A Sötét Vihar második részében, a Sejtelmes fény-ben nem csak a főszereplők, Sara és Robin élete változik meg, hanem Tányáé, Sara barátnőjéé is. A lányt távoli hazája visszahívja. De amitől ezért meg kell válnia, amit itt kell hagynia, az bánatba borítja még az ő szenvedésekhez szokott szívét is. Mert nem tudja, hogy ami vár rá a távolban, az végre véget vet ennek a bánatnak. De hogy mi ez, azt a hamarosan, előreláthatólag május elején megjelenő könyvben megtaláljátok.
Küldöm nektek szeretettel ezt a kis részletet Tánya búcsújából.
"Nem tudtam
elapasztani a könnyeimet, a park felé mentem, hogy legyen időm megnyugodni.
Mégsem mehettem haza zokogva, bár megértették volna. De nekem jólesett kicsit
megpihenni még utoljára az alkonyi fényben fürdő parkban. Leültem egy padra,
hideg volt, de nem bántam. Néztem a lenyugvó napot és próbáltam csitítani a
lelkemben tomboló fájdalmat. Már épp kezdtem meggyőzni magam, hogy jó lesz ez
nekem, mikor zörgést hallottam a hátam mögül. Nagyon megijedtem, felugrottam és
megfordultam. Ray állt a pad mögött.
- Bocs, nem
akartalak megijeszteni.
- Ha esetleg
elölről jönnél, valószínűleg nem ijednék meg ennyire.
- Csak néztelek,
nem szóltam volna, ha a kabátom nem akad bele egy ágba.
- Mégis, miért
nem? Mert csak magadra gondolsz, és én annyit sem érdemlek meg, hogy elbúcsúzz
tőlem?
- Mert nem tudok
olyasmit mondani, amit megérdemelnél.
- Bármi jobb, mint
a bizonytalanság. Kérlek, ne hagyj így elmenni.
- Nagyon sajnálom,
nem kellett volna engednem, hogy együtt legyünk.
- Ez már késő
bánat, nem gondolod? Ennyire rossz volt?
- Nem, dehogy.
Tánya, én kihasználtalak téged.
- Én ezt nem így
látom. Abban a rövid kis időben valóban velem voltál és valóban elhitted, hogy
szeretsz engem. Most már nem hiszed, igaz?
Ray megkerülte a
padot, megállt előttem és sokáig csak nézett zavaros, kusza szemekkel,
elkínzott arccal. Nagyon halkan szólalt meg újra, mintha maga is félne attól,
amit mondani fog.
- A lelkem mélyén
sosem hittem igazán.
Tehát minden csak
illúzió volt, nem valóság. Csekélyke boldogságom is darabokra tört, de még a
szilánkokban is meg tudtam kapaszkodni. Muszáj volt, másképp nem bírtam volna
elviselni.
- Nem számít,
akkor engem tényleg boldoggá tettél. Ray, én, szeretlek téged. Már régóta, akár
veled, akár nélküled, mindegy. Te megajándékoztál engem néhány csodaszép
pillanattal, amire mindig emlékezni fogok. Tudom, hogy nem velem van a gond,
csak valami nem engedi, hogy szeress engem.
Ray zaklatottan,
remegve hallgatott végig.
- Gyötrődöm,
amiért fájdalmat okozok neked, és gyötrődöm a másik érzés miatt, ami nem
hagyja, hogy szeresselek.
Megsimogattam az
arcát, a könnyeim ismét utat találtak maguknak a külvilág felé. Nem miattam, az
ráér. Ray miatt. Mert rájöttem, hogy az ő fájdalma az enyémnél sokkal nagyobb,
akkora, hogy lassan felemészti a lelkét. Valahogy meg kellett szabadítanom,
legalább az egyik részétől.
- Köszönöm, hogy
őszinte voltál velem. Hiányozni fogsz, nem tagadom. De a hiányodat már jobban
megszoktam, mint azt, hogy velem vagy. Miattam ne gyötörd magad. Megértettem,
hogy szeretsz engem, csak valaki mást jobban. Valakit, aki nem szeret téged. De
fogva tartja a lelkedet.
Magához vont és
megcsókolt. Forrón, vad szenvedéllyel, aztán még sokáig szorított.
- Ray, én beérném
ennyivel is. – suttogtam a nyakába.
- Tudom, de én
nem, mert te többet érdemelsz.
Hátrébb lépett, de
a kezemet még a kezében tartotta.
- Örülök, hogy
elmész. Remélem, találsz valaki mást, aki végre igazán boldoggá tesz.
Nem hagyta, hogy
válaszoljak, elengedte a kezem és eltűnt. Gyakorlatilag szakított velem,
elengedett. Szabaddá akart tenni, még mindig nem érti, hogy ez lehetetlen. Ha
találnék is valakit, aki boldoggá akarna tenni, ugyanúgy lennék vele, mint Ray
velem. Én nem tudnám boldoggá tenni őt, mert Rayt szeretem. Akkor, abban a
pillanatban úgy éreztem, ez sosem lesz másként.
Már nem tudtam
sírni, gépiesen hazamentem és tettem a dolgom. Ettem, pakoltam, aludtam,
szombat reggel beültem az autóba a családommal és elindultunk a reptér felé. Az
a bizonyos rossz érzés velem tartott, azt kiabálta bennem, hogy maradnom
kellene, mert itt a helyem. Nem hallgathattam rá. A világ összemosódott
körülöttem, minden pillanatban azt vártam, hogy felébredek végre. Felébredtem,
amikor a szibériai levegő megcsapta az arcomat. Rájöttem, hogy ez nem álom.
Ez a valóság."
Ha valamit még tudni szeretnétek, vagy csak megírnátok a véleményeteket, akkor írjatok nekem ide: darenasalyaz@gmail.com
Szép húsvétot mindenkinek: Darena S.