Tylor.....
"Elfogytak a fák, kiértem egy
havas hegyoldalra, a hold fénye ezüstösen csillogott a havon, vagyis közben
újra este lett. Elszántam mentem volna tovább, de a hold fénye eltűnt a hóról.
Felnéztem az égre, és mozdulatlanná merevedtem. A holdat az ártók fekete
köpenyei takarták el, felettem lebegve ereszkedtek lassan lefelé. Nagyon sokan
voltak, megpróbálhattam volna blokkolni őket, de nem tettem, mert velük volt
Roger és a gyermek is. Szorosan körbezártak, valamit akartak tőlem, mert
tudtam, hogy nem fognak megölni. Ez jó, mert ha kell nekik valami, talán
megalkudhatunk. Bármit megkaphatnak tőlem a foglyaikért cserébe. Roger nagyon
rossz állapotban volt, az arca feldagadt, ruhája vértől ragacsos, az egész
teste időnként megremegett, olyankor egy pillanatra kinyílt a szeme, sárgás
fénysugarat vetítve a hóra. Nagyon gyorsan segítségre lenne szüksége, de
egyelőre eléggé szorult helyzetben voltunk. A fekete alakok csak bámultak rám,
félelem nélkül néztem szembe velük, és úgy döntöttem, kivárom, míg kiderül,
hogy mit akarnak. Mind közül az árnyékgyermek volt a legrosszabb, szemeiből
áradt felém a gyűlölet. Valószínűleg az ő számára engem állítottak elő
főellenségnek. Kis idő múlva az egyik ártó előre lépett.
- Meg akarod menteni a
testvéredet?
- Mit akartok? – kérdeztem a
lényegre térve.
- De sürgős! Talán félsz? –
itt-ott felnevettek a csoportban.
- Szerinted? Nem tudod, ki
vagyok?
- Nagyon is tudom, ezért élsz
még. – válaszolt szinte tisztelettel a fekete harcos.
- Akkor áruld el végre, mit
akartok tőlem!
- Elárulom, az egyik felét. A
másikra majd magadtól is rájössz.
- Halljuk. De engedjétek el
Rogert és a gyermeket. – erre már mindenki hangosan kiröhögött.
- Elengedni? Ám legyen!
Engedjétek el őket! – intett hátra, a társai elkapták a kezüket és Roger teste
magatehetetlenül huppant a földön, az eséstől görcsösen rángatózott. A gyermeket
is elengedték, alig tudtam kivédeni, olyan gyorsan rám vetette magát. Az
ütésemtől visszarepült az ártók sorfala elé, hiszen még csak a dühe volt nagy,
az ereje nem.
- Látod? Elengedtük őket! – újabb
röhögés.
- Mit csináltatok velük?
- Mi? Mi csináltuk? Dehogy! Ők
csinálták saját magukkal! Mi csak néztük és remekül szórakoztunk!
- Elviszem őket innen! – hangom
bántóan élesen hasította a levegőt, egy lépéssel meg is hátráltak tőle, pedig
tudtam, ha ők nem engednek, nem mehetünk sehová. Hiába blokkolnám le őket, túl
sokan vannak, ennyit nem bírok, és aztán két teherrel kellene menekülnöm.
Esélytelen. Valószínűleg én itt ma meghalok. Roger pedig…, nem is jó
belegondolni.
Az, amelyik eddig is beszélt
velem, nagy bátran egész közel jött.
- Elvinnéd őket, de ők már nem
akarnak menni! Elkéstél!
- Nem! Még nem késő! Mondd, mit
akarsz!
- Neveket! Áruld el néhány
európai társatok nevét!
- Minek az nektek. Egyébként nem
számít, nem tudok neveket, sosem jártam ott.
- Nem hiszem! Van egy bázisotok,
ott mindent tudnak, oda biztos jársz! Ismerned kell néhány nevet!
- Nem ismerek! Nem érek rá
ilyesmire, mert titeket üldözlek! – mint a menydörgés, úgy dübörögtek a szavaim
a levegőben.
- Ne hazudj! – ordította az
ellenfelem is.
Megfordult, intett a gyermeknek.
Szabad utat kapott Roger gyötrésére. Megállt a teste felett, iszonyatos hangon
üvöltött, a föld is remegett tőle. Az áldozata vergődött apró lábai előtt,
Roger szájából véres nyál csorgott a fehér hóra, fájdalom szaggatta a testét,
belülről marcangolta szét egy izzó, fekete szemű gyermek. Tennem kellett
valamit. Blokkolni akartam, de a gyerek ügyet se vetett rá, teljesen belemerült
a pusztításba. Én is támadtam őt, ám minden fájdalom hullám visszacsapódott
róla. Hatástalan voltam egy gyermekkel szemben, nem ért semmit az én rettegett
erőm. Roger a szemem előtt haldoklott, a fejemben megjelent a szüleim
szemrehányó arca, szemükben a keserűség kínja.
Nem! Nem lehet! Nem szabad! Pont
most nem győzhetnek le!
A harag lassan csomóba gyűlt a
gyomromban, onnan áradt szét mindenfelé, elborította az agyamat. Meg kell
mentenem Rogert! Erős vagyok! A legerősebb! Senki sem győzhet le! Nem bírtam
elviselni a látványt, hogyan színezi a kín vörösre Roger körül a havat. A
szüleinket már elvettétek, őt nem adom! Mind elpusztultok! Nincs jogotok élni!
Úgy nőtt bennem a düh, mint még soha. És ahogy nőtt, egyre erősebb lettem én
is. A düh, a harag egy új erőt adtak nekem. Ismeretlen, de iszonyatos és
hatalmas erőt. Nem tudtam megállítani, nem is akartam. Tudtam, hogy a
segítségével megállítom a gyereket és megszabadítom a testvéremet. Nem
érdekelt, mi lesz az ára. Az új erő egy ordítás kíséretében kirobbant belőlem.
- Neeeeem! – ordítottam a gyerek
felé, aztán az iszonyat térdre kényszerített, mert a gyermek teste ezer darabra
szakadva szóródott szét az égbolton, és semmivé lett.
Én öltem meg! Egy gyermeket!
- Nagyszerű munkát végeztél! Most
magadra hagyunk magaddal, majd úgyis ránk találsz. Ti ketten együtt, nagy
dolgok várnak rátok! – mondta a fejem felett állva gyilkos örömmel a hangjában
a fekete köpenyes katona.
A düh új erőre kapott, újabb
célpontot talált magának, megállíthatatlanul hízott bennem, megint kitörni
készült. De mire kirobbant, már egyedül voltam. Csak a vörös hó emlékeztetetett
rá, hogy ott feküdt Roger, akit magukkal vittek. Így hát a haragom magam ellen
fordult, bennem robbant, engem pusztított, tüzes vasként égette az egész
bensőmet, öntudatlanul zuhantam bele a pokol lángjaiba, még a fagyos hó sem
volt képes csillapítani a forróságot. Nekem végtelennek tűnő ideig lebegtem a
tűzben, mire lassan a részemmé vált, forró maradt, de már nem égetett. Közben
csak annyit érzékeltem a világból, hogy többször is világos lett, majd újra
sötét. Nagyon lassan emelkedtem vissza a valóságba.
Már éreztem a hó hidegét a testem
alatt, és a jeges szelet az arcomon. Felébredtem, kinyitottam a szemem. A világ
nem változott, a hold fénye most is csillogott a havon, mégis egész másnak
tűnt. Mert én változtam. Már nem része voltam a világnak, hanem a birtokosa
akartam lenni. Felálltam, a testem erős volt és ruganyos, de nyughatatlan.
Tudtam, mi történt velem, mindenre emlékeztem. Én is elindultam az átváltozás
útján. Még nem történt meg teljesen, mert tisztában voltam a helyzettel,
éreztem magamban a másik erőt, de még nem uralkodott rajtam. Pedig az ártók
ebben bíztak, ezt akarták tőlem, hogy átváltozzak, aztán Rogerrel együtt az
erőnket az ő oldalukon használjuk. Rogert megnyerték maguknak, ez már sajnos
nem kétséges, de engem nem kapnak meg. Még van erőm hazajutni a bázisra, ott
segítenek majd, talán még visszaváltozhatok, ha nem használom többet ezt az
erőt.
Hirtelen eszembe jutott, hogy más
is vár ott rám. Júlia! Ketten maradtunk, Roger nincs többé. Amikor visszatér,
szükségem lesz minden támogatásra, hogy képes legyek megküzdeni vele. Mert
egyszer meg fogok, az biztos, hiszen csak én, vagy majd az én gyermekeim tudják
őt elpusztítani. Ha túléli az átváltozást, és az ártók élére áll, azzal az
ellenségünkké válik. Az ereje pedig hatalmat követel majd. Mindenképpen vissza
kell változnom, hogy megállítsam őt.
Megint rohantam. Idefelé
Rogerért, most az életemért. Nagyon gyors lettem, nem kellett aggódnom, hogy
bárki megállíthat, mert szinte láthatatlanná mosódva repültem hazafelé.
Szándékosan kikapcsoltam az agyam, hogy a szigeten ne tudjanak rólam, először
Júliát akartam látni, csak utána a többieket. El kellett búcsúznom tőle, mert
biztosan hosszú ideig nem láthatom, meg kell várnia, míg újra önmagam leszek,
de aztán semmi sem választhat el tőle.
Észre sem vettem, hogy már az
óceán felett repültem, csak a hullámok hangjára figyeltem fel. Sokkal
gyorsabban értem vissza a szigetre, egyenesen Júlia szobájához mentem és
berontottam az ajtón, a türelmetlenség nem engedett kopogni. Júlia álmából
ébredve ijedten ült fel az ágyban.
- Tylor! Tylor! Nagyon
megijesztettél! Mi történt? – kérdezte a villanykapcsoló után tapogatózva.
Odaugrottam, lefogtam a kezét,
nem akartam, hogy így lásson.
- Ne! Még ne kapcsold fel! – a
hangom megállította, tágra nyílt szemekkel fordult felém.
