2013. március 30., szombat

Tánya búcsúja

A Sötét Vihar második részében, a Sejtelmes fény-ben nem csak a főszereplők, Sara és Robin élete változik meg, hanem Tányáé, Sara barátnőjéé is. A lányt távoli hazája visszahívja. De amitől ezért meg kell válnia, amit itt kell hagynia, az bánatba borítja még az ő szenvedésekhez szokott szívét is. Mert nem tudja, hogy ami vár rá a távolban, az végre véget vet ennek a bánatnak. De hogy mi ez, azt a hamarosan, előreláthatólag május elején megjelenő könyvben megtaláljátok. 


Küldöm nektek szeretettel ezt a kis részletet Tánya búcsújából.

"Nem tudtam elapasztani a könnyeimet, a park felé mentem, hogy legyen időm megnyugodni. Mégsem mehettem haza zokogva, bár megértették volna. De nekem jólesett kicsit megpihenni még utoljára az alkonyi fényben fürdő parkban. Leültem egy padra, hideg volt, de nem bántam. Néztem a lenyugvó napot és próbáltam csitítani a lelkemben tomboló fájdalmat. Már épp kezdtem meggyőzni magam, hogy jó lesz ez nekem, mikor zörgést hallottam a hátam mögül. Nagyon megijedtem, felugrottam és megfordultam. Ray állt a pad mögött.
- Bocs, nem akartalak megijeszteni.
- Ha esetleg elölről jönnél, valószínűleg nem ijednék meg ennyire.
- Csak néztelek, nem szóltam volna, ha a kabátom nem akad bele egy ágba.
- Mégis, miért nem? Mert csak magadra gondolsz, és én annyit sem érdemlek meg, hogy elbúcsúzz tőlem?
- Mert nem tudok olyasmit mondani, amit megérdemelnél.
- Bármi jobb, mint a bizonytalanság. Kérlek, ne hagyj így elmenni.
- Nagyon sajnálom, nem kellett volna engednem, hogy együtt legyünk.
- Ez már késő bánat, nem gondolod? Ennyire rossz volt?
- Nem, dehogy. Tánya, én kihasználtalak téged.
- Én ezt nem így látom. Abban a rövid kis időben valóban velem voltál és valóban elhitted, hogy szeretsz engem. Most már nem hiszed, igaz?
Ray megkerülte a padot, megállt előttem és sokáig csak nézett zavaros, kusza szemekkel, elkínzott arccal. Nagyon halkan szólalt meg újra, mintha maga is félne attól, amit mondani fog.
- A lelkem mélyén sosem hittem igazán.
Tehát minden csak illúzió volt, nem valóság. Csekélyke boldogságom is darabokra tört, de még a szilánkokban is meg tudtam kapaszkodni. Muszáj volt, másképp nem bírtam volna elviselni.
- Nem számít, akkor engem tényleg boldoggá tettél. Ray, én, szeretlek téged. Már régóta, akár veled, akár nélküled, mindegy. Te megajándékoztál engem néhány csodaszép pillanattal, amire mindig emlékezni fogok. Tudom, hogy nem velem van a gond, csak valami nem engedi, hogy szeress engem.
Ray zaklatottan, remegve hallgatott végig.
- Gyötrődöm, amiért fájdalmat okozok neked, és gyötrődöm a másik érzés miatt, ami nem hagyja, hogy szeresselek.
Megsimogattam az arcát, a könnyeim ismét utat találtak maguknak a külvilág felé. Nem miattam, az ráér. Ray miatt. Mert rájöttem, hogy az ő fájdalma az enyémnél sokkal nagyobb, akkora, hogy lassan felemészti a lelkét. Valahogy meg kellett szabadítanom, legalább az egyik részétől.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál velem. Hiányozni fogsz, nem tagadom. De a hiányodat már jobban megszoktam, mint azt, hogy velem vagy. Miattam ne gyötörd magad. Megértettem, hogy szeretsz engem, csak valaki mást jobban. Valakit, aki nem szeret téged. De fogva tartja a lelkedet.
Magához vont és megcsókolt. Forrón, vad szenvedéllyel, aztán még sokáig szorított.
- Ray, én beérném ennyivel is. – suttogtam a nyakába.
- Tudom, de én nem, mert te többet érdemelsz.
Hátrébb lépett, de a kezemet még a kezében tartotta.
- Örülök, hogy elmész. Remélem, találsz valaki mást, aki végre igazán boldoggá tesz.
Nem hagyta, hogy válaszoljak, elengedte a kezem és eltűnt. Gyakorlatilag szakított velem, elengedett. Szabaddá akart tenni, még mindig nem érti, hogy ez lehetetlen. Ha találnék is valakit, aki boldoggá akarna tenni, ugyanúgy lennék vele, mint Ray velem. Én nem tudnám boldoggá tenni őt, mert Rayt szeretem. Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, ez sosem lesz másként.
Már nem tudtam sírni, gépiesen hazamentem és tettem a dolgom. Ettem, pakoltam, aludtam, szombat reggel beültem az autóba a családommal és elindultunk a reptér felé. Az a bizonyos rossz érzés velem tartott, azt kiabálta bennem, hogy maradnom kellene, mert itt a helyem. Nem hallgathattam rá. A világ összemosódott körülöttem, minden pillanatban azt vártam, hogy felébredek végre. Felébredtem, amikor a szibériai levegő megcsapta az arcomat. Rájöttem, hogy ez nem álom.
Ez a valóság."

Ha valamit még tudni szeretnétek, vagy csak megírnátok a véleményeteket, akkor írjatok nekem ide: darenasalyaz@gmail.com 

Szép húsvétot mindenkinek: Darena S.

2013. március 14., csütörtök

Érzések, arcok, sejtelmek!

Varázsos üdvözlet mindenkinek, aki erre jár!

Odakint tombol a márciusi hóvihar, féktelen, félelmetes erővel, amitől egyszerre kicsinek és védtelennek érezhetjük magunkat. Pedig ennél sokkal nagyobb, mardosóbb, szaggatóbb vihar tombolhat bennünk, amitől nem védhet meg egy biztonságot nyújtó ház, amiben magányosak vagyunk, és amit segítség nélkül kell legyőznünk. Csak akkor sikerülhet, ha van valami, amiben megkapaszkodhatunk, ahogy ez a Sötét Vihar című trilógia második részében, a Sejtelmes fény-ben is történik.


"A csilingelő hang! Látatlanul is simogatott, finoman körülvett engem. Talpra ugrottam, le akartam rázni magamról, de bárhová léptem, velem mozdult. Rám telepedett, a bőrömre tapadt. Aztán ahogy tovább beszélt, beszivárgott a bőröm alá. Körbevette a szívemet is langyos melegséggel, amitől a vérem száguldani kezdett és kitágult. Nem fért el az ereimben, feszítette az egész testemet, ki akart törni, de nem tudott. Börtönben volt, mint én. Minden szívdobbanás borzalmas kínt pumpált szét bennem, tehetetlenül vergődtem a szorításában. Amíg régi barátom, a sötétség meg nem szabadított.
Eszembe sem jutott a félelem, a kín elfeledtette velem. Alig szűnt meg a fájdalom, máris ott volt előttem. Az arc a kék szemekkel. Nagyon közel volt, tisztán láttam a vonásait. Nyugodtan, harag nélkül nézett rám. Éreztem, hogy valamit mondani akar, de nem voltam képes meghallani. Csak az érzései jutottak el hozzám. Nekem ismeretlen érzések, nem tudtam, mit jelentenek, de szorították a torkomat.
Közelebb jött, az arcából már csak a szemeit láttam, a hatalmas kékséget, amiben képek jelentek meg. Tudtam, hogy ő küldte őket. Egy fiú, szőke hajjal, és ugyanolyan kék szemekkel. Egy nevető női arc, a kezét kitárta felém. És egy zöld szemű lány, könnyekkel az arcán.
Ez már túl sok volt. Nem maradt erőm ellenállni.
– Robin! Robin!
A zöld szemű lány beszélt hozzám, őt megértettem:
– Sara vagyok, tudom, hogy emlékszel rám. Hiszen te is velünk voltál! Nem ketten voltunk, hanem hárman. És ez mindig így lesz. Engedd őt vissza hozzám, nem létezhetek nélküle.
Igen, egyszer egy pillanatra láttam őt, az erdőben. Szeretett engem. Én is szerettem őt. De hát ez lehetetlen!
– Szeretlek! Kérlek, ne okozz magadnak több fájdalmat, mert az nekem is fáj. Hagyd, hogy szerethessünk téged!
Nekem nem kell senkinek a szeretete, még az övé sem. A kék szemek távolodtak tőlem, bennük a lány elhalványuló képével. A másik arcom mosolygott, szeméből szeretet sugárzott. Felfogtam, mit akart mondani. Az igazi szeretet feltétlen, nem függ attól, hogy én akarom-e vagy sem. Miután megértettem az üzenetet, az arc eltűnt. Parányivá törpült lelkem hagyta magát ringatni a sötétség hullámain.
Amikor magamhoz tértem, a szokásos rend és a terített asztal fogadott. Meg valami más is. Megváltoztam, nem akartam semmit. Nem voltak vágyaim, nem tudtam, miért vagyok. Elfogadtam, hogy a világom pusztán ez a kis szoba és a hangok a mennyezetben. Felkeltem és ettem. Vártam a hangokat, de nem szólaltak meg. Nem esett jól, hiányoztak.
Az ágyam mellett a földön rajzlapokat és ceruzákat találtam. Nem értettem, mit keresnek ott, gondoltam, a hang majd megmondja. De hiába vártam, a csend nem tágított. Kezembe vettem a ceruzát és firkálgatni kezdtem.
A lap lassan megtelt, a szürke grafit megtöltötte a fehérséget. Az ujjaim önállóan, az irányításom nélkül mozogtak, nem tudtam, mit rajzolnak. Aztán a szürkeségből kirajzolódott egy arc. Ismerős volt, de hirtelen nem tudtam, honnan. Félredobtam a papírt, és egy tiszta lapot vettem a kezembe, újrakezdtem a rajzolást. Lefoglalt, megnyugtatott. Amíg rajzoltam, elfelejtettem, hogy be vagyok zárva. A kezem egyre gyorsabban mozgott, újabb és újabb lapokat rajzoltam tele, amíg mind el nem fogyott. Amikor nem volt több lap, felemeltem a fejem és körülnéztem. Tele volt a szoba azzal az arccal. Ő volt az összes lapon, egy lány, hosszú hajjal és bánatos szemekkel. Az a lány, aki álmomban beszélt hozzám.
– Ő Sara, Robin.
Az a hang szólt, aki apámnak mondta magát. Az álombéli lányt is Sarának hívták."

2013. március 1., péntek

A "Sejtelmes Fény" következő titka


Kedves Látogatók!

Egy újabb részlet, és újabb találgatni való a könyvből, vajon melyik szereplőről szólhat. Azt hiszem, nem lesz nehéz rájönni. Persze csak annak, aki olvasta az Árnyék-ot. De talán az is kíváncsi lesz, aki még nem olvasta. 


"Hát nem értitek? Nem állíthattok meg! Senki és semmi nem állhat az utamba, mert egyszerűen félresöpröm. Hatalmamnak nincsenek határai, az erőmnek nincsenek korlátai. Bármire képes vagyok, ezt a falat is áttöröm.
Egész testemmel nekifeszültem, rengetegszer nekiugrottam, toltam, az öklömmel ütöttem. Csak behorpadt egy kicsit. Órákon át küzdöttem vele, az erőm nem csökkent, inkább nőtt a dühömmel együtt. A fal fémből volt, valószínűleg nagyon vastag fémből. Ellenállt nekem.
Irtózatos harag gyúlt bennem, megvadultan üvöltöttem, a tehetetlenség bénító ereje legyőzött engem, és teljesen elvette az eszemet. Semmi más nem érdekelt, csak hogy kijussak a fémszobából. Nem hittem el, hogy létezik valami, ami akadály lehet nekem. Ha elég kitartó leszek, ez a szoba is megadja magát. Újrakezdtem.
Most az ajtónál próbálkoztam, gondoltam, azt csak egy zár tartja. Téptem, rángattam, püföltem. Aztán rugdostam, a szoba túlsó falától elrugaszkodva két lábbal ugrottam neki. Nem adtam fel, egyetlen pillanatra sem. Az agyamban csak egy szó zakatolt: „szabadulni”.
Nem érzékeltem az időt, akár napok is eltelhettek, csak mentem újra és újra. Egyik rúgás a másik után. Semmi más nem létezett bennem, pusztán a szabadságvágy. Már nem tudtam, ki vagyok. Nem rémlett, hogy volt-e valami más is fontos nekem. Nem voltak érzéseim, csak egy, a fékezhetetlen harag. A testem sem vágyott semmire, csak a szabadulásra. Nem ettem, nem ittam, nem is tudtam, mi az. A düh annyira átvette az uralmat felettem, hogy minden mást kitörölt belőlem.
Sem a fal, sem az ajtó nem engedett. Nagyon hosszú idő után kezdtem felismerni, hogy bármilyen erős vagyok, ez nem fog menni. Aki bezárt ide, tudta jól, hogyan tarthat itt. Erővel nem jutok ki innen. A gondolat lelassított és lecsökkentette a rúgásaim erejét. Ütöttem és rúgtam tovább, de már csak az elkeseredés hajtott. Mert az nem lehet, hogy végre szabad vagyok, de mégis bezárva!
Ez őrület! Én nem ezért győztem le azt a másikat! Mi is volt? Nem számít. Nekem dolgom van, várnak rám. Azért születtem, hogy hatalmas legyek, a leghatalmasabb! Aki bármit megtehet! És most egy szoba fogva tart. Arra sem vagyok képes, hogy kiszabadítsam magam. Vagy talán mégis? Ha erővel nem megy, megpróbálom másként.
Abbahagytam hiábavaló csatámat a fallal, és leültem a hideg földre. Jól esett a hűvössége, hűtötte a bennem tomboló tüzet, ami az egész testemet égette, a forróságtól ömlött rólam a veríték. Megérezvén a hideg jótékony hatását, elhasaltam a hűvös fémpadlón, hogy lehűtsem magam. Lassan csillapodott a tűz, nem tűnt el, csak összezsugorodott, készen arra, hogy bármikor fellobbanjon. A helyére visszatértek a gondolatok.
Gondolat. Eszmélésem után egy pillantásommal kinyitottam a mosdóajtót. Tehát a gondolatom ereje is óriási. Már sokkal higgadtabban próbáltam a falon túlra küldeni elmém erejét a parancsaimmal. Csakhogy nem érzékeltem, hogy hol van a falon túl. A gondolataim is be voltak zárva, nem hatoltak át a börtönömön. Valaki megtalálta az egyetlen helyet, ahol csodálatos hatalmam értéktelen semmi. Itt csak magamnak árthatok, senki másnak."