A "Mennydörgés" következő fejezetében elkezdődik a hajsza a kódért, azért a kódért, amelynek segítségével kikapcsolható a védők bázisának védelmi rendszere. Az ártóknak először a bázist kell elpusztítani ahhoz, hogy a védők irányítás és egység nélkül maradva meggyengüljenek, hogy végre semmi és senki ne álljon a gonosz útjába. Ha emlékeztek még, Sara nagymamája kislánykorában Európából költözött az édesapjával Ronan városába. A nyomok visszavezetnek oda, a kód talán még most is ott van elrejtve. Rose és Oliver, akiket a "Sejtelmes Fény"-ben ismertünk meg, ők erednek a kód nyomába, sarkukban egy sötét sereggel, amelynek élén a valaha volt, most már önpusztító testvér áll, aki megadta magát a gonosz mindent feledtető tüzének. A küzdelem vesztésre áll, Rose egyedül találja szemben magát a fekete sereggel és annak urával:
„Vártak, nem
mozdultak. Eluntam a farkasszemezést, ha harcolni kell, akkor kezdjük. Lendült
a kezem, óriási haragom kitörte az első sorokban álló katonák szemüvegének
lencséjét, a fény erős sugarakban hatolt be a lencse résein keresztül. Csodás
látvány volt nézni a kínlódásukat, a réseken behatoló fénysugarak csak lassan,
fájdalmasan égették el őket. A társaik megdöbbenve hallgatták a haldoklók
sikolyát, én meg kihasználtam ezt, és még néhány sor harcos üvöltött fel a
fájdalomtól. A sikert persze nem sokáig élvezhettem, gyorsan feleszméltek és
rám támadtak, bár a fájdalmat hiába küldték, az ment vissza a feladónak. Nem
ehhez voltak szokva, általában egy védőt megölni nekik nem jelentett gondot, de
én úgy látszik tele voltam meglepetésekkel.
Hát, tessék! Ilyen
az én karácsonyom! Még egy kis ajándék nektek! Ismét egy sor harcost padlóra
küldtem. Erre már tényleg dühösek lettek, puszta erővel rohantak nekem. Nem
volt lehetőségem többet támadni, csak védekeztem. Próbáltam távol tartani őket
a testemtől, jó ideig sikerült is, de egyre többen jöttek és én egyre több
sebet kaptam. Egyelőre egyik sem volt halálos, de a vágás a combomon
elgyengítette a lábamat, a karomat ért karmolás meg a kezemet. A körmeikből a
bőröm alá jutott méreg rontotta a látásomat és a koncentrációmat. Már nem
tudtam minden fájdalom hullámot visszafordítani, még gyengén, de elérték a
testemet. Szépen, fokozatosan legyőztek engem. Tudtam én, de amíg csak bírom,
teljes erőmből harcolni fogok. Az erőm viszont nagyon gyorsan fogyott, a méreg,
a vérveszteség és a fájdalom hamarosan térdre kényszerített. Védekeztem még, és
közben vártam az utolsó csapást, készültem a halálra.
- Elég! –
irtózatos ordítás hatolt át a fekete tömegen, a katonák nem kínoztak tovább,
soraik kettéváltak.
Két sárgán izzó
szempár közeledett felém, fekete köpenye örvénylett körülötte, a szemét el sem
takarta. Nem volt miért, hiszen fehér ruhám vöröslött a vértől, nem nagyon
maradt rajta tiszta felület. Nem láttam jól, csak amikor már egészen közel ért
hozzám. De a szemei messziről is pusztítóak voltak, pokoli kínokat küldtek
megfáradt testemre. Igyekeztem uralni a fájdalmat, tudni akartam, hogy ki lesz
a gyilkosom. Mert nyilván azért jön, hogy megöljön. Magának akarta a
dicsőséget. Előttem állt, a szeméből sugárzó tűz miatt alig láttam az arcát,
aztán egy pillanatra becsukta a szemét.
- Így jobb, kicsi
Rose? Így már megismersz? Emlékszel rám?
Ray volt. A
szörnyeteg Ray. Aki elárulta Robint, és elrabolta a lányokat. Azonnal rájöttem.
Meg kellene ölnöm. Az nagyon hasznos lenne. Hallotta a gondolataimat, mert
felnevetett.
- Te nem ölhetsz
meg engem.
- Mit akarsz
tőlem? Fejezd be, amit a sereged elkezdett.
- Ha! Igazán
figyelemreméltó ez a bátorság! Még nem, kicsi Rose, még nem jött el a te időd.
Ha nem az életemet
akarta, akkor mit. Mit adhatnék én neki azon kívül.
- Éppenséggel
volnának ötleteim. – éles körmeit végighúzta a mellemen, véres csík maradt a
helyén, és a ruhám is felszakadt.
- Inkább megölöm
magam. – feleltem kimondatlan vágyaira.
- Látod, ebben nem
kételkedem, ezért elhalasztjuk ezt a dolgot. Majd sort kerítünk rá, amikor már
az én oldalamon harcolsz és magadtól is akarsz engem.
- Az előbb már
mondtam, inkább a halál. – nevetése hányingert keltett bennem, iszonyatos kacaj
volt ez, nem emberi, az biztos.
- Szívesen
magammal vinnélek, egyszer meg is teszem. De most, ha ezt túléled, akkor el
kell vinned egy üzenetet Robinnak.
- Ha túlélem, ha
nem, mindegy. Robin elpusztít téged. Vagy a fiai.
Ettől elkomorult
egy kicsit, mégsem volt magában egészen biztos. Aztán újult dühvel csapott le
rám.
- Mondd meg
Robinnak, hogy a kód nálam van. Most én jövök. Ő már elvett tőlem mindent, most
én teszem vele ugyanezt. Aztán romlásba döntöm a világot és kipusztítom, szolgasorba
taszítom az embereket. Csak figyeljetek! – üvöltötte a földet is megrengetve.
Többet nem szólt
hozzám, megfordult és a seregével együtt elvonult. Magamba roskadva terültem el
a földön. Itt van hát, egy élő szörnyeteg. Aki ott lapult bennem, Robinban, a
fiaiban, talán még Markban is. Valamikor, nagyon régen, az emberiség korának
hajnalán, egyszer sikerült megrontania a védők tiszta vérvonalát. Azóta
meglapult, és ha megfelelő alanyra bukkant, akkor átvette felette a hatalmat.
Szembefordította egymással az embereket, röhögve nézte, hogyan ölik halomra
saját társaikat. Megbomlasztotta elméjüket, népirtásra buzdította őket. Ha
megunta a véres csatákat, akkor halálos járványokat küldött rájuk, és az
utcákon bomladozó hullák látványában gyönyörködött. Addig, amíg pusztító
hatalma önmagát is felőrölte. Most újra itt van, köztünk. Nem engedhetjük, hogy
hatalomhoz jusson. Muszáj megállítani.”
Ahogy ígértem, a trilógia harmadik része valóban eseménydús és izgalmas lesz, mert semmi sem az, aminek látszik. Hamarosan egy újabb kis részlettel jelentkezem.
Szeretettel: Darena
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése