Ray szenvedése

Üdv!

Találó, ideillő kép egy filmből. A Sötét Vihar/Mennydörgés második fejezete Rayről szól. Csak az tudja, aki átélte, aki érezte azt, amit ő. Csak az tudja, hogy a magány, a csalódottság, az irigység, az elkeseredettség,  az örjítő féltékenység mekkora pusztítást tud okozni egy jónak született lélekben. Hogy milyen az, amikor nincs kiút, mert jó megoldás nem létezik. Tudni, hogy nem jut más, csak a szenvedés. Ray összeomlik, ereje elhagyja, képtelen küzdeni az érzései ellen, az ár magával sodorja a sötétségbe:

"A támadás után többször is jártam náluk, megbocsátották, hogy megpróbáltam Sarát rávenni Robin elhagyására, még a nagyi temetésén is ott voltam, de közben nagyon szenvedtem. Nem a temetés miatt, nagyit sosem szerettem igazán, mindig gyanakodva méregetett. Átlátott rajtam, tudta, hogy nem tudom megfékezni a bennem növekvő sötétséget. Annyira igyekeztem, komolyan akartam, hogy ne érezzem az irigységet, a dühöt, a féltékenységet és a bosszúvágyat. De nem bírtam velük. Mert láttam Robint és Sarát együtt, átéreztem a szerelmüket, láttam Sara hatalmas pocakját, amit a fájdalom ellenére boldogan viselt, láttam Robin szemében az imádatot, láttam a babákat, az esküvőt és még Tánya örömét is. Megannyi tőrdöfés ingatag lábakon álló akaratomba, ami minden egyes alkalommal egyre gyengébb és kisebb lett.

Az esküvő volt a legrosszabb. Bámulni befelé, egyedül. Érezni mások boldogságát és a saját magányomat. Csinálni akartam valamit, hogy ne legyen nekik ennyire jó. Lestem a babákat, hátha a nagy vigadalomban egy pillanatra egyedül maradnak és megléphetek velük. Nem akartam bántani őket, csak azt szerettem volna, hogy velem legyenek, hogy én vigyázhassak rájuk, hogy nekem is jusson valami kis öröm. Végül is, akár az én fiaim is lehettek volna. Gyáva voltam. Pedig hajnalban Ella pár percre elaludt mellettük. Nem tudtam kihasználni az alkalmat, mert attól tartottam, hogy valaki közülük rám támad közben és megöl.

A haláltól nem féltem, de attól igen, hogy a lelkem Robinnal maradjon. Az rosszabb, mint élni és tudni, hogy valahol a világban ők boldogok. Az a valódi pokol. Mert pokol igenis létezik, aki átélte a viszonzatlan szerelmet, az sejti, mire gondolok. De minden nap érezni, amit a testvérem érez Sara mellett, az mindennél rosszabb. Ha nem féltem volna ettől a pokoltól, már rég nem élnék. Még a halálban sem lenne nyugalmam, még az sem adatott meg nekem, hogy meghalhassak. Élnem kell, és várni, hogy Robin halljon meg előbb. Reménytelen, tudom.

Az esküvő után néha még meglestem őket, de csak ritkán, mert Robin mindig tudta, hogy a közelben voltam. Egyszer egy bevetésre is velük mentem, a hátsó sorban én is harcoltam Robin oldalán. Tudott róla, örült neki, de nem vártam meg, hogy megköszönje, leléptem előle. Azt hittem, jó lesz vele együtt harcolni. De csak tovább gyötörtem magam. Robint mindenki imádta, felnéztek rá, igazi vezér volt, aki legyőzhetetlen. Mardosó dühöm iszonyatos haragot szabadított az ártókra, legalább hasznomat vették abban a bevetésben. De soha többé nem harcoltam velük."

További szép nyarat mindenkinek! Szeretettel: Darena