pár percet? Szeretnék beszélni velük. – kérte Ella a gondozónőt, aki vállat vonva kihátrált a szobából.

Ella a fiúkra nézett, ők viszont tudomást sem vettek róla.

- Üljetek le még egy kicsit, aztán hazamegyünk.

Se válasz, se egy mozdulat, vagy bármilyen reakció. Ella sóhajtva visszaült a székre, aztán beszélni kezdett.

- Én a nagynénétek vagyok, Ella, az édesanyátok nővére. Nem tudtam, hogy ti nem ismertétek őt és ilyen helyen laktok. Többé nem kell ide visszajönnötök, velem éltek majd, a házamban. Tudom, hogy eddig nagyon rossz volt nektek, de ennek vége. Megígérem. Lesz saját szobátok és játékaitok, szeretném mindazt megadni nektek, amit a mamátok adott volna. Gyertek, menjünk haza. – felállt, és az ajtó felé indult.

A fiúk nem szólaltak meg, de ellenkezés nélkül követték, beültek az autóba, ahol rögtön el is aludtak. Ella néha lopva rájuk pillantott a tükörben. Az álom eltüntette arcukról a feszültséget, és angyali nyugalommal öltöztette fel. Ella megértette, hogy akkor ér majd célba, amikor nappal is ilyen lesz az arcuk. 

Mire hazaértek, a fiúk is felébredtek, és a hangjuk is megjött. Hangosan kiabálva rontottak be a házba, mintha küldetésnek tekintették volna, hogy rendetlenséget csináljanak, azonnal szétdobáltak mindent. A párnákat leszórták, a székeket felborogatták, a könyveket szanaszét dobálták, mindezt őrült kiabálással kísérve. Ella leült a nappali közepén a földre, és csak nézte őket szó nélkül. Mert érezte, hogy ez csak a felszín, ez a módszerük, hogy megutáltassák magukat, és visszavigyék őket. Egy idő után nem akadt több rombolnivaló, a fiúk kifulladva és értetlenül huppantak le a kupi tetejére. Nem szólt rájuk, nem kiabált velük senki. 

- Ha befejeztétek, találjuk ki, hogy mi legyen a vacsora. Szeretitek a pizzát? – szólalt meg Ella néhány perc csend után.

Martin, a kegyetlenebb szemű és bátrabb gyerek felkapott egy könyvet és hozzávágta Ellához. Aztán még egyet és még egyet, újra és újra, egészen elborult az arca a méregtől. Ella megvárta, míg ez is lecseng, majd ő is hozzávágott néhány könyvet a fiúhoz, aki moccanni sem tudott a meglepetéstől.

- Sajnálom, fiúk, innen nem mehettek sehova. Nem tudom, a nevelőszülők hogyan bántak veletek, és miért akartok mindenáron visszakerülni az intézetbe, de ahogy mondtam, ez többé nem lehetséges. Mától ez az otthonotok. Élhetünk békében, vagy háborúban, rajtatok áll. Szóval, pizza? – kérdezte újra szelíd, barátságos hangon.

A srácok teljesen megzavarodtak, Márk halkan megszólalt.

- Szeretjük.

Aztán aznap nem is szóltak többet, csak befalták a pizzát, Ella megfürdette őket egy kád vízben, megkereste a pizsamájukat az intézettől kapott csomagban és lefektette őket a nagyágyban. Leült az ágy végébe, onnan beszélt hozzájuk csendesen.

- Nekem is szokatlan ez a helyzet, de igyekszem. Ilyenkor például mesélni szoktak a gyerekeknek.

Mesélt nekik, két kislányról, akik mindig rajzoltak egymásnak egy szép képet karácsonyra a legkedvesebb közös pillanataikról.

- Hamarosan karácsony lesz, ti is rajzolhatnátok majd ilyet. – fejezte be a mesét.

Próbált „jó éjt” puszit is adni, de Martin magukra rántotta a takarót. Azért így is, takarón keresztül, megsimogatta és megpuszilta őket. Utána még késő estig rakodott a házban, de nem érzett fáradtságot, vagy keserűséget. Ella szíve megtelt aggodalommal, nem a saját nyugalma, hanem a fiúk miatt. Tudta, hogy kicsike lelkük mennyire kemény, és hogy nem lesz könnyű megpuhítani. 

Nem tévedett. Pár hétre bezárta az edzőtermet, hogy a fiúkkal lehessen, átrendezhesse a házat és óvodát keressen nekik. De nagyon lassan haladtak, mert Martin felesküdött ellene, Márk meg csendesen, de követte őt. Nem volt semmi, ami Martinnak megfelelt volna. Sem étel, sem ruha, sem játék, sem mese, egyáltalán semmi. És mindent elkövetett, hogy kiborítsa Ellát. A ház minden este romokban hevert, az üzletekben nekiment a polcoknak, az utcán leköpdöste az embereket, meg rálépett a lábukra. De Ella kitartott, nem büntette, csak szerette őket. Mosolygott egész nap, bármilyen rosszak voltak, és mindig megkapták a takaróra a puszit. 

Aztán egy este azt vette észre, hogy a házban rend van, a fiúk a szobájukban játszanak, és nem kiabálnak. Aznap történt meg először, hogy nem húzták a fejükre a takarót, akkor puszilhatta meg először az arcukat. Másnap reggel Márk kijött a szobájukból, a szemeit dörzsölgetve huppant le Ella mellé a kanapéra.

- Majd elmeséled még egyszer azt a rajzos mesét? – kérdezte vékonyka gyerekhangján, ami már nem haragot, hanem bizalmat tükrözött.

- Mit szólnál, ha most mesélném el? – és Ella bele is fogott, mielőtt elillan a pillanat. Közben Martin is kijött, duzzogva leült a sarokban, onnan nézett mérgesen az áruló Márkra, aki attól a naptól kezdve bizalmat szavazott Ellának, a testvére haragja ellenére. 

Partner nélkül Martin ellenállása napról napra gyengült. Az élet kezdett normális lenni, a gyerekek oviba jártak, Ella meg újra dolgozni. Martin még tombolt néha, de egyre ritkábban. Békésen játszottak esténként, vacsoráztak és lefeküdtek. A puszit már engedték, de Martin továbbra sem nagyon beszélt Ellával, csak ha muszáj volt. 

Ezen a télen az első hó napközben esett le, Ella meglepte a srácokat, előbb bezárt, hogy legyen ideje beszerezni egy szánkót, már azzal ment értük az oviba. Márk a szánkót megpillantva hangosan felkiáltott.

- Nézd, Martin! Szánkó! És olyan, amilyet akartál!

Martin csak állt, nem tudta, mit csináljon. Óvatosan közelebb lépett és megérintette a kétszemélyes hó járművet, félénken nézett Ellára.

- Ez tényleg a miénk? 

- Igen, Martin, a tiétek. Ha felültök, akár indulhatunk is.

Tudtán kívül, Martin gyermeki szívének régi nagy óhaját teljesítette Ella a szánkóval. Boldogan mosolyogva ültek fel rá, Ella hazáig futott velük, és könnyekkel a szemében hallgatta a nevetésüket. Már sötét volt, mikor kifulladva estek be a házba. Este Martin és Márk is mosolyogva várták a puszit, és másnap reggel úgy is ébredtek, ahogy elaludtak. Mosolyogva, nem mérgesen, gyermeki tisztasággal és ragyogással az arcukon. Hétvége volt, nem kellett oviba menni és dolgozni. Kint pedig gyönyörűen esett a hó.

- Na, megyünk szánkózni? – kérdezte Ella reggeli közben a fiúkat.

- Igen! Igen! – kiabálták kórusban.

- Oké, de akkor csak virsli lesz ebédre.

- Szeretjük a virslit, vacsorára is azt kérünk! – lelkendezett Martin.

