Szemben a Gonosszal

Üdv mindenkinek!

Visszatérve a befejező kötet, a "Mennydörgés"  című harmadik rész folytatásához egy jelenetet emeltem ki a történetből, amelyben Sara és Tánya felkeresik Rayt, aki addigra már nem más, mint a gonosz megtestesülése. Azt remélik, még megtalálják benne azt a régi Rayt, akire hatni tudnak, és aki majd megkönyörül elrabolt társukon, talán így Rose visszakerülhet hozzájuk, hogy velük legyen a végső csatában. Elkeseredett és reménytelen próbálkozás volt, de úgy érezték, muszáj megpróbálniuk, ám Ray ezúttal sem kegyelmezett:

„Tudásom és hatalmam óriási, ez a szerencsétlen, véges lehetőségekkel elátkozott testem nem bírja elhordozni. Belülről égek el. Egy ideig foltozgathatom magam, de egy idő után nem lesz mit foltozni. Azért a dolgomat még elvégzem.

Valami történt, a folyosóról rohangálást és kiabálást hallottam, majd James hangját az ajtó mögül.

- Mester! Mester! – már fel is tépte az ajtót, pedig tudja, hogy az anya szobájába az engedélyem nélkül senki sem léphet be. Izzó haraggal néztem rá, de nem ment el.

- Mester! Két nő közeledik, védőknek érezzük őket, de csak ketten vannak!

Két nő a védőktől. Nem sokan vannak, akik védelem nélkül ide mernek jönni. Van tippem, kik lehetnek ennyire vakmerőek, de még magam sem hittem.

- Engedjétek elém őket! – ki mást keresnének, haza meg úgysem mennek, ma remek estém lesz!

- Igenis, mester!

- Állíts őröket az anya szobája elé, ha valaki beteszi a lábát, a pokol összes kínját rászabadítom!

- Igen, mester! – hajbókolt James megállás nélkül.

James kitartott mellettem, pedig sokszor a haragom őt találta meg először, rengeteg forradás van rajta miattam, még az arcára is rajzoltam egyszer egy tüzes karikát, amit azóta is visel. A pokol seregét nem könnyű összetartani, a félelem az egyetlen, ami visszafogja őket, de mindig akad próbálkozó. Pedig jó néhányszor végignézték már, milyen az én kezemtől meghalni. Apránként, fokról fokra belülről elégni, fuldokolni, fetrengeni a fájdalomtól. Utána rend van, aztán kezdik elölről az elégedetlenkedést. Kiértem az erdőbe, amit már megtöltöttek a sereg kíváncsi katonái, de megnyílt az út előttem. Hirtelen bukkantak fel, szinte nekem rohantak. Tánya és Sara. Sejtettem, nincs más, aki ilyen őrültségre képes. Még jól is jöhet, Robin biztos nem fog örülni, ha értesül róla, hogy milyen fantasztikus vendégeim vannak. Még a csatát is segíthetnek megnyerni nekem! Persze, közben jól elszórakozunk majd. Sara itt! Nálam! A gondolat felvillanyozott, a tűz az ereimben még nagyobb erőre kapott.

- Meghalni jöttetek? – dörögtem rájuk, hangom ereje hátrább lökte őket.

Tánya előre lépett, tehát ő az ötletgazda. Micsoda kis gonosz, még a barátnőjét is belerángatta! Ez jó!

- Nem Ray, kérni jöttünk. – a hangja szelíden, remegés nélkül csengett, szilárd nyugalmat árasztott.

- Tőlem csak egyvalamit lehet kérni! A kínhalált! – csak hogy tudják az milyen, bemutattam a legközelebbi katonámon. Sikoltozva vergődött a földön, de ők rá sem néztek, és egyáltalán nem ijedtek meg.

- Én mégis megpróbálom. – Tánya nyugalma nem változott, szájából hűvös fuvallat tört elő, Sara hozzám küldte ezt a fuvallatot, ami hullámzott körülöttem.

- Ray, még meg sem köszöntem neked, hogy akkor régen inkább elengedtél, pedig akár ki is használhattál volna. – folytatta csendesen.

- Nem tudom, miről beszélsz! De ha volt ilyen, ostoba voltam, most nem leszek. – erőlködtem, de a hullámok csak jöttek, nem tudtam megállítani őket.

- Ray, én nagyon szerettelek téged.

- Ezt a szót nem ismerem! – a tűz hangosan sírt bennem, küzdött valamivel, amit nem értettem.

- Tudom, most nem ismered. De régen ismerted. Te is szerettél!

Tánya hátranézett, Sara odalépett mellé. A hűvös hullámok tovább ostromoltak, fojtogatták a lángokat. Sara megszólalt, szavai csillogó gyöngyszemekként gurultak felém.

- Ray, amikor tiszta szívvel szerettél, akkor képes voltál az önzetlenségre. Mi is szerettünk téged, és Ella is.

- Elég volt! Ha csak ezért jöttetek, erre nem vagyok kíváncsi!  - a düh újra felhizlalta a lobogást.

- Nem, nem ezért jöttünk! – kiáltott fel Sara, de Tánya a háttérbe tolta.

- Nem, Ray. Azért jöttünk, hogy megkérjünk, Rose hadd jöjjön velünk.

Haragom hatalmasat robbant, minek néznek ezek engem? Egyáltalán kik ezek? Kérnek?! Tőlem?! Hogy merészelik ezt?

- Tőlem senki sem kérhet! Én a nagymester vagyok, és a világ ura leszek! Ha behódoltok, még élhettek pár pokoli órát, ha nem, most azonnal meghaltok! – felemeltem a kezem, hogy egy intésemre meghaljanak, de egy hang üvöltött a fejemben.

- Ray! Sara vagyok! Itt vagyok! Sara! Emlékszel?

- Csak egy nőre emlékszem, aki nem szeretett, és egy másikra, aki elhagyott! Ti senkik vagytok! Elegem van belőletek! Pusztuljatok!

Abban a pillanatban éktelen hangzavar támadt, több száz helikopter közeledett a fák fölött, haragomat rájuk irányítottam, sokat le is rántottam a levegőből, de a többi bombákat kezdett szórni ránk. Lenéztem a földre, kiszemelt áldozataim eltűntek, az erdő lángolt. Utánuk mentem volna, de eszembe jutott az anya. Otthagytam a sereget, a nőt nem hagyhattam elpusztulni, kellettek a magzatok. Iszonyatos tűz, füst és zaj volt, a bombákat szünet nélkül dobálták, az erdő helyén tűztenger keletkezett, a katonáim tömegével pusztultak el a tűzben. Robin belém rúgott, megint. De azt nem tudja, hogy a sereg nagyobbik része nem itt van. Még én is nehezen haladtam, bármerre fordultam, csak egy újabb robbanást láttam. Először meg kellett tisztítanom az utat, félredobáltam a bombákat, közben még néhány helikoptert lehúztam, és így eljutottam a földalatti lejárathoz. Odalent is sűrű füst gomolygott, az embereim köhögve futottak kifelé.”

Legközelebb már tudatni fogom a könyv pontos megjelenésének idejét, de már csak egy-két hét, és a boltokban lesz. 

Szeretettel: Darena