A Vihar Előtt című kisregény folytatása, a Sötét Vihar kötetek előzménye

"Tylor

Nem sokat aludtam az éjjel. Már jól vagyok, szerintem teljesen rendbejöttem, tehát nem a sérüléseim okozták az álmatlanságot. Persze, az is hozzátartozik, hogy nem az vagyok, aki voltam. Nemcsak a testem sérült, kaptam egy nyilat máshova is, amit tegnap este Roger belém tört. Nagyon szeretem őt, nekem ő magamnál is fontosabb. Az éjszakát azzal töltöttem, hogy elbúcsúztam Júliától. Roger őt választotta, nem tehetek mást. Kedves, édes, gyönyörű, szenvedélyes és titokzatos, de nekem tabu. Reggelre elrendeztem ezt magamban, délelőtt meg felkészültem arra, hogy ha bejön, a viselkedésem az elhatározásomat tükrözze. Ne sugalljon semmi egyebet. Mert azt is tudtam, hogy Rogernek nehéz dolga lesz. Júliával kiválasztottuk egymást. Még ott, az erdőben. Ez ellen nem tehetünk semmit, de ha Roger szenved, mert kosarat kap, akkor én sem lehetek boldog. Erős leszek, és ellenállok a kísértésnek. Még akkor is, ha ezzel Júliának is szenvedést okozok. Mert a testvérem nála is fontosabb. Mindig én voltam az erősebb kettőnk közül, nem elsősorban fizikailag, hanem lelkileg. Őt könnyebben ki lehetett billenteni az egyensúlyából, aztán én voltam az, aki helyrerakta. A szüleink sokszor mondták nekem, hogy vigyázzak rá, mert nagyon ingatag. Semmi sem lenne borzasztóbb annál, ha pont miattam kerülne bajba. Az ő nyugalmáért az én boldogságom nem is olyan nagy ár. Ezek a gondolatok kavarogtak bennem a doki által diktált tesztek alatt is, az erőmet próbálgatta, oda sem figyelve hajtottam végre az utasításait.

Ebéd után az ágyamon üldögéltem melegítőben, és a doki ítéletére vártam, mikor nyílt az ajtó. Júlia lépett be, arcán valami bizonytalan feszültséggel, ami a szívemig hatolt. Semmi sem maradt az elhatározásból, mert a köztünk teremtődött kapocs ösztönösen működött és felülírt minden más parancsot. Leült az ágy végére, egyik kezével a haját igazgatta, szemében a magány fájdalma üzent felém, kiabált felém. Meg akartam védeni őt mindentől, ami bánthatja.

- Mi baj? – kérdeztem finoman, legyintett egyet és mosolygott.

- Baj? Velem? Hogy lenne, sosem voltam ennél nagyobb biztonságban. Baj itt csak veled van.

- Ez nem igaz, te még nem tudod, milyen az, ha én bajban vagyok.

- Miért milyen? Nekem ez is elég rémesnek tűnt.

- Ez semmiség volt, látod, már kutya bajom.

- Majd akkor hiszem, ha a doki is ezt mondja.

- Fogja, ha ráérsz, meg is várhatod. Egész délelőtt engem gyötört. Nem volt könnyű dolga, mert az izzadságtól folyton lepotyogtak rólam a gépekre kapcsolt tapaszai.

Megnevettettem, Júlia nevetése gyémántként ragyogta be a szobát és elhalványított minden mást a világból. Körbefont, megbűvölt, rabul ejtett engem.

- Gyönyörű a nevetésed. – kiszakadt belőlem, annyira megteltem elragadtatással.

- Már rég nem nevettem, ez a tiéd, mert te hoztad ki belőlem.

- Köszönöm. Repeta van? – volt, és gurgulázva hullámzott végig a testemen.

- Azért biztos volt olyan is, mikor sokat nevettél. – ezzel arra biztattam, hogy meséljen, imádtam hallani a hangját.

- Volt, persze. Kiskorunkban rengetegszer megtréfáltuk a szüleinket a nővéremmel. Korán reggel belopóztunk hozzájuk és kicseréltük a papucsukat, aztán az ágy alá bújtunk, onnan figyeltük, hogy apa hogyan próbálja csukott szemmel beleerőltetni a lábát anya papucsába.

- Észre sem vették, hogy bementetek? – csodálkoztam, én úgy tudtam, a szülők a gyerekeik legapróbb mozgására is felébrednek.

- Dehogynem, csak ezt sokkal később árulták el. Akkor a kedvünkért eljátszották, hogy mennyire meglepődtek. Aztán apa kihúzott minket az ágy alól, és a huncutságért csiklandozással fizetett.

- Egyszer én is szeretnék ilyen meglepetést kapni.

- Tényleg? Te szeretnél gyereket? – Júlia teljesen kiakadt.

- Mi olyan szörnyű ebben?

- Még kérded? Az én szüleim is meghaltak, és a tieitek is! Ilyen sorsot szánsz a gyerekednek?

- Nem, persze, hogy nem. De ha mindenki így gondolkodna, akkor egy védő sem vállalna gyereket, és a föld hamarosan az ártóké lenne.

Júlia lehiggadt, elcsendesedve válaszolt.

- Erre nem is gondoltam.

- Pedig ez ugyanolyan fontos, mint a harc. Arról is gondoskodnunk kell, hogy legyen, aki folytatja ezt a harcot. Kevesen érik meg köztünk az öregkort, de erre születtünk.

- Igazad van, csak nekünk túl hirtelen volt a váltás. Ti ebben nőttetek, hamar felkészültetek. Emma és én csak aznap este tudtuk meg, hogy kik vagyunk, amikor aztán a szüleink meghaltak.

- Nehéz az ilyesmit feldolgozni. Egyedül főleg.

- Segítenél? – kérdezte néma, sürgető könyörgéssel a szemében.

- Szeretnék, nagyon. – dadogtam óriási gombóccal a torkomban.

Nem tudom, mi történt volna, ha nem töri meg ezt a varázst a doki. Hatalmas lendülettel tárta ki az ajtót.

- Na, jelentem a beteg már nem beteg, tökéletesen egészséges!

- Szuper, kösz, doki. – hebegtem kissé rekedten.

- Szívesen, de azt nem mondom, hogy máskor is. Mostanában nem szeretnélek itt látni.

- Oké, én sem szeretek itt dekkolni. Akkor mehetek is?

- Igen, a szobafogság ezennel feloldva. De azért ne ugorj mindjárt fejest valami képtelenségbe.

- Most mondtad, hogy kutya bajom. – vitatkoztam.

- Ez igaz, csak azt szeretném, ha a koncentrációdat edzenéd pár napig. Mintha valami elvonná a figyelmedet. – jegyezte meg, majd jelentőségteljesen ránézett Júliára.

Az összetartozás biztos tudatával mosolyogtunk egymásra. Bárhogy lesz is, a bizonyosság a miénk.

- Tényleg! Roger nincs itt? – nézett körbe a doki.

- Roger? Nem, ma még nem láttam. Miért? – kérdeztem értetlenül.

- Csak mert mielőtt ide jöttem, bementem az irodába elintézni egy telefont. Kicsit hosszúra sikerült, az igaz. De láttam Rogert itt az ajtó előtt, azt gondoltam, ő is itt lesz.

- Roger itt állt az ajtóban? – Júlia teljesen megrémült.

- Igen. De miért, valami gond van?

- Nem doki, nincs semmi. Még egyszer kösz. Gyere, Júlia. – kézen fogtam és otthagytuk a megrökönyödött dokit.

Roger szobájához futottunk, mindig ugyanabban lakott, ha szigeten járt, ahogy én is. Kicsit kiváltságosok voltunk, a mi szobáinkat sosem adták oda másnak. Sokáig egy szobában laktunk, aztán egyszer Roger valami éjszakai alvászavarra hivatkozva külön költözött. Meg is kérdeztem dokit, hogy aggódnom kell-e miatta, de azt mondta, ez természetes, talán egy lány az oka. Ha egy férfinak tervei vannak egy lánnyal, az már nem akar a testvérével egy szobában lakni. El is fogadtam ezt a magyarázatot, pedig a jelek szerint akkor még semmilyen lány sem volt. Rogert nem találtuk a szobájában.

- Talán az irányításban van, délelőtt a fegyvereken dolgoztak Masonnal. – mondta Júlia.

- Nem hiszem. Egyedül itt a szigeten hagyta mindig a naplóját a szobában, mert tudta, hogy itt senki sem nyúl hozzá. De most nincs itt a napló.

Rohanó lépteket hallottunk a folyosóról, és Mason harsogó hangját.

- Tylor! Tylor! Roger elment! Már oda is ért a csapathoz, jelentették az érkezését!

- Jó, legalább tudjuk, hogy hol van. Utánamegyek. – jelentettem ki, és azzal a lendülettel kifordultam az ajtón, egyenesen Masonba ütköztem.

- Nem jó ötlet. Javítsatok ki, ha tévedek, de ha jól sejtem, távozásának oka nem más, mint Júlia.

Addigra Emma is odaért, mindannyian várakozással néztük Júliát.

- Igazad lehet. Roger ma próbálkozott nálam, de én nem.., én nem… - a könnyek belefojtották a szót, magamhoz ölelve csitítottam.

- Ne sírj, nem a te hibád, nem hazudhattál neki.

- Egyetértek. Egyébként is, Roger rajongása szinte félelmetes volt. – mondta Emma, Mason csodálkozva kérdezett vissza.

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy, hogy állandóan őt bámulta, szinte felszippantotta a szemével, leste Júlia minden mozdulatát. Te persze észre sem vetted. – legyintett a barátnője felé.

- Nem, én tényleg nem vettem észre, ma délben jöttem rá, hogy mit érez. – szipogta a lány.

- Nem hát! A te fejedben másvalaki járt!

- Mason! – rivallt rá a kis tapintatlanra Emma.

- Jól van, na, csak kimondtam, ami nyilvánvaló. Ők ketten egy pár, mondjon bárki bármit.

- Mi nem lehetünk egy pár! Így nem! – próbáltam letorkollni, közben iszonyúan bántott, hogy Júlia mennyire elsápadt.

- Tylor, ha akarod, ha nem, ha engeded, ha nem, ez tény és kész. Nem tudtok ellene semmit sem tenni, és nem szabadultok soha. Én a helyetekben tisztáznám ezt Rogerrel, de nem most. Megérdemel egy kis időt. – mondta meglepően bölcsen Mason.

- Igaza van, adjunk időt neki, és magunknak is. – Júlia hangja megdobogtatta a szívem, visszhangzott bennem, és teljesen összezavart.

- Gondolkodnom kell, majd jövök.

- Tylor! – hallottam, hogy utánam kiáltott, de szükségem volt egy kis levegőre.

Nem tudom hányszor futottam körbe a szigetet, csak rohantam céltalanul. Menekültem valami elől, pedig tudtam, hogy hiába. Mason igazat szólt, nem szabadulok soha és Júlia sem. Nem a lány miatt menekültem, a sorsom ellen lázadtam. Az ellen, hogy akkor mától vége a gondtalanságnak, hogy soha többé nem tudok egy jót nevetni, hogy az egész életem így telik majd, boldogtalanul. Egy érzés miatt, amit nem kerestem, csak szembejött velem és csapdába ejtett. Közben megint eleredt az eső, az egész napos csapadéktól felázott talaj csúszott, minden harmadik lépésnél a sárban landoltam. Nem zavart, harcoltam a sárral, mintha igazi ellenfél lenne, újra és újra felálltam, futottam tovább. Ez a harc nemcsak a földről segített felállni, a lelkemet is talpra állította. Ha ez az én sorsom, akkor ezt kell élnem, és ha választanom kell Júlia és Roger között, akkor a testvéremet választom. Adok pár napot magunknak, meg kell értetnem Júliával a döntésemet, de aztán elmegyek. Megkeresem Rogert és soha többé nem mozdulok mellőle. Minden nehézséget együtt cipeltünk eddig is, ezzel sem lesz másként. Júlia sokkal erősebb, mint Roger. Hamar kiheveri és harcol tovább azzal az őserővel, ami lobog benne. Ki tudja, talán egyszer találkozunk még. Sokkal könnyebb szívvel futottam tovább, de már kicsivel a föld felett. Az eső lemosta rólam a sarat, elsírta helyettem egy szerelem gyászkönnyeit és közben ronggyá áztatott engem. De már tudtam, hogy mi a helyes, megerősödve kanyarodtam vissza a szállásunk felé."