- Akkor, ha végeztetek, öltözzetek fel és indulunk.

Martin elkomolyodva válaszolt.

- Előbb valamit meg kell csinálnom.

Felpattant az asztaltól, és befutott a szobájukba, Márk meg utána. Nem akart kimaradni abból a fontos valamiből. Ella kezében a csészével az ablakhoz sétált, a havazásban gyönyörködött, és arra a másik téli napra gondolt, amikor ugyanígy havazott, és amikor Júlia betoppant. Érezte, hogy most már biztosan sikerül, már betarthatja az ígéretét. Hirtelen négy kis kar ölelte át a lábát, és az egyik kezecske egy szép, színes rajzot nyújtott felé. Őt ábrázolta, meg a fiúkat, és persze a szánkót. Felkapta, és könnyezve szorította magához őket. Megértette, Márk és Martin már az ő fiai voltak. Júliának igaza volt, szeretni érdemes, mert megtöri a legkeményebb szívet is."

Remélem, tetszett. Köszönöm a látogatást mindenkinek. Hamarosan újra jelentkezem.

Szeretettel: Darena

Kővé fagyott gyermekek (folytatás)

"Saját magát megnyugtatva szépen lassan el is temette jó mélyre ezt a kis kellemetlen incidenst, és ott folytatta az estét, ahol megszakították. Főzött, vacsorázott, teázott, olvasott és lefeküdt. Júlia nem jött vissza, és nem is hallott róla évekig. Ella élte tovább szürke, eseménytelen, magányos életét.

Több mint öt év is eltelt az egyforma napok sokaságával, mikor egy nap levelet kapott egy ügyvédi irodától. Abban értesítették Júlia haláláról. Meg elnézést kértek a sok éves késésért, de Júlia nem hagyott címet és nehezen találták meg a rokonait. Pontosabban az egyetlen rokonát, Ellát. A húga belehalt a szülésbe, két kisfiúnak adott életet, akik valahol intézetben élnek. Megírták még a sírjának a helyét, és mellékeltek egy levelet, amit Júlia neki írt, de már nem tudta megcímezni és postára adni.

Az előszobában a földre rogyva tépte fel a borítékot, és olvasta a húga utolsó szavait.

„Drága nővérem, Ella!

Még nem tudom, mi lesz velem, és a kicsikkel, egyelőre egy anyaszálláson vagyok, de érzem, hogy hamarosan szülni fogok. Nekik az lenne a legjobb, ha örökbe adnám őket, mert én nem tudok majd gondoskodni róluk, még magamról se nagyon, de az nem számít. Viszont az én kicsikéim jobbat érdemelnek. Ella, én megértelek téged, tudom, hogy mennyi fájdalmat okozott neked a szüleink és a kedvesed halála, tudom, hogy ezért zárkóztál be ennyire. De én még emlékszem a vidám nővérkémre is, akivel imádtam játszani, akivel este összebújtunk, aki egyszer azt mondta nekem, amikor beteg voltam, hogy ő is beteg akar lenni, hátha akkor nekem nem fáj annyira, és aki minden karácsonyra rajzolt a kishúgának egy csodaszép képet. Az összes megvan még. Nagyon nagy szeretettel kívánom, hogy szabadulj fel ebből a rabságból és tudj újra szeretni. Mert csak ez ad értelmet az életünknek. Én nem kereslek többet, de ha így lesz, kérlek egy percig se habozz és keress meg. Vagy keresd meg a fiaimat és szeresd őket helyettem. Én minden nap gondolok rád, és a halálomig várlak.

Szeretettel: Júlia.”

Ella szívében kinyílt egy kapu, amin az összes keserűség kitört, görcsösen zokogva feküdt az előszoba hideg padlóján.

- Mit tettem? Drága húgom, mit tettem? – ismételgette fuldokolva.

Csak órák múlva csillapodott a sírás, és ahogy kezdett kitisztulni a feje, Ella azonnal rájött, hogy mit kell tennie. Felhívta egy edzőtársát, aki néha helyettesítette, amikor beteg volt, és megkérte, hogy ugorjon be helyette. Aztán összecsomagolt, autóba ült és elindult. Helyrehozni valamit, ha még lehet, ha még van egy kis esély. Először Júlia sírjához ment, egy közeli városkában volt eltemetve, nem jutott túl messzire miután kidobta, talán nem is akart, hiszen őt várta. Hiába, a nővére nem ment érte, de a halál igen. Odasétált a sírhoz, nem hozott virágot, annál sokkal többet akart adni a húgának.

- Júlia! Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, bár tudom, hogy nem haragszol. Rettenetesen ostoba voltam, de most már itt vagyok. Ígérem neked, bárhol is vannak, megkeresem a fiaidat és gondoskodom róluk. Úgy fogom szeretni őket, ahogy te szeretted volna. Szeretlek, kishúgom.

Ha az ember jó úton jár, a dolgok valahogy simán mennek, gördülékenyen. A lehetőségeket nem kell keresni, maguktól elénk jönnek. Húga sírjánál tett látogatása után esküjével fölvértezve Ella megkereste az ügyvédi irodát, hogy segítséget kérjen. Ott megkapta a kórház címét, ahol Júlia világra hozta a kisbabáit, a kórházból pedig az intézetbe irányították, ahová kiadták a kicsiket. A fiúkat éppen előtte nap hozták vissza a nevelőszülők, mert az egyikük állítólag kezelhetetlen volt.

- Kedves Ella! Mi nagyon örülnénk neki, ha magához venné őket, hiszen a gyereknek a családjában van a legjobb helye, de tudnia kell, hogy nehéz terhet vesz a nyakába. – tájékoztatta az igazgatónő, egy szigorú arcú, magát sokra tartó vénkisasszony.

- Csak öt évesek, és eddig nem kaptak túl sok szeretetet. Én úgy hiszem, nincs mitől félnem.

- Hát, maga tudja, de ha aláírja a papírokat, már nem hozhatja vissza őket.

- Úgy beszél két kicsi gyerekről, mint valami tárgyról. Mit képzel? Eszemben sincs visszahozni őket.

- Én csak jót akarok, én ugyanis Önnel ellentétben már ismerem a fiúkat.

- Szerintem meg egyáltalán nem ismeri őket. Tudja, hogy mit szeretnének? – ez a szemrehányás belefojtotta a további intelmeket az igazgatónőbe, elsápadva hallgatott.

- Hol kell aláírni? – kérdezte Ella.

- Biztos, hogy nem akar előbb találkozni velük?

- Biztos.

Ella olvasás nélkül mindent aláírt, amit a savanyú képű igazgatónő elé rakott, de a végére az ő arca is enyhülni látszott. A leendő nagynéni elszántsága tiszteletet ébresztett benne.

- Egyébként nagyon szép és okos gyerekek. Kívánom, hogy úgy legyen, ahogy szeretné.

- Köszönöm. Akkor vihetem őket?

- Foglaljon helyet kint a társalgóban. Azonnal hozzuk Márkot és Martint.

Ella kiment, át a folyosón egy kis szobába, remegő lábakkal elbotorkált az első székig és leült. Nincs visszaút, bármilyen kemény lesz is. Martin és Márk. Tehát ők Júlia fiai, és az új lakótársai. Még fel sem készült a fogadásukra, nincs ágyuk, szobájuk, ruháik, játékaik. Nem baj, majd együtt mindent megvesznek. Sietős lépteket hallott a folyosóról, izgalmában felugrott a székről."

A befejezést is olvashatjátok hamarosan! 
Ha van vélemény, ide megírhatjátok nekem: info@darena.hu

Kővé fagyott gyermekek

Köszöntök Mindenkit Nálam!

