Egy újabb részlet, és újabb találgatni való a könyvből, vajon melyik szereplőről szólhat. Azt hiszem, nem lesz nehéz rájönni. Persze csak annak, aki olvasta az Árnyék-ot. De talán az is kíváncsi lesz, aki még nem olvasta.
"Hát nem értitek? Nem állíthattok meg! Senki és semmi nem állhat az utamba, mert egyszerűen félresöpröm. Hatalmamnak nincsenek határai, az erőmnek nincsenek korlátai. Bármire képes vagyok, ezt a falat is áttöröm.
Egész testemmel
nekifeszültem, rengetegszer nekiugrottam, toltam, az öklömmel ütöttem. Csak
behorpadt egy kicsit. Órákon át küzdöttem vele, az erőm nem csökkent, inkább
nőtt a dühömmel együtt. A fal fémből volt, valószínűleg nagyon vastag fémből.
Ellenállt nekem.
Irtózatos harag
gyúlt bennem, megvadultan üvöltöttem, a tehetetlenség bénító ereje legyőzött
engem, és teljesen elvette az eszemet. Semmi más nem érdekelt, csak hogy
kijussak a fémszobából. Nem hittem el, hogy létezik valami, ami akadály lehet
nekem. Ha elég kitartó leszek, ez a szoba is megadja magát. Újrakezdtem.
Most az ajtónál
próbálkoztam, gondoltam, azt csak egy zár tartja. Téptem, rángattam, püföltem.
Aztán rugdostam, a szoba túlsó falától elrugaszkodva két lábbal ugrottam neki.
Nem adtam fel, egyetlen pillanatra sem. Az agyamban csak egy szó zakatolt:
„szabadulni”.
Nem érzékeltem az
időt, akár napok is eltelhettek, csak mentem újra és újra. Egyik rúgás a másik
után. Semmi más nem létezett bennem, pusztán a szabadságvágy. Már nem tudtam,
ki vagyok. Nem rémlett, hogy volt-e valami más is fontos nekem. Nem voltak
érzéseim, csak egy, a fékezhetetlen harag. A testem sem vágyott semmire, csak a
szabadulásra. Nem ettem, nem ittam, nem is tudtam, mi az. A düh annyira átvette
az uralmat felettem, hogy minden mást kitörölt belőlem.
Sem a fal, sem az
ajtó nem engedett. Nagyon hosszú idő után kezdtem felismerni, hogy bármilyen
erős vagyok, ez nem fog menni. Aki bezárt ide, tudta jól, hogyan tarthat itt.
Erővel nem jutok ki innen. A gondolat lelassított és lecsökkentette a rúgásaim
erejét. Ütöttem és rúgtam tovább, de már csak az elkeseredés hajtott. Mert az
nem lehet, hogy végre szabad vagyok, de mégis bezárva!
Ez őrület! Én nem
ezért győztem le azt a másikat! Mi is volt? Nem számít. Nekem dolgom van,
várnak rám. Azért születtem, hogy hatalmas legyek, a leghatalmasabb! Aki bármit
megtehet! És most egy szoba fogva tart. Arra sem vagyok képes, hogy
kiszabadítsam magam. Vagy talán mégis? Ha erővel nem megy, megpróbálom másként.
Abbahagytam
hiábavaló csatámat a fallal, és leültem a hideg földre. Jól esett a hűvössége,
hűtötte a bennem tomboló tüzet, ami az egész testemet égette, a forróságtól
ömlött rólam a veríték. Megérezvén a hideg jótékony hatását, elhasaltam a hűvös
fémpadlón, hogy lehűtsem magam. Lassan csillapodott a tűz, nem tűnt el, csak
összezsugorodott, készen arra, hogy bármikor fellobbanjon. A helyére
visszatértek a gondolatok.
Gondolat.
Eszmélésem után egy pillantásommal kinyitottam a mosdóajtót. Tehát a gondolatom
ereje is óriási. Már sokkal higgadtabban próbáltam a falon túlra küldeni elmém
erejét a parancsaimmal. Csakhogy nem érzékeltem, hogy hol van a falon túl. A
gondolataim is be voltak zárva, nem hatoltak át a börtönömön. Valaki megtalálta
az egyetlen helyet, ahol csodálatos hatalmam értéktelen semmi. Itt csak
magamnak árthatok, senki másnak."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése