A Vihar előtt című kisregény folytatása

Tylor (folyt):

"Júlia a bejáratnál várt, nem érdekelte az eső, gyönyörű haja ázottan tapadt a fejére, az arcán csorgó vízbe belekeveredtek a könnyei, csak a két óceán kék szempár ragyogott bele a délutáni szürkeségbe.

- Azt hittem, te is elmentél. – suttogta, karjait a nyakam köré fonta.

Magamhoz szorítottam, azonnal megrohant a bizonyosság érzése, de már képes voltam a szívem helyett az eszemre hallgatni. Beszívtam az illatát, hogy legalább ennyi velem legyen belőle.

- Nem mentem el, még nem. De hamarosan mennem kell.

- Tudom, meg kell keresned őt, én is ezt szeretném.

- Csodálatos lány vagy. – sóhajtottam bele a nyakába, felemelte a fejét és a szemembe nézett.

- Te is csodálatos vagy. Tudom, hogy milyen harc dúl most benned, bárhogy döntesz, elfogadom, de add nekem ezt a pár napot, kérlek.

- Attól félek, ha neked adom, még nagyobb fájdalmat okozok majd, mikor elmegyek.

- A fájdalmat megszoktam, az táplálja bennem a tüzet. Tényleg nehéz lesz, de az emlékek velem maradnak. Adj nekem emlékeket, nagyon kérlek.

Erre nem bírtam nemet mondani. A testünk mágnesként tapadt össze, az arca örökre beleégett a szívembe, a szemeit mindig látni fogom majd, olyan élesen merültek bele az enyémbe. Kezembe fogtam az arcát, a sápadtágból szinte kikiabáltak és hívtak, vonzottak engem az ajkai. Magammal kell vinnem, nemcsak az illatát, az ízét is akartam. Lassan közelítettem, végig tombolt bennem a józanész, azt üvöltötte, ne tegyem, mert rosszabb lesz. De nekem is kellettek azok az emlékek, és bármit megadtam volna neki, bármit abban a pillanatban. Még a hideg eső sem tudta lehűteni a forróságot, ami ott égett az ajkunkon, mikor összeért. Megcsókoltam, fényes szikrák pattogtak körülöttünk a levegőben, az íz, a szájának íze semmihez sem volt hasonlítható, soha ilyen édeset nem éreztem. Mikor elengedtem, Júlia szemei egész másképp csillogtak, az arcára pír költözött.

- Köszönöm. – mondta szinte hangtalanul.

- Szeretlek, Júlia.

- Szeretlek, Tylor.

- Egyszer talán elfelejtesz majd, és boldog leszel.

- Te el tudnál felejteni? – kérdezte mosolyogva.

- Nem, nem tudnálak.

- Hát én sem. De már boldog vagyok.

- Nem sok, amit adhatok neked.

- Beérem a legapróbb morzsával is, csak legyen valami.

- Neked morzsa, én meg úgy érzem, csak tovább növelem benned a fájdalmat. Nem akarlak bántani.

- Hát, az ilyen bántást el bírnám viselni. Még a fájdalom is jobb az ürességnél.

Álltunk összeölelkezve az esőben, és néztük egymást. Ez lesz életem legmegrázóbb és legszebb pillanata. Minden percben velem lesz majd, minden esőcsepp erről mesél, minden felhő erre emlékeztet. Másodszor Júlia csókolt meg, aztán megfordult és bement. Én meg csak csodáltam az erejét. Ha nem megy el, akár reggelig álltam volna vele az esőben. Idétlenül vigyorogva saját gyengeségemen én is elindultam a szobám felé, de csak pár lépést tettem, mert a fájdalom késként hasított belém. Nem! Képtelen vagyok így elengedni! Nem megy! Ha csak egyszer, csak egyetlen egyszer az enyém lesz, ha csak egyszer szerethetem, az nekem elég. Mint egy alvajáró, követtem őt a szobájába. Számított rám, mert nyitva hagyta az ajtót. Ott állt a sötétben, kis tócsa csillogott a padlón a lába mellett, nedves ruhája teljesen a testére tapadt, kirajzolva tökéletes és őrjítő vonalait. Semmi mást nem láttam, csak ezt a körvonalat, semmi mást nem éreztem, csak az ő illatát. Egyszerre léptünk egymás felé, a pillanat, mikor a testünk összeért, kitörölt minden mást a fejemből. Soha, semmi mást nem akartam ennyire, mint Júliát, és amit adott nekem, amit azokban a bódult percekben átéltünk, az olyasmi, amiért érdemes élni, amire érdemes várni, ami egyszerre fáj és boldogít. Csak a perc ne jött volna el, amikor visszatért közénk a világ és szétválasztott minket. Roger neve éles kardként zúzta szét ezt a csodát, Júlia némán nézte, ahogy felöltözöm és otthagyom őt, egyedül a szobában. Némán, mert ő is azt érezte, amit én. Azt, hogy többet kaptunk egymásból, mint amit reméltünk, de ezzel vége. Együtt tölthetünk pár napot, bár ez most olyan kevésnek tűnt. Olyan nagyon kevésnek. Hátra sem nézve kirohantam a folyosóra, nehogy Júlia látványa még tovább gyengítsen és marasztaljon. Próbáltam Rogerre koncentrálni, de nem sikerült, mert valaki futott utánam. Hevesen dobogó szívvel reméltem, hogy Júlia az, de csak Mason bukkant fel a hátam mögött.

- Na végre, egész eddig téged kerestelek!

Hátrafordultam, a barátunk hasonló állapotban volt, mint én, kisebb tócsa alakult ki körülöttünk a kövön.

- Bocs, már egy ideje itt vagyok, nem tudtam, hogy keresel.

- Nem gond, haver. Csak féltettelek. Mi lesz most?

- Semmi sem lesz, Mason. Semmi. – mondtam keserűen.

- Úgy érted, te és Júlia….

- Úgy. Semmi sem lesz, a történet el sem kezdődött, de már vége is lett.

- Ne mondj le róla ilyen könnyen. Talán Roger megérti majd.

- Talán, de nem kérek tőle ilyet. Ha nem mondja, én sosem kérem.

Mason átölelt.

- Nagyon sajnálom, fantasztikus pár lehetnétek.

- Tudom, és kösz.

- Azért maradsz még?

- Egy napot biztosan, megígértem Júliának, aztán megyek Rogerhez.

- Én a lányokkal maradok, és vigyázok rá.

- Az jó lesz, legalább néha hallhatok róla.

Mason bólintott, aztán búcsút intett. A szobámban megszabadultam vizes gönceimtől, és a forró víz alatt próbáltam a keserűségtől is megszabadulni, de nem ment. Júlia édes íze mellett ez az íz is örök társam lesz. Kimerülve zuhantam ágyba, az első betegszobán kívül töltött napom igazán mozgalmasra sikeredett, el is aludtam gyorsan, de verejtékezve és nagyon nyugtalanul hánykolódtam.

Sárga színű tűz lobogott körülöttem, égetett, de ez kellemes volt nekem. Mert a tűz az enyém volt, tudtam irányítani, ha akartam, megnyílt előttem, arra hajolt, amerre a kezem mozdult. Belőlem fakadt, de nem láttam túl rajta, csak a tűz volt és én. Aztán a tűz egyre nagyobb lett, már nem tudtam kezelni, uralkodott felettem, egyre szorosabban körbezárt és nem eresztett. A lángjai néha belém martak, belém haraptak, a forróság már fojtogatott.

Álom volt, a végét nem tudom, mert sürgető kopogás, dörömbölés ébresztett fel belőle, az ajtó mögül Paul kiabált nekem.

- Tylor! Tylor! Ébredj! Kellj fel, hallod?

- Ébren vagyok, gyere be! – kiabáltam vissza mozdulatlanul, mert még bénult voltam az álmomtól.

Paul cseppet sem kíméletesen berontott, biztos így akarta bebiztosítani, hogy felébredjek. Sikerült.

- Mi olyan fontos? – kérdeztem már garantáltan ébren.

- Roger, Roger a fontos.

- Mi történt? – azonnal kiugrottam az ágyból, és kezdtem felöltözni, a válasz nélkül is sejtettem, hogy az alvásnak vége.

- Roger egy csatában eszeveszetten tombolt, egy védőt is megölt, aztán felkapta az árnyékgyermeket, akiért mentek, és megszökött vele! – hadarta Paul, én meg ledöbbenve hallgattam.

- Mi? Hogy Roger? Megölt egy védőt?

- Igen, Tylor. Attól félünk, hogy átváltozásban van. Meg kell keresned és idehoznod, hogy segíthessünk.

- Megyek. Megkeresem.

- Küldök utánad egy csapatot is.

- Nem, ne küldj! Megölheti őket. Engem nem fog, egyedül megyek.

- Igazad van, de vigyázz magadra.

- Persze, majd jelentkezem.

- Küldöm az irányt! – kiabálta utánam Paul, már felöltözve, hátizsákkal a vállamon rohantam kifelé. Először úgy gondoltam, nem kell a helikopter, de aztán rájöttem, hogy szükség lesz az erőmre, ezért átvitettem magam a partra. Ennyit a Júliának szánt emlék-napokról, csak az lehet az övé, amit tegnap este kapott. Kettészakadtam. Az egyik felem Júliánál maradt, a másik Rogerért aggódott. Nem változhat át, azt nem hagyhatom, megígértem a szüleinknek, hogy vigyázok rá. Persze nem csak az ígéret miatt, ez iszonyú lenne, ilyen nem történhet. Még a halálnál is rosszabb. Remélem, időben érkezem. Nem bírtam kivárni, hogy a gép földet érjen, már a levegőben kiugrottam és rohantam. Közben az irányt is megkaptam, vagyis csak a helyet, ahonnan Roger eltűnt, onnan nekem kell megtalálnom.

Futás közben folyamatosan pásztáztam a végtelen teret körülöttem, kerestem őt, a testvéremet. Az aggódás iszonyú félelemre váltott, szívemben a fájdalom egyre nagyobb lett, mert sehol sem találtam. Eddig bárhol és bármikor, ha rágondoltam, azonnal felbukkant bennem, és pontosan tudtam, hogy merre vezet az út hozzá. Most nem. Mintha nem is létezne, mintha eltűnt volna ebből a világból, vagy az én világomból. Kétségbeesve futottam valahová, kergettem valamit, de éreztem, hogy ez a valami nincs többé. A szál köztünk elszakadt, Roger már nem az én testvérem. Az a legszörnyűbb, hogy annak, ami vele történik, én is részese vagyok. Mikor találkoztam a csoportjukkal, nem Rogerre figyeltem, hanem Júliára. Ha nem így teszek, talán megérezhettem volna Roger vonzalmát, és én is másképp reagálok a lány közelségére. Esélyt sem kellett volna adnom annak, hogy a szikra kigyulladjon köztünk. Önmarcangolás közben ordított bennem az önvédelem is. Lehet az ilyesminek parancsolni? Tehetek én róla, hogy Júlia engem szeret? Nem, talán nem. De ha most Rogert elveszítem, akkor örökre boldogtalanok leszünk mind a hárman. Meg egy kicsit akkor is, ha megtalálom. Mert Júlia magányos marad, a szerelem, mint olyan számunkra megszűnik létezni, de megmaradhat a testvérem. Ehhez időben meg kell találnom és valahogy magammal vinnem a szigetre. Az erdő lombos fáit már felváltották a tűlevelű fenyők, a levegő hűvös lett és hófoltok voltak a fák alatt. Már rég elhagytam a helyet, ahonnan Roger eltűnt, de csak rohantam tovább még mindig vakon. Nem tudom meddig tart, de nem állhatok meg, amíg valami kis nyomra nem bukkanok. Hajtott, űzött előre a fájdalom a lelkemben. Nem törődtem az iránnyal, ha egyszer nem érzek semmit, mindegy, merre rohanok. Úgysem nyugszom, amíg a világ minden szegletét át nem kutattam utána."

A Vihar Előtt című kisregény folytatása, a Sötét Vihar kötetek előzménye

"Tylor

Nem sokat aludtam az éjjel. Már jól vagyok, szerintem teljesen rendbejöttem, tehát nem a sérüléseim okozták az álmatlanságot. Persze, az is hozzátartozik, hogy nem az vagyok, aki voltam. Nemcsak a testem sérült, kaptam egy nyilat máshova is, amit tegnap este Roger belém tört. Nagyon szeretem őt, nekem ő magamnál is fontosabb. Az éjszakát azzal töltöttem, hogy elbúcsúztam Júliától. Roger őt választotta, nem tehetek mást. Kedves, édes, gyönyörű, szenvedélyes és titokzatos, de nekem tabu. Reggelre elrendeztem ezt magamban, délelőtt meg felkészültem arra, hogy ha bejön, a viselkedésem az elhatározásomat tükrözze. Ne sugalljon semmi egyebet. Mert azt is tudtam, hogy Rogernek nehéz dolga lesz. Júliával kiválasztottuk egymást. Még ott, az erdőben. Ez ellen nem tehetünk semmit, de ha Roger szenved, mert kosarat kap, akkor én sem lehetek boldog. Erős leszek, és ellenállok a kísértésnek. Még akkor is, ha ezzel Júliának is szenvedést okozok. Mert a testvérem nála is fontosabb. Mindig én voltam az erősebb kettőnk közül, nem elsősorban fizikailag, hanem lelkileg. Őt könnyebben ki lehetett billenteni az egyensúlyából, aztán én voltam az, aki helyrerakta. A szüleink sokszor mondták nekem, hogy vigyázzak rá, mert nagyon ingatag. Semmi sem lenne borzasztóbb annál, ha pont miattam kerülne bajba. Az ő nyugalmáért az én boldogságom nem is olyan nagy ár. Ezek a gondolatok kavarogtak bennem a doki által diktált tesztek alatt is, az erőmet próbálgatta, oda sem figyelve hajtottam végre az utasításait.

Ebéd után az ágyamon üldögéltem melegítőben, és a doki ítéletére vártam, mikor nyílt az ajtó. Júlia lépett be, arcán valami bizonytalan feszültséggel, ami a szívemig hatolt. Semmi sem maradt az elhatározásból, mert a köztünk teremtődött kapocs ösztönösen működött és felülírt minden más parancsot. Leült az ágy végére, egyik kezével a haját igazgatta, szemében a magány fájdalma üzent felém, kiabált felém. Meg akartam védeni őt mindentől, ami bánthatja.

- Mi baj? – kérdeztem finoman, legyintett egyet és mosolygott.

- Baj? Velem? Hogy lenne, sosem voltam ennél nagyobb biztonságban. Baj itt csak veled van.

- Ez nem igaz, te még nem tudod, milyen az, ha én bajban vagyok.

- Miért milyen? Nekem ez is elég rémesnek tűnt.

- Ez semmiség volt, látod, már kutya bajom.

- Majd akkor hiszem, ha a doki is ezt mondja.

- Fogja, ha ráérsz, meg is várhatod. Egész délelőtt engem gyötört. Nem volt könnyű dolga, mert az izzadságtól folyton lepotyogtak rólam a gépekre kapcsolt tapaszai.

Megnevettettem, Júlia nevetése gyémántként ragyogta be a szobát és elhalványított minden mást a világból. Körbefont, megbűvölt, rabul ejtett engem.

- Gyönyörű a nevetésed. – kiszakadt belőlem, annyira megteltem elragadtatással.

- Már rég nem nevettem, ez a tiéd, mert te hoztad ki belőlem.

- Köszönöm. Repeta van? – volt, és gurgulázva hullámzott végig a testemen.

- Azért biztos volt olyan is, mikor sokat nevettél. – ezzel arra biztattam, hogy meséljen, imádtam hallani a hangját.

- Volt, persze. Kiskorunkban rengetegszer megtréfáltuk a szüleinket a nővéremmel. Korán reggel belopóztunk hozzájuk és kicseréltük a papucsukat, aztán az ágy alá bújtunk, onnan figyeltük, hogy apa hogyan próbálja csukott szemmel beleerőltetni a lábát anya papucsába.

- Észre sem vették, hogy bementetek? – csodálkoztam, én úgy tudtam, a szülők a gyerekeik legapróbb mozgására is felébrednek.

- Dehogynem, csak ezt sokkal később árulták el. Akkor a kedvünkért eljátszották, hogy mennyire meglepődtek. Aztán apa kihúzott minket az ágy alól, és a huncutságért csiklandozással fizetett.

- Egyszer én is szeretnék ilyen meglepetést kapni.

- Tényleg? Te szeretnél gyereket? – Júlia teljesen kiakadt.

- Mi olyan szörnyű ebben?

- Még kérded? Az én szüleim is meghaltak, és a tieitek is! Ilyen sorsot szánsz a gyerekednek?

- Nem, persze, hogy nem. De ha mindenki így gondolkodna, akkor egy védő sem vállalna gyereket, és a föld hamarosan az ártóké lenne.

Júlia lehiggadt, elcsendesedve válaszolt.

- Erre nem is gondoltam.

- Pedig ez ugyanolyan fontos, mint a harc. Arról is gondoskodnunk kell, hogy legyen, aki folytatja ezt a harcot. Kevesen érik meg köztünk az öregkort, de erre születtünk.

- Igazad van, csak nekünk túl hirtelen volt a váltás. Ti ebben nőttetek, hamar felkészültetek. Emma és én csak aznap este tudtuk meg, hogy kik vagyunk, amikor aztán a szüleink meghaltak.

- Nehéz az ilyesmit feldolgozni. Egyedül főleg.

- Segítenél? – kérdezte néma, sürgető könyörgéssel a szemében.

- Szeretnék, nagyon. – dadogtam óriási gombóccal a torkomban.

Nem tudom, mi történt volna, ha nem töri meg ezt a varázst a doki. Hatalmas lendülettel tárta ki az ajtót.

- Na, jelentem a beteg már nem beteg, tökéletesen egészséges!

- Szuper, kösz, doki. – hebegtem kissé rekedten.

- Szívesen, de azt nem mondom, hogy máskor is. Mostanában nem szeretnélek itt látni.

- Oké, én sem szeretek itt dekkolni. Akkor mehetek is?

- Igen, a szobafogság ezennel feloldva. De azért ne ugorj mindjárt fejest valami képtelenségbe.

- Most mondtad, hogy kutya bajom. – vitatkoztam.

- Ez igaz, csak azt szeretném, ha a koncentrációdat edzenéd pár napig. Mintha valami elvonná a figyelmedet. – jegyezte meg, majd jelentőségteljesen ránézett Júliára.

Az összetartozás biztos tudatával mosolyogtunk egymásra. Bárhogy lesz is, a bizonyosság a miénk.

- Tényleg! Roger nincs itt? – nézett körbe a doki.

- Roger? Nem, ma még nem láttam. Miért? – kérdeztem értetlenül.

- Csak mert mielőtt ide jöttem, bementem az irodába elintézni egy telefont. Kicsit hosszúra sikerült, az igaz. De láttam Rogert itt az ajtó előtt, azt gondoltam, ő is itt lesz.

- Roger itt állt az ajtóban? – Júlia teljesen megrémült.

- Igen. De miért, valami gond van?

- Nem doki, nincs semmi. Még egyszer kösz. Gyere, Júlia. – kézen fogtam és otthagytuk a megrökönyödött dokit.

Roger szobájához futottunk, mindig ugyanabban lakott, ha szigeten járt, ahogy én is. Kicsit kiváltságosok voltunk, a mi szobáinkat sosem adták oda másnak. Sokáig egy szobában laktunk, aztán egyszer Roger valami éjszakai alvászavarra hivatkozva külön költözött. Meg is kérdeztem dokit, hogy aggódnom kell-e miatta, de azt mondta, ez természetes, talán egy lány az oka. Ha egy férfinak tervei vannak egy lánnyal, az már nem akar a testvérével egy szobában lakni. El is fogadtam ezt a magyarázatot, pedig a jelek szerint akkor még semmilyen lány sem volt. Rogert nem találtuk a szobájában.

- Talán az irányításban van, délelőtt a fegyvereken dolgoztak Masonnal. – mondta Júlia.

- Nem hiszem. Egyedül itt a szigeten hagyta mindig a naplóját a szobában, mert tudta, hogy itt senki sem nyúl hozzá. De most nincs itt a napló.

Rohanó lépteket hallottunk a folyosóról, és Mason harsogó hangját.

- Tylor! Tylor! Roger elment! Már oda is ért a csapathoz, jelentették az érkezését!

- Jó, legalább tudjuk, hogy hol van. Utánamegyek. – jelentettem ki, és azzal a lendülettel kifordultam az ajtón, egyenesen Masonba ütköztem.

- Nem jó ötlet. Javítsatok ki, ha tévedek, de ha jól sejtem, távozásának oka nem más, mint Júlia.

Addigra Emma is odaért, mindannyian várakozással néztük Júliát.

- Igazad lehet. Roger ma próbálkozott nálam, de én nem.., én nem… - a könnyek belefojtották a szót, magamhoz ölelve csitítottam.

- Ne sírj, nem a te hibád, nem hazudhattál neki.

- Egyetértek. Egyébként is, Roger rajongása szinte félelmetes volt. – mondta Emma, Mason csodálkozva kérdezett vissza.

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy, hogy állandóan őt bámulta, szinte felszippantotta a szemével, leste Júlia minden mozdulatát. Te persze észre sem vetted. – legyintett a barátnője felé.

- Nem, én tényleg nem vettem észre, ma délben jöttem rá, hogy mit érez. – szipogta a lány.

- Nem hát! A te fejedben másvalaki járt!

- Mason! – rivallt rá a kis tapintatlanra Emma.

- Jól van, na, csak kimondtam, ami nyilvánvaló. Ők ketten egy pár, mondjon bárki bármit.

- Mi nem lehetünk egy pár! Így nem! – próbáltam letorkollni, közben iszonyúan bántott, hogy Júlia mennyire elsápadt.

- Tylor, ha akarod, ha nem, ha engeded, ha nem, ez tény és kész. Nem tudtok ellene semmit sem tenni, és nem szabadultok soha. Én a helyetekben tisztáznám ezt Rogerrel, de nem most. Megérdemel egy kis időt. – mondta meglepően bölcsen Mason.

- Igaza van, adjunk időt neki, és magunknak is. – Júlia hangja megdobogtatta a szívem, visszhangzott bennem, és teljesen összezavart.

- Gondolkodnom kell, majd jövök.

- Tylor! – hallottam, hogy utánam kiáltott, de szükségem volt egy kis levegőre.

Nem tudom hányszor futottam körbe a szigetet, csak rohantam céltalanul. Menekültem valami elől, pedig tudtam, hogy hiába. Mason igazat szólt, nem szabadulok soha és Júlia sem. Nem a lány miatt menekültem, a sorsom ellen lázadtam. Az ellen, hogy akkor mától vége a gondtalanságnak, hogy soha többé nem tudok egy jót nevetni, hogy az egész életem így telik majd, boldogtalanul. Egy érzés miatt, amit nem kerestem, csak szembejött velem és csapdába ejtett. Közben megint eleredt az eső, az egész napos csapadéktól felázott talaj csúszott, minden harmadik lépésnél a sárban landoltam. Nem zavart, harcoltam a sárral, mintha igazi ellenfél lenne, újra és újra felálltam, futottam tovább. Ez a harc nemcsak a földről segített felállni, a lelkemet is talpra állította. Ha ez az én sorsom, akkor ezt kell élnem, és ha választanom kell Júlia és Roger között, akkor a testvéremet választom. Adok pár napot magunknak, meg kell értetnem Júliával a döntésemet, de aztán elmegyek. Megkeresem Rogert és soha többé nem mozdulok mellőle. Minden nehézséget együtt cipeltünk eddig is, ezzel sem lesz másként. Júlia sokkal erősebb, mint Roger. Hamar kiheveri és harcol tovább azzal az őserővel, ami lobog benne. Ki tudja, talán egyszer találkozunk még. Sokkal könnyebb szívvel futottam tovább, de már kicsivel a föld felett. Az eső lemosta rólam a sarat, elsírta helyettem egy szerelem gyászkönnyeit és közben ronggyá áztatott engem. De már tudtam, hogy mi a helyes, megerősödve kanyarodtam vissza a szállásunk felé."

Vihar előtt: Roger naplója

Folytatás...

"Nem tévedtem nagyot, mikor tegnap azt gondoltam, ma kezdődik az én időm. Legalábbis az időpontot tekintve nem, de minden másban igen. Már a reggel rosszul indult. Arra ébredtem, hogy sötét van és eső mossa az ablakot, alaposan eláztatva ezzel minden aznapi reménységemet. Aztán a reggelinél Júlia nem volt sehol. Emma halkan jegyezte meg, hogy előbb benézett Tylorhoz. Délelőtt nem is láttam, Masonnal a fegyvereken dolgoztunk, és egész jól megterveztük az alapokat, de még rengeteg nyitott kérdés maradt. Nem igazán tudtam koncentrálni, nem ment a munka, Mason délben közölte is velem, hogy használhatatlan vagyok. Csak azt figyeltem egész idő alatt, hogy esik-e még. De az idő nem kegyelmezett nekem, vagy inkább kegyelmes volt, és megmentett egy nagy megaláztatástól, önmagam lejáratásától. Pedig olyan szépen elterveztem, hogy lassan sétálunk majd a napfényben a fák között, minden fáról mesélek neki, ő mosolyog, és csillogó szemmel figyel. Hát a fák nem napfényben, hanem esővízben fürödtek, a földet mindenütt buborékos víztócsák borították, a sötét, nehézsúlyú felhők a szívembe is beköltöztek. Mert én is éreztem valami nehezet, valami mást, valami keserűt. Ma délelőtt az esőcseppek megsúgták nekem, hogy amit Júlia iránt érzek, az örök, végleges, visszavonhatatlan. Ez az érzés soha többé nem ereszt, megbéklyóz és vagy eltapos, vagy felemel. Délre elhatároztam, hogy eső ide vagy oda, ma akkor is meg kell tudnom, hogy melyik lesz az én utam.

Ebédnél végre találkoztunk a lányokkal, Mason tapintatosan elvitte Emmát, állítólag valami nagyon fontosat akart neki megmutatni. Ketten maradtunk. Júlia elgondolkodva eszegetett, apró kockákra vágta a húst, és lassan csipegette a kis falatokat.

- Min töröd a fejed? – láttam, ahogy hangom felriasztja és visszatér a gondolataiból közénk.

- Nem érdekes. – megrázta a fejét, egy kicsit zavarban volt.

- De nekem az, szívesen meghallgatnám. – letettem a villát, és a szemébe néztem.

- Kedves tőled, de ez nem olyasmi, amit megbeszélhetnék veled.

- Talán egyszer az lesz. Egyszer szeretnék az lenni, akivel bármit megbeszélhetsz. – azt hiszem, itt kezdett rájönni, hogy mit szeretnék kifejezni a szavaimmal.

Ő is befejezte az evést, a kezét az asztalra tette, szemében érthetetlen zavarral nézett rám.

- Roger, én…

- Ne, várj, még ne mondj semmit. Nagyon sajnálom, hogy elmaradt ma a túra, annyira vártam, mert tegnap olyan jó volt veled, és viszonozni akartam. Azt remélem, te is jól érezted magad.

- Jól, én is jól. Nagyon figyelmes vagy és nagyszerű mesélő, minden szavad zenél.

Kerestem, olyan nagyon kerestem a szemében egy aprócska jelet, egy kicsike bátorítást, de csak a zavart láttam, ami az arcára is kiült.

- Akkor nem bánod, ha eláll az eső, én újra elhívlak? Bepótolhatjuk, ami ma elmaradt? – lassan a kezéhez csúsztattam a kezem és megérintettem az ujjait. Megrezdült, mintha villám csípte volna meg.

- Nem is tudom. – elkapta a kezét, és hirtelen így folytatta – Elhívhatnánk Emmáékat is, és Tylort, ha már jobban lesz.

- Nem egészen így gondoltam, én csak veled szerettem volna menni. – kimondtam hát, ebből már értenie kell az érzéseimet.

Muszáj volt, a lehetőség egyre jobban távolodott tőlem, azt hiszem ez is már az utolsó utáni pillanat volt. Értette, nagyon is. Sokáig nézte a fejem mellett az ablakot, valószínűleg a szavakat kereste ahhoz, ami az arcán már nagyon jól kirajzolódott.

- Te nem akarod, igaz? Nem akarsz velem kettesben lenni. – suttogtam elfojtott torokkal.

Júlia a szemembe nézett végre, tekintete fájdalmat és szánalmat tükrözött, hangja megbocsátásért könyörgött, de őszintén szólt.

- Nem. – csak ennyit mondott, ezzel az egy szóval jelölte ki az utamat, ezzel az egy szóval taposta el a lelkemet, és lökött rá a szenvedés útjára.

- Ne haragudj. – sóhajtotta még felém, aztán felállt és elment.

Otthagyott, a szó összes értelmében. Én nem kellettem neki. Nem én kellettem neki. Ugyanazok a szavak, de mindegyik mondat más fájdalmat hordoz magában. Az elsőben csak elhagyott, a másodikban mást választott. Az étkező lassan kiürült körülöttem, a tányért is elvették előlem, de én csak ültem, és néztem a lecsorgó esővizet az ablakon. Most mi legyen? Térjek vissza a Júlia előtti életemhez? De már semmi sem lesz olyan, mint régen. Mindenhol őt látom majd. Minden korábbi tervem, célom, lendületem megkopott lett és üres. Mi értelme egy olyan világban létezni, amelyikben ő nem szeret engem, és mi értelme ezért a világért küzdeni. Mit adhat nekem, ami csillapíthatja ezt az őrült lángolást a szívemben. Puff! Az életem kipukkadt lufiként rogyott le a földre, kipukkadt, tehát már nem lehet megtölteni semmivel. Örökre lyukas marad, ez a lyuk elszippantja az energiát belőlem és én nem tudom betömni, mert nem is akarom. Mert legalább ez a fájdalom az enyém, ennyi jutott nekem Júliából. Ha ennyi, hát ennyi. Az idő az egyetlen barátom, benne még bízhatok, talán egyszer még kaphatok egy esélyt. Ott az asztalnál az időtől kaptam egy ajándékot, a reményt. Ez adott erőt ahhoz, hogy felálljak és elinduljak.

Egyenesen Tylor szobája felé indultam. Testvérek voltunk, ha fájt valami, ösztönösen a másikat kerestük. Nem is igazán tudatosult bennem, hogy hozzá megyek. Nem kellett, mert természetes volt. Mert kapaszkodtam a minket összekötő erős kötélbe, hogy kimásszak saját szakadékomból. Mert szükségem lett volna rá. Kár volt, mert a szakadék csak mélyebb lett.

Most az ágyamon ülök, leírom, hogyan vesztettem el mindent, hogy soha ne felejtsek el egyetlen pillanatot sem.

Már majdnem lenyomtam a kilincset, és nyitottam a szobája ajtaját, mikor jókedvű nevetés riasztott fel bénultságomból. Júlia kacagott, és vele Tylor is. Megkövülten álltam az ajtó előtt, el kellett volna mennem, de mozdulni sem bírtam. Hallgattam őket, a szavaik, a nevetésük fájdalmas, örökké égő sebeket sütöttek a szívembe. Nem értettem, hogy mit beszélnek, de a hangjuk mindent elárult. Júliáé soha nem hallott dallamokat játszott, hullámzott, mint az óceán, és rezgett, akár egy megpendített húr. Tylor hangja tele volt izgalommal, amitől hol erősebb volt, hol halkabb, de egyszerre rezdült Júliáéval. Megértettem, ők ketten összetartoznak. Nem tehetnek róla, ahogy én sem tudtam parancsolni az érzéseimnek, úgy ők sem tudnak. Ennek nem lehet. Ez tőlünk független, csak jön és magával sodor. Ha akarod, ha nem.

Leforrázva, megsemmisülve kullogtam vissza a szobámba. Csak ez maradt nekem, a naplóm és a tollam. Nekik elmondhatom az érzéseimet, ők megőrzik örökre. De ma írom le utoljára. Holnap már nem lesz mit írnom, mert a lelkem üressé vált. Az életem meg céltalanná. El kell mennem. Nem maradhatok itt. Nem nézhetem végig, hogyan szökken szárba egy szerelem, amelyik megölt engem. Tylor tudni fogja, miért mentem el. Remélem azt is megérti, hogy számára szabad az út. Nem mintha jogom lenne közéjük állni. Nem kell az engedélyemre várniuk, hiszen semmi rosszat nem tesznek. Csak szeretik egymást.

Szeretik egymást!!!!! Júlia és Tylor!!!!

Hát, így vesztettem el mindent. Testvért és szerelmet. Nem bírom látni ezeket a szavakat, nem tudom elfogadni, hogy ők együtt lesznek, képtelen vagyok így leélni az életemet. Nem megy. Kell valami, ami kitölti ezt az űrt. Visszamegyek a csapathoz és harcolok. Az lesz a legjobb, ha az ártókon vezetem le a feszültséget, akkor legalább hasznára lehetek a világnak. Már ha akarok hasznára lenni. Egyelőre haragban vagyunk, mert megfosztott a reménytől is. Eddig tartott az időtől kapott ajándékom. Füstté vált, mint az ártók mocskos lelke. Nekik nincsenek ilyen fájdalmaik, ők csak elveszik, ami kell nekik. Kétségek és gátlások nélkül, szabadon élnek. De én azért születtem, hogy korlátok közé szorítsam őket. Nem dobhatom el magamtól ezt is. Mert ha eldobom, akkor csak a halál marad nekem. Azt még nem akarom, talán a jövő tartogat nekem valamit, egy apró esélyt.

Sötétbe borult lelkem sajgott, a fájdalom rágta, emésztette belülről. Aprókat harapott belőle és a harapások helyén a heg egy új energiát termelt. Valami meghalt bennem, de a helyén valami más megszületett. Ismeretlen, furcsa erő, ami eltakarta a sebeket, és táplálta ezt az új energiát. Ami türelmetlenül hajszolt, tudtam, hogy többé nem lesz nyugalmam. Befejezem a naplót, aztán megyek és szabadon engedem ezt az energiát, hogy segítsen engem a harcban. Önmagam és az ártók elleni harcban. Bárminek örültem most, ami erőt adott. Erőt igen, de fényt nem. Ezt viszem magammal, mert most ez vagyok én. A lelkem mélyén talált hatalom sötét volt. Nagyon sötét."

Sötét Vihar előzmény: Vihar előtt

Roger naplója (folytatás):

"Reggel van, vagyis inkább hajnal, de már nem tudok aludni. Furcsa lesz ma az örökös készenlét érzése nélkül mászkálni, azért nem szeretjük, mert az ember haszontalannak érzi magát tőle. Majd keresek magamnak valami munkát, amíg Tylor felépül. Még csak most épül a bázis, biztos akad tennivaló. Egyelőre csak ez a sziklába vájt közös szállás van készen, de itt legalább van jó sok szoba, meg egy hatalmas kajálda. Viszont terveztek önálló házakat is, nem tudom, hol tart a dolog, a terveket láttam, az nagyon klassz. Olyan lesz a ház, mint egy zöld domboldal, felülről észre sem lehet venni. Az önellátás is közös célunk, ha sikerül, minden szükséges holmit itt akarunk majd megtermelni. Nagyon tuti hely lesz, arról nem is beszélve, hogy minden szál, minden információ ide fut be. A sziget vezetősége tartja majd kézben ezt az adathalmazt. Nem irigylem őket, én inkább harcolok. De most megnézem Tylort.

Még nem tért vissza közénk, a doki szerint már csak jó mélyen aludt és sokkal jobban van. Tényleg jól nézett ki. Aztán elrohantam a lányokhoz, de már a folyosón hallottam, hogy Mason megelőzött. Most érkezhetett ő is, mert a kopogásomra azonnal ajtót nyitott, még nem jutott beljebb.

- Hello. – köszöntünk mind egyszerre.

- Hogy aludtatok? – kérdeztem a lányokat, bár a válasz az arcukra volt írva.

