Egy történet vége

Íme, együtt a három rész. Mikor megálmodtam a regényt, már az első pillanatban tudtam, hogy három részes lesz. Bennem élt az egész történet, amely most már a sorok közt él tovább, remélem, nemcsak az én, hanem mások örömére is. Aki szereti a szívhez szóló, misztikus történeteket, annak jó szívvel ajánlom, akár ajándékba is. Dedikálva küldöm, ajándék könyvjelzővel. Érdeklődéseket erre a címre várok: info@darena.hu 

Köszönet mindazoknak, akik segítettek a könyvek megszületésében: a családomnak, a kiadónak és az olvasóimnak. Köszönetem jeléül a jövő évben megajándékozom olvasóimat a trilógia előzményeivel, az ikrek születésének fájdalmas történetével, amely részletekben itt, a blogon lesz olvasható, és a fenti címre én is szívesen fogadom a kérdéseket, véleményeket.

Szeretettel: Darena S.

A végső összecsapásra várva

Ahogy már korábban is utaltam rá, Rayt nem lehet megállítani, a csata elkerülhetetlen. A védők feszülten, de felkészülten várják a támadást a bázison, Sara és Robin a szívükben félelemmel, mégis bátran néznek szembe azzal, amire első perctől vártak. Hogy mi lesz a vége? Mint már oly sokszor, most sincs másuk, csak a remény és a hit.

„Akkor este senki sem feküdt le aludni, valahogy a delfinek jelenléte megerősítette bennünk, hogy a csata hamarosan elkezdődik. Mindenki a parton várt, Robin körbejárt a szigeten, a víz alatt harcolók pedig a barlangban készülődtek. Anya, Tánya és a lányok a raktárban voltak, Travis és Mark velem a parton. Mark a fegyvereket ellenőrizte, nem azért, mert szükség lett volna rá, hiszen mindegyik tökéletesen működött, csak nem bírt tétlenül üldögélni.

Én bírtam. Letelepedtem egy sziklára, onnan néztem a sürgés-forgást, és nagyon szerettem volna egy nappal idősebb lenni. Addigra minden kiderül, mindent tudni fogunk, pont kerül egy régóta húzódó viszály végére. Próbáltam összegezni magamban, hogy mire is számíthatok. Robin vallomása alapján az biztosnak tűnt, hogy Ray ma meghal, és talán magával rántja őt is. Bár a szívem egy egészen rejtett zugában még mindig hittem a csodában, úgy éreztem, van itt még valami készülőben, csak nem vesszük észre. Tehát bíztam, nagyon bíztam. Felkészültségünk miatt a két sereg összecsapásának kimenetele is nagy reményekkel kecsegtetett, persze csak akkor, ha nem tartogatnak nekünk még valami meglepetést. Nem valószínű, a mérget szánják meglepetésnek, nem hiszem, hogy máson is törték volna a fejüket. Vagyis összességében a világ valószínűleg megmenekül a fekete sereg pusztításától, a vesztesek mi leszünk. Mi, akiknek a szerettei halhatnak meg ebben a harcban. Eddig jutottam, mikor apa leült mellém.

- Hogy vagy? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában.

- Nem valami jól. – válaszoltam én is őszintén.

- Hm, akkor Robin elmondta? – zavarában egy falevelet piszkálgatott a földön.

- Igen, el. De nem hiszem.

- Sara, nem akarom, hogy olyasmiben bízz, ami lehetetlen, aztán összeroppanj a csalódástól.

- Nem fogok kikattanni, de nem lehetetlen. – vitatkoztam, apa nagyot sóhajtott.

- Szerintem Robin mégsem mondott el neked mindent, azért reménykedsz ennyire.

- Elmondta, hogy ha legyőzi Rayt, utána a lelkét is le kell győznie, mert az sem létezhet tovább, és megfojtaná őt.

- De ha tudod, akkor miért? – abbahagyta a piszkálgatást, és rám nézett.

- Miért nem hiszem? Mert nem érzem. Nem érzem, hogy Robin nélkül kell tovább élnem. Valami történni fog, van még egy esély, amivel megmenthetjük. – magyaráztam a hit szenvedélyével a szememben és a szívemben.

- Nem lehet megingatni, igaz?

- Nem, sosem lehetett. Máskor is hittem már lehetetlen helyzetekben, és akkor is megjött a segítség. Emlékszel? Ti voltatok azok, te és Tylor.

- Hogyne emlékeznék, azt a napot nem lehet elfelejteni. De most kire vársz? – kérdezte apa kíváncsian.

- Nem tudom, pont, mint akkor. De van egy kérésem. – néztem rá komolyan.

- Hallgatlak.

- Ha eljön a pillanat, te is tudni fogod, és ha szólok, hogy mit kell tennünk, akkor kérlek, majd ne kételkedj bennem, csak segíts. – kértem, kellett még egy szövetséges Tánya mellé.

- Ott leszek, számíthatsz rám. – ígérte.

- Kösz, apa.

Átölelte a vállamat, kicsit még üldögélt mellettem, aztán felállt és odasétált Markhoz. Már sötét éjszaka volt, de a hold teljes fényében ragyogott, és ezernyi csillag fénylett felettünk. Anya kis csapatával megjelent a parton és mindenkinek kiosztott egy kis vizet, meg csokit. Mást úgysem tudtunk volna enni. Aztán órákon át vártuk a végzetünket. Néha én is sétáltam egy kicsit, néha odacsapódtam másokhoz, de ahogy telt az idő, mindenki egyre szótlanabb lett. A szavak elfogytak, de a feszültség érezhetően megnőtt. Hajnaltájt a sereg megérzett valamit, egyetlen szó, vagy figyelmeztetés nélkül felálltak csatarendbe. A párok felsorakoztak a fegyverek mögött, a többiek mögöttük álltak, csak azért is a fehér ruhában. Nem hatott már rájuk, tudtuk jól. De fenséges látvány volt a sok ezer harcos szikrázó fehér ruhája, és meg is zavarhatja őket. Azt hihetik, nem tudjuk, hogy hatástalan, ettől felbátorodnak és óvatlanok lesznek. Robin az élre állt, fehér köpenye hullámzott körülötte, mellette álltam én, apám és Mark. Mögöttünk a fehér sereg, mozdulatlan eltökéltséggel. Nem féltünk, egy kicsit sem. Velünk volt egy hatalmas erő, ami magasztossá, felemelkedetté tette a pillanatot, és ami nem engedi majd, hogy elbukjunk.”

Ennyit hát a hamarosan megjelenő "Sötét Vihar" kötetek harmadik részéből, a "Mennydörgés"-ből, a többi titok önálló felfedezésre vár a könyvben. Mert az itt bemutatott részleteken kívül még nagyon sok minden várja az olvasót. Reményeim szerint jövő héten készen leszünk a nyomdában, aztán csak a kiszállításra kell várni. De még jelentkezem, ha már az üzletekben lesz a könyv. Én már nagyon várom!

Szeretettel: Darena

Szemben a Gonosszal

Üdv mindenkinek!

Visszatérve a befejező kötet, a "Mennydörgés"  című harmadik rész folytatásához egy jelenetet emeltem ki a történetből, amelyben Sara és Tánya felkeresik Rayt, aki addigra már nem más, mint a gonosz megtestesülése. Azt remélik, még megtalálják benne azt a régi Rayt, akire hatni tudnak, és aki majd megkönyörül elrabolt társukon, talán így Rose visszakerülhet hozzájuk, hogy velük legyen a végső csatában. Elkeseredett és reménytelen próbálkozás volt, de úgy érezték, muszáj megpróbálniuk, ám Ray ezúttal sem kegyelmezett:

„Tudásom és hatalmam óriási, ez a szerencsétlen, véges lehetőségekkel elátkozott testem nem bírja elhordozni. Belülről égek el. Egy ideig foltozgathatom magam, de egy idő után nem lesz mit foltozni. Azért a dolgomat még elvégzem.

Valami történt, a folyosóról rohangálást és kiabálást hallottam, majd James hangját az ajtó mögül.

- Mester! Mester! – már fel is tépte az ajtót, pedig tudja, hogy az anya szobájába az engedélyem nélkül senki sem léphet be. Izzó haraggal néztem rá, de nem ment el.

- Mester! Két nő közeledik, védőknek érezzük őket, de csak ketten vannak!

Két nő a védőktől. Nem sokan vannak, akik védelem nélkül ide mernek jönni. Van tippem, kik lehetnek ennyire vakmerőek, de még magam sem hittem.

- Engedjétek elém őket! – ki mást keresnének, haza meg úgysem mennek, ma remek estém lesz!

- Igenis, mester!

- Állíts őröket az anya szobája elé, ha valaki beteszi a lábát, a pokol összes kínját rászabadítom!

- Igen, mester! – hajbókolt James megállás nélkül.

James kitartott mellettem, pedig sokszor a haragom őt találta meg először, rengeteg forradás van rajta miattam, még az arcára is rajzoltam egyszer egy tüzes karikát, amit azóta is visel. A pokol seregét nem könnyű összetartani, a félelem az egyetlen, ami visszafogja őket, de mindig akad próbálkozó. Pedig jó néhányszor végignézték már, milyen az én kezemtől meghalni. Apránként, fokról fokra belülről elégni, fuldokolni, fetrengeni a fájdalomtól. Utána rend van, aztán kezdik elölről az elégedetlenkedést. Kiértem az erdőbe, amit már megtöltöttek a sereg kíváncsi katonái, de megnyílt az út előttem. Hirtelen bukkantak fel, szinte nekem rohantak. Tánya és Sara. Sejtettem, nincs más, aki ilyen őrültségre képes. Még jól is jöhet, Robin biztos nem fog örülni, ha értesül róla, hogy milyen fantasztikus vendégeim vannak. Még a csatát is segíthetnek megnyerni nekem! Persze, közben jól elszórakozunk majd. Sara itt! Nálam! A gondolat felvillanyozott, a tűz az ereimben még nagyobb erőre kapott.

- Meghalni jöttetek? – dörögtem rájuk, hangom ereje hátrább lökte őket.

Tánya előre lépett, tehát ő az ötletgazda. Micsoda kis gonosz, még a barátnőjét is belerángatta! Ez jó!

- Nem Ray, kérni jöttünk. – a hangja szelíden, remegés nélkül csengett, szilárd nyugalmat árasztott.

- Tőlem csak egyvalamit lehet kérni! A kínhalált! – csak hogy tudják az milyen, bemutattam a legközelebbi katonámon. Sikoltozva vergődött a földön, de ők rá sem néztek, és egyáltalán nem ijedtek meg.

- Én mégis megpróbálom. – Tánya nyugalma nem változott, szájából hűvös fuvallat tört elő, Sara hozzám küldte ezt a fuvallatot, ami hullámzott körülöttem.

- Ray, még meg sem köszöntem neked, hogy akkor régen inkább elengedtél, pedig akár ki is használhattál volna. – folytatta csendesen.

- Nem tudom, miről beszélsz! De ha volt ilyen, ostoba voltam, most nem leszek. – erőlködtem, de a hullámok csak jöttek, nem tudtam megállítani őket.

- Ray, én nagyon szerettelek téged.

- Ezt a szót nem ismerem! – a tűz hangosan sírt bennem, küzdött valamivel, amit nem értettem.

- Tudom, most nem ismered. De régen ismerted. Te is szerettél!

Tánya hátranézett, Sara odalépett mellé. A hűvös hullámok tovább ostromoltak, fojtogatták a lángokat. Sara megszólalt, szavai csillogó gyöngyszemekként gurultak felém.

- Ray, amikor tiszta szívvel szerettél, akkor képes voltál az önzetlenségre. Mi is szerettünk téged, és Ella is.

- Elég volt! Ha csak ezért jöttetek, erre nem vagyok kíváncsi!  - a düh újra felhizlalta a lobogást.

- Nem, nem ezért jöttünk! – kiáltott fel Sara, de Tánya a háttérbe tolta.

- Nem, Ray. Azért jöttünk, hogy megkérjünk, Rose hadd jöjjön velünk.

Haragom hatalmasat robbant, minek néznek ezek engem? Egyáltalán kik ezek? Kérnek?! Tőlem?! Hogy merészelik ezt?

- Tőlem senki sem kérhet! Én a nagymester vagyok, és a világ ura leszek! Ha behódoltok, még élhettek pár pokoli órát, ha nem, most azonnal meghaltok! – felemeltem a kezem, hogy egy intésemre meghaljanak, de egy hang üvöltött a fejemben.

- Ray! Sara vagyok! Itt vagyok! Sara! Emlékszel?

- Csak egy nőre emlékszem, aki nem szeretett, és egy másikra, aki elhagyott! Ti senkik vagytok! Elegem van belőletek! Pusztuljatok!

Abban a pillanatban éktelen hangzavar támadt, több száz helikopter közeledett a fák fölött, haragomat rájuk irányítottam, sokat le is rántottam a levegőből, de a többi bombákat kezdett szórni ránk. Lenéztem a földre, kiszemelt áldozataim eltűntek, az erdő lángolt. Utánuk mentem volna, de eszembe jutott az anya. Otthagytam a sereget, a nőt nem hagyhattam elpusztulni, kellettek a magzatok. Iszonyatos tűz, füst és zaj volt, a bombákat szünet nélkül dobálták, az erdő helyén tűztenger keletkezett, a katonáim tömegével pusztultak el a tűzben. Robin belém rúgott, megint. De azt nem tudja, hogy a sereg nagyobbik része nem itt van. Még én is nehezen haladtam, bármerre fordultam, csak egy újabb robbanást láttam. Először meg kellett tisztítanom az utat, félredobáltam a bombákat, közben még néhány helikoptert lehúztam, és így eljutottam a földalatti lejárathoz. Odalent is sűrű füst gomolygott, az embereim köhögve futottak kifelé.”

Legközelebb már tudatni fogom a könyv pontos megjelenésének idejét, de már csak egy-két hét, és a boltokban lesz. 

Szeretettel: Darena

Sara és Robin pillanatai

Egy kép az Alkonyatból, amelyhez néhányan hasonlították az én történetemet. Ez a mese bennem született, nincsenek benne vámpírok és vérfarkasok, csupán kivételes hatalommal született szereplők. Mégis, talán onnan a hasonlóság érzete, hogy a Sötét Vihar trilógia is egy fájdalmas, nehéz döntésekkel terhes szerelem története. Ahogy ígértem, jöjjön néhány részlet Sara és Robin Mennydörgés-sel súlytott pillanataiból.

„Felemelte a fejét, arca egészen közel volt hozzám, egy pillanatra felvillant a régi fekete örvény, ami beszippantott engem, de aztán átvette helyét a kékség nyugalma. Átölelt, erős karjai felemeltek a levegőbe.

- Még nem is mondtam neked, pedig olyan régóta szeretném. Azért nem mondtam, mert nem találtam megfelelő szavakat arra, amit érzek, most sem nagyon találok. De megpróbálom. Köszönöm, hogy kitartottál és világra hoztad a fiainkat, akik utánad a legtöbbet jelentik nekem a világon.

- Robin, én nem vártam, hogy megköszönd. Nem kell. Te szeretsz engem, fájt neked, ami nekem fájt. De most együtt örülhetünk.

Mosolygott, ám közben a fejét rázta. Halkan beszélni kezdett.

- Nem érted. Látod, mondtam, hogy nem könnyű elmondani. Inkább kezdem az elején. Mikor, nem, inkább mielőtt megismertelek, nekem nem volt jövőm, nem voltak céljaim, nem érdekelt semmi. Nem értettem, minek vagyok egyáltalán a világon, ha mindenkinek csak fájdalmat okozok, és az emberek félnek tőlem. Aztán jöttél te, és először lettek vágyaim, majd megmutattad az életem célját, megtanítottál a szerelemre, és a szerelmed megmentett engem. Egyszer csak lett jövőm, lettek céljaim, aztán a fiainkkal az élet értelmét is megadtad nekem.  Sara, szegény anyám megszült, de az életet, a valódi életet tőled kaptam. Érted már? – szépséges arca ragyogott.

- Értem. – suttogtam, többre nem voltam képes.

Ha ő nehezen találta a szavakat, akkor én meg sem tudtam szólalni. Ez a vallomás többet jelentett puszta szerelemnél, ez az életet jelentette. Amit Robin nekem adott, mindenestül az enyém volt, és én az övé. Most értettem meg, mit akart mondani akkor éjjel, mikor megígértette velem, hogy nélküle is tovább élek. Ilyen sosem lesz. Az élete az enyém, senki nem veheti el tőlem, még a halál sem. Velem lesz, mindig.

Néztem az arcát, szinte félve végigsimítottam.

- Hogy lehet ez a csoda az enyém? – a hangom alig volt hallható, de Robin így is hallotta.

Még fent a levegőben megcsókolt, aztán nagyon sokáig nem is eresztett. A karjaiban töltött percek mindig varázslatosak voltak, de most valami nagyon különlegeset éltünk át. Sosem felejtettem el az első együttlétünket, amiben benne volt minden fájdalmas pillanat, amit egymás nélkül töltöttünk. Ebben is volt valami más, ami arra az első alkalomra emlékeztetett. Egy olyan kétségbeesett összekapaszkodás, csillapíthatatlan vágy. Nem akartam elengedni, nem akartam visszatérni a valóságba, mert nem akartam ismerni a jövőt.

Nem emlékszem rá, hogy mikor aludtam el, de reggel egyedül ébredtem, úgy, mint akkor, azon a régi, gyönyörűséges reggelen. Felugrottam. Megijedtem, hogy Robin megint messzire futott tőlem, de már az ajtóban nekiütköztem.”

„Elindultunk haza, már épp követelni akartam a beígért perceket, mikor a fiúk megálltak előttünk, és meredten bámultak előre.

Egy delfincsalád közeledett felénk, sokan voltak, barátságukat bizonyítván játékosan ficánkoltak és bukdácsoltak a vízben. De mind tudtuk, hogy hozzánk jönnek. Először csak körülöttünk úszkáltak, aztán egyre közelebb jöttek, orrukkal óvatosan megbökdöstek bennünket. A szemükből végtelen kedvesség és szeretet áradt felénk. Tudatosan, apró noszogatásokkal eltávolítottak minket egymástól, de egyikünket sem hagyták magára. A fiúkat úszni vitték, száguldoztak, ugráltak velük a vízben, így adtak nekik rengeteg energiát. Ugyanis tisztán éreztem, hogy ezért jöttek. Támogatni, erősíteni akartak minket és a küldetésünket. Engem körbevettek, lágyan tologattak a hullámokon, a kezem alá simultak, ahol csak lehetett, hozzám értek. Nem értettem, hogyan, de biztosan tudtam, hogy segíteni fognak nekünk. Tiszta, gyötrelmektől mentes, szeretettel teli energiájuk megtisztítja majd a vizet a sötétségtől, mert ekkora tisztaságnak semmi sem állhat az útjába. A percek, amiket kikönyörögtem magamnak, a vártnál is csodálatosabbra sikerültek. Aztán észrevettem Robint. Őt is körbevették, de nem játszottak vele, és nem is ringatták. Robin mozdulatlanul állt a vízben, két tenyerét oldalra kitartotta és lefelé fordította, a delfinek sorban elúsztak alatta, egy pillanatra meg is álltak. Ami köztük történt, az sokkal komolyabb volt a miénknél. Beszélgettek. Én nem hallottam semmit, mégis biztos voltam benne, hogy a delfinek beszélnek Robinhoz. Üzenetet hoztak neki. Egy olyan üzenetet a jövőről, amit csak ő hallhat. Robin most megerősítést kap, amolyan biztosítékot, hogy a megfelelő pillanatban ne legyen bizonytalan, hogy megtegye majd a legfontosabbat, azt, amiért megszületett. A delfinek megérezték a félelmemet, félelmet attól, amit Robinnak hoztak, félelmet a jövőtől. Megálltak körülöttem, elérték, hogy figyeljek rájuk, és együtt, egyszerre, az ő nyelvükön beszélni kezdtek hozzám. Nem értettem, csak kattogást és apró sípolásokat hallottam, mire az egyikük megbökte a fülemet. Azt kérte, halljam meg őket. Átengedtem magamon az energiájukat, lassan átvettem a rezgéseiket, rájuk hangolódtam. A kattogások és sípolások kezdtek határozott jelekké összeállni, szavak formálódtak a fejemben, majd hirtelen összeállt a kép.

- „Engedd el őt, és ne félj!” – ezt mondták nekem, és tudták, hogy megértettem.

Nem tudtam tovább félni, mert nem hagyták. A belőlük áradó nyugalom magával sodort engem, bármi vár is ránk, az már elrendeltetett. Nincs értelme harcolni ellene, csak egyet tehetünk, azt, hogy elfogadjuk. Egészen a partig kísértek minket, Robin akármit is hallott, nyugodtan, szinte felszabadulva búcsúzott tőlük.”

„Robin arca komoly lett, más nem látta volna, de én észrevettem az árnyakat a szemében.

- Csak azt tudom, hogy nem hagyhatom tovább élni.

- Ezt mondták neked? – kérdeztem, csodálkozva nézett rám.

- Kik? Kik mondták volna?

- A delfinek. Ezt mondták?

Felállt, az ablakhoz sétált.

- Valami hasonlót.

- Te azt kérted, ne hallgassak el előled semmit, pedig te is elhallgatsz valamit.

- Vannak dolgok, amiket nem lehet kimondani.

- Miért nem? Mert fájna?

- Mert nem egyértelmű, és rossz útra vihet.

- Nekünk már nincs jó vagy rossz út, csak egy út van. Robin, jogom van tudni.

Még mindig háttal állt, ha nem nézett rám, akkor általában a lényegre tapintottam.

- Sara, nincs mit mondanom.

- Nem várhatod el tőlem, hogy így álljak oda, a bizonytalanra. Bármi is az, jobb tudni, mint a csatában ráébredni.

- Nem akarom, kérlek, ne faggass. – suttogta az ablaknak.

- Fordulj meg, és nézz rám.

Nem tette, csak kapkodta a levegőt. Odaléptem, és elé álltam, az arca egy centire volt az enyémtől. Szemében háborgott az óceán, a színe sokkal sötétebb kék lett, a válla remegett.

- Robin, már annyi rosszat megértünk együtt, és annyi szépet is. Értsd meg, fel kell készülnöm, ne tagadd meg tőlem a tudást.

- Én csak meg akarlak kímélni. – dörmögte arcát az enyémhez szorítva.

- Vannak helyzetek, amitől nem lehet. Megvédtél Raytől, mindig vigyáztál rám, de érzem, hogy ami most következik, attól nem védhetsz meg.

- De megpróbálhatom.

- Meg, viszont arra is fel kell készítened, ha nem sikerül.

- Biztosat én sem tudok.

Karjai körbefontak engem, illata édes felhőként borított be, a teste hozzám simult, de tele volt feszültséggel.

- Akkor mondd azt, amit tudsz.

Percekig nem válaszolt, erőt gyűjtött, ő, a legerősebb a világon.

- Sara, én… - elhallgatott, elsőre nem sikerült, csendben vártam és öleltem tovább.

- Én nem biztos, hogy túlélem. A delfinek azt mondták, tudni fogom, mit kell tennem, de a legsötétebb gonosz elpusztítása csak egy módon lehetséges, ha a legtisztább élet kioltja.

Csak öleltem őt, kapaszkodtam belé, becsuktam a szemem, mert a szoba forgott körülöttem. Nem akartam elhinni, vagy végigmondani magamban a mondatot. Nem lehet ennyire kegyetlen velünk a sors. Velünk, akik egész életünkben az embereket védjük, és senki nem köszöni meg nekünk. Nem, ez nem lehet, kell itt lennie még valaminek, valami kis kibúvónak. Lázasan kutattam az agyamban, és ráleltem egy aprócska résre.

- Robin! Ha a legtisztább élet kioltja, az még nem jelenti azt, hogy el is kell pusztulnia! Hallod? Ez jó hír! Azt jelenti, hogy Ray meghal! Megszabadulunk! – kiabáltam a karját rángatva, de az arca nem változott, a fájdalom csak még nagyobb lett rajta.

- Van még valami más is, igaz? – suttogtam, vagy inkább csak sóhajtottam.

Robin nagyot nyelt, aztán bólintott.

- Mi az? – kérdeztem szinte sírva, sejtettem, hogy amit most fogok hallani, az rosszabb lesz, és valószínűleg egyetlen aprócska rés sem lesz rajta.

Robin csak hallgatott, valahová a távolba nézett sokáig, aztán felém fordult, két kezébe fogta az arcomat, és nagyon halkan beszélni kezdett.

- Emlékszel arra, mit kértem tőled nemrég?

Bólintottam, hogyne emlékeznék, azt nem lehet elfelejteni.

- Már régóta érzem, a delfinek nélkül is sejtettem, hogy mi vár rám, ők csak megerősítettek engem. – folytatta – Legyőzöm Rayt, nem ez a gond, hanem a lelke, ami elválaszthatatlan tőlem, és ami egy percig sem engedi majd, hogy tovább éljek. Nem azért, mert bánthat, hanem a puszta jelenlétével az én lelkemben. Rám telepszik, én pedig nem bírom majd el ezt a súlyt, sötét lelke megfojt engem, és ennek így kell lennie. Mert még a lelke sem maradhat fenn, ezt jelenti az, hogy kioltja őt a legtisztább lélek. Sara, kedvesem, nincs más választásom, mennem kell.

A könnyeim eláztatták a tenyerét, végigcsorogtak a csuklóján, és lecsöpögtek a földre. A pulóvere ujjával megtörölgette az arcom, aztán felemelt és óvatosan az ágyra fektetett. Szó nem maradt már, amit kimondhattunk volna, összebújtunk, amilyen szorosan csak bírtunk. Nem tudtam abbahagyni a sírást, pedig éreztem, hogy ez rossz neki, és erősnek kellene lennem. Robinnak sem könnyebb, mint nekem. Elfogadni a tényt, hogy itt kell hagynia bennünket, ezzel a tudattal élni nap, mint nap és készülni a harcra, valóban ő köztünk a legnagyobb. Nem tudom, mi lesz utána, de most még itt van velem, még számít rám, még segíthetek neki. Ez a fontos, a most, a jelen, ez a pillanat, aztán a következő. Az én dolgom pedig az, hogy mindegyik pillanat a legjobb legyen, olyan, amilyennek ő szeretné. Ezek, amiket most átélünk, ezek mind Robin nagy pillanatai, hiszen ezért született, ez a feladata, az első pillanattól meg volt írva, kibújni nem lehet. Az emberek választhatnak, egyenes út vagy kanyargós, tévutak sokasága vagy tudatosság, az életüket ők irányítják. Robin és Ray nem választhattak, nekik adatott, hogy lejátsszák a világ régóta érő nagy csatáját. Ami Ray részéről büntetés, az Robin részéről áldozat lesz. Megértettem, nem azért készül ennyire, mert fél, hogy alul maradunk a küzdelemben, hanem azért, hogy rajta kívül minél kevesebb áldozat legyen. Ránk vigyáz, minket véd most is. Nekem is ezt kell tennem, de csak akkor megy, ha megmaradhat a hitem. Tudom, amit tudok, de attól még remélhetek, még hihetek a csodában, mert csak így tudom végigcsinálni, és csak így tudok segíteni neki. Azzal, hogy végzem a dolgom, és nem a saját lelkem foltozgatásával törődöm. Annak nem most van az ideje.

- Köszönöm, hogy elmondtad. – suttogtam a vállába bújva.

- Sara, tudnod kell, hogy én nem így akartam, hogy megpróbálok majd a lelkével is megküzdeni, egy pillanatra sem adom fel.

- Tudom, te pedig azt értsd meg, hogy én az utolsó utáni pillanatig reménykedni fogok, másképp nem megy. – már a szemébe tudtam nézni, fölé hajolva simogattam az arcát, és nem gondoltam a jövőre, nem engedhetem meg magamnak.”

Ez valóban csak néhány pillanat a sok közül, a többit mindenkinek magának kell felfedeznie a könyvben. Hamarosan újra jelentkezem, és folytatom a harmadik rész történetének bemutatását, már amennyire azt lehet ilyen rövid kis idézetekben. Addig is jó olvasást!

Szeretettel: Darena

Újra Szibériában

Tűz. Forró, kíméletlen, kegyetlen és fojtogató. A "Mennydörgés" folytatásában lesz néhány ilyen jelenet, amit -elárulom- nekem sem volt könnyű leírni. Az ártók gyermekeit őrző szigetek, az összecsapások pillanatai, néhány keményre sikerült oldal, de kellett a gonosz valódi megtestesülésének ábrázolásához. Miközben folynak a harcok, még mindig tart a versenyfutás a kódért. A szálak Szibériába vezetnek, ezért Tányát egy fájdalmas és szomorú csellel hazacsalják, ahol aztán végre valóban előkerül az igazi kód. Az, amellyel kikapcsolható a védők bázisának védelmi rendszerre, és így elérhetővé válik a fekete sereg számára. A kód Ray kezébe kerül, az ártók komoly fegyverekkel és védelemmel készülnek a támadásra és a biztosnak tűnő győzelemre. Méltó fogadtatásban részesülnek, de erről majd később. Most jöjjön egy kis részlet Szibériából, a kód előkerülésének pillanatából, Tánya szavaival:

„Eszembe jutott, hogy talán később nem lesz rá időm, ezért felöltöztem, és kisétáltam a temetőbe apáékhoz. Apa és anya, újra együtt. Ott, ahol apa szerint nincsenek kérdések, mert minden nyilvánvaló és egyértelmű. A sírjukat nézve és rájuk gondolva akárhogy is, de vesztesnek éreztem magam. Mert erőszakkal vették el őket tőlünk, ez most már biztos. Apa is ugyanattól a méregtől halhatott meg, mint anyánk. Csak ő sokkal gyorsabban. Az ártók gonoszak és önteltek, de nem ostobák. Már anyámat is a kód miatt kínozták, tehát sejtették akkor is, és most megint sejtik, hogy valahol itt van. Nálunk, a családomnál, vagyis nálam, mint a legérintettebbnél. Mi meg szépen meg is keressük nekik. Hirtelen nagyon rossz érzésem lett, megszédültem, összerezzentem, mintha megijesztettek volna. Pontosan azt tesszük, amit elvárnak tőlünk. Figyelmeztetnem kell a társaimat, most nem szabad előszedni a kódot. Be kell fejezni a felújítást, és elmenni innen. Azon a rejtekhelyen sosem találnák meg, Rose hiába mondja, még Ray sem gondolna a kapura. De ha kiszedjük, elveszik tőlünk. Nem tudom, hol vannak, mire készülnek, mi a tervük. Az biztos, hogy itt vannak és várnak, nagyon jól elrejtőzve. El kell mennünk innen, hadd higgyék, hogy nem találtunk semmit, aztán nekünk kell lecsapnunk rájuk és elpusztítani Rayt. Így a legjobbak az esélyeink. Csak az a gond, hogy Rose nem fog leállni. A kód ügyét már személyes küldetésének tekinti, nem tudom, sikerül-e meggyőznöm, hogy hagyjuk ott, ahol van. Azért megpróbálom.

A temetőből egyenesen az intézethez mentem, de Rose megint beelőzött. Hatalmas zaj közepette már dolgoztak a munkagépek, a kerítés eltűnt, tíz gép ásta az árkot az udvar körül. Az egyik természetesen a kapunál. Még nem érte el a betonkockát, mert földet lapátolt ki az árokból. Rose az épület egyik ablakából figyelt, Oliver és Szása is mellette álltak, minden idegszáluk pattanásig megfeszült, az egész testük tele volt feszültséggel, ugrásra készen várták, hogy a gép kanala koppanjon a betonon. Észlelték, hogy megjöttem, de nem fordultak el az ablaktól.

- Rose, állítsd le a gépeket, kérlek! – meg sem hallották, hogy szóltam, vagy nem akarták meghallani.

- Rose, nem hallod? Állítsd le! – megrángattam a karját, de nem mozdult, a tekintetét egy pillanatra sem vette le a kapuról.

- Ne rángass, nem értem, mi bajod van, ezt már megbeszéltük. – válaszolta.

- Az a bajom, hogy erre várnak! Nem érted? Apámat ezért ölték meg! Hogy én megtudjam a titkot, és ijedtünkben előszedjük a kódot! Felkészülve várják, hogy megtaláljuk!

- Ezzel nem mondtál olyat, amit eddig ne tudtunk volna. Ez nem változtat semmin. – mondta eltökélten.

- De megölnek mindenkit, és elveszik tőlünk a kódot! – hiába kiabáltam.

Hidegen, eltökélt tekintettel nézett rám, az arca kemény volt.

- Nem hagyom itt a kódot, ha az összes társunknak meg kell halnia a védelmünkben, akkor sem. Én el tudok menekülni vele, és elviszem Robinnak. Igen, a többiek valószínűleg meghalnak, és ezzel mindenki tisztában van. – a szeméből sütött a győzni vágyás.

- Rose, nagyon kérlek, nem lehetsz ilyen kegyetlen. Ha itt hagyjuk, Ray nem találja meg, eddig sem találták meg. Később, ha már elaltattuk a gyanújukat és elpusztítottuk Rayt, majd visszajövünk érte, amikor biztonságban elvihetjük a szigetre. Most inkább támadjunk mi, és győzzük le a seregüket, állítsuk meg Rayt. – győzködtem kitartóan.

- Te is épp olyan kegyetlen vagy, mint én. Egy ilyen támadásban is nagyon sokan meghalnánk, többen, mint itt, mert a fehér ruhánk már nem véd meg minket. Ekkora csatához szükségünk van a sziget védelmére.

- Nem tudlak meggyőzni, igaz? – ez nem az a Rose volt, aki még hallgatott az óvatosságra.

- Nem, Tánya, nem tudsz. Elviszem a kódot Robinnak, senki sem állíthat meg. Ha nem akarsz segíteni, akkor menj el.

- Rose, érzem, hogy elveszik tőlünk. – próbálkoztam még utoljára.

Harag villant a szemében, a hangja sziszegett, a kezével a többiekre mutatott.

- Az a fontos, hogy ők még bíznak bennem. Megmondtam, ha neked ez nem megy, menj el!

Oliver és Szása semmit sem reagált a beszélgetésre, megkövülten bámulták a gépet az udvaron. Rose teljesen a hatása alatt tartotta őket. Odakintről koppanást és csikorgást hallottunk, a gép leállt. Beindították a légkalapácsot. Tehát megvan a betonkocka, éppen most törik szét. A kód perceken belül napvilágra kerül. Ők hárman tudomást sem vettek rólam tovább, éreztem, hogy az izgalmuk fokozódott, és hallottam, hogy Rose szétküldött egy figyelmeztetetést mindenkinek. Álljanak készenlétben, bármelyik pillanatban megtámadhatnak minket.

Sarkon fordultam, otthagytam őket. Nem akarom végignézni a társaim halálát, és a világ bukását. Inkább hazamegyek, elindulok a szigetre, hogy az utolsó napokban a családommal lehessek. A légkalapács szinte az én agyamat fúrta, olyan hangosan dübörgött. Hátranéztem, a kapu körül nagyon óvatosan, de egyre többen sürögtek-forogtak, köveket cipeltek, földet lapátoltak. Oliver és Szása kívül, a kaputól eltávolodva tanakodott valami nagyon fontos dolgon, de én tudtam, hogy lesben állnak. Rose még mindig az ablakban állt, arra várt, hogy szétessen a betonkocka, akkor egy pillanat alatt kiszedi a fémdobozt és rohan. Ez volt a terve. Végigrohanni Szibérián, és Európán. Át az óceánon, meg Amerikán. Őrületes vállalkozás, még nekik is.

Nehéz szívvel távolodtam az intézettől, folyton hátrafelé tekintgetve, hátha Rose visszahív. Nem tette, én meg nem vettem észre az egyik árkot magam előtt, csak mikor lecsúsztam az aljára. Majdnem olyan mély volt, mint az én magasságom, éppen csak kiláttam a tetején. Morogva készülődtem kimászni a gödörből, de egy hatalmas csattanásra megijedtem, újra visszacsúsztam. Gyorsan felugrottam, ez a csattanás nem jelenthetett mást, csak hogy a légkalapács fémbe ütközött. Abban a pillanatban, amikor kinéztem az árok szélén, döbbenetes kép tárult a szemem elé.

Nehéz leírni, mert minden egyszerre történt. Rose kiemelt egy boríték nagyságú fémdobozt a betontörmelékből, és a föld az épület körül ezernyi helyen megnyílt. Fekete katonák tömegei rajzottak elő a földalatti lyukakból, ordítva csaptak le a társainkra. Őket nem érte felkészületlenül a dolog, keményen küzdöttek, de a harc kilátástalan és értelmetlen volt. Ugyanis Rose és Oliver az első pillanatban tehetetlen rongybabaként esett össze, két katona felkapta őket és dobozzal, kóddal együtt elrabolta. A szemem láttára minden odaveszett. A könnyeimen keresztül megbénulva néztem harcosaink elkeseredett küzdelmét az életükért, de az ártók rengetegen voltak, a társaim meg szemlátomást feladták a harcot. Elvette az erejüket a tudat, hogy a legnagyobb kincsünket elvesztették, és a legnagyobb harcosainkat is. Rose, Oliver és a kód az ártók kezében van, nekünk többé nincs esélyünk a győzelemre.”

A "Sötét Vihar" trilógia első könyvében, az "Árnyék"-ban sok nyitott kérdés maradt, például az is, hogy Tánya miért kapott olyan jelentős szerepet. Azért, mert ezekre a kérdésekre a végső válaszok a befejező részben lesznek, ahol minden a helyére kerül és miden apró utalás az első részből értelmet nyer. Nem olyan egyszerű úgy megírni egy három részes könyvet, hogy már az első részben benne legyenek azok a szálak, amelyek a befejezésben nyilvánulnak meg igazán. Ha valaki érteni akarja összefüggéseiben is az első részt, el kell olvasnia mind a három könyvet. Persze, csak ha tetszett.

A harmadik rész nagyon összetett, nehéz ilyen kis részletekben bemutatni, olyan sűrűek a történések. Azért talán sikerül kedvet csinálnom. Legközelebb, ígérem, visszatérünk kicsit Sarához és Robinhoz. Hiszen kettejük közt is történnek nagyon izgalmas dolgok a könyvben.

A "Mennydörgés" nyomdai előkészítése megtörtént, reményeim szerint novemberre a boltokban lesz, de amint pontosabbat tudok, jelezni fogom.

Szép napokat kívánok mindenkinek: Darena

A kód

A "Mennydörgés" következő fejezetében elkezdődik a hajsza a kódért, azért a kódért, amelynek segítségével kikapcsolható a védők bázisának védelmi rendszere. Az ártóknak először a bázist kell elpusztítani ahhoz, hogy a védők irányítás és egység nélkül maradva meggyengüljenek, hogy végre semmi és senki ne álljon a gonosz útjába. Ha emlékeztek még, Sara nagymamája kislánykorában Európából költözött az édesapjával Ronan városába. A nyomok visszavezetnek oda, a kód talán még most is ott van elrejtve. Rose és Oliver, akiket a "Sejtelmes Fény"-ben ismertünk meg, ők erednek a kód nyomába, sarkukban egy sötét sereggel, amelynek élén a valaha volt, most már önpusztító testvér áll, aki megadta magát a gonosz mindent feledtető tüzének. A küzdelem vesztésre áll, Rose egyedül találja szemben magát a fekete sereggel és annak urával:

„Vártak, nem mozdultak. Eluntam a farkasszemezést, ha harcolni kell, akkor kezdjük. Lendült a kezem, óriási haragom kitörte az első sorokban álló katonák szemüvegének lencséjét, a fény erős sugarakban hatolt be a lencse résein keresztül. Csodás látvány volt nézni a kínlódásukat, a réseken behatoló fénysugarak csak lassan, fájdalmasan égették el őket. A társaik megdöbbenve hallgatták a haldoklók sikolyát, én meg kihasználtam ezt, és még néhány sor harcos üvöltött fel a fájdalomtól. A sikert persze nem sokáig élvezhettem, gyorsan feleszméltek és rám támadtak, bár a fájdalmat hiába küldték, az ment vissza a feladónak. Nem ehhez voltak szokva, általában egy védőt megölni nekik nem jelentett gondot, de én úgy látszik tele voltam meglepetésekkel.

Hát, tessék! Ilyen az én karácsonyom! Még egy kis ajándék nektek! Ismét egy sor harcost padlóra küldtem. Erre már tényleg dühösek lettek, puszta erővel rohantak nekem. Nem volt lehetőségem többet támadni, csak védekeztem. Próbáltam távol tartani őket a testemtől, jó ideig sikerült is, de egyre többen jöttek és én egyre több sebet kaptam. Egyelőre egyik sem volt halálos, de a vágás a combomon elgyengítette a lábamat, a karomat ért karmolás meg a kezemet. A körmeikből a bőröm alá jutott méreg rontotta a látásomat és a koncentrációmat. Már nem tudtam minden fájdalom hullámot visszafordítani, még gyengén, de elérték a testemet. Szépen, fokozatosan legyőztek engem. Tudtam én, de amíg csak bírom, teljes erőmből harcolni fogok. Az erőm viszont nagyon gyorsan fogyott, a méreg, a vérveszteség és a fájdalom hamarosan térdre kényszerített. Védekeztem még, és közben vártam az utolsó csapást, készültem a halálra.

- Elég! – irtózatos ordítás hatolt át a fekete tömegen, a katonák nem kínoztak tovább, soraik kettéváltak.

Két sárgán izzó szempár közeledett felém, fekete köpenye örvénylett körülötte, a szemét el sem takarta. Nem volt miért, hiszen fehér ruhám vöröslött a vértől, nem nagyon maradt rajta tiszta felület. Nem láttam jól, csak amikor már egészen közel ért hozzám. De a szemei messziről is pusztítóak voltak, pokoli kínokat küldtek megfáradt testemre. Igyekeztem uralni a fájdalmat, tudni akartam, hogy ki lesz a gyilkosom. Mert nyilván azért jön, hogy megöljön. Magának akarta a dicsőséget. Előttem állt, a szeméből sugárzó tűz miatt alig láttam az arcát, aztán egy pillanatra becsukta a szemét.

- Így jobb, kicsi Rose? Így már megismersz? Emlékszel rám?

Ray volt. A szörnyeteg Ray. Aki elárulta Robint, és elrabolta a lányokat. Azonnal rájöttem. Meg kellene ölnöm. Az nagyon hasznos lenne. Hallotta a gondolataimat, mert felnevetett.

- Te nem ölhetsz meg engem.

- Mit akarsz tőlem? Fejezd be, amit a sereged elkezdett.

- Ha! Igazán figyelemreméltó ez a bátorság! Még nem, kicsi Rose, még nem jött el a te időd.

Ha nem az életemet akarta, akkor mit. Mit adhatnék én neki azon kívül.

- Éppenséggel volnának ötleteim. – éles körmeit végighúzta a mellemen, véres csík maradt a helyén, és a ruhám is felszakadt.

- Inkább megölöm magam. – feleltem kimondatlan vágyaira.

- Látod, ebben nem kételkedem, ezért elhalasztjuk ezt a dolgot. Majd sort kerítünk rá, amikor már az én oldalamon harcolsz és magadtól is akarsz engem.

- Az előbb már mondtam, inkább a halál. – nevetése hányingert keltett bennem, iszonyatos kacaj volt ez, nem emberi, az biztos.

- Szívesen magammal vinnélek, egyszer meg is teszem. De most, ha ezt túléled, akkor el kell vinned egy üzenetet Robinnak.

- Ha túlélem, ha nem, mindegy. Robin elpusztít téged. Vagy a fiai.

Ettől elkomorult egy kicsit, mégsem volt magában egészen biztos. Aztán újult dühvel csapott le rám.

- Mondd meg Robinnak, hogy a kód nálam van. Most én jövök. Ő már elvett tőlem mindent, most én teszem vele ugyanezt. Aztán romlásba döntöm a világot és kipusztítom, szolgasorba taszítom az embereket. Csak figyeljetek! – üvöltötte a földet is megrengetve.

Többet nem szólt hozzám, megfordult és a seregével együtt elvonult. Magamba roskadva terültem el a földön. Itt van hát, egy élő szörnyeteg. Aki ott lapult bennem, Robinban, a fiaiban, talán még Markban is. Valamikor, nagyon régen, az emberiség korának hajnalán, egyszer sikerült megrontania a védők tiszta vérvonalát. Azóta meglapult, és ha megfelelő alanyra bukkant, akkor átvette felette a hatalmat. Szembefordította egymással az embereket, röhögve nézte, hogyan ölik halomra saját társaikat. Megbomlasztotta elméjüket, népirtásra buzdította őket. Ha megunta a véres csatákat, akkor halálos járványokat küldött rájuk, és az utcákon bomladozó hullák látványában gyönyörködött. Addig, amíg pusztító hatalma önmagát is felőrölte. Most újra itt van, köztünk. Nem engedhetjük, hogy hatalomhoz jusson. Muszáj megállítani.”

Ahogy ígértem, a trilógia harmadik része valóban eseménydús és izgalmas lesz, mert semmi sem az, aminek látszik. Hamarosan egy újabb kis részlettel jelentkezem.

Szeretettel: Darena

A bázis

Kedves Olvasóim!

Továbbra is köszönöm, hogy velem tartotok, üdvözlöm a régi és az új olvasókat is sok szeretettel.  Jó, hogy egyre többen szeretitek a könyvemet. A"Mennydörgés"folytatásában ellátogatunk egy csodaszép, illetéktelen szemek elől elrejtett szigetre, ahol Sara és Robin kicsit megpihenhetnek az átélt fájdalmak után, és ahol felkészülhetnek a harcra. Mert hamarosan megindul a hajsza a "kód" után. Hogy az mi, arról kicsit később. Most kukkantsunk be a szigetre, merüljünk el szépségében, és egyelőre ne vegyünk tudomást a fenyegető veszélyről, és Robin Sarához intézett kibírhatatlan és teljesíthetetlen kéréséről, amit majd ebben a fejezetben olvashattok.

"Féltem. Nem a helytől, azt tudtam, hogy attól nem kell, de mégis féltem. A legváratlanabb pillanatokban tört rám, megdobogtatta a szívem és nyirkos lett a tenyerem tőle. Kutattam, de nem találtam az okát. Talán jobb is, ha tudnám, se tehetnék ellene semmit. Nem, ez nem igaz, mert felkészülhetnék. Bár léteznek olyan dolgok, amikre nem lehet felkészülni, mert ép ésszel felfoghatatlanok. Azért annyit sejtettem, hogy ehhez a dologhoz Raynek köze lesz. A sötétség, ami eluralta őt, a csápjaival felénk nyúlkált, mi is kellettünk neki. Ray gyenge volt, magányos és elveszett. Könnyen bekebelezte a gonosz. De mi erősek vagyunk, és még erősebbek leszünk. Velünk szemben veszíteni fog.

- Sara, figyelj! Ereszkedünk! – figyelmeztetett Robin.

Körülnéztem, mindenki csillogó szemmel tapadt az üvegre. Tényleg ereszkedtünk, de még mindig csak az óceán hullámzott alattunk. Egyik pillanatban még a nagy kékséget láttam, a másikban pedig már egy csodaszép sziget zöld fái felett repültünk.

Fehér homokos partját lágyan nyaldosták a hullámok, a napfény kellemesen megszűrve ragyogta be a tájat. Egy hegyoldal magasodott előttünk, a pilótánk fölé kormányozta a gépet, átjutva a hegycsúcson megpillantottuk a sziget belsejét. De innen a magasból itt is csak a fák zöldjét láttam, meg egy nagy tavat és vízeséseket. Ahogy ereszkedtünk egyre lejjebb, először egy nagy zöld területet vettem észre, ez lesz a leszállóhely, már apró embereket is kivettem körülötte. Csak egészen mélyen, a földet érés előtt szúrtam ki a házakat, és teljesen lenyűgözött a látvány.

Olyanok voltak, mint egy-egy kis domboldal, a tetejük zöld fűvel, vagy virágokkal, bokrokkal beültetve. Némelyiken kis konyhakert volt, egy másikon szeder, meg málnabokrok. A dombocskákon körbe sok kis ablakot láttam, szintén zöldre festve, ahogy az ajtó is. Értettem, hogy ennek oka van, mégpedig a rejtőzködés, de egyszerűen bámulatos volt. Nemcsak én gondoltam így, a többiek is tátott szájjal, aztán boldogan vigyorogva gyönyörködtek a látványban. Apa és Robin pedig rajtunk mosolygott, ebből sejtettük, hogy ők már jártak itt. Kiszálltunk a gépből, odarohant sok ember, lekapkodták a holminkat, majd a gépek újra felszálltak és elrepültek."

Ray szenvedése

Üdv!

Találó, ideillő kép egy filmből. A Sötét Vihar/Mennydörgés második fejezete Rayről szól. Csak az tudja, aki átélte, aki érezte azt, amit ő. Csak az tudja, hogy a magány, a csalódottság, az irigység, az elkeseredettség,  az örjítő féltékenység mekkora pusztítást tud okozni egy jónak született lélekben. Hogy milyen az, amikor nincs kiút, mert jó megoldás nem létezik. Tudni, hogy nem jut más, csak a szenvedés. Ray összeomlik, ereje elhagyja, képtelen küzdeni az érzései ellen, az ár magával sodorja a sötétségbe:

"A támadás után többször is jártam náluk, megbocsátották, hogy megpróbáltam Sarát rávenni Robin elhagyására, még a nagyi temetésén is ott voltam, de közben nagyon szenvedtem. Nem a temetés miatt, nagyit sosem szerettem igazán, mindig gyanakodva méregetett. Átlátott rajtam, tudta, hogy nem tudom megfékezni a bennem növekvő sötétséget. Annyira igyekeztem, komolyan akartam, hogy ne érezzem az irigységet, a dühöt, a féltékenységet és a bosszúvágyat. De nem bírtam velük. Mert láttam Robint és Sarát együtt, átéreztem a szerelmüket, láttam Sara hatalmas pocakját, amit a fájdalom ellenére boldogan viselt, láttam Robin szemében az imádatot, láttam a babákat, az esküvőt és még Tánya örömét is. Megannyi tőrdöfés ingatag lábakon álló akaratomba, ami minden egyes alkalommal egyre gyengébb és kisebb lett.

Az esküvő volt a legrosszabb. Bámulni befelé, egyedül. Érezni mások boldogságát és a saját magányomat. Csinálni akartam valamit, hogy ne legyen nekik ennyire jó. Lestem a babákat, hátha a nagy vigadalomban egy pillanatra egyedül maradnak és megléphetek velük. Nem akartam bántani őket, csak azt szerettem volna, hogy velem legyenek, hogy én vigyázhassak rájuk, hogy nekem is jusson valami kis öröm. Végül is, akár az én fiaim is lehettek volna. Gyáva voltam. Pedig hajnalban Ella pár percre elaludt mellettük. Nem tudtam kihasználni az alkalmat, mert attól tartottam, hogy valaki közülük rám támad közben és megöl.

A haláltól nem féltem, de attól igen, hogy a lelkem Robinnal maradjon. Az rosszabb, mint élni és tudni, hogy valahol a világban ők boldogok. Az a valódi pokol. Mert pokol igenis létezik, aki átélte a viszonzatlan szerelmet, az sejti, mire gondolok. De minden nap érezni, amit a testvérem érez Sara mellett, az mindennél rosszabb. Ha nem féltem volna ettől a pokoltól, már rég nem élnék. Még a halálban sem lenne nyugalmam, még az sem adatott meg nekem, hogy meghalhassak. Élnem kell, és várni, hogy Robin halljon meg előbb. Reménytelen, tudom.

Az esküvő után néha még meglestem őket, de csak ritkán, mert Robin mindig tudta, hogy a közelben voltam. Egyszer egy bevetésre is velük mentem, a hátsó sorban én is harcoltam Robin oldalán. Tudott róla, örült neki, de nem vártam meg, hogy megköszönje, leléptem előle. Azt hittem, jó lesz vele együtt harcolni. De csak tovább gyötörtem magam. Robint mindenki imádta, felnéztek rá, igazi vezér volt, aki legyőzhetetlen. Mardosó dühöm iszonyatos haragot szabadított az ártókra, legalább hasznomat vették abban a bevetésben. De soha többé nem harcoltam velük."

További szép nyarat mindenkinek! Szeretettel: Darena

Előszó a "Mennydörgés"-hez

Kedves Olvasóim!

Először is hálásan köszönöm mindenkinek, aki továbbra is velem tart, és aki csatlakozik hozzánk. Nagy örömmel értesültem róla, hogy nekem is van már olyan olvasóm, aki a könyveimet a kedvencei közé sorolja. Mi kell ennél több egy írónak? Viszonzásul lassan elkezdem bemutatni a trilógia harmadik, befejező részét, a Mennydörgés-t. Kalandos történet, sok fejezettel, lesz miről mesélni. De ezúttal sem szeretnék minden titkot felfedni, nem szeretném elrontani a varázst, amelyet egy jó és izgalmas könyv olvasása jelent. Ízelítőnek jöjjön az előszó:

"Néha megadatik nekünk az a csoda, hogy amikor azt hisszük, minden rendben van, az tényleg úgy is van, de legtöbbször ez csak a látszat. Ha a puszta létezéseddel akaratodon kívül gyűlöletet keltesz valakiben, akkor sosem lehetsz nyugodt. Mert ez az érzés megmérgezi őt, elhatalmasodik rajta, és aki korábban szeretett téged, az lesz a legádázabb ellenséged. Ha nem veszed elég hamar észre, hogy semmi sincs rendben, akkor versenyt futhatsz az idővel az életedért. De ha későn ébredtél, már hiába futsz, sosem éred utol."

A Sejtelmes Fény jó véget ér, minden elcsitulni látszik, Sara és Robin életébe béke költözik, de ők is tudják, vagy inkább csak sejtik, hogy ez csupán átmeneti. Azért a nyugalmat hosszú időre megkapják, sok év eltelik, mikor a harmadik részben újra találkozunk velük. Megerősödve veszik fel a harcot az ártókkal, új szereplők lépnek színre és Robin megkapja a következő nagy csapást, amely benne volt a levegőben, de mégis olyan hihetetlen. Íme egy kis részlet az első fejezetből:

"Letérdeltem Robin mellé a földre, csukott szemmel szorította Ray kezét, én is megfogtam a másikat és próbáltam segíteni. Még pislákolt benne az élet, örültem, hogy David nem ölte meg. Hosszú órákig ültünk így, mozdulatlanul. Közben Rose és Oliver is megérkezett, némán csatlakoztak hozzánk. Oliver Ray mellkasára tette a tenyerét, Rose a fejét fogta. Robin fel sem nézett. Nagyon lassan kezdett visszatérni Ray ereje, a szíve egyre gyorsabban dobogott, a teste felmelegedett. De nem vártuk meg, hogy felébredjen, mikor már biztonságban volt, Robin felállt.

- Nem akarok a szemébe nézni és beszélni vele. Nem tudom végighallgatni, hogy miért tette ezt. Nem fog meghalni, de csak a fiam kedvéért. Nem akartam, hogy ilyen terhet kelljen hurcolnia. Menjünk haza, el kell búcsúznom Ellától.

Nem nézett többet a testvérére, a testvérre, aki elárulta őt. Majdnem elveszítettük miatta a fiunkat és a lányokat. Robin szavaiból már kitaláltam azt is, hogy Ella meghalt. Ray okozta a halálát. Talán nem szándékosan, de ha nincs ez a támadás a lányok ellen, akkor még most is élne. Éreztem, hogy Robin lelkében hatalmas üresség keletkezett, az ereje elhagyta, helyét a fájdalom vette át. Két olyan embert veszített el ma, akik egész gyermekkorában a mindenséget jelentették neki. A testvérét, aki nem testvér többé, és a nagynénjét, aki az édesanyját pótolta rengeteg szeretettel. Már ennyi is bőven elég indok lenne a fájdalmára, de még ott van David fájdalma, amit sajátjának érez, ahogy én is. Meg a veszteség fájdalma halott társaink miatt. Ez a nap mindnyájunknak elviselhetetlen gyötrelmet hozott. Hazafelé az ég hangosan dörgött felettünk, villámok tépték szét nyugalmas életünket."

Utolsó részlet megjelenés előtt

A boldogság ára!

"Alig láttam, szinte csak érzékeltem, hogy Rose harcol valakivel, egy másik lánnyal. Mark engem védett, előttem állt, de még valaki belépett az ablakon. Egy hatalmas, fekete árnyék. Mark megdermedve bámult rá, hátrébb lépett és igyekezett egész testével eltakarni engem. Nem jelentett akadályt a betolakodónak, köpenyének egyetlen hullámzása odébb taszította a fiút, védtelenül feküdtem az ágyon.

Kitisztult a szemem, jól láttam az engem hipnotizáló gyilkos tekintetet megvillanni egy fekete csuklya alól. Rose még mindig harcolt, Mark nyögdécselve feküdt a sarokban. Az árny felém nyújtotta hatalmas kezeit, több méterre volt tőlem, de úgy éreztem, valamit ki akar szakítani belőlem. Olyan gyorsan történt. Velőtrázó sikoltásom megtöltötte a házat, nagyi berohant a szobába és rávetette magát az árnyra, abban a pillanatban ugrott be Robin és apa az ablakon. Láttam, ahogy apa segít elintézni Rose támadóját, Robin pedig térdre kényszerítette az árnyat, de nagyi eszméletlenül feküdt a földön.

Azután nem tudom, mi történt. Elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal. Én magam is elvesztem. Megsemmisültem. Egy vibráló, fehéren szikrázó fájdalomcsomó lett belőlem, ami teljesen felemésztett, szétrobbant bennem és fojtogatott. Képtelen voltam lélegezni, akartam, de a fájdalom nem engedte.

Hirtelen véget ért, már nem éreztem semmit, sőt, kifejezetten boldog voltam. Újra kitisztult a szemem, láttam a családomat, ahogy kétségbeesve futkosnak a házban. Láttam Robint, karjában vitt egy ernyedten lógó testet, nem láttam, hogy ki az, ezért utána mentem, hogy megkérdezzem. Egy kicsit sem aggódtam, ahol akkor én jártam, ott ilyen nincsen. Csak öröm van és nyugalom. De Robin nem volt nyugodt. Bevitte a testet abba a szobába, amelyik az én szobámból nyílt. Hiszen az a műtő! Eltaláltam, az orvos velem együtt lépett be az ajtón. Tényleg nagyon sovány lehetek, még csak nem is éreztem, hogy hozzám ért volna a teste a szűk ajtónyílásban. Holnaptól többet eszek, ez mégiscsak ciki. Robin felfektette a testet a műtőasztalra.

Én voltam."

Kedves Olvasóim!  Ez az utolsó részlet a könyvből, ami nálam már kapható és hamarosan a boltok polcaira is kikerül, de hogy milyen árat fizet Sara és Robin és milyen boldogságért, nos, azt mindenkinek magának kell felfedeznie! 

Szeretettel: Darena S.

Az intézet

A Sejtelmes Fény folytatása: Ahogy a virág vörös színe kiemelkedik a fehér hóból, úgy virítanak messziről az intézet udvarát fedő puha, fehér takaróból is az ártók gyermekeinek és az árnyékgyermekek kegyetlen nevelésének nyomai. Egy lélektelen intézet és sok gyűlölettel teli gyermek, akik már nem is remélik, hogy értük jön valaki. Tánya és társai a hóban rejtőzve messziről figyelik az intézetet, mert arra készülnek, hogy behatolnak és megmentik a gyerekeket, de hirtelen az eddiginél is szörnyűbb látvány tárul eléjük, az intézet még rengeteg titkot rejt magában.

"Szása, a barátnője Léna, én, és az amerikai segítőnk Oliver, hosszú hónapok óta figyeltük együtt az intézetet. Különleges dolog volt készülőben, ezért és a jelentős számú ellenség jelenléte miatt pisszenés nélkül hasaltunk tovább a hóban, belül reszketve vártuk a fejleményeket. Azonnal feltűnt, hogy ikreket látok. Gyönyörű szép ikreket, egy fiút és egy lányt. A lány ment elől, hosszú, vörös haja lobogott a szélben, hibátlan arcát vérző sebek borították, sötéten izzó szemeiből sugárzott a gyűlölet, de büszkén és felemelt fejjel lépkedett. Mögötte a fiú jóval siralmasabb állapotban, lehajtott fejjel, megtörten kullogott. Arcának szépsége csak sejthető volt, mert kék-zöld foltok tarkították, az egyik szeme feldagadt, vörösesszőke haja véresen tapadt a fejére. Összeszorult szívvel figyeltem, ahogy vonszolták magukat. Vonszolták, mert súlyos béklyókat viseltek a lábukra, csuklójukra, derekukra láncolva. A sebeik egészen frissek voltak, valószínűleg mostanáig verték őket. Lassan beértek az udvar közepére, őreik lecsatolták a lábukon és kezükön lógó vasgolyókat, de a derekukon rajt hagyták. Aztán olyasmi következett, amit még nem láttunk eddig." 

Még nem tudják, hogy bent az intézetben maga a gonosz vár rájuk, a régmúlt árnyéka ő, de most itt van, hogy bosszút álljon és megszerezze a hatalmat bármilyen áron. Veszteség és fájdalom jár a nyomában, a könyv utolsó fejezetének és a megjelenés előtti utolsó blogbejegyzésnek címe: 

A boldogság ára.

Szeretettel: Darena S.

Szenvedély

Szenvedély, ez a címe a Sejtelmes Fény következő fejezetének, amelyben ez a szó egyszerre jelenthet jót és rosszat is. Csak egy szó, mégis oly sok minden megbújhat mögötte, ami aztán lángra kapva mindent felégethet maga körül. Sarára gyógyulása idején Robin testvére, Ray vigyáz, látszólag beletörődve a helyzetébe elfogadja a testőri, edzői és tanítói szerepet, de az érzéseit képtelen elfojtani, és még mindig remél, ahogy ez a következő rövid kis idézetből is kiderül:

 "Ray volt az, tőlem két-három méterre lebegett a sötétségben.

- Mit csinálsz itt? Megijesztettél.

- Bocs, nem volt szándékos. Csak látni akartam, hogy rendben vagy-e. Volt egy rossz érzésem, úgy nézem nem alaptalanul.

- Egy kis roham volt, semmi több, már jól vagyok. Nem kell őrizned engem. – próbáltam kicsit keményebb hangot megütni, sikerült is megbántanom. Mosolytalan arccal nézett rám.

- Apád nem csak azt kérte, hogy foglalkozzak veled, azt is, hogy vigyázzak rád. De ha te ezt tolakodásnak veszed…

- Nem, dehogy! Csak, csak a büszkeségem, tudod.

Megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Nem tehetek róla, ha nem jössz ki az ablakba fuldokolva, ami úgy megrémített, hogy nem mertem távolabb menni, akkor sosem tudod meg, hogy vigyázok rád.

- Bevallom, igazából örülök, hogy itt vagy. Rettegek a magánytól.

Közelebb jött, sokáig nem szólt. Tudta jól, hogy mi ennek az oka, de nem tudta eldönteni, hogy beszéljen-e róla. Végül rászánta magát.

- Miatta, ugye? A rosszullét is miatta volt. – kérdezte suttogva.

- Igen, nagyon hiányzik nekem.

- Emlékszel? Mondtam én neked, mondtam az elején, hogy sokkal jobban tennéd, ha távol tartanád magad tőle.

- Emlékszem. Nem volt választásom, ahogy most sincs. Miért mondod ezt?

- Mert még nem késő. Még elfelejtheted. Robin csak fájdalmat fog okozni neked, félelmet, rettegést!

A szeme lázasan villogott, a hangja tele volt könyörgéssel.

- Nem értem, miért gondolod ezt. Robin rendbe jön, és újra együtt leszünk. És soha nem tudnám elfelejteni.

- Sara, Robin megváltozott! Már nem olyan, mint régen! Küldetése van, nem te leszel számára a legfontosabb!

- Nem számít, tudom, hogy a szerelme irántam változatlan. Annak meg szívből örülök, ha teljesíti a feladatát.

Ray megtört, az elszántságom megállította. De be kellett látnom, hogy a nagyinak igaza volt. Ray szeret engem, és ettől nagyon szenved. Ha nem tisztázom vele ezt a dolgot most, ebben a pillanatban, talán később már késő lesz, bármi legyen is a következménye.

A szemébe néztem, nagyon sajnáltam, mert a szívem mélyén szerettem őt, de meg kellett mondanom neki.

- Ray, én sosem fogok mást szeretni, csak Robint. – suttogtam."

A szenvedélynek ez az arca, a Ray nevű arca pusztító lehet, de a másik arca viszont megmentheti Sara és Robin életét. Egy kis részlet a regénynek abból a pillanatából, mikor Sara hosszú hónapok után először pillanthatja meg Robint:

"Figyeltem, ahogy apa lámpát kapcsolt, majd számokat ütött be egy fali billentyűzeten. Megmutatta, hogy melyik falon lesz a kép, attól kezdve meredten bámultam a hatalmas fehér felületet, ami mindjárt megelevenedik és megmutatja nekem őt. Kiszáradt a szám, a szívem olyan gyorsan és hangosan vert, mintha komplett dobszólót játszana. Apa a remegő lábam alá tolt egy széket, de nem akartam leülni. Várt egy kicsit, aztán megnyomott egy gombot és a fal eltűnt.

Olyan élethű volt, akárha én is abban a teremben lettem volna. Robin törökülésben ült a földön, egy cicával az ölében. Felkapta a fejét, mert nyílt az ajtó, belépett az apja. Felállt és odament hozzá, öleléssel üdvözölték egymást. Tylor beszélt neki, méghozzá a mi általunk felfedezett csoportról, Robin feszülten hallgatta.

Annyira közelinek tűnt, akaratlanul is közelebb léptem a falhoz, meg akartam érinteni. Magasabb és izmosabb lett, de most is gyönyörű arcáról eltűnt az üldözöttség, nyugodt volt és kisimult. A szeme! Az egészen más lett. Furcsa is volt, szinte hiányoltam az engem beszippantó feketeséget, de nem sokáig. Mert, ahogy belemerültem, csodálatos szépséget találtam. Akár a nyári égbolt, ahol apró fehér felhők úsznak, néhol eltakarja őket egy halványszürke zivatarfelhő, de mögötte látszik az ég ragyogó kékje. Ringató és egyúttal erőt sugárzó szemek voltak ezek, az én erőmet viszont teljesen elvették. Elgyengültem, a lábam már alig bírt el, hallottam, hogy apám mögém lépett, de nem zavart meg. Nekidőltem a hideg falnak, ez segített egy kicsit és csak bámultam őt."

Tudom, hogy sokan várják már a folytatást, ami alig egy hónap múlva meg is érkezik! Már most is lehet előrendelést kérni itt, ha valaki tőlem szeretne egy dedikált példányt.

Szeretettel: Darena S.