A Vihar Előtt című kisregény folytatása, a Sötét Vihar kötetek előzménye

"Tylor

Nem sokat aludtam az éjjel. Már jól vagyok, szerintem teljesen rendbejöttem, tehát nem a sérüléseim okozták az álmatlanságot. Persze, az is hozzátartozik, hogy nem az vagyok, aki voltam. Nemcsak a testem sérült, kaptam egy nyilat máshova is, amit tegnap este Roger belém tört. Nagyon szeretem őt, nekem ő magamnál is fontosabb. Az éjszakát azzal töltöttem, hogy elbúcsúztam Júliától. Roger őt választotta, nem tehetek mást. Kedves, édes, gyönyörű, szenvedélyes és titokzatos, de nekem tabu. Reggelre elrendeztem ezt magamban, délelőtt meg felkészültem arra, hogy ha bejön, a viselkedésem az elhatározásomat tükrözze. Ne sugalljon semmi egyebet. Mert azt is tudtam, hogy Rogernek nehéz dolga lesz. Júliával kiválasztottuk egymást. Még ott, az erdőben. Ez ellen nem tehetünk semmit, de ha Roger szenved, mert kosarat kap, akkor én sem lehetek boldog. Erős leszek, és ellenállok a kísértésnek. Még akkor is, ha ezzel Júliának is szenvedést okozok. Mert a testvérem nála is fontosabb. Mindig én voltam az erősebb kettőnk közül, nem elsősorban fizikailag, hanem lelkileg. Őt könnyebben ki lehetett billenteni az egyensúlyából, aztán én voltam az, aki helyrerakta. A szüleink sokszor mondták nekem, hogy vigyázzak rá, mert nagyon ingatag. Semmi sem lenne borzasztóbb annál, ha pont miattam kerülne bajba. Az ő nyugalmáért az én boldogságom nem is olyan nagy ár. Ezek a gondolatok kavarogtak bennem a doki által diktált tesztek alatt is, az erőmet próbálgatta, oda sem figyelve hajtottam végre az utasításait.

Ebéd után az ágyamon üldögéltem melegítőben, és a doki ítéletére vártam, mikor nyílt az ajtó. Júlia lépett be, arcán valami bizonytalan feszültséggel, ami a szívemig hatolt. Semmi sem maradt az elhatározásból, mert a köztünk teremtődött kapocs ösztönösen működött és felülírt minden más parancsot. Leült az ágy végére, egyik kezével a haját igazgatta, szemében a magány fájdalma üzent felém, kiabált felém. Meg akartam védeni őt mindentől, ami bánthatja.

- Mi baj? – kérdeztem finoman, legyintett egyet és mosolygott.

- Baj? Velem? Hogy lenne, sosem voltam ennél nagyobb biztonságban. Baj itt csak veled van.

- Ez nem igaz, te még nem tudod, milyen az, ha én bajban vagyok.

- Miért milyen? Nekem ez is elég rémesnek tűnt.

- Ez semmiség volt, látod, már kutya bajom.

- Majd akkor hiszem, ha a doki is ezt mondja.

- Fogja, ha ráérsz, meg is várhatod. Egész délelőtt engem gyötört. Nem volt könnyű dolga, mert az izzadságtól folyton lepotyogtak rólam a gépekre kapcsolt tapaszai.

Megnevettettem, Júlia nevetése gyémántként ragyogta be a szobát és elhalványított minden mást a világból. Körbefont, megbűvölt, rabul ejtett engem.

- Gyönyörű a nevetésed. – kiszakadt belőlem, annyira megteltem elragadtatással.

- Már rég nem nevettem, ez a tiéd, mert te hoztad ki belőlem.

- Köszönöm. Repeta van? – volt, és gurgulázva hullámzott végig a testemen.

- Azért biztos volt olyan is, mikor sokat nevettél. – ezzel arra biztattam, hogy meséljen, imádtam hallani a hangját.

- Volt, persze. Kiskorunkban rengetegszer megtréfáltuk a szüleinket a nővéremmel. Korán reggel belopóztunk hozzájuk és kicseréltük a papucsukat, aztán az ágy alá bújtunk, onnan figyeltük, hogy apa hogyan próbálja csukott szemmel beleerőltetni a lábát anya papucsába.

- Észre sem vették, hogy bementetek? – csodálkoztam, én úgy tudtam, a szülők a gyerekeik legapróbb mozgására is felébrednek.

- Dehogynem, csak ezt sokkal később árulták el. Akkor a kedvünkért eljátszották, hogy mennyire meglepődtek. Aztán apa kihúzott minket az ágy alól, és a huncutságért csiklandozással fizetett.

- Egyszer én is szeretnék ilyen meglepetést kapni.

- Tényleg? Te szeretnél gyereket? – Júlia teljesen kiakadt.

- Mi olyan szörnyű ebben?

- Még kérded? Az én szüleim is meghaltak, és a tieitek is! Ilyen sorsot szánsz a gyerekednek?

- Nem, persze, hogy nem. De ha mindenki így gondolkodna, akkor egy védő sem vállalna gyereket, és a föld hamarosan az ártóké lenne.

Júlia lehiggadt, elcsendesedve válaszolt.

- Erre nem is gondoltam.

- Pedig ez ugyanolyan fontos, mint a harc. Arról is gondoskodnunk kell, hogy legyen, aki folytatja ezt a harcot. Kevesen érik meg köztünk az öregkort, de erre születtünk.

- Igazad van, csak nekünk túl hirtelen volt a váltás. Ti ebben nőttetek, hamar felkészültetek. Emma és én csak aznap este tudtuk meg, hogy kik vagyunk, amikor aztán a szüleink meghaltak.

- Nehéz az ilyesmit feldolgozni. Egyedül főleg.

- Segítenél? – kérdezte néma, sürgető könyörgéssel a szemében.

- Szeretnék, nagyon. – dadogtam óriási gombóccal a torkomban.

Nem tudom, mi történt volna, ha nem töri meg ezt a varázst a doki. Hatalmas lendülettel tárta ki az ajtót.

- Na, jelentem a beteg már nem beteg, tökéletesen egészséges!

- Szuper, kösz, doki. – hebegtem kissé rekedten.

- Szívesen, de azt nem mondom, hogy máskor is. Mostanában nem szeretnélek itt látni.

- Oké, én sem szeretek itt dekkolni. Akkor mehetek is?

- Igen, a szobafogság ezennel feloldva. De azért ne ugorj mindjárt fejest valami képtelenségbe.

- Most mondtad, hogy kutya bajom. – vitatkoztam.

- Ez igaz, csak azt szeretném, ha a koncentrációdat edzenéd pár napig. Mintha valami elvonná a figyelmedet. – jegyezte meg, majd jelentőségteljesen ránézett Júliára.

Az összetartozás biztos tudatával mosolyogtunk egymásra. Bárhogy lesz is, a bizonyosság a miénk.

- Tényleg! Roger nincs itt? – nézett körbe a doki.

- Roger? Nem, ma még nem láttam. Miért? – kérdeztem értetlenül.

- Csak mert mielőtt ide jöttem, bementem az irodába elintézni egy telefont. Kicsit hosszúra sikerült, az igaz. De láttam Rogert itt az ajtó előtt, azt gondoltam, ő is itt lesz.

- Roger itt állt az ajtóban? – Júlia teljesen megrémült.

- Igen. De miért, valami gond van?

- Nem doki, nincs semmi. Még egyszer kösz. Gyere, Júlia. – kézen fogtam és otthagytuk a megrökönyödött dokit.

Roger szobájához futottunk, mindig ugyanabban lakott, ha szigeten járt, ahogy én is. Kicsit kiváltságosok voltunk, a mi szobáinkat sosem adták oda másnak. Sokáig egy szobában laktunk, aztán egyszer Roger valami éjszakai alvászavarra hivatkozva külön költözött. Meg is kérdeztem dokit, hogy aggódnom kell-e miatta, de azt mondta, ez természetes, talán egy lány az oka. Ha egy férfinak tervei vannak egy lánnyal, az már nem akar a testvérével egy szobában lakni. El is fogadtam ezt a magyarázatot, pedig a jelek szerint akkor még semmilyen lány sem volt. Rogert nem találtuk a szobájában.

- Talán az irányításban van, délelőtt a fegyvereken dolgoztak Masonnal. – mondta Júlia.

- Nem hiszem. Egyedül itt a szigeten hagyta mindig a naplóját a szobában, mert tudta, hogy itt senki sem nyúl hozzá. De most nincs itt a napló.

Rohanó lépteket hallottunk a folyosóról, és Mason harsogó hangját.

- Tylor! Tylor! Roger elment! Már oda is ért a csapathoz, jelentették az érkezését!

- Jó, legalább tudjuk, hogy hol van. Utánamegyek. – jelentettem ki, és azzal a lendülettel kifordultam az ajtón, egyenesen Masonba ütköztem.

- Nem jó ötlet. Javítsatok ki, ha tévedek, de ha jól sejtem, távozásának oka nem más, mint Júlia.

Addigra Emma is odaért, mindannyian várakozással néztük Júliát.

- Igazad lehet. Roger ma próbálkozott nálam, de én nem.., én nem… - a könnyek belefojtották a szót, magamhoz ölelve csitítottam.

- Ne sírj, nem a te hibád, nem hazudhattál neki.

- Egyetértek. Egyébként is, Roger rajongása szinte félelmetes volt. – mondta Emma, Mason csodálkozva kérdezett vissza.

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy, hogy állandóan őt bámulta, szinte felszippantotta a szemével, leste Júlia minden mozdulatát. Te persze észre sem vetted. – legyintett a barátnője felé.

- Nem, én tényleg nem vettem észre, ma délben jöttem rá, hogy mit érez. – szipogta a lány.

- Nem hát! A te fejedben másvalaki járt!

- Mason! – rivallt rá a kis tapintatlanra Emma.

- Jól van, na, csak kimondtam, ami nyilvánvaló. Ők ketten egy pár, mondjon bárki bármit.

- Mi nem lehetünk egy pár! Így nem! – próbáltam letorkollni, közben iszonyúan bántott, hogy Júlia mennyire elsápadt.

- Tylor, ha akarod, ha nem, ha engeded, ha nem, ez tény és kész. Nem tudtok ellene semmit sem tenni, és nem szabadultok soha. Én a helyetekben tisztáznám ezt Rogerrel, de nem most. Megérdemel egy kis időt. – mondta meglepően bölcsen Mason.

- Igaza van, adjunk időt neki, és magunknak is. – Júlia hangja megdobogtatta a szívem, visszhangzott bennem, és teljesen összezavart.

- Gondolkodnom kell, majd jövök.

- Tylor! – hallottam, hogy utánam kiáltott, de szükségem volt egy kis levegőre.

Nem tudom hányszor futottam körbe a szigetet, csak rohantam céltalanul. Menekültem valami elől, pedig tudtam, hogy hiába. Mason igazat szólt, nem szabadulok soha és Júlia sem. Nem a lány miatt menekültem, a sorsom ellen lázadtam. Az ellen, hogy akkor mától vége a gondtalanságnak, hogy soha többé nem tudok egy jót nevetni, hogy az egész életem így telik majd, boldogtalanul. Egy érzés miatt, amit nem kerestem, csak szembejött velem és csapdába ejtett. Közben megint eleredt az eső, az egész napos csapadéktól felázott talaj csúszott, minden harmadik lépésnél a sárban landoltam. Nem zavart, harcoltam a sárral, mintha igazi ellenfél lenne, újra és újra felálltam, futottam tovább. Ez a harc nemcsak a földről segített felállni, a lelkemet is talpra állította. Ha ez az én sorsom, akkor ezt kell élnem, és ha választanom kell Júlia és Roger között, akkor a testvéremet választom. Adok pár napot magunknak, meg kell értetnem Júliával a döntésemet, de aztán elmegyek. Megkeresem Rogert és soha többé nem mozdulok mellőle. Minden nehézséget együtt cipeltünk eddig is, ezzel sem lesz másként. Júlia sokkal erősebb, mint Roger. Hamar kiheveri és harcol tovább azzal az őserővel, ami lobog benne. Ki tudja, talán egyszer találkozunk még. Sokkal könnyebb szívvel futottam tovább, de már kicsivel a föld felett. Az eső lemosta rólam a sarat, elsírta helyettem egy szerelem gyászkönnyeit és közben ronggyá áztatott engem. De már tudtam, hogy mi a helyes, megerősödve kanyarodtam vissza a szállásunk felé."

Vihar előtt: Roger naplója

Folytatás...

"Nem tévedtem nagyot, mikor tegnap azt gondoltam, ma kezdődik az én időm. Legalábbis az időpontot tekintve nem, de minden másban igen. Már a reggel rosszul indult. Arra ébredtem, hogy sötét van és eső mossa az ablakot, alaposan eláztatva ezzel minden aznapi reménységemet. Aztán a reggelinél Júlia nem volt sehol. Emma halkan jegyezte meg, hogy előbb benézett Tylorhoz. Délelőtt nem is láttam, Masonnal a fegyvereken dolgoztunk, és egész jól megterveztük az alapokat, de még rengeteg nyitott kérdés maradt. Nem igazán tudtam koncentrálni, nem ment a munka, Mason délben közölte is velem, hogy használhatatlan vagyok. Csak azt figyeltem egész idő alatt, hogy esik-e még. De az idő nem kegyelmezett nekem, vagy inkább kegyelmes volt, és megmentett egy nagy megaláztatástól, önmagam lejáratásától. Pedig olyan szépen elterveztem, hogy lassan sétálunk majd a napfényben a fák között, minden fáról mesélek neki, ő mosolyog, és csillogó szemmel figyel. Hát a fák nem napfényben, hanem esővízben fürödtek, a földet mindenütt buborékos víztócsák borították, a sötét, nehézsúlyú felhők a szívembe is beköltöztek. Mert én is éreztem valami nehezet, valami mást, valami keserűt. Ma délelőtt az esőcseppek megsúgták nekem, hogy amit Júlia iránt érzek, az örök, végleges, visszavonhatatlan. Ez az érzés soha többé nem ereszt, megbéklyóz és vagy eltapos, vagy felemel. Délre elhatároztam, hogy eső ide vagy oda, ma akkor is meg kell tudnom, hogy melyik lesz az én utam.

Ebédnél végre találkoztunk a lányokkal, Mason tapintatosan elvitte Emmát, állítólag valami nagyon fontosat akart neki megmutatni. Ketten maradtunk. Júlia elgondolkodva eszegetett, apró kockákra vágta a húst, és lassan csipegette a kis falatokat.

- Min töröd a fejed? – láttam, ahogy hangom felriasztja és visszatér a gondolataiból közénk.

- Nem érdekes. – megrázta a fejét, egy kicsit zavarban volt.

- De nekem az, szívesen meghallgatnám. – letettem a villát, és a szemébe néztem.

- Kedves tőled, de ez nem olyasmi, amit megbeszélhetnék veled.

- Talán egyszer az lesz. Egyszer szeretnék az lenni, akivel bármit megbeszélhetsz. – azt hiszem, itt kezdett rájönni, hogy mit szeretnék kifejezni a szavaimmal.

Ő is befejezte az evést, a kezét az asztalra tette, szemében érthetetlen zavarral nézett rám.

- Roger, én…

- Ne, várj, még ne mondj semmit. Nagyon sajnálom, hogy elmaradt ma a túra, annyira vártam, mert tegnap olyan jó volt veled, és viszonozni akartam. Azt remélem, te is jól érezted magad.

- Jól, én is jól. Nagyon figyelmes vagy és nagyszerű mesélő, minden szavad zenél.

Kerestem, olyan nagyon kerestem a szemében egy aprócska jelet, egy kicsike bátorítást, de csak a zavart láttam, ami az arcára is kiült.

- Akkor nem bánod, ha eláll az eső, én újra elhívlak? Bepótolhatjuk, ami ma elmaradt? – lassan a kezéhez csúsztattam a kezem és megérintettem az ujjait. Megrezdült, mintha villám csípte volna meg.

- Nem is tudom. – elkapta a kezét, és hirtelen így folytatta – Elhívhatnánk Emmáékat is, és Tylort, ha már jobban lesz.

- Nem egészen így gondoltam, én csak veled szerettem volna menni. – kimondtam hát, ebből már értenie kell az érzéseimet.

Muszáj volt, a lehetőség egyre jobban távolodott tőlem, azt hiszem ez is már az utolsó utáni pillanat volt. Értette, nagyon is. Sokáig nézte a fejem mellett az ablakot, valószínűleg a szavakat kereste ahhoz, ami az arcán már nagyon jól kirajzolódott.

- Te nem akarod, igaz? Nem akarsz velem kettesben lenni. – suttogtam elfojtott torokkal.

Júlia a szemembe nézett végre, tekintete fájdalmat és szánalmat tükrözött, hangja megbocsátásért könyörgött, de őszintén szólt.

- Nem. – csak ennyit mondott, ezzel az egy szóval jelölte ki az utamat, ezzel az egy szóval taposta el a lelkemet, és lökött rá a szenvedés útjára.

- Ne haragudj. – sóhajtotta még felém, aztán felállt és elment.

Otthagyott, a szó összes értelmében. Én nem kellettem neki. Nem én kellettem neki. Ugyanazok a szavak, de mindegyik mondat más fájdalmat hordoz magában. Az elsőben csak elhagyott, a másodikban mást választott. Az étkező lassan kiürült körülöttem, a tányért is elvették előlem, de én csak ültem, és néztem a lecsorgó esővizet az ablakon. Most mi legyen? Térjek vissza a Júlia előtti életemhez? De már semmi sem lesz olyan, mint régen. Mindenhol őt látom majd. Minden korábbi tervem, célom, lendületem megkopott lett és üres. Mi értelme egy olyan világban létezni, amelyikben ő nem szeret engem, és mi értelme ezért a világért küzdeni. Mit adhat nekem, ami csillapíthatja ezt az őrült lángolást a szívemben. Puff! Az életem kipukkadt lufiként rogyott le a földre, kipukkadt, tehát már nem lehet megtölteni semmivel. Örökre lyukas marad, ez a lyuk elszippantja az energiát belőlem és én nem tudom betömni, mert nem is akarom. Mert legalább ez a fájdalom az enyém, ennyi jutott nekem Júliából. Ha ennyi, hát ennyi. Az idő az egyetlen barátom, benne még bízhatok, talán egyszer még kaphatok egy esélyt. Ott az asztalnál az időtől kaptam egy ajándékot, a reményt. Ez adott erőt ahhoz, hogy felálljak és elinduljak.

Egyenesen Tylor szobája felé indultam. Testvérek voltunk, ha fájt valami, ösztönösen a másikat kerestük. Nem is igazán tudatosult bennem, hogy hozzá megyek. Nem kellett, mert természetes volt. Mert kapaszkodtam a minket összekötő erős kötélbe, hogy kimásszak saját szakadékomból. Mert szükségem lett volna rá. Kár volt, mert a szakadék csak mélyebb lett.

Most az ágyamon ülök, leírom, hogyan vesztettem el mindent, hogy soha ne felejtsek el egyetlen pillanatot sem.

Már majdnem lenyomtam a kilincset, és nyitottam a szobája ajtaját, mikor jókedvű nevetés riasztott fel bénultságomból. Júlia kacagott, és vele Tylor is. Megkövülten álltam az ajtó előtt, el kellett volna mennem, de mozdulni sem bírtam. Hallgattam őket, a szavaik, a nevetésük fájdalmas, örökké égő sebeket sütöttek a szívembe. Nem értettem, hogy mit beszélnek, de a hangjuk mindent elárult. Júliáé soha nem hallott dallamokat játszott, hullámzott, mint az óceán, és rezgett, akár egy megpendített húr. Tylor hangja tele volt izgalommal, amitől hol erősebb volt, hol halkabb, de egyszerre rezdült Júliáéval. Megértettem, ők ketten összetartoznak. Nem tehetnek róla, ahogy én sem tudtam parancsolni az érzéseimnek, úgy ők sem tudnak. Ennek nem lehet. Ez tőlünk független, csak jön és magával sodor. Ha akarod, ha nem.

Leforrázva, megsemmisülve kullogtam vissza a szobámba. Csak ez maradt nekem, a naplóm és a tollam. Nekik elmondhatom az érzéseimet, ők megőrzik örökre. De ma írom le utoljára. Holnap már nem lesz mit írnom, mert a lelkem üressé vált. Az életem meg céltalanná. El kell mennem. Nem maradhatok itt. Nem nézhetem végig, hogyan szökken szárba egy szerelem, amelyik megölt engem. Tylor tudni fogja, miért mentem el. Remélem azt is megérti, hogy számára szabad az út. Nem mintha jogom lenne közéjük állni. Nem kell az engedélyemre várniuk, hiszen semmi rosszat nem tesznek. Csak szeretik egymást.

Szeretik egymást!!!!! Júlia és Tylor!!!!

Hát, így vesztettem el mindent. Testvért és szerelmet. Nem bírom látni ezeket a szavakat, nem tudom elfogadni, hogy ők együtt lesznek, képtelen vagyok így leélni az életemet. Nem megy. Kell valami, ami kitölti ezt az űrt. Visszamegyek a csapathoz és harcolok. Az lesz a legjobb, ha az ártókon vezetem le a feszültséget, akkor legalább hasznára lehetek a világnak. Már ha akarok hasznára lenni. Egyelőre haragban vagyunk, mert megfosztott a reménytől is. Eddig tartott az időtől kapott ajándékom. Füstté vált, mint az ártók mocskos lelke. Nekik nincsenek ilyen fájdalmaik, ők csak elveszik, ami kell nekik. Kétségek és gátlások nélkül, szabadon élnek. De én azért születtem, hogy korlátok közé szorítsam őket. Nem dobhatom el magamtól ezt is. Mert ha eldobom, akkor csak a halál marad nekem. Azt még nem akarom, talán a jövő tartogat nekem valamit, egy apró esélyt.

Sötétbe borult lelkem sajgott, a fájdalom rágta, emésztette belülről. Aprókat harapott belőle és a harapások helyén a heg egy új energiát termelt. Valami meghalt bennem, de a helyén valami más megszületett. Ismeretlen, furcsa erő, ami eltakarta a sebeket, és táplálta ezt az új energiát. Ami türelmetlenül hajszolt, tudtam, hogy többé nem lesz nyugalmam. Befejezem a naplót, aztán megyek és szabadon engedem ezt az energiát, hogy segítsen engem a harcban. Önmagam és az ártók elleni harcban. Bárminek örültem most, ami erőt adott. Erőt igen, de fényt nem. Ezt viszem magammal, mert most ez vagyok én. A lelkem mélyén talált hatalom sötét volt. Nagyon sötét."

Sötét Vihar előzmény: Vihar előtt

Roger naplója (folytatás):

"Reggel van, vagyis inkább hajnal, de már nem tudok aludni. Furcsa lesz ma az örökös készenlét érzése nélkül mászkálni, azért nem szeretjük, mert az ember haszontalannak érzi magát tőle. Majd keresek magamnak valami munkát, amíg Tylor felépül. Még csak most épül a bázis, biztos akad tennivaló. Egyelőre csak ez a sziklába vájt közös szállás van készen, de itt legalább van jó sok szoba, meg egy hatalmas kajálda. Viszont terveztek önálló házakat is, nem tudom, hol tart a dolog, a terveket láttam, az nagyon klassz. Olyan lesz a ház, mint egy zöld domboldal, felülről észre sem lehet venni. Az önellátás is közös célunk, ha sikerül, minden szükséges holmit itt akarunk majd megtermelni. Nagyon tuti hely lesz, arról nem is beszélve, hogy minden szál, minden információ ide fut be. A sziget vezetősége tartja majd kézben ezt az adathalmazt. Nem irigylem őket, én inkább harcolok. De most megnézem Tylort.

Még nem tért vissza közénk, a doki szerint már csak jó mélyen aludt és sokkal jobban van. Tényleg jól nézett ki. Aztán elrohantam a lányokhoz, de már a folyosón hallottam, hogy Mason megelőzött. Most érkezhetett ő is, mert a kopogásomra azonnal ajtót nyitott, még nem jutott beljebb.

- Hello. – köszöntünk mind egyszerre.

- Hogy aludtatok? – kérdeztem a lányokat, bár a válasz az arcukra volt írva.

- Istenien! – lelkesedett Emma, Júlia is mosolygott, csak jóval visszafogottabban.

- Jól aludtunk, már régen volt ilyen kényelmes fekhelyünk, és ilyen biztonságos nyugalmunk.

- Ugye igazam volt? Nektek is jár egy kis pihenés. – mondta Mason, Júlia nagyot sóhajtott.

- Jár? Mikor a világ tele van ezekkel a mocskokkal? Én úgy érzem, csak akkor pihenhetünk, ha egy sem lesz már.

- Olyan sosem lesz. – legyintett Emma.

- De lesz, muszáj bíznunk benne. – vitatkoztam, én hittem, hogy egyszer elfogynak.

- Most akkor is itt vagyunk, és ti még sosem jártatok itt, ezért azt javaslom, nézzünk szét. – Mason már egy nagy lendülettel ki is nyitotta az ajtót, de Júlia értetlenül nézett rá.

- És Tylor? Nem is érdekel, hogy van?

- Dehogynem. De biztos vagyok benne, hogy Roger már volt nála, gondoltam, majd ő elmondja, hogy mi a helyzet vele.

- Voltam, persze. Még nem tért magához, de szépen javul.

- Nekem ez nem elég, én látni szeretném, tehát én először a betegszobába megyek. – jelentette ki Júlia.

- De utána jössz körülnézni? – kérdezte Emma.

- Még szép! Én is kíváncsi vagyok!

Kicsit meglepett, hogy Júlia nem érte be azzal, amit én mondtam, de ha így akarja, hát legyen. Még kapóra is jött, hogy különválik Emmától.

- Mason, menjetek előre, elkísérem Júliát és utánatok megyünk. – javaslatomra Mason bólintott, de Júliának nem tetszett az ötlet.

- Egyedül is odatalálok, menj csak. Te már úgyis voltál ma Tylornál. – puff, a padlóra küldött, és ezzel a lendülettel ki is fordult az ajtón.

Emma valamit mondott a fürdőszobáról, de csak olyan elkenődötten ért el hozzám a hangja. Mason jó erősen a hátamra csapott, attól magamhoz tértem.

- Barátom, attól tartok, erről lecsúsztál! Mondtam, hogy szólj neki.

- Itt…. itt akartam, most akartam, tényleg.

- Az lehet, de elkéstél.

- Még nem biztos, még van esélyem.

- Ha így gondolod, akkor ne várj túl sokat.

- Indulhatunk! – toppant be Emma a szobába, aztán elkomolyodva nézett ránk.

- Valami baj van? Tylor? – kérdezte.

- Nem, semmi, csak Roger szerelmes. – mutatott rám Mason cseppet sem tapintatosan.

- Észrevettem. Júlia, igaz?

- Észrevetted? Ő is? – dadogtam beijedve.

- Dehogy, ő nem. Egyszer azt mondta nekem, ő sosem lesz szerelmes, hogy ne kelljen féltenie azt, akit szeret. – magyarázta Emma, mire Mason kétkedő arcot vágott.

- Én ebben nem lennék olyan biztos. – biztatóan néztek rám, főleg Emma, ő még nem sejtett meg semmit Tylorral kapcsolatban. Mert talán nincs is semmi megsejtenivaló, gondoltam én naivan. Ha szerelmes az ember, a leglehetetlenebb helyzetben is tud reménykedni, és attól én még messze voltam.

- Na, gyerünk! – intett Mason és kitárta nekünk az ajtót.

Először a közös szállást jártuk be, megnéztük az étkezőt, az edzőtermet, és az orvosi részleget is, ahol Júlia is csatlakozott hozzánk. Tylor még mindig mély álomban volt, aminek egy egész picikét örültem, mert így nem tudtak beszélni egymással. Egyelőre. Kaptam némi időt. Oké, de hogy csináljam? Mégse eshetek neki! Mentem utánuk végig a szigeten, de a fejem máshol járt közben. Pedig készen lett az első ház és igazán klasszra sikerült. A helikopterek épülő hangárját tátott szájjal bámultuk. Levágták hozzá a hegy tetejét, és a csúcs helyére egy szétnyíló ajtó került, amin keresztül egy hatalmas hodályba ereszkedhettek le a gépek. Mert állítólag jó sokat szeretnének belőlük. Utána segítettünk gyümölcsfákat ültetni, nem mintha szükség lett volna rá, az ilyesmi mifelénk gyorsan megy, de láttuk, hogy a lányok nagyon szeretnék és élvezték is. Megint láthattam Júlia ragyogó mosolyát, meg is feledkeztem minden reggeli félelmemről. Egyébként Júlia javaslatot is tett a gyümölcs feldolgozására, meg egy saját pékség kiépítésére. Fel is kérték, hogy segítsen és örömmel elfogadta. Persze, csak a tervek elkészítéséig, mert természetesen nem akart itt rostokolni, megmondta, hogy mielőbb készül vissza a terepre. A gyümölcsös után sétáltunk egy nagyot a tengerparton, ahol végre beszélgethettem vele, mert Mason lefoglalta Emmát.

- Úgy látom, a barátnőd és Mason jól elvannak. – jegyeztem meg, közben rám támaszkodva megszabadult a szandáljától, feltűrte fehér nadrágjának a szárát és belegyalogolt a vízbe. A szél az arcába fújta szőke tincseit, laza, kék pólóját folyton megemelte és alábújt. Csak átfutott bennem, hogy milyen csinos. Köztünk mindenki a lehető legegyszerűbben és kényelmesen öltözött. Farmer, póló, pulcsi és kényelmes futócipő. Júlia ma kilógott ebből a sorból. Nem válaszolt a megjegyzésemre, újra megpróbáltam megszólítani.

- Nem hideg a víz? – elvégre már itt sincs nyár, ám mosolyogva nézett rám.

- De, hideg, meg bársonyos és simogató. Próbáld ki.

- Inkább kihagyom. Tetszik a sziget?

- Szép itt. Ha minden kész lesz, klassz kis birodalom lesz belőle.

- Jó, hogy van egy hely, ahol biztonságban lehetünk.

- Meg ahol összefut minden, és így nem csapkodunk össze-vissza céltalanul. – tette hozzá Júlia, lassan lépkedett a vízben, néha lehajolt és megnézett egy szép kavicsot vagy kagylót, aztán visszadobta.

- Van más terved is a harcon kívül? – szerettem volna kicsit többet megtudni róla, de megütközve nézett rám.

- Más? Mi lenne más? Miért, nektek van?

- Csak arra gondoltam, néhányan letelepszenek valahol, és onnan járnak portyázni, meg családot alapítanak, van, aki dolgozni is próbál.

- Én ilyesmire képtelen lennék.

- Pedig ez is fontos. Az ártók közül is épülnek be az emberek közé, hogy belülről tegyék tönkre a világot. Őket csak úgy találhatjuk meg, ha mi is beépülünk.

- Értem, persze, fontos, de nekem túl lassú. Nem lennék jó beépülő, mert ha kiszúrnám őket, azonnal likvidálnám mindet. Te meg tudnád csinálni?

- Nem, azt hiszem, én sem. Ehhez türelem kell. Úgy érzem, benned sincs. – a válasz késett, egy sóhaj megelőzte.

- Nincs. Emma mondta, hogy elmesélte nektek a történetünket.

- Igen, biztosan a szüleitek miatt vagy ilyen elszánt. Érthető. De egyszer csillapodik majd, meglátod.

- Nem hiszem. Ha becsukom a szemem, minden este magam előtt látom őket és azt a rengeteg vért. Összekeveredve, négyük vére egymásba folyva beterítette a földet. Látom a fájdalmat és az iszonyatot az arcukon. És emlékszem az ő undorító arcukra is, ahogy engem méregettek. Azt hitték, könnyű préda leszek, és mielőtt megölnek, még játszadozni akartak velem. Bár a játék-szó erre nem igazán megfelelő, a kínzás jobban illik rá. A ti szüleitek?

- Ők is meghaltak, egy csatában. Nagyon rossz volt, de minket felkészítettek rá, és nem volt ennyire csúnya dolog.

- Szerencsések voltak. Te is tudod azt, amit Tylor?

- A leblokkolásra gondolsz? Nem, sajnos nem. Csak ő örökölte, apánk volt különleges.

- Az mit jelent?

- Tudod, ő árnyékgyermek volt.

- Azon a borzalmas estén a szüleink erről is meséltek, de még nem találkoztam egy ilyen gyermekkel sem. És nem is értem, hogyan lesz valaki olyan, más meg nem.

- Nem egyszerű dolog. Ez az egész abból származik, amit az ártók veled is meg akartak tenni, de te nem hagytad. – mikor kimondtam, megállt a szívem egy pillanatra, felé fordultam és megfogtam a kezét – nem hagytad, ugye?

- Ne félj, nem. Szerencsére rajtam volt a fehér ruha, ők meg nagy bátran szemüveg nélkül álltak előttem.

- Akkor jó. Egy pillanatra azt hittem, valami más oka is van ennek a hatalmas küzdeni vágyásnak benned.

- Az a látvány minden este, épp elég ok. Mesélnél még?

- Szívesen. Tehát az ártók vére sajnos keveredett a miénkkel, és ha egy ilyen vérvonal egyesül egy erős védői vérvonallal, abból általában ikrek születnek. Ha az állítólag nagyon kemény terhesség hónapjai alatt valamilyen nagy trauma éri a mamát, vagy netán a fogantatás egy erőszak következménye, akkor szinte biztos, hogy az egyik baba árnyékgyermek lesz, vagy akár mindkettő.

- És ha nem lesz az, később még azzá válhat?

- Hát, nem is tudom, ilyet még nem hallottam, de nem is kérdeztem utána. Nem foglalkoztunk ezzel a lehetőséggel, hiszen mi is baj nélkül felnőttünk.

- Milyen az árnyékgyermekek élete?

- Ha szeretetben nőnek, akkor könnyebb, de nem egyszerű. Állandóan dolgozik bennük a másik, a gonosz énjük. Ha kicsi koruktól kiteszik őket szenvedésnek, akkor a saját vagy éppen a testvérük védelmében használni fogják az erejüket, hiszen nem is tudják, hogy nem lehet, és szinte biztos, hogy nagyon erős ártó lesz belőlük.

- Mennyire erős? – faggatott tovább Júlia, nagyon érdekelte mindez.

- Eléggé, pusztán a szemével is ölni tud.

- Láttál már ilyet?

- Még nem, és nem is szeretnék.

- Sokan vannak? Az ilyenek.

- Akad mindig egy-egy, de szeretnek elbújni. A föld alatt élnek, barlangokban, alagutakban. Csak éjszaka jönnek elő gonoszkodni, nem bírják a világosságot, és nem akarják felfedni magukat az emberek előtt. Imádják a titokzatosságot.

- Azon kívül, hogy kínozzál, megerőszakolják és megölik az embereket, mást is tesznek velük?

- Persze, különösen az ilyenek. Mert az árnyékgyermekből lett ártók okosak is, szeretnek kombinálni. Képesek befolyásolni az emberek gondolkodását, tudnak belőlük dühöngő őrültet és fanatikus diktátorokat csinálni, akik aztán sok kárt tesznek a világban. Vagy egyszerűen csak egymásnak ugrasztják az embereket, végtelen a variációk lehetősége.

- Akkor a világ történéseiből lehet tudni, hol van egy ilyen tűzfészek.

- Így van, oda elég nagy csapat megy a helyieknek segíteni.

- Ha lesz ilyen, én is megyek. – mondta Júlia lobogó tűzzel a szemében, de lehűtöttem.

- Negatív. Lányok ilyen helyre nem mennek, az erőszak lehetősége miatt. Sajnálom, ebben nem vehetsz részt.

- Majd meglátjuk. Ti már voltatok? Ja, persze, mondtad, hogy te sem láttál még ilyen szörnyeteget.

- Én nem, de Tylor igen. – erre már az a hófehér arca is enyhén kipirult.

- Igazán? Ha felébred, megkérem, hogy meséljen róla.

- Megpróbálhatod, de nem szívesen beszél erről. Neked sem kéne ezzel foglalkozni.

- Mi mással kéne? – tárta szét a karját értetlenül.

- Biztosan szerettél valamit, mielőtt védővé lettél.

- Lehet, de az a Júlia halott, ez itt egy másik. Ezt a Júliát csak az ártók pusztítása érdekli.

- Júlia, értem a fájdalmadat, de nem jó ez a hevesség. Hibázhatsz.

- Emma is mindig ezt mondja. Nem fogok.

- Oké, úgysem hallgatsz senkire, ha jól sejtem.

- Hallgatok én, de csinálom, ahogy a szívem diktálja. – kijött a vízből, lábait a puha homokba mélyesztette.

- Most viszont néhány napra kivontunk ebből, mi lenne, ha fejben is kicsit elszakadnál ettől az egésztől?

- Ezt hogy érted? – szemeiben most kíváncsiság csillogott.

- Úgy, hogy élvezed, ami körülvesz. Mint most a vizet és a homokot. Holnap túrázhatnánk, vagy akár halászhatnánk egyet. Az ártók várhatnak rád pár napot, jut neked is bőven belőlük.

- Túra. Halászat. – Júlia elgondolkodott, aztán rábólintott.

- Oké, jól hangzik. Úgyis megígértem, hogy segítek összeállítani, mi kell egy gyümölcsfeldolgozóhoz és egy pékséghez. Közben megejthetjük.

- Szuper. Egyébként honnan tudod ezeket?

- A szüleink amolyan letelepedettek voltak, amiről meséltél. Apám pék volt, anyám meg egy gyárban dolgozott, ahol gyümölcslevet és lekvárt készítettetek. Ahogy lehetett, én is dolgoztam ott időnként egy keveset, mindegyiket szerettem.

- Na, látod, mégis van valami, amit szerettél régen.

- Nem mondtam, hogy nincs. Csak az már elmúlt.

A parton Emma és Mason megfordultak, közeledtek felénk, gyorsan bebiztosítottam a holnapi programot.

- Akkor túra holnap?

- Délután oké.

- Roger! Még az irányítást mutassuk meg a lányoknak! – kiabálta Mason, intettem, hogy rendben, aztán Júliával elindultunk.

Az irányítás nagyon tetszett nekik, elképedve nézték a rengeteg számítógépet, meg monitort, és a most készülő világtérképet. A sziget vezetője, Paul lelkesen magyarázott nekik.

- Ez a térkép az egész világot ábrázolja majd, egy műhold vezérli, amelyik pásztázza a földet és biológiai jelek alapján érzékeli az ártókat, ahol többen vannak, azt a területet pirossal fogja jelezni.

- Csak azt, ahol többen vannak? – kérdezte Júlia.

- Sajnos, egyelőre igen. Egyesével nem tudjuk bemérni őket.

- És a gyorsaság? Mire odaérünk, már egész máshol lehetnek.

- Igen, de útközben adjuk a módosított irányt.

- Ez a sok monitor mit mutat? – érdeklődött tovább Júlia.

- Ismerünk néhány rejtekhelyet, azokat figyeljük a műholdról, meg a sajátjainkat is. Azok a hátsó gépek ott a fal mellett, azok pedig a védelmünket biztosítják.

- Mennyire biztos ez a védelem? – Júlia az egyik gép gombjait tanulmányozta.

- Hát, eddig azt hittük, hogy örök és kikezdhetetlen, mert saját magát kontrollálja és fejleszti.

Erre mi is felkaptuk a fejünket, Paul szavai valami rosszra utaltak, rá is kérdeztem.

- Eddig? Már nem hiszitek? – a kérdésemre Paul nagyot sóhajtott.

- A térkép kiépítéséhez összerántottunk néhány nagy informatikus koponyát közülünk, a védelmi rendszer is nagyon érdekelte őket, ezért kicsit kutakodtak benne. Rájöttek, hogy a rendszer készítője létrehozott egy kódot, amivel kikapcsolható a védelem.

- Egy kódot? És hol van ez a kód? – kérdezte Mason megrökönyödve.

- Hát ez az. Azt senki sem tudja, kutatásaink szerint nyoma veszett valahol Európában.

- Akkor mi lesz? Tétlenül várjuk, hogy megtalálja valaki? – folytatta Mason, én feleltem, mert sejtettem a választ.

- Azt nem hiszem. Tylor biztosan ezen dolgozott.

- Így van, Roger. Fegyvereket építünk ki körben a szigeten, ha mégis gond lenne, ne álljunk itt védtelenül. Van kedvetek segíteni?

- Már hogyne lenne! Nekem nagyon is! Roger? – lelkesedett Mason, amin nem is csodálkoztam.

- Én is szívesen csatlakozom. Holnap délelőtt kezdhetjük is.

- Nagyszerű, örülök nektek. Most kevesen vagyunk, mindenki terepen van, minden idetévedő segítsége jól jön, akár csak pár napra is. Ha nem gond, mennék is vissza. – intett Paul hátra.

Közben este lett, mi is kifáradtunk, de nagyon jó kis nap volt. Eddig. Ahogy felértünk az irányítás földalatti terméből a felszínre, Júlia megszólalt.

- Ki jön velem Tylorhoz?

- Megyünk mind, most már nekünk is illik meglátogatni. – válaszolt Emma.

Mentünk hát, és Tylort ébren találtuk. Nem csak egyszerűen ébren, hanem máris piszok jól nézett ki. Az arcára visszatért a magabiztosság, szeme tisztán, határozottan csillogott, és a frizurája úgy nézett ki, mintha egy sztárfodrász belőtte volna. Az ő haja is hullámos volt, de nem tűnt kuszának, inkább tökéletesen elrendezettnek. Amit Júlia arcán láttam, amikor megpillantotta, arról inkább nem is szeretnék írni.

- De jó, hogy jöttök, végre megköszönhetem nektek. Nagyok voltatok, kösz. – fogadott minket a tesóm.

Körbeálltuk az ágyat, Tylor a tekintetével végig Júliát követte. Nem tudtam nem észrevenni. Mason odalépett hozzá és megszorította a kezét.

- Te is nagy vagy. Az egész a mi hibánk, nem figyeltünk eléggé. Örülök, hogy jól vagy. Meddig nyomod még az ágyat?

- Nem tervezem hosszúra, de a doki még két napot megígértetett velem, és utána is pár napig még minden nap látni akar.

- Nagyon helyes. Rendesen meg kell gyógyulnod. – mondta Júlia hozzá képest nagyon is lelkesen.

- Szerintem már semmi sem látszik rajtad, de ha a doki mondja… - jegyezte meg Emma.

Én is a doki pártjára álltam, kissé részrehajló is voltam, már magam felé részrehajló. Persze mindennél fontosabb, hogy Tylor teljesen rendbe jöjjön, de nekem is jól jött az a két nap. Kétnapnyi esély, ha egyáltalán van mire felhasználni.

- Egyetértek, csak fogadj szót, az a biztos. – helyeseltem – Addig Masonnal helyettesítünk téged a fegyverek tervezésében.

- Szuper, ugyanis épp erre akartalak kérni téged, Roger. Tudom, hogy mindent tudsz a fehér ruha működéséről. Valami hasonló elven működő fényfegyver kellene, nagyobb hatósugárral.

- Meglesz, izgalmas feladat.

- Tudtam, hogy érdekelni fog, többek között ezért is indultam a keresésedre. Csak sürgősebb volt az ártók felhajtása.

- Egy jó kis balhét nem akartál kihagyni, valld be! – Mason viccesen megfenyegette Tylort.

- Mindent bevallok! Már jó ideje nem harcoltam, kellett egy kis edzés.

- Kár, hogy másodszorra kiütöttek, nem láttad küzdeni a lányokat. Két valódi kincsre bukkantunk a személyükben. – folytatta Mason, és persze Tylor nem Emmára, hanem Júliára nézett.

- Nem kellett látnom, anélkül is tudom. – mondta nagyon komolyan, a szemével a lány szemébe mélyedve.

- Na, jó! Hagyjuk pihenni a beteget, részemről befejeztem a napot. Lányok, gyertek velem vacsorázni, az ebéd puszta megszokásból ma is kimaradt. – Mason karon fogta és kivezette őket a szobából.

- Valami rosszat mondtam? – Tylor értetlenül nézett rám.

- Nem, rosszat nem.

- De van valami, igaz?

- Hát, nem igazán, vagy talán mégis, vagyis csak lehet.

- Roger, fogalmazz érthetőbben.

- Oké, szóval Mason ezt azért csinálta, mert tudja, hogy Júlia tetszik nekem.

Tylornak elakadt a hangja, csak bámult rám egy ideig, látszott, hogy mennyire kattog az agya.

- Értem, és megértem. Júlia remek választás.

- Te is? Neked is tetszik? – kérdeztem halkan.

- Nem tagadom, átfutott az agyamon. Ő tudja?

- Nem, még csak három napja ismerem.

- Mondd, Roger, és érzed, hogy ő érdeklődik irántad?

- Fogalmam sincs, csak ma beszélgettünk először.

- Oké, én, szóval, persze ha neked tetszik, én nem próbálkozom. De nem lehetek udvariatlan vele, ha idejön, azért beszélgethetünk, ugye?

- Természetesen, de jó, hogy ezt tisztáztuk.

- Igen, jó. Sok sikert.

- Kösz. Klassz, hogy jobban vagy.

Az orvos berontott a szobába és kizavart, mert még meg akarta vizsgálni Tylort. Nem is bántam, kissé kínos volt a helyzet. De legalább tudom, hogy tőle nem kell tartanom. Már csak Júlia érzéseit kell kifürkésznem. Bele se merek gondolni, mi lesz, ha kiderül, hogy semmit sem érez irántam. Azért én reménykedem. Ha most még nem is érez, majd fog. Az együtt töltött idő meggyőzi őt, ez biztos. Holnap, holnap kezdődik az én időm."

Vihar Előtt: Roger naplója

Folytatás:

"Nos, megint eltelt egy nap, én meg tele vagyok vegyes érzésekkel, félelmekkel és kétségekkel. De menjünk sorjában.

Reggel korán ébredtem, elrohantam a legközelebbi településre kajáért. Nem nagyon válogattunk, de azért igyekeztünk normálisan enni, ezért rendesen felpakoltam joghurtból, zöldségekből, hozzá kevés szalámi és magvas kenyér, meg persze ásványvíz. Nem egyszerű 14 embernek elegendő kaját beszerezni egyedül, de így mindenkire csak kéthetente jut, és ez jó, ezért inkább bevállaltuk az egy napnyi kényelmetlenséget. Mire visszaértem, a két korán kelő lány, Nora és Delora már meggyújtották a tüzet és bőszen ébresztgették a többieket. A tűznek mindenki örült, mert ezek a kora őszi reggelek már hűvösek voltak, de az ébresztgetésre csak morgás volt a válasz. A két lány egyébként üdítő látvány volt, minden reggel mosolyogva és hatalmas lendülettel ébredtek. Nora szép, kerek arcán a mosoly kis gödröcskéket csinált, Delora kiugró járomcsontjain piros foltok díszelegtek, még vidámabbá téve az arcát. Rövidre nyírt, kócosan tépett fekete hajuk csak fokozta a hatást. Először Lisa bújt elő, álmosan fésülgette a tűznél hosszú, barna haját. Rögtön utána a mi óvatos barátunk, Peter is megjelent. Neki nem kellett fésülködéssel foglalkozni, egyszerűen géppel letolta a fejéről ezt a problémát. Aztán egyesével előkerült a többi pasi is. Az alacsony növésű Garrett, a magasságát felzselézett hajjal kompenzálta. Két sorstársam, Chad és Billy, ők is szénakazlat viseltek a fejükön, csak barnát. Mason feltűnően jókedvűen csatlakozott hozzánk, menet közben kicsit sem óvatosan belerúgott Louis és Noah sátrába, két mérges, kopaszra nyírt fej bukkant fel hamarosan a nyílásban. Végül Júlia és Emma is megérkezett. Ja, dehogy! Robert még hiányzott! Észre sem vettem, csak mikor szokásos botjával a kezében felbukkant a fák közül, már körbejárta a környéket. Peterhez hasonlóan ő is nagyon gondos volt, nem szerette a meglepetéseket.

Mindenki elvette a részét a kajából, a tűz köré telepedve rendesen bepakoltunk, aztán megbeszélést tartottunk. Minden reggel így indult, ilyenkor szoktam rácsodálkozni a csapatunkra. Elhiszem, hogy az emberek értetlenül bámulnak minket. Ennyi tökéletes alakú, szép arcú és ragyogó kék szemű ember együtt, ez köztük elképzelhetetlen. Általában Peter és Robert vitték az irányítást.

- Láttál valamit? – kérdezte Peter Roberthez fordulva, még az utolsó falattal a szájában.

- Nem, semmit. Kellene felderítés az irányhoz.

- Oké, akkor srácok indulás.

Ha nem tudtuk, merre induljunk, akkor a lányokat hátrahagyva sátorcsomagolásra, szétspricceltünk egyesével különböző irányba. Aki megérzi az ártókat, az jelez, és lecövekel, mi meg utána megyünk, és a lányok is csatlakoznak. Ez a módszer jól működött, egy nap sem telt el így felesleges rohangálással. Futottam hát én is, dél felé. Ma nekem volt szerencsém, én akadtam a nyomukra és várhattam be a többieket. Nem jutottam nagyon messzire, még a hegyek fenyvesei között jártam javában, mikor kiszagoltam a közelségüket, de legalább a csapat is gyorsan utolért. Követtük a nyomot, egy erdei házhoz vezetett. Rémülten néztem Júliára, a kép nagyon hasonló lehetett ahhoz a borzalmas emlékhez. Nem ijedt meg, csak még gyorsabban futott. Egy gyerekcsoportot találtunk a házban, meg három felnőttet. Nem lett nagy bajuk, csak fájt a hasuk és hánytak. Még kintről elkábítottuk őket, jobb nekik, ha nem is látnak minket. Bementünk, és szépen sorban meggyógyítottuk őket. Nem emlékeznek majd semmire, szerencséjük volt. Az ártók nyomai tovább vezettek minket, keresztül egy nagy hegyen. Egyre közelebb voltak, de mégis még elég messze ahhoz, hogy a következő tragédiát megakadályozzuk. Négy túrázó, akik nagyon rossz terepet választottak maguknak a túrázáshoz. Álmukban támadtak rájuk, sem felébredni, sem megijedni nem volt idejük, a testük megcsavarva feküdt a sátorban. Gyorsan végeztek velük, valószínűleg sejtik, hogy közeledünk, ezért nem álltak meg játszadozni. Nekünk nem csak harcolnunk kellett velük, hanem takarítottunk is utánuk. Eltemettük a testeket és minden holmijukat, az emberek nem láthatják meg az ilyen támadások nyomait. Újabb eltűnt személyek kerülnek az egyébként elég hosszú listára.

Siettünk, mi is tudtuk, hogy közel vannak, nem akartunk egy percet sem elvesztegetni. De közbejött a nap első meglepetése. Hirtelen berobbant közénk Tylor, a testvérem, és még két védő is jött vele. Tylort mindenki ismerte, csak Júlia és Emma nem, a csapat örömmel üdvözölte a segítséget, és én is örültem neki, rég nem találkoztunk. Azt mondják, hasonlítunk egymásra, csak Tylor magasabb, neki valahogy mindig jó a haja, kicsit sem kusza és az arca sokkal határozottabb. Mindig tudja, merre tart, pillanatig sem gondolkodik, nincsenek kétségei. Ettől olyan erős kisugárzása van, hogy ahol megjelenik, különösebb kérés vagy megbeszélés nélkül mindenki felsorakozik mögé. Persze mindezt megkönnyíti az is, hogy az ereje páratlan. Mind erősek vagyunk, de ő hatni tud az ártókra. Leblokkolja az agyukat, vegetáló, gondolkodás nélküli lények lesznek belőlük, sajnos csak pár pillanatra, de ez is hatalmas dolog.

- Tylor! Szagra jöttél? Akkor jó kis csetepaté van kilátásban! – köszöntötte Mason.

- Ne törődj vele, már nem bír magával! – öleltem meg én is a testvéremet.

- Pedig igaza van, egy nagyobb csapat nyomait láttuk, csak hallottalak titeket, ezért jöttünk ide. – mondta Tylor, de közben a szeme keresett valamit.

- Mi az? – nézett körbe Peter is aggódva.

- Nem, nem az, nincsenek itt. Csak, csak valaki annyira….. – aztán megakadt a szeme Júlián.

- Annyira mi? – léptem oda rémülten Tylor elé.

- Semmi különös, csak annyira megijedt valaki. Látom, vannak újak is. – ezzel a témát lezárva bemutatkozott a lányoknak, Júlia kezét mintha egy picit tovább szorította volna a kelleténél, vagy csak én magyarázom bele. Talán mégsem, mert Mason felvont szemöldökkel figyelte a jelenetet, majd lopva rám pillantott. Biztosan Júliát hallotta Tylor, azért nézte meg jobban, valamit megérzett benne. Ő még nem tudja, hogy mennyit szenvedett a két lány.

Nem értem rá tovább rágódni ezen, és értelme sem lett volna. Folytattuk az üldözést most már Tylor vezetésével, előle nem menekülhetnek, sosem téveszti el az irányt. Peter bánatára az új vezér sokkal gyorsabb tempót diktált, de hát neki nem is volt szüksége óvatosságra. Mint később kiderült, azért rohantunk ennyire, hogy még a következő, útjukba kerülő település előtt elkapjuk őket, ott már több család is áldozat lehetett volna. Sikerült, még az erdő mélyén utolértük őket. Valóban sokan voltak, Tylor nélkül szinte esélytelen is, de vele nem. Üres tekintetű rongybabaként érte őket a halál, talán azt sem tudták, mi történik velük. Csak ácsorogtak tehetetlenül, még védőszemüveg sem volt rajtuk. Körbevettük őket, lerántottuk egyszerre a terepruhát, a felvillanó fény kioltotta szemeik sárgás tüzét. Közben azért nem kerülte el a figyelmemet, hogy Júlia mennyire rácsodálkozott Tylorra. Az egészet nagyon gyorsan csináltuk, rövid az a pár másodperces révület, és nem mindegyikre hat egyforma ideig. De a gyorsaság és a biztos győzelem öröme mellett elfelejtettünk körülnézni. Még nem oszlott el teljesen az ártók lelkének fekete füstje, még nem ocsúdtunk fel az örömből, még nem figyeltünk kifelé. A hátul hagyott őr, Peter, széles vigyorral az arcán bámulta Lisát, a többiek elégedetten bólogattak, nem szólt senki. Láttam, ahogy Lisa arcán megfagy a mosoly, a száját kiáltásra nyitja, hangja élesen sikoltva hasítja fel a csendet, teste összegörnyed.

- Vigyázz!!!

De ugyanabban a pillanatban Tylor is megfordult, mind egyszerre nyitottuk fel újra a terepruhát, ám ezúttal elkéstünk. Már a nyakunkban voltak, legalább annyian, mint amennyit megöltünk. Eszeveszetten küzdöttem, igyekeztem Júlia közelébe kerülni, csak ő érdekelt, pedig őt nem kellett félteni, most is szinte élvezettel, oroszlánként harcolt. Tylor viszont nagy bajban volt, kiszúrták, hogy ő a legerősebb, ki sem látszott a fekete köpenyek alól. Észrevettük, Mason, Robert és én egyszerre indultunk felé segíteni, próbáltuk lehámozni róla a fekete réteget, de valahogy nem akart fogyni. A többiek lassan megtisztították körülöttünk a terepet, egyesével szedték le őket, lánccal megbéklyózva puffantak le a földre, letépték a szemüvegeiket, aztán a ruhánk megsütötte iszonyatos lelküket. Ahogy ritkult a létszám, egyre többen csatlakoztak hozzánk, és már láttuk a fekete halom alatt mozdulatlanul fekvő Tylort. Az utolsó három szörnyeteg menekülni próbált, de Tylor társai utánuk mentek és ők sem kerülték el a sorsukat. Megkövülten álltunk a legnagyobb harcos mellett. Nem is értettem, hogyan történhetett ez meg, mindig van, aki harc közben is a környéket figyeli épp a hasonló meglepetések miatt. Peter! Ő a hibás! Elkeseredve ugrottam oda hozzá, és rántottam egy nagyot rajta.

- Miért nem figyeltél? – kiabáltam az arcába.

- Már vége volt! Mind elpusztult! Nem gondoltam…

- Nem gondoltad? Nem? Akkor is figyelned kellett volna! – hátrafelé lökdöstem, míg el nem esett.

- Roger! Ne csináld! – csitított Lisa, de a többiek némán néztek minket, ők sem értették, az óvatos Peter miért hibázott. Feldúltan hagytam ott a földön, visszamentem Tylor mellé, csak bámultam erőtlen arcát, ilyennek még sosem láttam. Először Júlia tért magához és mellé térdelt.

- Gyerünk már! Mire vártok! – kiáltott ránk szemrehányóan.

Letérdeltünk mi is, de Tylor elég rossz állapotban volt, súlyos belső vérzésekkel, amit sikerült elállítani, viszont a teljes gyógyuláshoz idő kell ilyenkor.

- Elviszem a bázisra. – mondtam a testvérem testét a karomba véve.

- Nem mehetsz egyedül! – állított meg Billy.

- Nem ám! Valakinek vigyáznia is kell rátok! – csatlakozott Delora.

- Én azt javaslom, menjen Emma és Júlia. – lépett elő Mason, Júlia már tiltakozott volna, de Mason nem hagyta szóhoz jutni.

- Nem! Ne tiltakozz! Évek óta bolyongtok! Voltatok már a bázison? – Emma nemet intett a fejével – Na, ugye. Tessék kicsit megpihenni! Két ilyen szuper harcossal nem érheti baj Rogert és Tylort. – még kacsintott is egyet Emmára, a lány lelkesen melléállt.

- Igaza van, menjünk, kérlek. – finoman megszorította a barátnője kezét, ennek már Júlia sem tudott ellenállni.

- Rendben, menjünk. Egy pár nap nem árthat.

- Ez mind szép, de Roger egyedül fogja cipelni őt a bázisig? – kérdezte Louis.

- Kibírom.

- Tudjuk, Roger. Ha nem jön közbe semmi, tényleg kibírod, de ha történik valami, a lányok nem tudnak rohanni egy ekkora testtel. – magyarázta Peter.

- Oké, ki megy velük? – Mason kérdőn nézett körbe, de senki sem jelentkezett. Jobban szerették a harcot, mint a tétlenséget.

- Szerintem az menjen, aki régóta nem járt a szigeten. – javasolta Lisa, egy emberként fordult minden fej Mason felé, aki megadta magát a többség akaratának.

- Legyen, de hamar visszajövök! - fenyegetőzött nevetve.

Kialakult hát kis csapatunk. A szívem vadul dobogott, hogy Júlia is jön, talán végre lesz esélyem közelebb kerülni hozzá.

- Messze van a part, de ha bírjuk, nem szeretnék megállni. – gondoltam Tylornak jobb, ha minél előbb biztonságban lesz.

- Bírjuk, ne félj. – mondta Júlia mellém lépve.

- Na, akkor a lányok menjenek elöl, én a hátad mögött leszek, ha elfáradsz, csak add hátra egy kicsit. Húzzunk bele! – intett Mason előre.

Egy gyors elköszönés után útnak indultunk. Még elég korai órában voltunk, ha igyekszünk, estére a szigeten lehetünk. Hát, eléggé igyekeztünk, Júlia vezetett, nem spórolt a lendülettel. Nem is bántam, kicsit védtelennek éreztem magunkat. Most igazán nem esett volna jól egy nagyobb csapat karjaiba futni. A partig hosszú az út, és ahogy már mondtam, az ártók bárhol felbukkanhatnak. Egyszer Júlia hirtelen le is fékezett, kicsit belemerültünk az erdő hangjaiba, aztán a lány megugrott, és futtatott velünk egy jó kis kerülőt. Én is hallottam őket, előttünk voltak. Kisebb kitérőket többször is tettünk, a lány nagyon jó vezető volt, minden rizikós területet inkább messzire elkerültünk. Tylor végig öntudatlanul feküdt a karomban, de egyáltalán nem éreztem nehéznek. Inkább olyan volt, mintha ő is a testemhez tartozna, ebben volt is némi igazság. Baj nélkül jutottunk el a partig, de a kerülők miatt már javában beleszaladtunk az éjszakába. Már tudtak róla a bázison, hogy jövünk, folyamatosan pásztázták és hallgatták a gondolatainkat, már ha engedtük. Persze, most engedtük, sőt, még direkt jeleztük is, hogy mi történt. Épp leszállt a helikopter, mikor kiértünk az óceánhoz. Ez nagyon jó volt ebben a védőségben, hogy itt olajozottan működtek a dolgok, semmit sem kellett túlbeszélni. Szinte földet sem ért a gép, máris újra a levegőben volt. A sötétben semmit sem láttunk, még egymást is alig, amit nagyon sajnáltam. Szerettem volna megmutatni Júliának a varázslatot, amikor a semmiből előbukkan a sziget. Ez most elmaradt. Leszállás után nem sok minden történt. A lányok és Mason kaptak szobát a közös szálláson, én meg idehoztam a betegszobára Tylort. Már vizsgálják, kap infúziót is. A doki szerint pár nap múlva rendben lesz, talán holnap magához is tér. Kicsit üldögéltem mellette, de lassan lefekszem. Holnap megmutatom Júliának és Emmának a szigetet."