- Istenien! – lelkesedett Emma, Júlia is mosolygott, csak jóval visszafogottabban.

- Jól aludtunk, már régen volt ilyen kényelmes fekhelyünk, és ilyen biztonságos nyugalmunk.

- Ugye igazam volt? Nektek is jár egy kis pihenés. – mondta Mason, Júlia nagyot sóhajtott.

- Jár? Mikor a világ tele van ezekkel a mocskokkal? Én úgy érzem, csak akkor pihenhetünk, ha egy sem lesz már.

- Olyan sosem lesz. – legyintett Emma.

- De lesz, muszáj bíznunk benne. – vitatkoztam, én hittem, hogy egyszer elfogynak.

- Most akkor is itt vagyunk, és ti még sosem jártatok itt, ezért azt javaslom, nézzünk szét. – Mason már egy nagy lendülettel ki is nyitotta az ajtót, de Júlia értetlenül nézett rá.

- És Tylor? Nem is érdekel, hogy van?

- Dehogynem. De biztos vagyok benne, hogy Roger már volt nála, gondoltam, majd ő elmondja, hogy mi a helyzet vele.

- Voltam, persze. Még nem tért magához, de szépen javul.

- Nekem ez nem elég, én látni szeretném, tehát én először a betegszobába megyek. – jelentette ki Júlia.

- De utána jössz körülnézni? – kérdezte Emma.

- Még szép! Én is kíváncsi vagyok!

Kicsit meglepett, hogy Júlia nem érte be azzal, amit én mondtam, de ha így akarja, hát legyen. Még kapóra is jött, hogy különválik Emmától.

- Mason, menjetek előre, elkísérem Júliát és utánatok megyünk. – javaslatomra Mason bólintott, de Júliának nem tetszett az ötlet.

- Egyedül is odatalálok, menj csak. Te már úgyis voltál ma Tylornál. – puff, a padlóra küldött, és ezzel a lendülettel ki is fordult az ajtón.

Emma valamit mondott a fürdőszobáról, de csak olyan elkenődötten ért el hozzám a hangja. Mason jó erősen a hátamra csapott, attól magamhoz tértem.

- Barátom, attól tartok, erről lecsúsztál! Mondtam, hogy szólj neki.

- Itt…. itt akartam, most akartam, tényleg.

- Az lehet, de elkéstél.

- Még nem biztos, még van esélyem.

- Ha így gondolod, akkor ne várj túl sokat.

- Indulhatunk! – toppant be Emma a szobába, aztán elkomolyodva nézett ránk.

- Valami baj van? Tylor? – kérdezte.

- Nem, semmi, csak Roger szerelmes. – mutatott rám Mason cseppet sem tapintatosan.

- Észrevettem. Júlia, igaz?

- Észrevetted? Ő is? – dadogtam beijedve.

- Dehogy, ő nem. Egyszer azt mondta nekem, ő sosem lesz szerelmes, hogy ne kelljen féltenie azt, akit szeret. – magyarázta Emma, mire Mason kétkedő arcot vágott.

- Én ebben nem lennék olyan biztos. – biztatóan néztek rám, főleg Emma, ő még nem sejtett meg semmit Tylorral kapcsolatban. Mert talán nincs is semmi megsejtenivaló, gondoltam én naivan. Ha szerelmes az ember, a leglehetetlenebb helyzetben is tud reménykedni, és attól én még messze voltam.

- Na, gyerünk! – intett Mason és kitárta nekünk az ajtót.

Először a közös szállást jártuk be, megnéztük az étkezőt, az edzőtermet, és az orvosi részleget is, ahol Júlia is csatlakozott hozzánk. Tylor még mindig mély álomban volt, aminek egy egész picikét örültem, mert így nem tudtak beszélni egymással. Egyelőre. Kaptam némi időt. Oké, de hogy csináljam? Mégse eshetek neki! Mentem utánuk végig a szigeten, de a fejem máshol járt közben. Pedig készen lett az első ház és igazán klasszra sikerült. A helikopterek épülő hangárját tátott szájjal bámultuk. Levágták hozzá a hegy tetejét, és a csúcs helyére egy szétnyíló ajtó került, amin keresztül egy hatalmas hodályba ereszkedhettek le a gépek. Mert állítólag jó sokat szeretnének belőlük. Utána segítettünk gyümölcsfákat ültetni, nem mintha szükség lett volna rá, az ilyesmi mifelénk gyorsan megy, de láttuk, hogy a lányok nagyon szeretnék és élvezték is. Megint láthattam Júlia ragyogó mosolyát, meg is feledkeztem minden reggeli félelmemről. Egyébként Júlia javaslatot is tett a gyümölcs feldolgozására, meg egy saját pékség kiépítésére. Fel is kérték, hogy segítsen és örömmel elfogadta. Persze, csak a tervek elkészítéséig, mert természetesen nem akart itt rostokolni, megmondta, hogy mielőbb készül vissza a terepre. A gyümölcsös után sétáltunk egy nagyot a tengerparton, ahol végre beszélgethettem vele, mert Mason lefoglalta Emmát.

- Úgy látom, a barátnőd és Mason jól elvannak. – jegyeztem meg, közben rám támaszkodva megszabadult a szandáljától, feltűrte fehér nadrágjának a szárát és belegyalogolt a vízbe. A szél az arcába fújta szőke tincseit, laza, kék pólóját folyton megemelte és alábújt. Csak átfutott bennem, hogy milyen csinos. Köztünk mindenki a lehető legegyszerűbben és kényelmesen öltözött. Farmer, póló, pulcsi és kényelmes futócipő. Júlia ma kilógott ebből a sorból. Nem válaszolt a megjegyzésemre, újra megpróbáltam megszólítani.

- Nem hideg a víz? – elvégre már itt sincs nyár, ám mosolyogva nézett rám.

- De, hideg, meg bársonyos és simogató. Próbáld ki.

- Inkább kihagyom. Tetszik a sziget?

- Szép itt. Ha minden kész lesz, klassz kis birodalom lesz belőle.

- Jó, hogy van egy hely, ahol biztonságban lehetünk.

- Meg ahol összefut minden, és így nem csapkodunk össze-vissza céltalanul. – tette hozzá Júlia, lassan lépkedett a vízben, néha lehajolt és megnézett egy szép kavicsot vagy kagylót, aztán visszadobta.

- Van más terved is a harcon kívül? – szerettem volna kicsit többet megtudni róla, de megütközve nézett rám.

- Más? Mi lenne más? Miért, nektek van?

- Csak arra gondoltam, néhányan letelepszenek valahol, és onnan járnak portyázni, meg családot alapítanak, van, aki dolgozni is próbál.

- Én ilyesmire képtelen lennék.

- Pedig ez is fontos. Az ártók közül is épülnek be az emberek közé, hogy belülről tegyék tönkre a világot. Őket csak úgy találhatjuk meg, ha mi is beépülünk.

- Értem, persze, fontos, de nekem túl lassú. Nem lennék jó beépülő, mert ha kiszúrnám őket, azonnal likvidálnám mindet. Te meg tudnád csinálni?

- Nem, azt hiszem, én sem. Ehhez türelem kell. Úgy érzem, benned sincs. – a válasz késett, egy sóhaj megelőzte.

- Nincs. Emma mondta, hogy elmesélte nektek a történetünket.

- Igen, biztosan a szüleitek miatt vagy ilyen elszánt. Érthető. De egyszer csillapodik majd, meglátod.

