Sötét Vihar előzmény: Vihar előtt

Roger naplója (folytatás):

"Reggel van, vagyis inkább hajnal, de már nem tudok aludni. Furcsa lesz ma az örökös készenlét érzése nélkül mászkálni, azért nem szeretjük, mert az ember haszontalannak érzi magát tőle. Majd keresek magamnak valami munkát, amíg Tylor felépül. Még csak most épül a bázis, biztos akad tennivaló. Egyelőre csak ez a sziklába vájt közös szállás van készen, de itt legalább van jó sok szoba, meg egy hatalmas kajálda. Viszont terveztek önálló házakat is, nem tudom, hol tart a dolog, a terveket láttam, az nagyon klassz. Olyan lesz a ház, mint egy zöld domboldal, felülről észre sem lehet venni. Az önellátás is közös célunk, ha sikerül, minden szükséges holmit itt akarunk majd megtermelni. Nagyon tuti hely lesz, arról nem is beszélve, hogy minden szál, minden információ ide fut be. A sziget vezetősége tartja majd kézben ezt az adathalmazt. Nem irigylem őket, én inkább harcolok. De most megnézem Tylort.

Még nem tért vissza közénk, a doki szerint már csak jó mélyen aludt és sokkal jobban van. Tényleg jól nézett ki. Aztán elrohantam a lányokhoz, de már a folyosón hallottam, hogy Mason megelőzött. Most érkezhetett ő is, mert a kopogásomra azonnal ajtót nyitott, még nem jutott beljebb.

- Hello. – köszöntünk mind egyszerre.

- Hogy aludtatok? – kérdeztem a lányokat, bár a válasz az arcukra volt írva.

- Istenien! – lelkesedett Emma, Júlia is mosolygott, csak jóval visszafogottabban.

- Jól aludtunk, már régen volt ilyen kényelmes fekhelyünk, és ilyen biztonságos nyugalmunk.

- Ugye igazam volt? Nektek is jár egy kis pihenés. – mondta Mason, Júlia nagyot sóhajtott.

- Jár? Mikor a világ tele van ezekkel a mocskokkal? Én úgy érzem, csak akkor pihenhetünk, ha egy sem lesz már.

- Olyan sosem lesz. – legyintett Emma.

- De lesz, muszáj bíznunk benne. – vitatkoztam, én hittem, hogy egyszer elfogynak.

- Most akkor is itt vagyunk, és ti még sosem jártatok itt, ezért azt javaslom, nézzünk szét. – Mason már egy nagy lendülettel ki is nyitotta az ajtót, de Júlia értetlenül nézett rá.

- És Tylor? Nem is érdekel, hogy van?

- Dehogynem. De biztos vagyok benne, hogy Roger már volt nála, gondoltam, majd ő elmondja, hogy mi a helyzet vele.

- Voltam, persze. Még nem tért magához, de szépen javul.

- Nekem ez nem elég, én látni szeretném, tehát én először a betegszobába megyek. – jelentette ki Júlia.

- De utána jössz körülnézni? – kérdezte Emma.

- Még szép! Én is kíváncsi vagyok!

Kicsit meglepett, hogy Júlia nem érte be azzal, amit én mondtam, de ha így akarja, hát legyen. Még kapóra is jött, hogy különválik Emmától.

- Mason, menjetek előre, elkísérem Júliát és utánatok megyünk. – javaslatomra Mason bólintott, de Júliának nem tetszett az ötlet.

- Egyedül is odatalálok, menj csak. Te már úgyis voltál ma Tylornál. – puff, a padlóra küldött, és ezzel a lendülettel ki is fordult az ajtón.

Emma valamit mondott a fürdőszobáról, de csak olyan elkenődötten ért el hozzám a hangja. Mason jó erősen a hátamra csapott, attól magamhoz tértem.

- Barátom, attól tartok, erről lecsúsztál! Mondtam, hogy szólj neki.

- Itt…. itt akartam, most akartam, tényleg.

- Az lehet, de elkéstél.

- Még nem biztos, még van esélyem.

- Ha így gondolod, akkor ne várj túl sokat.

- Indulhatunk! – toppant be Emma a szobába, aztán elkomolyodva nézett ránk.

- Valami baj van? Tylor? – kérdezte.

- Nem, semmi, csak Roger szerelmes. – mutatott rám Mason cseppet sem tapintatosan.

- Észrevettem. Júlia, igaz?

- Észrevetted? Ő is? – dadogtam beijedve.

- Dehogy, ő nem. Egyszer azt mondta nekem, ő sosem lesz szerelmes, hogy ne kelljen féltenie azt, akit szeret. – magyarázta Emma, mire Mason kétkedő arcot vágott.

- Én ebben nem lennék olyan biztos. – biztatóan néztek rám, főleg Emma, ő még nem sejtett meg semmit Tylorral kapcsolatban. Mert talán nincs is semmi megsejtenivaló, gondoltam én naivan. Ha szerelmes az ember, a leglehetetlenebb helyzetben is tud reménykedni, és attól én még messze voltam.

- Na, gyerünk! – intett Mason és kitárta nekünk az ajtót.

Először a közös szállást jártuk be, megnéztük az étkezőt, az edzőtermet, és az orvosi részleget is, ahol Júlia is csatlakozott hozzánk. Tylor még mindig mély álomban volt, aminek egy egész picikét örültem, mert így nem tudtak beszélni egymással. Egyelőre. Kaptam némi időt. Oké, de hogy csináljam? Mégse eshetek neki! Mentem utánuk végig a szigeten, de a fejem máshol járt közben. Pedig készen lett az első ház és igazán klasszra sikerült. A helikopterek épülő hangárját tátott szájjal bámultuk. Levágták hozzá a hegy tetejét, és a csúcs helyére egy szétnyíló ajtó került, amin keresztül egy hatalmas hodályba ereszkedhettek le a gépek. Mert állítólag jó sokat szeretnének belőlük. Utána segítettünk gyümölcsfákat ültetni, nem mintha szükség lett volna rá, az ilyesmi mifelénk gyorsan megy, de láttuk, hogy a lányok nagyon szeretnék és élvezték is. Megint láthattam Júlia ragyogó mosolyát, meg is feledkeztem minden reggeli félelmemről. Egyébként Júlia javaslatot is tett a gyümölcs feldolgozására, meg egy saját pékség kiépítésére. Fel is kérték, hogy segítsen és örömmel elfogadta. Persze, csak a tervek elkészítéséig, mert természetesen nem akart itt rostokolni, megmondta, hogy mielőbb készül vissza a terepre. A gyümölcsös után sétáltunk egy nagyot a tengerparton, ahol végre beszélgethettem vele, mert Mason lefoglalta Emmát.

- Úgy látom, a barátnőd és Mason jól elvannak. – jegyeztem meg, közben rám támaszkodva megszabadult a szandáljától, feltűrte fehér nadrágjának a szárát és belegyalogolt a vízbe. A szél az arcába fújta szőke tincseit, laza, kék pólóját folyton megemelte és alábújt. Csak átfutott bennem, hogy milyen csinos. Köztünk mindenki a lehető legegyszerűbben és kényelmesen öltözött. Farmer, póló, pulcsi és kényelmes futócipő. Júlia ma kilógott ebből a sorból. Nem válaszolt a megjegyzésemre, újra megpróbáltam megszólítani.

- Nem hideg a víz? – elvégre már itt sincs nyár, ám mosolyogva nézett rám.

- De, hideg, meg bársonyos és simogató. Próbáld ki.

- Inkább kihagyom. Tetszik a sziget?

- Szép itt. Ha minden kész lesz, klassz kis birodalom lesz belőle.

- Jó, hogy van egy hely, ahol biztonságban lehetünk.

- Meg ahol összefut minden, és így nem csapkodunk össze-vissza céltalanul. – tette hozzá Júlia, lassan lépkedett a vízben, néha lehajolt és megnézett egy szép kavicsot vagy kagylót, aztán visszadobta.

- Van más terved is a harcon kívül? – szerettem volna kicsit többet megtudni róla, de megütközve nézett rám.

- Más? Mi lenne más? Miért, nektek van?

- Csak arra gondoltam, néhányan letelepszenek valahol, és onnan járnak portyázni, meg családot alapítanak, van, aki dolgozni is próbál.

- Én ilyesmire képtelen lennék.

- Pedig ez is fontos. Az ártók közül is épülnek be az emberek közé, hogy belülről tegyék tönkre a világot. Őket csak úgy találhatjuk meg, ha mi is beépülünk.

- Értem, persze, fontos, de nekem túl lassú. Nem lennék jó beépülő, mert ha kiszúrnám őket, azonnal likvidálnám mindet. Te meg tudnád csinálni?

- Nem, azt hiszem, én sem. Ehhez türelem kell. Úgy érzem, benned sincs. – a válasz késett, egy sóhaj megelőzte.

- Nincs. Emma mondta, hogy elmesélte nektek a történetünket.

- Igen, biztosan a szüleitek miatt vagy ilyen elszánt. Érthető. De egyszer csillapodik majd, meglátod.

- Nem hiszem. Ha becsukom a szemem, minden este magam előtt látom őket és azt a rengeteg vért. Összekeveredve, négyük vére egymásba folyva beterítette a földet. Látom a fájdalmat és az iszonyatot az arcukon. És emlékszem az ő undorító arcukra is, ahogy engem méregettek. Azt hitték, könnyű préda leszek, és mielőtt megölnek, még játszadozni akartak velem. Bár a játék-szó erre nem igazán megfelelő, a kínzás jobban illik rá. A ti szüleitek?

- Ők is meghaltak, egy csatában. Nagyon rossz volt, de minket felkészítettek rá, és nem volt ennyire csúnya dolog.

- Szerencsések voltak. Te is tudod azt, amit Tylor?

- A leblokkolásra gondolsz? Nem, sajnos nem. Csak ő örökölte, apánk volt különleges.

- Az mit jelent?

- Tudod, ő árnyékgyermek volt.

- Azon a borzalmas estén a szüleink erről is meséltek, de még nem találkoztam egy ilyen gyermekkel sem. És nem is értem, hogyan lesz valaki olyan, más meg nem.

- Nem egyszerű dolog. Ez az egész abból származik, amit az ártók veled is meg akartak tenni, de te nem hagytad. – mikor kimondtam, megállt a szívem egy pillanatra, felé fordultam és megfogtam a kezét – nem hagytad, ugye?

- Ne félj, nem. Szerencsére rajtam volt a fehér ruha, ők meg nagy bátran szemüveg nélkül álltak előttem.

- Akkor jó. Egy pillanatra azt hittem, valami más oka is van ennek a hatalmas küzdeni vágyásnak benned.

- Az a látvány minden este, épp elég ok. Mesélnél még?

- Szívesen. Tehát az ártók vére sajnos keveredett a miénkkel, és ha egy ilyen vérvonal egyesül egy erős védői vérvonallal, abból általában ikrek születnek. Ha az állítólag nagyon kemény terhesség hónapjai alatt valamilyen nagy trauma éri a mamát, vagy netán a fogantatás egy erőszak következménye, akkor szinte biztos, hogy az egyik baba árnyékgyermek lesz, vagy akár mindkettő.

- És ha nem lesz az, később még azzá válhat?

- Hát, nem is tudom, ilyet még nem hallottam, de nem is kérdeztem utána. Nem foglalkoztunk ezzel a lehetőséggel, hiszen mi is baj nélkül felnőttünk.

- Milyen az árnyékgyermekek élete?

- Ha szeretetben nőnek, akkor könnyebb, de nem egyszerű. Állandóan dolgozik bennük a másik, a gonosz énjük. Ha kicsi koruktól kiteszik őket szenvedésnek, akkor a saját vagy éppen a testvérük védelmében használni fogják az erejüket, hiszen nem is tudják, hogy nem lehet, és szinte biztos, hogy nagyon erős ártó lesz belőlük.

- Mennyire erős? – faggatott tovább Júlia, nagyon érdekelte mindez.

- Eléggé, pusztán a szemével is ölni tud.

- Láttál már ilyet?

- Még nem, és nem is szeretnék.

- Sokan vannak? Az ilyenek.

- Akad mindig egy-egy, de szeretnek elbújni. A föld alatt élnek, barlangokban, alagutakban. Csak éjszaka jönnek elő gonoszkodni, nem bírják a világosságot, és nem akarják felfedni magukat az emberek előtt. Imádják a titokzatosságot.

- Azon kívül, hogy kínozzál, megerőszakolják és megölik az embereket, mást is tesznek velük?

- Persze, különösen az ilyenek. Mert az árnyékgyermekből lett ártók okosak is, szeretnek kombinálni. Képesek befolyásolni az emberek gondolkodását, tudnak belőlük dühöngő őrültet és fanatikus diktátorokat csinálni, akik aztán sok kárt tesznek a világban. Vagy egyszerűen csak egymásnak ugrasztják az embereket, végtelen a variációk lehetősége.

- Akkor a világ történéseiből lehet tudni, hol van egy ilyen tűzfészek.

- Így van, oda elég nagy csapat megy a helyieknek segíteni.

- Ha lesz ilyen, én is megyek. – mondta Júlia lobogó tűzzel a szemében, de lehűtöttem.

- Negatív. Lányok ilyen helyre nem mennek, az erőszak lehetősége miatt. Sajnálom, ebben nem vehetsz részt.

- Majd meglátjuk. Ti már voltatok? Ja, persze, mondtad, hogy te sem láttál még ilyen szörnyeteget.

- Én nem, de Tylor igen. – erre már az a hófehér arca is enyhén kipirult.

- Igazán? Ha felébred, megkérem, hogy meséljen róla.

- Megpróbálhatod, de nem szívesen beszél erről. Neked sem kéne ezzel foglalkozni.

- Mi mással kéne? – tárta szét a karját értetlenül.

- Biztosan szerettél valamit, mielőtt védővé lettél.

- Lehet, de az a Júlia halott, ez itt egy másik. Ezt a Júliát csak az ártók pusztítása érdekli.

- Júlia, értem a fájdalmadat, de nem jó ez a hevesség. Hibázhatsz.

- Emma is mindig ezt mondja. Nem fogok.

- Oké, úgysem hallgatsz senkire, ha jól sejtem.

- Hallgatok én, de csinálom, ahogy a szívem diktálja. – kijött a vízből, lábait a puha homokba mélyesztette.

- Most viszont néhány napra kivontunk ebből, mi lenne, ha fejben is kicsit elszakadnál ettől az egésztől?

- Ezt hogy érted? – szemeiben most kíváncsiság csillogott.

- Úgy, hogy élvezed, ami körülvesz. Mint most a vizet és a homokot. Holnap túrázhatnánk, vagy akár halászhatnánk egyet. Az ártók várhatnak rád pár napot, jut neked is bőven belőlük.

- Túra. Halászat. – Júlia elgondolkodott, aztán rábólintott.

- Oké, jól hangzik. Úgyis megígértem, hogy segítek összeállítani, mi kell egy gyümölcsfeldolgozóhoz és egy pékséghez. Közben megejthetjük.

- Szuper. Egyébként honnan tudod ezeket?

- A szüleink amolyan letelepedettek voltak, amiről meséltél. Apám pék volt, anyám meg egy gyárban dolgozott, ahol gyümölcslevet és lekvárt készítettetek. Ahogy lehetett, én is dolgoztam ott időnként egy keveset, mindegyiket szerettem.

- Na, látod, mégis van valami, amit szerettél régen.

- Nem mondtam, hogy nincs. Csak az már elmúlt.

A parton Emma és Mason megfordultak, közeledtek felénk, gyorsan bebiztosítottam a holnapi programot.

- Akkor túra holnap?

- Délután oké.

- Roger! Még az irányítást mutassuk meg a lányoknak! – kiabálta Mason, intettem, hogy rendben, aztán Júliával elindultunk.

Az irányítás nagyon tetszett nekik, elképedve nézték a rengeteg számítógépet, meg monitort, és a most készülő világtérképet. A sziget vezetője, Paul lelkesen magyarázott nekik.

- Ez a térkép az egész világot ábrázolja majd, egy műhold vezérli, amelyik pásztázza a földet és biológiai jelek alapján érzékeli az ártókat, ahol többen vannak, azt a területet pirossal fogja jelezni.

- Csak azt, ahol többen vannak? – kérdezte Júlia.

- Sajnos, egyelőre igen. Egyesével nem tudjuk bemérni őket.

- És a gyorsaság? Mire odaérünk, már egész máshol lehetnek.

- Igen, de útközben adjuk a módosított irányt.

- Ez a sok monitor mit mutat? – érdeklődött tovább Júlia.

- Ismerünk néhány rejtekhelyet, azokat figyeljük a műholdról, meg a sajátjainkat is. Azok a hátsó gépek ott a fal mellett, azok pedig a védelmünket biztosítják.

- Mennyire biztos ez a védelem? – Júlia az egyik gép gombjait tanulmányozta.

- Hát, eddig azt hittük, hogy örök és kikezdhetetlen, mert saját magát kontrollálja és fejleszti.

Erre mi is felkaptuk a fejünket, Paul szavai valami rosszra utaltak, rá is kérdeztem.

- Eddig? Már nem hiszitek? – a kérdésemre Paul nagyot sóhajtott.

- A térkép kiépítéséhez összerántottunk néhány nagy informatikus koponyát közülünk, a védelmi rendszer is nagyon érdekelte őket, ezért kicsit kutakodtak benne. Rájöttek, hogy a rendszer készítője létrehozott egy kódot, amivel kikapcsolható a védelem.

- Egy kódot? És hol van ez a kód? – kérdezte Mason megrökönyödve.

- Hát ez az. Azt senki sem tudja, kutatásaink szerint nyoma veszett valahol Európában.

- Akkor mi lesz? Tétlenül várjuk, hogy megtalálja valaki? – folytatta Mason, én feleltem, mert sejtettem a választ.

- Azt nem hiszem. Tylor biztosan ezen dolgozott.

- Így van, Roger. Fegyvereket építünk ki körben a szigeten, ha mégis gond lenne, ne álljunk itt védtelenül. Van kedvetek segíteni?

- Már hogyne lenne! Nekem nagyon is! Roger? – lelkesedett Mason, amin nem is csodálkoztam.

- Én is szívesen csatlakozom. Holnap délelőtt kezdhetjük is.

- Nagyszerű, örülök nektek. Most kevesen vagyunk, mindenki terepen van, minden idetévedő segítsége jól jön, akár csak pár napra is. Ha nem gond, mennék is vissza. – intett Paul hátra.

Közben este lett, mi is kifáradtunk, de nagyon jó kis nap volt. Eddig. Ahogy felértünk az irányítás földalatti terméből a felszínre, Júlia megszólalt.

- Ki jön velem Tylorhoz?

- Megyünk mind, most már nekünk is illik meglátogatni. – válaszolt Emma.

Mentünk hát, és Tylort ébren találtuk. Nem csak egyszerűen ébren, hanem máris piszok jól nézett ki. Az arcára visszatért a magabiztosság, szeme tisztán, határozottan csillogott, és a frizurája úgy nézett ki, mintha egy sztárfodrász belőtte volna. Az ő haja is hullámos volt, de nem tűnt kuszának, inkább tökéletesen elrendezettnek. Amit Júlia arcán láttam, amikor megpillantotta, arról inkább nem is szeretnék írni.

- De jó, hogy jöttök, végre megköszönhetem nektek. Nagyok voltatok, kösz. – fogadott minket a tesóm.

Körbeálltuk az ágyat, Tylor a tekintetével végig Júliát követte. Nem tudtam nem észrevenni. Mason odalépett hozzá és megszorította a kezét.

- Te is nagy vagy. Az egész a mi hibánk, nem figyeltünk eléggé. Örülök, hogy jól vagy. Meddig nyomod még az ágyat?

- Nem tervezem hosszúra, de a doki még két napot megígértetett velem, és utána is pár napig még minden nap látni akar.

- Nagyon helyes. Rendesen meg kell gyógyulnod. – mondta Júlia hozzá képest nagyon is lelkesen.

- Szerintem már semmi sem látszik rajtad, de ha a doki mondja… - jegyezte meg Emma.

Én is a doki pártjára álltam, kissé részrehajló is voltam, már magam felé részrehajló. Persze mindennél fontosabb, hogy Tylor teljesen rendbe jöjjön, de nekem is jól jött az a két nap. Kétnapnyi esély, ha egyáltalán van mire felhasználni.

- Egyetértek, csak fogadj szót, az a biztos. – helyeseltem – Addig Masonnal helyettesítünk téged a fegyverek tervezésében.

- Szuper, ugyanis épp erre akartalak kérni téged, Roger. Tudom, hogy mindent tudsz a fehér ruha működéséről. Valami hasonló elven működő fényfegyver kellene, nagyobb hatósugárral.

- Meglesz, izgalmas feladat.

- Tudtam, hogy érdekelni fog, többek között ezért is indultam a keresésedre. Csak sürgősebb volt az ártók felhajtása.

- Egy jó kis balhét nem akartál kihagyni, valld be! – Mason viccesen megfenyegette Tylort.

- Mindent bevallok! Már jó ideje nem harcoltam, kellett egy kis edzés.

- Kár, hogy másodszorra kiütöttek, nem láttad küzdeni a lányokat. Két valódi kincsre bukkantunk a személyükben. – folytatta Mason, és persze Tylor nem Emmára, hanem Júliára nézett.

- Nem kellett látnom, anélkül is tudom. – mondta nagyon komolyan, a szemével a lány szemébe mélyedve.

- Na, jó! Hagyjuk pihenni a beteget, részemről befejeztem a napot. Lányok, gyertek velem vacsorázni, az ebéd puszta megszokásból ma is kimaradt. – Mason karon fogta és kivezette őket a szobából.

- Valami rosszat mondtam? – Tylor értetlenül nézett rám.

- Nem, rosszat nem.

- De van valami, igaz?

- Hát, nem igazán, vagy talán mégis, vagyis csak lehet.

- Roger, fogalmazz érthetőbben.

- Oké, szóval Mason ezt azért csinálta, mert tudja, hogy Júlia tetszik nekem.

Tylornak elakadt a hangja, csak bámult rám egy ideig, látszott, hogy mennyire kattog az agya.

- Értem, és megértem. Júlia remek választás.

- Te is? Neked is tetszik? – kérdeztem halkan.

- Nem tagadom, átfutott az agyamon. Ő tudja?

- Nem, még csak három napja ismerem.

- Mondd, Roger, és érzed, hogy ő érdeklődik irántad?

- Fogalmam sincs, csak ma beszélgettünk először.

- Oké, én, szóval, persze ha neked tetszik, én nem próbálkozom. De nem lehetek udvariatlan vele, ha idejön, azért beszélgethetünk, ugye?

- Természetesen, de jó, hogy ezt tisztáztuk.

- Igen, jó. Sok sikert.

- Kösz. Klassz, hogy jobban vagy.

Az orvos berontott a szobába és kizavart, mert még meg akarta vizsgálni Tylort. Nem is bántam, kissé kínos volt a helyzet. De legalább tudom, hogy tőle nem kell tartanom. Már csak Júlia érzéseit kell kifürkésznem. Bele se merek gondolni, mi lesz, ha kiderül, hogy semmit sem érez irántam. Azért én reménykedem. Ha most még nem is érez, majd fog. Az együtt töltött idő meggyőzi őt, ez biztos. Holnap, holnap kezdődik az én időm."

Vihar Előtt: Roger naplója

Folytatás:

"Nos, megint eltelt egy nap, én meg tele vagyok vegyes érzésekkel, félelmekkel és kétségekkel. De menjünk sorjában.

Reggel korán ébredtem, elrohantam a legközelebbi településre kajáért. Nem nagyon válogattunk, de azért igyekeztünk normálisan enni, ezért rendesen felpakoltam joghurtból, zöldségekből, hozzá kevés szalámi és magvas kenyér, meg persze ásványvíz. Nem egyszerű 14 embernek elegendő kaját beszerezni egyedül, de így mindenkire csak kéthetente jut, és ez jó, ezért inkább bevállaltuk az egy napnyi kényelmetlenséget. Mire visszaértem, a két korán kelő lány, Nora és Delora már meggyújtották a tüzet és bőszen ébresztgették a többieket. A tűznek mindenki örült, mert ezek a kora őszi reggelek már hűvösek voltak, de az ébresztgetésre csak morgás volt a válasz. A két lány egyébként üdítő látvány volt, minden reggel mosolyogva és hatalmas lendülettel ébredtek. Nora szép, kerek arcán a mosoly kis gödröcskéket csinált, Delora kiugró járomcsontjain piros foltok díszelegtek, még vidámabbá téve az arcát. Rövidre nyírt, kócosan tépett fekete hajuk csak fokozta a hatást. Először Lisa bújt elő, álmosan fésülgette a tűznél hosszú, barna haját. Rögtön utána a mi óvatos barátunk, Peter is megjelent. Neki nem kellett fésülködéssel foglalkozni, egyszerűen géppel letolta a fejéről ezt a problémát. Aztán egyesével előkerült a többi pasi is. Az alacsony növésű Garrett, a magasságát felzselézett hajjal kompenzálta. Két sorstársam, Chad és Billy, ők is szénakazlat viseltek a fejükön, csak barnát. Mason feltűnően jókedvűen csatlakozott hozzánk, menet közben kicsit sem óvatosan belerúgott Louis és Noah sátrába, két mérges, kopaszra nyírt fej bukkant fel hamarosan a nyílásban. Végül Júlia és Emma is megérkezett. Ja, dehogy! Robert még hiányzott! Észre sem vettem, csak mikor szokásos botjával a kezében felbukkant a fák közül, már körbejárta a környéket. Peterhez hasonlóan ő is nagyon gondos volt, nem szerette a meglepetéseket.

Mindenki elvette a részét a kajából, a tűz köré telepedve rendesen bepakoltunk, aztán megbeszélést tartottunk. Minden reggel így indult, ilyenkor szoktam rácsodálkozni a csapatunkra. Elhiszem, hogy az emberek értetlenül bámulnak minket. Ennyi tökéletes alakú, szép arcú és ragyogó kék szemű ember együtt, ez köztük elképzelhetetlen. Általában Peter és Robert vitték az irányítást.

- Láttál valamit? – kérdezte Peter Roberthez fordulva, még az utolsó falattal a szájában.

- Nem, semmit. Kellene felderítés az irányhoz.

- Oké, akkor srácok indulás.

Ha nem tudtuk, merre induljunk, akkor a lányokat hátrahagyva sátorcsomagolásra, szétspricceltünk egyesével különböző irányba. Aki megérzi az ártókat, az jelez, és lecövekel, mi meg utána megyünk, és a lányok is csatlakoznak. Ez a módszer jól működött, egy nap sem telt el így felesleges rohangálással. Futottam hát én is, dél felé. Ma nekem volt szerencsém, én akadtam a nyomukra és várhattam be a többieket. Nem jutottam nagyon messzire, még a hegyek fenyvesei között jártam javában, mikor kiszagoltam a közelségüket, de legalább a csapat is gyorsan utolért. Követtük a nyomot, egy erdei házhoz vezetett. Rémülten néztem Júliára, a kép nagyon hasonló lehetett ahhoz a borzalmas emlékhez. Nem ijedt meg, csak még gyorsabban futott. Egy gyerekcsoportot találtunk a házban, meg három felnőttet. Nem lett nagy bajuk, csak fájt a hasuk és hánytak. Még kintről elkábítottuk őket, jobb nekik, ha nem is látnak minket. Bementünk, és szépen sorban meggyógyítottuk őket. Nem emlékeznek majd semmire, szerencséjük volt. Az ártók nyomai tovább vezettek minket, keresztül egy nagy hegyen. Egyre közelebb voltak, de mégis még elég messze ahhoz, hogy a következő tragédiát megakadályozzuk. Négy túrázó, akik nagyon rossz terepet választottak maguknak a túrázáshoz. Álmukban támadtak rájuk, sem felébredni, sem megijedni nem volt idejük, a testük megcsavarva feküdt a sátorban. Gyorsan végeztek velük, valószínűleg sejtik, hogy közeledünk, ezért nem álltak meg játszadozni. Nekünk nem csak harcolnunk kellett velük, hanem takarítottunk is utánuk. Eltemettük a testeket és minden holmijukat, az emberek nem láthatják meg az ilyen támadások nyomait. Újabb eltűnt személyek kerülnek az egyébként elég hosszú listára.

Siettünk, mi is tudtuk, hogy közel vannak, nem akartunk egy percet sem elvesztegetni. De közbejött a nap első meglepetése. Hirtelen berobbant közénk Tylor, a testvérem, és még két védő is jött vele. Tylort mindenki ismerte, csak Júlia és Emma nem, a csapat örömmel üdvözölte a segítséget, és én is örültem neki, rég nem találkoztunk. Azt mondják, hasonlítunk egymásra, csak Tylor magasabb, neki valahogy mindig jó a haja, kicsit sem kusza és az arca sokkal határozottabb. Mindig tudja, merre tart, pillanatig sem gondolkodik, nincsenek kétségei. Ettől olyan erős kisugárzása van, hogy ahol megjelenik, különösebb kérés vagy megbeszélés nélkül mindenki felsorakozik mögé. Persze mindezt megkönnyíti az is, hogy az ereje páratlan. Mind erősek vagyunk, de ő hatni tud az ártókra. Leblokkolja az agyukat, vegetáló, gondolkodás nélküli lények lesznek belőlük, sajnos csak pár pillanatra, de ez is hatalmas dolog.

- Tylor! Szagra jöttél? Akkor jó kis csetepaté van kilátásban! – köszöntötte Mason.

- Ne törődj vele, már nem bír magával! – öleltem meg én is a testvéremet.

- Pedig igaza van, egy nagyobb csapat nyomait láttuk, csak hallottalak titeket, ezért jöttünk ide. – mondta Tylor, de közben a szeme keresett valamit.

- Mi az? – nézett körbe Peter is aggódva.

- Nem, nem az, nincsenek itt. Csak, csak valaki annyira….. – aztán megakadt a szeme Júlián.

- Annyira mi? – léptem oda rémülten Tylor elé.

- Semmi különös, csak annyira megijedt valaki. Látom, vannak újak is. – ezzel a témát lezárva bemutatkozott a lányoknak, Júlia kezét mintha egy picit tovább szorította volna a kelleténél, vagy csak én magyarázom bele. Talán mégsem, mert Mason felvont szemöldökkel figyelte a jelenetet, majd lopva rám pillantott. Biztosan Júliát hallotta Tylor, azért nézte meg jobban, valamit megérzett benne. Ő még nem tudja, hogy mennyit szenvedett a két lány.

Nem értem rá tovább rágódni ezen, és értelme sem lett volna. Folytattuk az üldözést most már Tylor vezetésével, előle nem menekülhetnek, sosem téveszti el az irányt. Peter bánatára az új vezér sokkal gyorsabb tempót diktált, de hát neki nem is volt szüksége óvatosságra. Mint később kiderült, azért rohantunk ennyire, hogy még a következő, útjukba kerülő település előtt elkapjuk őket, ott már több család is áldozat lehetett volna. Sikerült, még az erdő mélyén utolértük őket. Valóban sokan voltak, Tylor nélkül szinte esélytelen is, de vele nem. Üres tekintetű rongybabaként érte őket a halál, talán azt sem tudták, mi történik velük. Csak ácsorogtak tehetetlenül, még védőszemüveg sem volt rajtuk. Körbevettük őket, lerántottuk egyszerre a terepruhát, a felvillanó fény kioltotta szemeik sárgás tüzét. Közben azért nem kerülte el a figyelmemet, hogy Júlia mennyire rácsodálkozott Tylorra. Az egészet nagyon gyorsan csináltuk, rövid az a pár másodperces révület, és nem mindegyikre hat egyforma ideig. De a gyorsaság és a biztos győzelem öröme mellett elfelejtettünk körülnézni. Még nem oszlott el teljesen az ártók lelkének fekete füstje, még nem ocsúdtunk fel az örömből, még nem figyeltünk kifelé. A hátul hagyott őr, Peter, széles vigyorral az arcán bámulta Lisát, a többiek elégedetten bólogattak, nem szólt senki. Láttam, ahogy Lisa arcán megfagy a mosoly, a száját kiáltásra nyitja, hangja élesen sikoltva hasítja fel a csendet, teste összegörnyed.

- Vigyázz!!!

De ugyanabban a pillanatban Tylor is megfordult, mind egyszerre nyitottuk fel újra a terepruhát, ám ezúttal elkéstünk. Már a nyakunkban voltak, legalább annyian, mint amennyit megöltünk. Eszeveszetten küzdöttem, igyekeztem Júlia közelébe kerülni, csak ő érdekelt, pedig őt nem kellett félteni, most is szinte élvezettel, oroszlánként harcolt. Tylor viszont nagy bajban volt, kiszúrták, hogy ő a legerősebb, ki sem látszott a fekete köpenyek alól. Észrevettük, Mason, Robert és én egyszerre indultunk felé segíteni, próbáltuk lehámozni róla a fekete réteget, de valahogy nem akart fogyni. A többiek lassan megtisztították körülöttünk a terepet, egyesével szedték le őket, lánccal megbéklyózva puffantak le a földre, letépték a szemüvegeiket, aztán a ruhánk megsütötte iszonyatos lelküket. Ahogy ritkult a létszám, egyre többen csatlakoztak hozzánk, és már láttuk a fekete halom alatt mozdulatlanul fekvő Tylort. Az utolsó három szörnyeteg menekülni próbált, de Tylor társai utánuk mentek és ők sem kerülték el a sorsukat. Megkövülten álltunk a legnagyobb harcos mellett. Nem is értettem, hogyan történhetett ez meg, mindig van, aki harc közben is a környéket figyeli épp a hasonló meglepetések miatt. Peter! Ő a hibás! Elkeseredve ugrottam oda hozzá, és rántottam egy nagyot rajta.

- Miért nem figyeltél? – kiabáltam az arcába.

- Már vége volt! Mind elpusztult! Nem gondoltam…

- Nem gondoltad? Nem? Akkor is figyelned kellett volna! – hátrafelé lökdöstem, míg el nem esett.

- Roger! Ne csináld! – csitított Lisa, de a többiek némán néztek minket, ők sem értették, az óvatos Peter miért hibázott. Feldúltan hagytam ott a földön, visszamentem Tylor mellé, csak bámultam erőtlen arcát, ilyennek még sosem láttam. Először Júlia tért magához és mellé térdelt.

- Gyerünk már! Mire vártok! – kiáltott ránk szemrehányóan.

Letérdeltünk mi is, de Tylor elég rossz állapotban volt, súlyos belső vérzésekkel, amit sikerült elállítani, viszont a teljes gyógyuláshoz idő kell ilyenkor.

- Elviszem a bázisra. – mondtam a testvérem testét a karomba véve.

- Nem mehetsz egyedül! – állított meg Billy.

- Nem ám! Valakinek vigyáznia is kell rátok! – csatlakozott Delora.

- Én azt javaslom, menjen Emma és Júlia. – lépett elő Mason, Júlia már tiltakozott volna, de Mason nem hagyta szóhoz jutni.

- Nem! Ne tiltakozz! Évek óta bolyongtok! Voltatok már a bázison? – Emma nemet intett a fejével – Na, ugye. Tessék kicsit megpihenni! Két ilyen szuper harcossal nem érheti baj Rogert és Tylort. – még kacsintott is egyet Emmára, a lány lelkesen melléállt.

- Igaza van, menjünk, kérlek. – finoman megszorította a barátnője kezét, ennek már Júlia sem tudott ellenállni.

- Rendben, menjünk. Egy pár nap nem árthat.

- Ez mind szép, de Roger egyedül fogja cipelni őt a bázisig? – kérdezte Louis.

- Kibírom.

- Tudjuk, Roger. Ha nem jön közbe semmi, tényleg kibírod, de ha történik valami, a lányok nem tudnak rohanni egy ekkora testtel. – magyarázta Peter.

- Oké, ki megy velük? – Mason kérdőn nézett körbe, de senki sem jelentkezett. Jobban szerették a harcot, mint a tétlenséget.

- Szerintem az menjen, aki régóta nem járt a szigeten. – javasolta Lisa, egy emberként fordult minden fej Mason felé, aki megadta magát a többség akaratának.

- Legyen, de hamar visszajövök! - fenyegetőzött nevetve.

Kialakult hát kis csapatunk. A szívem vadul dobogott, hogy Júlia is jön, talán végre lesz esélyem közelebb kerülni hozzá.

- Messze van a part, de ha bírjuk, nem szeretnék megállni. – gondoltam Tylornak jobb, ha minél előbb biztonságban lesz.

- Bírjuk, ne félj. – mondta Júlia mellém lépve.

- Na, akkor a lányok menjenek elöl, én a hátad mögött leszek, ha elfáradsz, csak add hátra egy kicsit. Húzzunk bele! – intett Mason előre.

Egy gyors elköszönés után útnak indultunk. Még elég korai órában voltunk, ha igyekszünk, estére a szigeten lehetünk. Hát, eléggé igyekeztünk, Júlia vezetett, nem spórolt a lendülettel. Nem is bántam, kicsit védtelennek éreztem magunkat. Most igazán nem esett volna jól egy nagyobb csapat karjaiba futni. A partig hosszú az út, és ahogy már mondtam, az ártók bárhol felbukkanhatnak. Egyszer Júlia hirtelen le is fékezett, kicsit belemerültünk az erdő hangjaiba, aztán a lány megugrott, és futtatott velünk egy jó kis kerülőt. Én is hallottam őket, előttünk voltak. Kisebb kitérőket többször is tettünk, a lány nagyon jó vezető volt, minden rizikós területet inkább messzire elkerültünk. Tylor végig öntudatlanul feküdt a karomban, de egyáltalán nem éreztem nehéznek. Inkább olyan volt, mintha ő is a testemhez tartozna, ebben volt is némi igazság. Baj nélkül jutottunk el a partig, de a kerülők miatt már javában beleszaladtunk az éjszakába. Már tudtak róla a bázison, hogy jövünk, folyamatosan pásztázták és hallgatták a gondolatainkat, már ha engedtük. Persze, most engedtük, sőt, még direkt jeleztük is, hogy mi történt. Épp leszállt a helikopter, mikor kiértünk az óceánhoz. Ez nagyon jó volt ebben a védőségben, hogy itt olajozottan működtek a dolgok, semmit sem kellett túlbeszélni. Szinte földet sem ért a gép, máris újra a levegőben volt. A sötétben semmit sem láttunk, még egymást is alig, amit nagyon sajnáltam. Szerettem volna megmutatni Júliának a varázslatot, amikor a semmiből előbukkan a sziget. Ez most elmaradt. Leszállás után nem sok minden történt. A lányok és Mason kaptak szobát a közös szálláson, én meg idehoztam a betegszobára Tylort. Már vizsgálják, kap infúziót is. A doki szerint pár nap múlva rendben lesz, talán holnap magához is tér. Kicsit üldögéltem mellette, de lassan lefekszem. Holnap megmutatom Júliának és Emmának a szigetet."

Darena Salyaz: Vihar Előtt

Kedves Olvasóim!

Ahogy korábban már ígértem, jöjjön a MEGLEPETÉS ajándékom azoknak, akik olvasták a Sötét Vihar három kötetét: egy kisregény az ikrek fogantatásának és születésüknek életükhöz hasonló drámai, fájdalmas és kalandos történetéről. Az első fejezet Rogerről szól, az ikrek apjának testvéréről, a későbbi gonosz nagybácsiról, akinek fontos szerepe volt a trilógiában. Mostantól rendszeresen közlöm majd a történetet részletekben, amihez jó olvasást kívánok szeretettel: Darena

ROGER NAPLÓJA

Követhetetlen őrület, ez a legjobb jellemzője mostanában a napjainknak. Tegnap még Washington államban voltunk, most Dél – Dakotában bujkálunk a Black Hills hegyoldalain húzódó fenyvesekben. Bujkálunk, igen. Mert az ártók mindenütt ott vannak. Ölnek, egymásnak ugrasztják az embereket és röhögnek rajtuk, gyerekeket rabolnak el, meg lányokat, de ha ahhoz van kedvük, megbetegítenek egy egész falut. Szépségükkel elkábítják az embereket, aztán bármit megtehetnek velük. 

Kitartóan követjük őket, egyik helyről a másikra, de nem sülnek el túl jól a dolgok.  Nagyon megerősödtek, egyszerűen nem bírunk velük, egyre többször fordul elő, hogy megvert kutyaként menekülünk. A bázison azt mondják, azért lettek ilyen sokan, mert az egész világból özönlenek ide, Amerikába. Az okát persze nem ismerjük, de talán ők sem. Nem látszanak összeszedettnek, nincs vezérük, azt érezni lehetne rajtuk. Szerintem csak rájöttek, hogy ha nagyobb csapatokban mászkálnak, akkor nagyobb az esélyük is velünk szemben. Igazuk van, nekünk sokkal könnyebb volt, amíg egymást is gyűlölve magányosan barangoltak, és szinte egyesével kaphattuk el őket. Elég volt fehéren szikrázó ruhánk fényes villanása a terepruha alól bele a szemükbe, aztán mehettünk is tovább. De ha többen vannak, mindig akad, akinek van ideje szemüveget rántani, és pokoli kínokat küldeni ránk, képesek szétrobbantani a testünkben az ereket. A napszemüveg az egyetlen védelmük ellenünk, de ha gyorsak, akkor ez bőven elég. Mi védők vagyunk, az életünket tettük fel az emberek és a világ védelmére. Ők az ártók, akiket csak a pusztítás éltet, meg az, hogy megszabaduljanak tőlünk, és rávethessék magukat a világra. A szemük sárgás fénye mögött a pokol rejtőzik, de ha belevillan egy tiszta, fehér fény, az rögtön kioltja ezt a tüzet, és elpusztítja őket. Szeretem nézni a ruhájukból felszálló vékony füstcsíkokat, ahogy gyilkos lelkük semmivé lesz, megnyugtató látvány. Egy sikeres összecsapás után elönt az a jó érzés, hogy megint megszabadítottuk a világot néhány élősködőtől, és ez erőt ad ehhez az egyébként elkeseredett szélmalomharchoz. Csak közben nagyon fáradtak vagyunk, kevés búvóhelyünk van még, ahol megpihenhetünk, és nem is merjük nagyon használni őket, nehogy felfedezzék. Egyedül a bázison lehetünk tökéletes biztonságban, mert azt egy szuper védelmi rendszer védi, az ártók a közelébe sem juthatnak. Igazából más sem, mert a mi szigetünk az avatatlan szemnek láthatatlan, köszönhető ez egy visszatükröződő védőburoknak, ami az óceán képét vetíti ki a világ felé, eltakarva így az otthonunkat. Ha nagyon kimerülünk, vagy valaki megsebesül, akkor oda vonulunk vissza megerősödni. Már hetek óta nem jártunk ott, csak rohanunk egyik csatából a másikba, néha elkésünk, és sok ember meghal, máskor mi kényszerülünk futásra, de néha boldogan tapossuk földbe az ártók feleslegessé vált, gazdátlan ruháit. Olyankor imádom nézni őt, az arca ragyog, a szeme csillog, és mosolyog.

Ő Júlia, a lány, aki elvette az eszemet. Gyönyörű, bár ez köztünk nem kirívó, mert mind szépek vagyunk. Ugyanolyan szépek, mint az ártók, csak a mi szemünkből a végtelen kékség nyugalma árad, jó esetben. Sajnos a vérünk nem tiszta, az ártók néha a mi lányainkat is elrabolják, vagy csak elkapják, amiből aztán árnyékgyermekek születnek hatalmas, fekete szemekkel, bennük megduplázódott erő, és egy kiforratlan lélek, akiből felnőve lehet akár az ártók, vagy a védők vezére is. Sok bántás, szenvedés, szeretetlenség, vagy a szeretteik megkínzása kihozhatja belőlük a legrosszabbat, amit aztán az ártók ellenünk fordíthatnak. Ez az oka, hogy az ilyen gyermekeket igyekszünk elrejteni, és felügyelni a növekedésüket. Anyánk mesélte, hogy minket is annak várt, mert a terhessége idején egyszer nagyon ráijesztettek, és ez bőven elég lett volna, de szerencsére nem így lett. Én, és az ikertestvérem, Tylor kék szemmel születtünk, családunk óriási megkönnyebbülésére. A szépség, az erő, a gyorsaság, és a gyógyítás képessége mellé okosságot is kaptunk, könnyedén kijártuk a sulit, és azóta csak az ártók elleni háborúnak élünk. Tylor most nincs velünk, a bázison segít, de később csatlakozik hozzánk. Viszont Júlia itt van.

Két napja találtunk rájuk, a barátnőjével épp rá akartak támadni egy csapat ártóra, nélkülünk csúnya véget ért volna egy ilyen túlerővel szembeszállni, de két nap alatt rájöttem, hogy Júliát nem lehet megállítani. Hozzánk csapódtak, most már velünk együtt harcolnak, és az első közös csatában azonnal beleszerettem a lányba. Hihetetlen erővel, fékezhetetlen tűzzel küzd ellenük, ahol ő van, ott az ártók esélyei erősen megcsappannak. Ezért nem érdekelte a túlerő, a bátorsága és a hév, ami fűtötte őt, egy egész csapatot képes volt helyettesíteni. Csodálatra méltó a lénye, titokban csodáltam is, és imádtam őt. Neki nem szóltam, arra várok, hogy észrevegyen, hogy megérezzem, ő sem közömbös irántam, és akkor majd lépek. Addig csak messziről gyönyörködöm benne, ahogy most is. A barátnőjével, Emmával, a tűz mellett üldögéltek, és halkan beszélgettek, én mögöttük ültem egy fának dőlve, onnan hallgattam őket. Júlia szőke hajának vállára omló tincsein a lemenő nap rézszínűen csillogott, kezével folyton az egyik tincset babrálta, hosszú lábait maga alá hajtogatva a sarkára ült, kissé oldalra fordulva figyelte Emmát. Aki egyébként tökéletes ellentéte volt Júliának. Alacsony alkat, rövid, barna haj, de hozzá egy nagyon kedves, bájos arcocska. Júlia arca olyan volt, mint a holdfény a vízen, halovány és fehér, szinte áttetsző. Rózsaszín ajkai erősen kirajzolódtak a fehérségből, tengerkék szemei pedig egyenesen kiragyogtak belőle. Ez a szépség még köztünk is kirívónak számított.  

Mindenki megvacsorázott már, hamar befaltuk a szendvicsadagunkat, a többiek picike, épphogy valamennyire védelmet biztosító sátrukban le is pihentek, rajtam kívül csak Júliáék voltak fent még, meg Mason, aki egy este sem feküdt le addig, amíg egy tóban vagy folyóban meg nem fürdött. Pedig általában kétnaponta az egész csapattal kerestünk egy fürdésre alkalmas helyet, de Masonnak ez nem volt elég. A víz most is csöpögött még rövid, szőke hajából, tökéletes izmokkal domborodó meztelen mellkasa nedvesen fénylett, amikor hirtelen lecövekelt a tűznél, és vigyorogva lehuppant a lányok mellé. Kicsit irigyeltem a haját, az én fekete, göndör fürtjeimet nehéz volt megzabolázni, kusza kazalként rajzolták körbe kissé kerek arcomat. A mellkasát nem kellett irigyelnem, itt mindenki különösebb erőfeszítés nélkül ilyen volt. Tökéletes. Túlságosan is, ezért nem szerettünk az emberek közé menni, megzavarta őket ez a tömeges hibátlanság.

- Helló! – köszönt rá Mason a lányokra, Emma jól láthatóan örült a fiúnak. Bár Júlia nézne így rám.

- A mindig tiszta Mason. Merre jártál? – kérdezte kedvesen.

- Emma, nem látod? – bökte oldalba viccesen Júlia.

- De, igazad van, látom. A szokásos esti pancsolás.

- Így van. Jöhetnétek ti is. Szavamra, nem néznék oda.

Emma csillogó szemmel felnevetett.

- Te lehet, hogy nem. De én igen!

Mason elkomolyodott.

- Akkor gyere velem holnap. Mit szólsz? – Csak Emmát nézte, míg a választ várta, de a lány zavarba jött.

- Nem is tudom, még meggondolom. – közben aggódva pillantgatott a barátnője felé.

- Menj csak, nem gond. – biztatta Júlia.

- Miért lenne? – szólt közbe Mason – Csak fürdünk egyet! Nem is tudjátok, milyen jó este lemosni magunkról az ártók mocskát. Mert abból kapunk bőven. Igaz, Roger? – kiáltotta nekem.

- Igaz. – de Mason nem érte be ennyivel.

- Gyere már közelebb! Itt jó meleg van! Ég a tűz, meg a lányok is itt vannak….

- Nekem jó itt. – feleltem, Emma mellém állt.

- Hagyd Rogert. Ma nagyon kemény csatánk volt. Te fürdéssel könnyítesz magadon, más meg egy kis elvonulással.

- Ebben nincs semmi különös. Már szinte mindegyik csatánk nagyon kemény. – morogta Mason.

Júlia a tüzet bámulva adta ki magából a félelmeit.

- Igen, minden nap egy csoda, ha megérjük az estét. Egyre rosszabbul bírom a haldokló, kifacsart testű, iszonyatos sebekkel borított emberek látványát, a betegségektől szenvedő gyermekek képét nem tudom kitörölni a fejemből. Állandóan velem vannak elkínzott arcocskáik. Az ártók meg csak szaporodnak, pusztítjuk őket, mégis mindig többen vannak, beleröhögnek az arcunkba, gyengébb társaikat odadobják nekünk, aztán lelépnek és tombolnak tovább. Sosem lesz vége. – sóhajtotta a tűzbe.

Ezt már nem bírtam. Felálltam, odamentem hozzájuk, leültem Júlia mellé a földre. Átkaroltam a vállát, kedvesen rám nézett, de nem bújt hozzám.

- Kösz, Roger. Ne aggódj értem. Sosem fáradok bele a pusztításukba.

- Sejtettem, csak jelezni akartam, hogy mind így érzünk.

- Én nem! – kiáltott fel Mason – Én is sajnálom az embereket, de nem emésztem magam ennyire, mert tudom, hogy mindent megteszek a védelmükben.

- Még többet is tehetnénk. – mondta Emma – Állandóan egy lépéssel előttünk járnak, valahogy meg kéne előzni őket.

- Jó ötlet. – csatlakozott Júlia – De hogyan? Valami ötlet?

Elgondolkodtam a kérdésen, sok választásunk nem volt, ezért felvázoltam azt az egyet, ami eszembe jutott.

- Sosem mennek túl messzire, mert nem félnek tőlünk. Menjünk előre, egy még viszonylag érintetlen terület felé, ahol magányos kis települések vannak, és várjunk. Amilyen sokan vannak, oda is jut majd belőlük.

- Nem díjazom. – rázta a fejét Mason – Amíg mi békésen várakozunk, addig ezek szabadon garázdálkodhatnak. Ez a mi területünk, erre nincs több védő, nem üldögélhetünk tétlenül a sült galambra várva.

- Valóban nem. – helyeselt Emma, és Júlia is bólogatva szólt hozzá a barátnője megjegyzéséhez.

- Hát, ez az. Ezért vagyunk csak sereghajtók. Nem tehetünk mást, fejvesztve rohanunk a nyomukban. Jót akartál, Roger, de képtelenség eléjük kerülni.

- Akkor még gyorsabbnak kell lennünk. – javasoltam.

- Na, ez már tetszik! – Mason a vállamra csapott – Én bírnám gyorsabban is, csak egyesek nagyon kényelmesek!

Júlia szemrehányóan intett felé.

- Mason, most biztos Peterre gondolsz. Ne bántsd, nem kényelmes, csak megfontolt.

- Dehogy bántom! Csípem azt az okoskodó fejét! De vegyük rá, hogy kapcsoljunk nagyobb sebességre, rendben?

- Lisát kell meggyőzni, őt Peter bárhová követné! – mondta huncut mosollyal Emma.

- Nagyszerű! Tiétek a pálya, lányok.

- Kösz, Mason. Reggel beszélünk vele. De most lefekszem. – Júlia felállt, és Emma is követte.

Intettek, aztán bebújtak a sátrukba. Mason nyújtózkodva ropogtatta a karjait.

- Te még maradsz?

- Egy kicsit. Menj csak, majd eloltom a tüzet.

- Miért nem szólsz neki?

Felkaptam a fejem, először nem is értettem Mason kérdését.

- Kinek?

- Ugyan, Roger! A vak is látja, hogy odavagy érte! – Júlia sátra felé mutatott.

- Csendesebben, még meghallja! A vak lehet, hogy látja, de ő nem.

- Akkor nyisd fel a szemét!

- Még nem akarom, csak két napja vannak velünk, nem is ismer.

- Te sem ismered, mégis belezúgtál. – vitatkozott Mason.

- Ez igaz, de szeretnék időt adni neki. Nem tudom, mintha valami bántaná. Nem akarok ajtóstul rontani a házba. – magyaráztam, részben az igazat, részben a gyávaságomat.

- Félsz, hogy kidobnak, igaz? – persze Mason figyelmét semmi sem kerülte el.

- Lehet.

- Abban igazad van, hogy kicsit túl kemény a csaj. Meg nagyon összenőttek Emmával.

- Neked meg ő jön be, igaz? – kérdeztem, bár a választ úgyis tudtam.

- Aha, talán, majd meglátjuk.

Mintha Emma megérezte volna, hogy róla beszélünk, előbújt a sátrából és visszaült közénk a tűzhöz. Az arca feszült volt, zavarodottan pislogott.

- Nem tudok aludni. – motyogta a tüzet bámulva.

- Valami bánt téged, és Júliát is. De nem a csaták, ez annál sokkal komolyabb lehet. – mondta Mason halkan. Emma nagyot sóhajtva emelte fel tekintetét a tűzről, szemében könnyek csillogtak.

- Jól látod, nem egyszerű történet a miénk.

- Elmondod? Hátha segíthetünk. – biztattam, titkon nagyon is érdekelt ez a történet.

- Nem szívesen beszélek róla, pedig már sok éve történt, de ugyanúgy fáj.

- Olyan sok nem lehetett, hiszen nagyon fiatalok vagytok. Szerintem neked is könnyebb lenne, ha kibeszélnéd. – Mason is csatlakozott hozzám a biztatásban.

Emma néhány percig némán nézte a tüzet, a tekintetét belefúrta, mintha onnan akart volna erőt meríteni, nem is pislogott, aztán csendesen mesélni kezdett. Minden szavára emlékszem, szinte beleégtek az agyamba, és szó szerint le is írom ide.

- 4 éve volt, amikor 16 évesek voltunk. Júliával kicsi korunk óta ismertük egymást, a szüleink is jóban voltak, együtt jártunk mindenhova. Nem tudtunk, nem éreztünk, nem sejtettünk semmit ebből az egészből egészen addig. Egyszer Júlia testvére, Ella elutazott valami táborba, a szüleink pedig kitalálták, hogy mi is kiránduljunk egyet. Mint később kiderült, ez egyáltalán nem egy hirtelen ötlet volt, hanem gondosan megtervezték. Egy kis erdei házikóba mentünk, ahol mindent elmeséltek nekünk az ártókról és a védőkről, meg az árnyékgyermekekről. Azért, mert ott tudtuk meg, hogy mi is védők vagyunk, csak még nem aktiválódtak a képességeink. A szüleink azt remélték, soha nem is fognak, de azt akarták, hogy tisztában legyünk mindennel, és meg akartak mutatni nekünk néhány dolgot. Akkor láttuk először a szikrázóan gyönyörű fehér ruhánkat, amit fegyverként használunk. Meg a terepruhát, ami színváltásával képes beleolvasztani minket a környezetbe. Emlékszem, én mennyire megrettentem, de Júliát teljesen felvillanyozta új tudása. Azonnal felrángatta magára és rám is mindkét ruhát, abban is aludtunk, lelkesen áradozott róla, hogy ő részese akar lenni ennek a harcnak, még soha nem láttam ilyennek. Talán ha tudta volna, hogy mindez hamarabb teljesül, mint gondolná, akkor ő sem lelkesedett volna ennyire.

Itt Emma szünetet tartott, nagyokat nyelt, letörölt néhány könnyet az arcáról. Masonnal egymásra néztünk, sejtettük, hogy most jön a neheze, néma csendben vártuk a folytatást. Nem akartuk kizökkenteni semmivel, bár éreztem, hogy most már végigmondja, mert magában teljesen újraéli a történteket. Talán tíz perc is eltelt, mire megszólalt.

- Még délelőtt, mikor odaértünk a házikóhoz, amíg a szüleink kipakoltak, mi körülnéztünk. Az emeleten az egyik szobában találtunk egy kis ajtót elrejtve, eltakarta egy nehéz függöny. Nehezen nyílott, de a kíváncsiság hajtott minket, sikerült kinyitni. Egy picike helyiség és egy lépcső volt mögötte. Azon már nem mentünk le, megbeszéltük, hogy majd este megnézzük, hova vezet, aztán persze megfeledkeztünk mindenről, volt sokkal fontosabb gondolkodnivalónk is. De a szobába becuccoltunk, gyorsan lecsaptunk rá még időben. Jól tettük, hajnalban nagy hasznát vettük, vagy inkább vehettük volna a felfedezésünknek. Fojtott kiáltásokra, puffanásokra ébredtünk, aztán Júlia mamája fájdalmasan felsikoltott, az apja pedig eltorzult hangon azt üvöltötte, hogy meneküljünk. Én nem értettem semmit, csak álltam bénultan az ágy mellett, de Júlia néhány másodperc alatt felfogta, hogy mi történik, és a rejtekajtó felé ráncigált. Megint nem akart kinyílni az ajtó, persze a kezünk is reszketett, mert már éreztük, hogy a levegő megváltozik körülöttünk. Júlia megfordult, abban a pillanatban az ajtó hatalmas csattanással kinyílt, én a lendülettől beestem a kis szobába, majdnem legurultam a lépcsőn, de sikerült megkapaszkodni. Viszont az ajtó becsapódott mögöttem, Júlia kint maradt. Kétségbeesve rángattam a kilincset, nem akartam meghallani a kinti zajokat, iszonyúan féltem. Aztán az ajtó résein átvilágított Júlia fehér ruhája, és utána csend lett. Zokogva rogytam le a földre, de erőt vettem magamon, ki kellett szabadulnom, hátha még segíthetek valakinek. Nekifeszültem az ajtónak, sokszori próbálkozás után végre kinyílt. Júlia ájultan feküdt a földön, mellette három fekete ruha hevert üresen. Ölembe vettem őt, nem gondoltam semmi másra, csak arra, hogy meg kell gyógyulnia. Még most sem tudom, mennyi ideig voltunk így, de azt tudtam, hogy addig nem engedem el, amíg fel nem ébred, inkább én is ott halok meg. Végül köhögve, először ködös tekintettel, de magához tért. Lerohantunk a földszintre, amit ott találtunk, az leírhatatlan, szavakkal nem lehet elmondani. A lényeg, hogy árvák lettünk. Engem nagyon bántott, és bánt ma is, hogy nem segítettem. Az erdei házat felgyújtottuk, amíg néztük a lángokat, megfogadtuk, hogy többé sosem hagyjuk el egymást, és hogy csatlakozunk az ártók elleni háborúhoz.

Emma lehajtotta a fejét, az emlék nehéz súlya nyomta a vállát, már értettük, hogy ez a teher sohasem tűnik el belőlük. De még nem tudtunk mindent, ezért halkan megszólaltam.

- És utána? Hova mentetek?

- Júlia hazament a nővéréhez, Ella nem volt védő, nagyon kiakadt a szülei állítólagos baleseti halála miatt, de az érettségiig gondoskodott a húgáról. Én a nagyszüleimnél voltam addig, de sokat találkoztunk. A képességeink megmutatkoztak, rengeteget gyakoroltunk, próbálgattuk az erőnket. Aztán az érettségi után elköszöntünk, kerestünk egy csapatot és csatlakoztunk a harchoz. Rengeteg ártót elpusztítottunk már, de a fájdalom nem csitul bennünk.

- Gondolom, a társaitok meghaltak, azért voltatok ketten. De minek akartatok ketten szembeszállni egy egész csapat ártóval? – kérdezte Mason, mire Emma nagyot sóhajtott.

- Este is halhattátok, Júlia kicsit megkeseredett, belefáradt ebbe a lehetetlen küzdelembe. Néha attól félek, talán azt sem bánná, ha meghalna, mert akkor végre megszabadulna.

- Az nem lehet! – ugrottam fel megrémülve, Emma meglepetten nézett rám.

- Úgy értem, ezért kár volna, ezt nem hagyhatjuk. – dadogtam.

- Értjük, hogy érted. – intett le Mason, aztán Emmához fordult – Pihennetek kellene.

- Arra sosem veszitek rá Júliát, egy napnál tovább egyszer sem maradtunk a bázison.

- Azért én megpróbálom. – ajánlkoztam.

- Próbáld, de nem hallgat senkire. – mondta Emma.

- Majd többen győzködjük, de most aludjunk, holnap is kemény napunk lesz. – zárta le a témát Mason, közben a lábával oltogatta a tüzet.

Otthagytam őket, éreztem, hogy nekik még akad mondanivalójuk egymás számára, ahhoz én már nem kellek. Bebújtam a sátramba, aludni próbáltam, de Júlia megtöltötte a fejemet. Hálás voltam Emmának, hogy megértette velünk a köztük lévő kapcsolatot, meg Júlia keménységének az okát. De arra is rájöttem, hogy nem lesz könnyű egy ilyen páncél mögé bejutni. Ha ő nem akarja, nem is fog sikerülni. Ez egy kissé elkedvetlenített, aztán mivel nemigen akadt más választásom, elhatároztam, hogy küzdeni fogok érte. Időm van, kivárom, amíg megenyhül, addig meg vigyázok rá, hogy ne essen baja. Lassan csak észreveszi, hogy számíthat rám. Hátborzongató, hogy ez a két nap mennyire megváltoztatta az életemet. Megbéklyózott, bizonytalan és kiszolgáltatott lettem. Én, aki sosem függtem senkitől, nem féltem, nem hátráltam meg, kézenfekvőnek éreztem, hogy csakis győztes lehetek. Jött egy lány, és bebizonyította, hogy milyen gyenge is vagyok. Éppen harcra készültek, mikor megpillantottam, ösztönösen mellé léptem és végig mellette harcoltam, közben a csodálat iránta elhatalmasodott bennem. A csatát megnyertük, de én elvesztem, és egyúttal úgy tűnik megkaptam életem talán legnagyobb csatáját, a harcot Júliáért. Csak ebben a győzelemben már nem vagyok olyan biztos.

Amíg beírtam ezt a pár sort a naplómba, hallottam, hogy Emma és Mason még halkan beszélgetnek. Hangjuk duruzsolása biztosan elaltat majd, ami jó lenne, mert holnap korán kelek. Én leszek a kajafelelős. Mire a többiek felébrednek, elő kell teremtenem egy kiadós reggelit, amivel akár estig is kihúzzuk. Majd holnap este folytatom. Eddig is vezettem a naplót, képes voltam a zsákomban magammal cipelni, de inkább csak a lényeget jegyeztem fel. De mostantól mindent leírok, hogy majd egyszer megmutathassam Júliának. Jó éjt!

Egy történet vége

Íme, együtt a három rész. Mikor megálmodtam a regényt, már az első pillanatban tudtam, hogy három részes lesz. Bennem élt az egész történet, amely most már a sorok közt él tovább, remélem, nemcsak az én, hanem mások örömére is. Aki szereti a szívhez szóló, misztikus történeteket, annak jó szívvel ajánlom, akár ajándékba is. Dedikálva küldöm, ajándék könyvjelzővel. Érdeklődéseket erre a címre várok: info@darena.hu 

Köszönet mindazoknak, akik segítettek a könyvek megszületésében: a családomnak, a kiadónak és az olvasóimnak. Köszönetem jeléül a jövő évben megajándékozom olvasóimat a trilógia előzményeivel, az ikrek születésének fájdalmas történetével, amely részletekben itt, a blogon lesz olvasható, és a fenti címre én is szívesen fogadom a kérdéseket, véleményeket.

Szeretettel: Darena S.

A végső összecsapásra várva

Ahogy már korábban is utaltam rá, Rayt nem lehet megállítani, a csata elkerülhetetlen. A védők feszülten, de felkészülten várják a támadást a bázison, Sara és Robin a szívükben félelemmel, mégis bátran néznek szembe azzal, amire első perctől vártak. Hogy mi lesz a vége? Mint már oly sokszor, most sincs másuk, csak a remény és a hit.

„Akkor este senki sem feküdt le aludni, valahogy a delfinek jelenléte megerősítette bennünk, hogy a csata hamarosan elkezdődik. Mindenki a parton várt, Robin körbejárt a szigeten, a víz alatt harcolók pedig a barlangban készülődtek. Anya, Tánya és a lányok a raktárban voltak, Travis és Mark velem a parton. Mark a fegyvereket ellenőrizte, nem azért, mert szükség lett volna rá, hiszen mindegyik tökéletesen működött, csak nem bírt tétlenül üldögélni.

Én bírtam. Letelepedtem egy sziklára, onnan néztem a sürgés-forgást, és nagyon szerettem volna egy nappal idősebb lenni. Addigra minden kiderül, mindent tudni fogunk, pont kerül egy régóta húzódó viszály végére. Próbáltam összegezni magamban, hogy mire is számíthatok. Robin vallomása alapján az biztosnak tűnt, hogy Ray ma meghal, és talán magával rántja őt is. Bár a szívem egy egészen rejtett zugában még mindig hittem a csodában, úgy éreztem, van itt még valami készülőben, csak nem vesszük észre. Tehát bíztam, nagyon bíztam. Felkészültségünk miatt a két sereg összecsapásának kimenetele is nagy reményekkel kecsegtetett, persze csak akkor, ha nem tartogatnak nekünk még valami meglepetést. Nem valószínű, a mérget szánják meglepetésnek, nem hiszem, hogy máson is törték volna a fejüket. Vagyis összességében a világ valószínűleg megmenekül a fekete sereg pusztításától, a vesztesek mi leszünk. Mi, akiknek a szerettei halhatnak meg ebben a harcban. Eddig jutottam, mikor apa leült mellém.

- Hogy vagy? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában.

- Nem valami jól. – válaszoltam én is őszintén.

- Hm, akkor Robin elmondta? – zavarában egy falevelet piszkálgatott a földön.

- Igen, el. De nem hiszem.

- Sara, nem akarom, hogy olyasmiben bízz, ami lehetetlen, aztán összeroppanj a csalódástól.

- Nem fogok kikattanni, de nem lehetetlen. – vitatkoztam, apa nagyot sóhajtott.

- Szerintem Robin mégsem mondott el neked mindent, azért reménykedsz ennyire.

- Elmondta, hogy ha legyőzi Rayt, utána a lelkét is le kell győznie, mert az sem létezhet tovább, és megfojtaná őt.

- De ha tudod, akkor miért? – abbahagyta a piszkálgatást, és rám nézett.

- Miért nem hiszem? Mert nem érzem. Nem érzem, hogy Robin nélkül kell tovább élnem. Valami történni fog, van még egy esély, amivel megmenthetjük. – magyaráztam a hit szenvedélyével a szememben és a szívemben.

- Nem lehet megingatni, igaz?

- Nem, sosem lehetett. Máskor is hittem már lehetetlen helyzetekben, és akkor is megjött a segítség. Emlékszel? Ti voltatok azok, te és Tylor.

- Hogyne emlékeznék, azt a napot nem lehet elfelejteni. De most kire vársz? – kérdezte apa kíváncsian.

- Nem tudom, pont, mint akkor. De van egy kérésem. – néztem rá komolyan.

- Hallgatlak.

- Ha eljön a pillanat, te is tudni fogod, és ha szólok, hogy mit kell tennünk, akkor kérlek, majd ne kételkedj bennem, csak segíts. – kértem, kellett még egy szövetséges Tánya mellé.

- Ott leszek, számíthatsz rám. – ígérte.

- Kösz, apa.

Átölelte a vállamat, kicsit még üldögélt mellettem, aztán felállt és odasétált Markhoz. Már sötét éjszaka volt, de a hold teljes fényében ragyogott, és ezernyi csillag fénylett felettünk. Anya kis csapatával megjelent a parton és mindenkinek kiosztott egy kis vizet, meg csokit. Mást úgysem tudtunk volna enni. Aztán órákon át vártuk a végzetünket. Néha én is sétáltam egy kicsit, néha odacsapódtam másokhoz, de ahogy telt az idő, mindenki egyre szótlanabb lett. A szavak elfogytak, de a feszültség érezhetően megnőtt. Hajnaltájt a sereg megérzett valamit, egyetlen szó, vagy figyelmeztetés nélkül felálltak csatarendbe. A párok felsorakoztak a fegyverek mögött, a többiek mögöttük álltak, csak azért is a fehér ruhában. Nem hatott már rájuk, tudtuk jól. De fenséges látvány volt a sok ezer harcos szikrázó fehér ruhája, és meg is zavarhatja őket. Azt hihetik, nem tudjuk, hogy hatástalan, ettől felbátorodnak és óvatlanok lesznek. Robin az élre állt, fehér köpenye hullámzott körülötte, mellette álltam én, apám és Mark. Mögöttünk a fehér sereg, mozdulatlan eltökéltséggel. Nem féltünk, egy kicsit sem. Velünk volt egy hatalmas erő, ami magasztossá, felemelkedetté tette a pillanatot, és ami nem engedi majd, hogy elbukjunk.”

Ennyit hát a hamarosan megjelenő "Sötét Vihar" kötetek harmadik részéből, a "Mennydörgés"-ből, a többi titok önálló felfedezésre vár a könyvben. Mert az itt bemutatott részleteken kívül még nagyon sok minden várja az olvasót. Reményeim szerint jövő héten készen leszünk a nyomdában, aztán csak a kiszállításra kell várni. De még jelentkezem, ha már az üzletekben lesz a könyv. Én már nagyon várom!

Szeretettel: Darena

Szemben a Gonosszal

Üdv mindenkinek!

Visszatérve a befejező kötet, a "Mennydörgés"  című harmadik rész folytatásához egy jelenetet emeltem ki a történetből, amelyben Sara és Tánya felkeresik Rayt, aki addigra már nem más, mint a gonosz megtestesülése. Azt remélik, még megtalálják benne azt a régi Rayt, akire hatni tudnak, és aki majd megkönyörül elrabolt társukon, talán így Rose visszakerülhet hozzájuk, hogy velük legyen a végső csatában. Elkeseredett és reménytelen próbálkozás volt, de úgy érezték, muszáj megpróbálniuk, ám Ray ezúttal sem kegyelmezett:

„Tudásom és hatalmam óriási, ez a szerencsétlen, véges lehetőségekkel elátkozott testem nem bírja elhordozni. Belülről égek el. Egy ideig foltozgathatom magam, de egy idő után nem lesz mit foltozni. Azért a dolgomat még elvégzem.

Valami történt, a folyosóról rohangálást és kiabálást hallottam, majd James hangját az ajtó mögül.

- Mester! Mester! – már fel is tépte az ajtót, pedig tudja, hogy az anya szobájába az engedélyem nélkül senki sem léphet be. Izzó haraggal néztem rá, de nem ment el.

- Mester! Két nő közeledik, védőknek érezzük őket, de csak ketten vannak!

Két nő a védőktől. Nem sokan vannak, akik védelem nélkül ide mernek jönni. Van tippem, kik lehetnek ennyire vakmerőek, de még magam sem hittem.

- Engedjétek elém őket! – ki mást keresnének, haza meg úgysem mennek, ma remek estém lesz!

- Igenis, mester!

- Állíts őröket az anya szobája elé, ha valaki beteszi a lábát, a pokol összes kínját rászabadítom!

- Igen, mester! – hajbókolt James megállás nélkül.

James kitartott mellettem, pedig sokszor a haragom őt találta meg először, rengeteg forradás van rajta miattam, még az arcára is rajzoltam egyszer egy tüzes karikát, amit azóta is visel. A pokol seregét nem könnyű összetartani, a félelem az egyetlen, ami visszafogja őket, de mindig akad próbálkozó. Pedig jó néhányszor végignézték már, milyen az én kezemtől meghalni. Apránként, fokról fokra belülről elégni, fuldokolni, fetrengeni a fájdalomtól. Utána rend van, aztán kezdik elölről az elégedetlenkedést. Kiértem az erdőbe, amit már megtöltöttek a sereg kíváncsi katonái, de megnyílt az út előttem. Hirtelen bukkantak fel, szinte nekem rohantak. Tánya és Sara. Sejtettem, nincs más, aki ilyen őrültségre képes. Még jól is jöhet, Robin biztos nem fog örülni, ha értesül róla, hogy milyen fantasztikus vendégeim vannak. Még a csatát is segíthetnek megnyerni nekem! Persze, közben jól elszórakozunk majd. Sara itt! Nálam! A gondolat felvillanyozott, a tűz az ereimben még nagyobb erőre kapott.

- Meghalni jöttetek? – dörögtem rájuk, hangom ereje hátrább lökte őket.

Tánya előre lépett, tehát ő az ötletgazda. Micsoda kis gonosz, még a barátnőjét is belerángatta! Ez jó!

- Nem Ray, kérni jöttünk. – a hangja szelíden, remegés nélkül csengett, szilárd nyugalmat árasztott.

- Tőlem csak egyvalamit lehet kérni! A kínhalált! – csak hogy tudják az milyen, bemutattam a legközelebbi katonámon. Sikoltozva vergődött a földön, de ők rá sem néztek, és egyáltalán nem ijedtek meg.

- Én mégis megpróbálom. – Tánya nyugalma nem változott, szájából hűvös fuvallat tört elő, Sara hozzám küldte ezt a fuvallatot, ami hullámzott körülöttem.

- Ray, még meg sem köszöntem neked, hogy akkor régen inkább elengedtél, pedig akár ki is használhattál volna. – folytatta csendesen.

- Nem tudom, miről beszélsz! De ha volt ilyen, ostoba voltam, most nem leszek. – erőlködtem, de a hullámok csak jöttek, nem tudtam megállítani őket.

- Ray, én nagyon szerettelek téged.

- Ezt a szót nem ismerem! – a tűz hangosan sírt bennem, küzdött valamivel, amit nem értettem.

- Tudom, most nem ismered. De régen ismerted. Te is szerettél!

Tánya hátranézett, Sara odalépett mellé. A hűvös hullámok tovább ostromoltak, fojtogatták a lángokat. Sara megszólalt, szavai csillogó gyöngyszemekként gurultak felém.

- Ray, amikor tiszta szívvel szerettél, akkor képes voltál az önzetlenségre. Mi is szerettünk téged, és Ella is.

- Elég volt! Ha csak ezért jöttetek, erre nem vagyok kíváncsi!  - a düh újra felhizlalta a lobogást.

- Nem, nem ezért jöttünk! – kiáltott fel Sara, de Tánya a háttérbe tolta.

- Nem, Ray. Azért jöttünk, hogy megkérjünk, Rose hadd jöjjön velünk.

Haragom hatalmasat robbant, minek néznek ezek engem? Egyáltalán kik ezek? Kérnek?! Tőlem?! Hogy merészelik ezt?

- Tőlem senki sem kérhet! Én a nagymester vagyok, és a világ ura leszek! Ha behódoltok, még élhettek pár pokoli órát, ha nem, most azonnal meghaltok! – felemeltem a kezem, hogy egy intésemre meghaljanak, de egy hang üvöltött a fejemben.

- Ray! Sara vagyok! Itt vagyok! Sara! Emlékszel?

- Csak egy nőre emlékszem, aki nem szeretett, és egy másikra, aki elhagyott! Ti senkik vagytok! Elegem van belőletek! Pusztuljatok!

Abban a pillanatban éktelen hangzavar támadt, több száz helikopter közeledett a fák fölött, haragomat rájuk irányítottam, sokat le is rántottam a levegőből, de a többi bombákat kezdett szórni ránk. Lenéztem a földre, kiszemelt áldozataim eltűntek, az erdő lángolt. Utánuk mentem volna, de eszembe jutott az anya. Otthagytam a sereget, a nőt nem hagyhattam elpusztulni, kellettek a magzatok. Iszonyatos tűz, füst és zaj volt, a bombákat szünet nélkül dobálták, az erdő helyén tűztenger keletkezett, a katonáim tömegével pusztultak el a tűzben. Robin belém rúgott, megint. De azt nem tudja, hogy a sereg nagyobbik része nem itt van. Még én is nehezen haladtam, bármerre fordultam, csak egy újabb robbanást láttam. Először meg kellett tisztítanom az utat, félredobáltam a bombákat, közben még néhány helikoptert lehúztam, és így eljutottam a földalatti lejárathoz. Odalent is sűrű füst gomolygott, az embereim köhögve futottak kifelé.”

Legközelebb már tudatni fogom a könyv pontos megjelenésének idejét, de már csak egy-két hét, és a boltokban lesz. 

Szeretettel: Darena