Érzések, arcok, sejtelmek!

Varázsos üdvözlet mindenkinek, aki erre jár!

Odakint tombol a márciusi hóvihar, féktelen, félelmetes erővel, amitől egyszerre kicsinek és védtelennek érezhetjük magunkat. Pedig ennél sokkal nagyobb, mardosóbb, szaggatóbb vihar tombolhat bennünk, amitől nem védhet meg egy biztonságot nyújtó ház, amiben magányosak vagyunk, és amit segítség nélkül kell legyőznünk. Csak akkor sikerülhet, ha van valami, amiben megkapaszkodhatunk, ahogy ez a Sötét Vihar című trilógia második részében, a Sejtelmes fény-ben is történik.

"A csilingelő hang! Látatlanul is simogatott, finoman körülvett engem. Talpra ugrottam, le akartam rázni magamról, de bárhová léptem, velem mozdult. Rám telepedett, a bőrömre tapadt. Aztán ahogy tovább beszélt, beszivárgott a bőröm alá. Körbevette a szívemet is langyos melegséggel, amitől a vérem száguldani kezdett és kitágult. Nem fért el az ereimben, feszítette az egész testemet, ki akart törni, de nem tudott. Börtönben volt, mint én. Minden szívdobbanás borzalmas kínt pumpált szét bennem, tehetetlenül vergődtem a szorításában. Amíg régi barátom, a sötétség meg nem szabadított.

Eszembe sem jutott a félelem, a kín elfeledtette velem. Alig szűnt meg a fájdalom, máris ott volt előttem. Az arc a kék szemekkel. Nagyon közel volt, tisztán láttam a vonásait. Nyugodtan, harag nélkül nézett rám. Éreztem, hogy valamit mondani akar, de nem voltam képes meghallani. Csak az érzései jutottak el hozzám. Nekem ismeretlen érzések, nem tudtam, mit jelentenek, de szorították a torkomat.

Közelebb jött, az arcából már csak a szemeit láttam, a hatalmas kékséget, amiben képek jelentek meg. Tudtam, hogy ő küldte őket. Egy fiú, szőke hajjal, és ugyanolyan kék szemekkel. Egy nevető női arc, a kezét kitárta felém. És egy zöld szemű lány, könnyekkel az arcán.

Ez már túl sok volt. Nem maradt erőm ellenállni.

– Robin! Robin!

A zöld szemű lány beszélt hozzám, őt megértettem:

– Sara vagyok, tudom, hogy emlékszel rám. Hiszen te is velünk voltál! Nem ketten voltunk, hanem hárman. És ez mindig így lesz. Engedd őt vissza hozzám, nem létezhetek nélküle.

Igen, egyszer egy pillanatra láttam őt, az erdőben. Szeretett engem. Én is szerettem őt. De hát ez lehetetlen!

– Szeretlek! Kérlek, ne okozz magadnak több fájdalmat, mert az nekem is fáj. Hagyd, hogy szerethessünk téged!

Nekem nem kell senkinek a szeretete, még az övé sem. A kék szemek távolodtak tőlem, bennük a lány elhalványuló képével. A másik arcom mosolygott, szeméből szeretet sugárzott. Felfogtam, mit akart mondani. Az igazi szeretet feltétlen, nem függ attól, hogy én akarom-e vagy sem. Miután megértettem az üzenetet, az arc eltűnt. Parányivá törpült lelkem hagyta magát ringatni a sötétség hullámain.

Amikor magamhoz tértem, a szokásos rend és a terített asztal fogadott. Meg valami más is. Megváltoztam, nem akartam semmit. Nem voltak vágyaim, nem tudtam, miért vagyok. Elfogadtam, hogy a világom pusztán ez a kis szoba és a hangok a mennyezetben. Felkeltem és ettem. Vártam a hangokat, de nem szólaltak meg. Nem esett jól, hiányoztak.

Az ágyam mellett a földön rajzlapokat és ceruzákat találtam. Nem értettem, mit keresnek ott, gondoltam, a hang majd megmondja. De hiába vártam, a csend nem tágított. Kezembe vettem a ceruzát és firkálgatni kezdtem.

A lap lassan megtelt, a szürke grafit megtöltötte a fehérséget. Az ujjaim önállóan, az irányításom nélkül mozogtak, nem tudtam, mit rajzolnak. Aztán a szürkeségből kirajzolódott egy arc. Ismerős volt, de hirtelen nem tudtam, honnan. Félredobtam a papírt, és egy tiszta lapot vettem a kezembe, újrakezdtem a rajzolást. Lefoglalt, megnyugtatott. Amíg rajzoltam, elfelejtettem, hogy be vagyok zárva. A kezem egyre gyorsabban mozgott, újabb és újabb lapokat rajzoltam tele, amíg mind el nem fogyott. Amikor nem volt több lap, felemeltem a fejem és körülnéztem. Tele volt a szoba azzal az arccal. Ő volt az összes lapon, egy lány, hosszú hajjal és bánatos szemekkel. Az a lány, aki álmomban beszélt hozzám.

– Ő Sara, Robin.

Az a hang szólt, aki apámnak mondta magát. Az álombéli lányt is Sarának hívták."