- Nem hiszem. Ha becsukom a szemem, minden este magam előtt látom őket és azt a rengeteg vért. Összekeveredve, négyük vére egymásba folyva beterítette a földet. Látom a fájdalmat és az iszonyatot az arcukon. És emlékszem az ő undorító arcukra is, ahogy engem méregettek. Azt hitték, könnyű préda leszek, és mielőtt megölnek, még játszadozni akartak velem. Bár a játék-szó erre nem igazán megfelelő, a kínzás jobban illik rá. A ti szüleitek?

- Ők is meghaltak, egy csatában. Nagyon rossz volt, de minket felkészítettek rá, és nem volt ennyire csúnya dolog.

- Szerencsések voltak. Te is tudod azt, amit Tylor?

- A leblokkolásra gondolsz? Nem, sajnos nem. Csak ő örökölte, apánk volt különleges.

- Az mit jelent?

- Tudod, ő árnyékgyermek volt.

- Azon a borzalmas estén a szüleink erről is meséltek, de még nem találkoztam egy ilyen gyermekkel sem. És nem is értem, hogyan lesz valaki olyan, más meg nem.

- Nem egyszerű dolog. Ez az egész abból származik, amit az ártók veled is meg akartak tenni, de te nem hagytad. – mikor kimondtam, megállt a szívem egy pillanatra, felé fordultam és megfogtam a kezét – nem hagytad, ugye?

- Ne félj, nem. Szerencsére rajtam volt a fehér ruha, ők meg nagy bátran szemüveg nélkül álltak előttem.

- Akkor jó. Egy pillanatra azt hittem, valami más oka is van ennek a hatalmas küzdeni vágyásnak benned.

- Az a látvány minden este, épp elég ok. Mesélnél még?

- Szívesen. Tehát az ártók vére sajnos keveredett a miénkkel, és ha egy ilyen vérvonal egyesül egy erős védői vérvonallal, abból általában ikrek születnek. Ha az állítólag nagyon kemény terhesség hónapjai alatt valamilyen nagy trauma éri a mamát, vagy netán a fogantatás egy erőszak következménye, akkor szinte biztos, hogy az egyik baba árnyékgyermek lesz, vagy akár mindkettő.

- És ha nem lesz az, később még azzá válhat?

- Hát, nem is tudom, ilyet még nem hallottam, de nem is kérdeztem utána. Nem foglalkoztunk ezzel a lehetőséggel, hiszen mi is baj nélkül felnőttünk.

- Milyen az árnyékgyermekek élete?

- Ha szeretetben nőnek, akkor könnyebb, de nem egyszerű. Állandóan dolgozik bennük a másik, a gonosz énjük. Ha kicsi koruktól kiteszik őket szenvedésnek, akkor a saját vagy éppen a testvérük védelmében használni fogják az erejüket, hiszen nem is tudják, hogy nem lehet, és szinte biztos, hogy nagyon erős ártó lesz belőlük.

- Mennyire erős? – faggatott tovább Júlia, nagyon érdekelte mindez.

- Eléggé, pusztán a szemével is ölni tud.

- Láttál már ilyet?

- Még nem, és nem is szeretnék.

- Sokan vannak? Az ilyenek.

- Akad mindig egy-egy, de szeretnek elbújni. A föld alatt élnek, barlangokban, alagutakban. Csak éjszaka jönnek elő gonoszkodni, nem bírják a világosságot, és nem akarják felfedni magukat az emberek előtt. Imádják a titokzatosságot.

- Azon kívül, hogy kínozzál, megerőszakolják és megölik az embereket, mást is tesznek velük?

- Persze, különösen az ilyenek. Mert az árnyékgyermekből lett ártók okosak is, szeretnek kombinálni. Képesek befolyásolni az emberek gondolkodását, tudnak belőlük dühöngő őrültet és fanatikus diktátorokat csinálni, akik aztán sok kárt tesznek a világban. Vagy egyszerűen csak egymásnak ugrasztják az embereket, végtelen a variációk lehetősége.

- Akkor a világ történéseiből lehet tudni, hol van egy ilyen tűzfészek.

- Így van, oda elég nagy csapat megy a helyieknek segíteni.

- Ha lesz ilyen, én is megyek. – mondta Júlia lobogó tűzzel a szemében, de lehűtöttem.

- Negatív. Lányok ilyen helyre nem mennek, az erőszak lehetősége miatt. Sajnálom, ebben nem vehetsz részt.

- Majd meglátjuk. Ti már voltatok? Ja, persze, mondtad, hogy te sem láttál még ilyen szörnyeteget.

- Én nem, de Tylor igen. – erre már az a hófehér arca is enyhén kipirult.

- Igazán? Ha felébred, megkérem, hogy meséljen róla.

- Megpróbálhatod, de nem szívesen beszél erről. Neked sem kéne ezzel foglalkozni.

- Mi mással kéne? – tárta szét a karját értetlenül.

- Biztosan szerettél valamit, mielőtt védővé lettél.

- Lehet, de az a Júlia halott, ez itt egy másik. Ezt a Júliát csak az ártók pusztítása érdekli.

- Júlia, értem a fájdalmadat, de nem jó ez a hevesség. Hibázhatsz.

- Emma is mindig ezt mondja. Nem fogok.

- Oké, úgysem hallgatsz senkire, ha jól sejtem.

- Hallgatok én, de csinálom, ahogy a szívem diktálja. – kijött a vízből, lábait a puha homokba mélyesztette.

- Most viszont néhány napra kivontunk ebből, mi lenne, ha fejben is kicsit elszakadnál ettől az egésztől?

- Ezt hogy érted? – szemeiben most kíváncsiság csillogott.

- Úgy, hogy élvezed, ami körülvesz. Mint most a vizet és a homokot. Holnap túrázhatnánk, vagy akár halászhatnánk egyet. Az ártók várhatnak rád pár napot, jut neked is bőven belőlük.

- Túra. Halászat. – Júlia elgondolkodott, aztán rábólintott.

- Oké, jól hangzik. Úgyis megígértem, hogy segítek összeállítani, mi kell egy gyümölcsfeldolgozóhoz és egy pékséghez. Közben megejthetjük.

- Szuper. Egyébként honnan tudod ezeket?

- A szüleink amolyan letelepedettek voltak, amiről meséltél. Apám pék volt, anyám meg egy gyárban dolgozott, ahol gyümölcslevet és lekvárt készítettetek. Ahogy lehetett, én is dolgoztam ott időnként egy keveset, mindegyiket szerettem.

- Na, látod, mégis van valami, amit szerettél régen.

- Nem mondtam, hogy nincs. Csak az már elmúlt.

A parton Emma és Mason megfordultak, közeledtek felénk, gyorsan bebiztosítottam a holnapi programot.

- Akkor túra holnap?

- Délután oké.

- Roger! Még az irányítást mutassuk meg a lányoknak! – kiabálta Mason, intettem, hogy rendben, aztán Júliával elindultunk.

Az irányítás nagyon tetszett nekik, elképedve nézték a rengeteg számítógépet, meg monitort, és a most készülő világtérképet. A sziget vezetője, Paul lelkesen magyarázott nekik.

- Ez a térkép az egész világot ábrázolja majd, egy műhold vezérli, amelyik pásztázza a földet és biológiai jelek alapján érzékeli az ártókat, ahol többen vannak, azt a területet pirossal fogja jelezni.

- Csak azt, ahol többen vannak? – kérdezte Júlia.

- Sajnos, egyelőre igen. Egyesével nem tudjuk bemérni őket.

- És a gyorsaság? Mire odaérünk, már egész máshol lehetnek.

- Igen, de útközben adjuk a módosított irányt.

- Ez a sok monitor mit mutat? – érdeklődött tovább Júlia.

- Ismerünk néhány rejtekhelyet, azokat figyeljük a műholdról, meg a sajátjainkat is. Azok a hátsó gépek ott a fal mellett, azok pedig a védelmünket biztosítják.

- Mennyire biztos ez a védelem? – Júlia az egyik gép gombjait tanulmányozta.

- Hát, eddig azt hittük, hogy örök és kikezdhetetlen, mert saját magát kontrollálja és fejleszti.

Erre mi is felkaptuk a fejünket, Paul szavai valami rosszra utaltak, rá is kérdeztem.

- Eddig? Már nem hiszitek? – a kérdésemre Paul nagyot sóhajtott.

- A térkép kiépítéséhez összerántottunk néhány nagy informatikus koponyát közülünk, a védelmi rendszer is nagyon érdekelte őket, ezért kicsit kutakodtak benne. Rájöttek, hogy a rendszer készítője létrehozott egy kódot, amivel kikapcsolható a védelem.

- Egy kódot? És hol van ez a kód? – kérdezte Mason megrökönyödve.

- Hát ez az. Azt senki sem tudja, kutatásaink szerint nyoma veszett valahol Európában.

- Akkor mi lesz? Tétlenül várjuk, hogy megtalálja valaki? – folytatta Mason, én feleltem, mert sejtettem a választ.

- Azt nem hiszem. Tylor biztosan ezen dolgozott.

- Így van, Roger. Fegyvereket építünk ki körben a szigeten, ha mégis gond lenne, ne álljunk itt védtelenül. Van kedvetek segíteni?

- Már hogyne lenne! Nekem nagyon is! Roger? – lelkesedett Mason, amin nem is csodálkoztam.

- Én is szívesen csatlakozom. Holnap délelőtt kezdhetjük is.

- Nagyszerű, örülök nektek. Most kevesen vagyunk, mindenki terepen van, minden idetévedő segítsége jól jön, akár csak pár napra is. Ha nem gond, mennék is vissza. – intett Paul hátra.

Közben este lett, mi is kifáradtunk, de nagyon jó kis nap volt. Eddig. Ahogy felértünk az irányítás földalatti terméből a felszínre, Júlia megszólalt.

- Ki jön velem Tylorhoz?

- Megyünk mind, most már nekünk is illik meglátogatni. – válaszolt Emma.

Mentünk hát, és Tylort ébren találtuk. Nem csak egyszerűen ébren, hanem máris piszok jól nézett ki. Az arcára visszatért a magabiztosság, szeme tisztán, határozottan csillogott, és a frizurája úgy nézett ki, mintha egy sztárfodrász belőtte volna. Az ő haja is hullámos volt, de nem tűnt kuszának, inkább tökéletesen elrendezettnek. Amit Júlia arcán láttam, amikor megpillantotta, arról inkább nem is szeretnék írni.

- De jó, hogy jöttök, végre megköszönhetem nektek. Nagyok voltatok, kösz. – fogadott minket a tesóm.

Körbeálltuk az ágyat, Tylor a tekintetével végig Júliát követte. Nem tudtam nem észrevenni. Mason odalépett hozzá és megszorította a kezét.

- Te is nagy vagy. Az egész a mi hibánk, nem figyeltünk eléggé. Örülök, hogy jól vagy. Meddig nyomod még az ágyat?

- Nem tervezem hosszúra, de a doki még két napot megígértetett velem, és utána is pár napig még minden nap látni akar.

- Nagyon helyes. Rendesen meg kell gyógyulnod. – mondta Júlia hozzá képest nagyon is lelkesen.

- Szerintem már semmi sem látszik rajtad, de ha a doki mondja… - jegyezte meg Emma.

Én is a doki pártjára álltam, kissé részrehajló is voltam, már magam felé részrehajló. Persze mindennél fontosabb, hogy Tylor teljesen rendbe jöjjön, de nekem is jól jött az a két nap. Kétnapnyi esély, ha egyáltalán van mire felhasználni.

- Egyetértek, csak fogadj szót, az a biztos. – helyeseltem – Addig Masonnal helyettesítünk téged a fegyverek tervezésében.

- Szuper, ugyanis épp erre akartalak kérni téged, Roger. Tudom, hogy mindent tudsz a fehér ruha működéséről. Valami hasonló elven működő fényfegyver kellene, nagyobb hatósugárral.

- Meglesz, izgalmas feladat.

- Tudtam, hogy érdekelni fog, többek között ezért is indultam a keresésedre. Csak sürgősebb volt az ártók felhajtása.

- Egy jó kis balhét nem akartál kihagyni, valld be! – Mason viccesen megfenyegette Tylort.

- Mindent bevallok! Már jó ideje nem harcoltam, kellett egy kis edzés.

- Kár, hogy másodszorra kiütöttek, nem láttad küzdeni a lányokat. Két valódi kincsre bukkantunk a személyükben. – folytatta Mason, és persze Tylor nem Emmára, hanem Júliára nézett.

- Nem kellett látnom, anélkül is tudom. – mondta nagyon komolyan, a szemével a lány szemébe mélyedve.

- Na, jó! Hagyjuk pihenni a beteget, részemről befejeztem a napot. Lányok, gyertek velem vacsorázni, az ebéd puszta megszokásból ma is kimaradt. – Mason karon fogta és kivezette őket a szobából.

- Valami rosszat mondtam? – Tylor értetlenül nézett rám.

- Nem, rosszat nem.

- De van valami, igaz?

- Hát, nem igazán, vagy talán mégis, vagyis csak lehet.

- Roger, fogalmazz érthetőbben.

- Oké, szóval Mason ezt azért csinálta, mert tudja, hogy Júlia tetszik nekem.

Tylornak elakadt a hangja, csak bámult rám egy ideig, látszott, hogy mennyire kattog az agya.

- Értem, és megértem. Júlia remek választás.

- Te is? Neked is tetszik? – kérdeztem halkan.

- Nem tagadom, átfutott az agyamon. Ő tudja?

- Nem, még csak három napja ismerem.

- Mondd, Roger, és érzed, hogy ő érdeklődik irántad?

- Fogalmam sincs, csak ma beszélgettünk először.

- Oké, én, szóval, persze ha neked tetszik, én nem próbálkozom. De nem lehetek udvariatlan vele, ha idejön, azért beszélgethetünk, ugye?

- Természetesen, de jó, hogy ezt tisztáztuk.

- Igen, jó. Sok sikert.

- Kösz. Klassz, hogy jobban vagy.

Az orvos berontott a szobába és kizavart, mert még meg akarta vizsgálni Tylort. Nem is bántam, kissé kínos volt a helyzet. De legalább tudom, hogy tőle nem kell tartanom. Már csak Júlia érzéseit kell kifürkésznem. Bele se merek gondolni, mi lesz, ha kiderül, hogy semmit sem érez irántam. Azért én reménykedem. Ha most még nem is érez, majd fog. Az együtt töltött idő meggyőzi őt, ez biztos. Holnap, holnap kezdődik az én időm."