Tánya búcsúja

A Sötét Vihar második részében, a Sejtelmes fény-ben nem csak a főszereplők, Sara és Robin élete változik meg, hanem Tányáé, Sara barátnőjéé is. A lányt távoli hazája visszahívja. De amitől ezért meg kell válnia, amit itt kell hagynia, az bánatba borítja még az ő szenvedésekhez szokott szívét is. Mert nem tudja, hogy ami vár rá a távolban, az végre véget vet ennek a bánatnak. De hogy mi ez, azt a hamarosan, előreláthatólag május elején megjelenő könyvben megtaláljátok. 

Küldöm nektek szeretettel ezt a kis részletet Tánya búcsújából.

"Nem tudtam elapasztani a könnyeimet, a park felé mentem, hogy legyen időm megnyugodni. Mégsem mehettem haza zokogva, bár megértették volna. De nekem jólesett kicsit megpihenni még utoljára az alkonyi fényben fürdő parkban. Leültem egy padra, hideg volt, de nem bántam. Néztem a lenyugvó napot és próbáltam csitítani a lelkemben tomboló fájdalmat. Már épp kezdtem meggyőzni magam, hogy jó lesz ez nekem, mikor zörgést hallottam a hátam mögül. Nagyon megijedtem, felugrottam és megfordultam. Ray állt a pad mögött.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni.

- Ha esetleg elölről jönnél, valószínűleg nem ijednék meg ennyire.

- Csak néztelek, nem szóltam volna, ha a kabátom nem akad bele egy ágba.

- Mégis, miért nem? Mert csak magadra gondolsz, és én annyit sem érdemlek meg, hogy elbúcsúzz tőlem?

- Mert nem tudok olyasmit mondani, amit megérdemelnél.

- Bármi jobb, mint a bizonytalanság. Kérlek, ne hagyj így elmenni.

- Nagyon sajnálom, nem kellett volna engednem, hogy együtt legyünk.

- Ez már késő bánat, nem gondolod? Ennyire rossz volt?

- Nem, dehogy. Tánya, én kihasználtalak téged.

- Én ezt nem így látom. Abban a rövid kis időben valóban velem voltál és valóban elhitted, hogy szeretsz engem. Most már nem hiszed, igaz?

Ray megkerülte a padot, megállt előttem és sokáig csak nézett zavaros, kusza szemekkel, elkínzott arccal. Nagyon halkan szólalt meg újra, mintha maga is félne attól, amit mondani fog.

- A lelkem mélyén sosem hittem igazán.

Tehát minden csak illúzió volt, nem valóság. Csekélyke boldogságom is darabokra tört, de még a szilánkokban is meg tudtam kapaszkodni. Muszáj volt, másképp nem bírtam volna elviselni.

- Nem számít, akkor engem tényleg boldoggá tettél. Ray, én, szeretlek téged. Már régóta, akár veled, akár nélküled, mindegy. Te megajándékoztál engem néhány csodaszép pillanattal, amire mindig emlékezni fogok. Tudom, hogy nem velem van a gond, csak valami nem engedi, hogy szeress engem.

Ray zaklatottan, remegve hallgatott végig.

- Gyötrődöm, amiért fájdalmat okozok neked, és gyötrődöm a másik érzés miatt, ami nem hagyja, hogy szeresselek.

Megsimogattam az arcát, a könnyeim ismét utat találtak maguknak a külvilág felé. Nem miattam, az ráér. Ray miatt. Mert rájöttem, hogy az ő fájdalma az enyémnél sokkal nagyobb, akkora, hogy lassan felemészti a lelkét. Valahogy meg kellett szabadítanom, legalább az egyik részétől.

- Köszönöm, hogy őszinte voltál velem. Hiányozni fogsz, nem tagadom. De a hiányodat már jobban megszoktam, mint azt, hogy velem vagy. Miattam ne gyötörd magad. Megértettem, hogy szeretsz engem, csak valaki mást jobban. Valakit, aki nem szeret téged. De fogva tartja a lelkedet.

Magához vont és megcsókolt. Forrón, vad szenvedéllyel, aztán még sokáig szorított.

- Ray, én beérném ennyivel is. – suttogtam a nyakába.

- Tudom, de én nem, mert te többet érdemelsz.

Hátrébb lépett, de a kezemet még a kezében tartotta.

- Örülök, hogy elmész. Remélem, találsz valaki mást, aki végre igazán boldoggá tesz.

Nem hagyta, hogy válaszoljak, elengedte a kezem és eltűnt. Gyakorlatilag szakított velem, elengedett. Szabaddá akart tenni, még mindig nem érti, hogy ez lehetetlen. Ha találnék is valakit, aki boldoggá akarna tenni, ugyanúgy lennék vele, mint Ray velem. Én nem tudnám boldoggá tenni őt, mert Rayt szeretem. Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, ez sosem lesz másként.

Már nem tudtam sírni, gépiesen hazamentem és tettem a dolgom. Ettem, pakoltam, aludtam, szombat reggel beültem az autóba a családommal és elindultunk a reptér felé. Az a bizonyos rossz érzés velem tartott, azt kiabálta bennem, hogy maradnom kellene, mert itt a helyem. Nem hallgathattam rá. A világ összemosódott körülöttem, minden pillanatban azt vártam, hogy felébredek végre. Felébredtem, amikor a szibériai levegő megcsapta az arcomat. Rájöttem, hogy ez nem álom.

Ez a valóság."

Ha valamit még tudni szeretnétek, vagy csak megírnátok a véleményeteket, akkor írjatok nekem ide: darenasalyaz@gmail.com 

Szép húsvétot mindenkinek: Darena S.