Nagy szeretettel ajánlom mindenkinek az első novellám egy kis részletét, aki olvasta a regényt, annak egy kicsit ismerős lehet a történet és a szereplők. Nem véletlenül. Kiragadtam a regény cselekményéből egy mellékszereplőt, az ikrek nagynénjét és egyben a nevelőanyjukat, aztán fontam köré egy mesét. Egy kis játék a szereplőkkel, de a történetnek semmi köze a regényhez. Csak maradtak bennem sorsok, élettörténetek a könyvből, sok szereplőről lehetne mesélni még, és lehet, hogy fogok is. Jó olvasást! Hamarosan érkezik a folytatás. 

Kővé fagyott gyermekek

Írta: Darena Salyaz

Csikorgó hideg volt odakint, a fák ágai meghajoltak a vastag hóréteg és a jégcsapok súlya alatt, a reggel még mindenütt érintetlen hótakarót mutatott. Épp csak világosodott, de Ella már az ablakban állt, gőzölgő csészével a kezében, és merengve nézte az égből kitartóan potyogó hatalmas hópelyheket.

Hamarosan indulnia kell, kezdődik az első órája az edzőteremben a korán kelő, lelkes mozogni vágyóknak. De nem sietett, szerette ezt a reggeli nyugalmat, szerette otthona csendjét, és a város kerítésen kívül rekedt lüktetését is, ami biztosította számára a magányt. Igazi városi ember volt, nem akarta, hogy észrevegyék, nem kereste a társaságot, nem volt szüksége barátokra, vagy családra, egyedül akart élni. Az edzőterem a sajátja volt, azért, mert ott az emberek nem beszélgettek sportolás közben, és mert így nem kellett felettesnek, vagy főnöknek megfelelni. Levezényelte az órákat, edzésterveket készített, segített mindenkinek, de senkit sem engedett közel magához.

Miért? A szülei egymást követve, hosszú betegségben meghaltak. Volt egy fiú is, Tom, akit szeretett, de ő is meghalt egy balesetben. A húgát már Ella üldözte el magától, úgy érezte, nem bírna elviselni még egy veszteséget. Inkább ne éljen a közelében, hadd higgye, hogy boldogan él valahol a világban, és ha történne vele valami, arról lehetőleg nem is akar tudni. A húga ezt komolyan is vette, évek óta nem beszéltek egymással. Ella számára a magány maga volt a biztonság és a nyugalom.

Letette a csészét a konyhapultra, a fürdőben gyorsan megborzolta rövid, szőke haját, magára kapta kedvenc szürke melegítőjét, meg a kabátot és a csizmát, aztán becsapta maga mögött a ház ajtaját. Az edzőterem nem volt olyan közel, de gyalog járt, élvezte a reggeli sétákat, különösen ilyenkor, a talpa alatt ropogó tiszta hóban lépkedve. Nem volt különösebben szép nő, bár az alakja hibátlan a sportnak köszönhetően, és az arca is kedves, a tekintete meleg és barna, de nem törődött magával sokat. Minek, hiszen nem akart tetszeni, még saját magának sem. Egyetlen szenvedélye a könyvesbolt volt, nagyon szeretett olvasni, a könyvek által megjelenített világokba belemerülni. Tulajdonképpen, az edzéseken és az olvasáson kívül nem is igen csinált mást. Esetleg zenét hallgatott, amíg vacsorát főzött, vagy éppen reggelizett.

A napjai egyformán teltek, ami őt megelégedéssel töltötte el. Semmi mást nem akart az élettől, csak ezt a szeretettől és változásoktól mentes életet. Ezért ez a nap sem folyt másként, mint évek óta az összes többi. Edzés, bevásárlás, séta haza. Útközben már az éppen akkor olvasott könyvön gondolkodott, mindig megpróbálta kitalálni a folytatást. Annyira belemerült, hogy észre sem vette a lábnyomokat a hóban, pedig egyenesen az ajtajához vezettek. Elgondolkodva kotorászott kulcsot keresve a táskájában, így váratlanul érte a hang a terasz felől, ijedtében felkiáltott.

- Hello, Ella. – ismételte meg a látogató a köszönést.

- Bocs, hogy megijesztettelek, nem akartam. – tette hozzá félénken.

Júlia volt, Ella húga. Vastag fehér bundába burkolózva ült a terasz kicsike padján, bájos arca alig látszott ki a fejére tekert piros sál alól, de kikandikáló tincsei elárulták, hogy a haja fekete és kócosan hullámos.

- Júlia! Hogy kerülsz te ide? Miért nem szóltál? – dörrent rá Ella.

- Megmagyarázom, de nem mehetnénk be? Egy órája várok rád, kissé átfagytam.

- Persze, gyere, menjünk be.

Ella remegő kézzel nyitotta az ajtót, tudta jól, hogy Júlia felbukkanásának oka van, a puszta testvéri látogatás náluk nem volt divat. Ez a bizonyos ok nagyon gyorsan kiderült, mikor a házban Júlia levette a kabátját, ami egy nagyra nőtt pocakot takart. Júlia gyermeket várt.

A hideg bekúszott utánuk a házba, megdermesztette Ella szívét, hiába volt a húga arca könyörgő, szeretetet sugárzó, annál nagyobb ellenállásra talált.

- Te…, te így jöttél ide? Mit akarsz tőlem? – fakadt ki Ella.

- Kérni jöttem. Olyasmit, ami neked nagyon nagy kérésnek számít. Kérlek, hadd maradjak itt a szülésig, és amíg megerősödünk, aztán ígérem, elmegyünk.

- Mi? Te itt akarsz maradni? Pont itt? Miért nem mész ahhoz, aki ezt tette veled? Attól kérj segítséget!

- Meghalt, a családja meg kilökött, mert nem voltunk házasok. Ne engem büntess a szüleink és Tom halála miatt. Ella, kérlek, nem tudom, hová mehetnék. – könyörgött Júlia, de Ella hajthatatlan volt.

- Oda, ahová más ilyen nők is mennek! Az én házamat nem mocskolod be! – kiabálta.

- Ella, ők itt az unokaöcséid. Két apró gyermek, akik nem tehetnek semmiről. Ők kérik a segítséget.

- Ráadásul kettő! Na, szép! Az anyjuk sorsa a gyerekei sorsa is. Itt nem maradhatsz. A konyhában találsz kaját, a nappaliban megalhatsz, de reggel tűnj el. – Ella hátat fordított a húgának.

Reszketve csukta be maga mögött a szobája ajtaját. Az estének annyi. De inkább lemondott a vacsoráról és a teáról, csak ne kelljen többet Júliával beszélni. A fürdés már az edzőteremben megvolt, egyszerűen csak belebújt a pizsamába, eldobta magát az ágyon, és mintha minden rendben lenne, kezébe vette a könyvet. Olvasni próbált, de a szavaknak valahogy nem volt értelmük, az oldalak összefüggéstelenül peregtek a szeme előtt, a történet fonala elveszett. Mert semmi sem volt rendben. Mert most nem menekülhetett. Életének vastag betonból épített bástyái alatt remegett a föld, a falak megrepedtek, mélyen eltemetett érzések akarták lerombolni. Küzdött ellene, erőltette az olvasást tovább, de kínlódását egy nagy durranás szakította félbe. Az ajtó volt, Júlia elment. Megkönnyebbülten felnevetett, már nem kell tovább küzdeni, a dolog eldőlt. Júlia döntött így, ő megengedte, hogy reggelig maradjon, addig még akár meg is gondolhatta magát, de Júlia nem várta meg a reggelt. Az ő döntése, az ő felelőssége. Nem ő az egyetlen, aki így járt, biztosan talál megoldást. Akár örökbe is adhatja a gyerekeit. ( Folyt. köv.)

Az első rész vége

Sziasztok!

A könyv már mindenki számára elérhető, de az utolsó fejezetről még nem meséltem. Eddig sem volt könnyű dolgom, szinte lehetetlen pár mondatban érzékeltetni az egyes fejezetekben történteket, hiszen annyi minden történik. De a vége, az nehéz dolog. Főleg azért, mert ez csak az első rész vége, ami a második, majd a harmadik részben bonyolódik tovább. Nem akarom lelőni a poént azzal, hogy elárulok valamit a befejezésből. De arra se gondoljon senki, hogy ha lesz folytatás, akkor az első résznek biztosan jó lesz a vége, mert a szereplőkre továbbra is szükség van. Lehet, de vajon milyen szerepben? Melyik oldalon? Együtt vagy külön? Ezekre a kérdésekre már nektek kell válaszolni egy jó olvasás után. A véleményetekre is kíváncsi vagyok, írjátok meg nekem: darenasalyaz@gmail.com. Kellemes időtöltést!

Az ellenfél

Sziasztok! 

Most értesültem, hogy az előrendeléssel gondok vannak, ha szeretnétek könyvet, írjatok nekem: darenasalyaz@gmail.com. Köszönöm.

A történet kibontakozása során a fény és az árnyék szembeszállnak egymással, Robin végre farkasszemet nézhet igaz ellenfelével, aki már nem titkolja tovább aljas szándékait:

"Kinyitottuk, de nem a könyvet néztük, hanem a tanárt. Amikor mindenki a könyvet bújta, nagyon lassan felénk fordította a fejét, a tekintetét viszont hirtelen Robinra szegezte. Egy erős hullám lökött meg, mint amikor megdob a tenger. És kezdtem úgy is érezni magam, mint egy tengeribeteg. Farkasszemet nézett Robinnal. Hidegen, dühösen, gúnyosan, a győztesek önbizalmával. A szememben óriásinak tűnt, én meg kicsinek és védtelennek. Nyilvánvaló volt, hogy mennyivel erősebb nálam, bármikor eltaposhatna. Most már értem Sara félelmét, nem vagyunk készek ekkora erővel felvenni a harcot." 

A következő fejezetben Robin és üldözői nyíltan kerülgetik egymást, a félelem Sarában és Robinban egyre nagyobb lesz, hiszen már sejtik, mekkora hatalommal kell megvívniuk egy olyan csatát, amiben magukra maradtak. Nagyi régi papírjai között találnak egy apró nyomot, ami talán segíthet nekik. De az is kiderül, hogy a szenvedést nem kerülhetik el, mert az idejük nagyon kevés:

"Suliba menet Tánya felé kerültem, hiszen a barátnőm még nem tudja, mi történt éjszaka, biztosan megrémül, ha Ray nem megy érte. Amikor megismertem az ikreket és később megtudtam igazi kilétüket, meg azt, hogy mi vár rájuk, azt gondoltam, sok időnk van még. Hogy addig sok kis csatát megvívunk majd Robin lelkéért, és az elkerülhetetlen háborút megerősödve várhatja. A szívem mélyén, titkon azt reméltem, hogy nem is lesz háború soha. Arra igazán nem számítottam, hogy csak hónapokat kapunk, melyekre sötét felhők borítanak árnyékot. Ez a fekete árnyék a jövőnkre is rátelepedett. Egyikünk sem sejthette, mi lesz a vége. Rossz érzés volt egyedül sétálni, akkor is, ha tudtam, hogy Robin jelenléte nélkül nem érhet baj. Az én kínzásomnak is a szeme előtt kell történnie. Ez rettenetes gondolat, mert az jön ki belőle, hogy mindkettőnknek jobb lenne, ha nem lennénk együtt. Ugyanakkor felesleges is. Mászkálhatunk külön, tehetünk úgy, mintha nem számítana a másik, ettől még továbbra is szeretnénk egymást. És így az én fájdalmam semmivel sem okozna kisebb kárt Robinban. Gonoszhoz méltó, igazi ördögi kör bilincselt meg bennünket. A szerelmünk segíthetett és árthatott neki a legtöbbet. Mindenképpen időt kell nyernünk. Robinnak meg kell erősödnie, amihez sajnos még sok időre van szüksége."