- Tylor, mi van veled? Miért más
a hangod? Hol van Roger? – suttogta a sötétben.
- Roger meghalt. A testvérem
halott. Aki most a testében lakik, az egy szörnyeteg, engem is magának akar.
- Nem…., nem értem. Ti nem
vagytok árnyékgyermekek.
- Azt hittük, nem, de a jelek
szerint tévedtünk. Az a valami mégis bennünk van, csak a megfelelő alkalomra
várt.
- Nem tudtad elhozni őt?
- Nem. Otthagytak a hóban fekve,
mikor magamhoz tértem, már sehol sem voltak, és elvitték magukkal.
- Az ártók? Roger náluk van?
- Igen, és engem is várnak, de én
nem megyek. Júlia, vissza akarok változni! Legyőzöm őt, megígérem!
- Hiszek neked. – mondta hatalmas
hittel, kezébe vette az arcom, bőrének illata teljesen elbódított.
Magamhoz húztam, hogy jobban
érezzem ezt a csodát, de ez sem volt elég. Birtokolni akartam őt, a sajátomnak
tudni és magammal vinni ezt az érzést a száműzetésbe. Egyre jobban szorítottam,
ajkammal a nyakát ízlelgettem, az ajkait kerestem. Mikor rátaláltam, édes íze
felszabadította a lelkem, elengedtem magam és hagytam, hogy magával sodorjon az
őrület. A Júlia nevű őrület, ami berántott egy szakadékba, ahol nem voltak
kapaszkodók. Zuhantam, magammal rántva őt is. Leszorítottam a testét és
letéptem róla a ruhát. Nem tudtam, mit teszek, pedig hallottam, hogy halkan
nyögdécsel a karomban.
- Ne, Tylor, ne így, kérlek,
hagyd abba.
Nem, már nem tudtam abbahagyni.
Kellett nekem, hát elvettem. Lehetetlen volt parancsolni annak a tomboló
szenvedélynek, ami elborított. Azt, ami a legszebb volt közöttünk, akkor éjjel
én bemocskoltam, hogy csillapítsam a bennem lángoló poklot, megégetve ezzel a
lányt, akit szerettem. Aki néma csendben, könnyes szemmel feküdt alattam,
akinek még így sem volt szemrehányás a szemében, csak fájdalom és szerelem.
Képtelen voltam egészen felmérni, hogy mit tettem, de éreztem, hogy óriási
hibát követtem el.
- Júlia, én nem.., ne haragudj
rám. – kértem a könnyeit törölgetve.
- Nem haragot érzek. Elvettél
valamit, megfosztottál a csodától, amit adtál. Az a pillanat, ami csak a miénk
volt, már nincs többé. Ez marad helyette.
– suttogta erőtlenül.
Elhúzódtam tőle, hogy tisztább
legyen a fejem, hogy gondolkodni tudjak.
- Nem szabadott volna idejönnöm.
- Ami megtörtént, már nem lehet
semmissé tenni. De most menj el. Nem akarom, hogy itt légy.
- Elmegyek. Jó messze, hogy ne
bánthassalak többet. Visszajövök, ha megint a régi leszek.
Felálltam, az ajtóhoz léptem. Ha
kimegyek, talán sosem látom többet. Megfordultam, a sötétben is világító sápadt
arcára kiülő gyötrelem bevésődött az agyamba, sosem fog kitörlődni onnan,
bárhová megyek, ez a kép velem marad. Megint megöltem valamit. A szörnyeteg
elégedetten nyújtózott bennem, csápjai egyre jobban csapdába zártak engem.
- Várni foglak, mindig. –
sóhajtotta Júlia felém.
- Visszajövök. – mondtam még
utoljára, aztán kiléptem és az ajtó becsukódott mögöttem. Abban a pillanatban
úgy éreztem, hogy örökre.
Nem, az nem lehet. Júlia most az
egyetlen ok, amiért küzdeni bírok. Ez sokkal erősebb annál, hogy meg akarjam
állítani Rogert. Ha én nem tenném, majd megteszi más. De Júliának megígértem,
hogy visszajövök. Ha ő a szigeten van, én nem maradhatok itt. Hontalanul,
elveszve, magányosan megint úton voltam. Cél nélküli úton.
Az óceánt még átrepültem gyorsan,
de a parton valahogy elhagyott az erőm. Csak kóboroltam a fák között, néha a
földre rogyva, néha egy fának ütközve. Találtam egy tiszta vizű forrást, és
rájöttem, hogy iszonyatosan szomjas vagyok. A hideg víz valóságos gyógyír volt
elkínzott testemnek, sokkal jobban lettem. Testileg legalábbis, mert ahogy
tisztult az agyam, eszembe jutott minden. Meggyaláztam őt, és meggyaláztam a
szerelmünket is. Tartozom neki. Tartozom azzal, hogy ezt elfeledtessem vele,
egy igaz szerelemmel, de ehhez előbb el kell temetnem a szörnyeteget. Egyedül
nem fog menni.
El kell jutnom az egyik
rejtekhelyünkhöz, majd onnan üzenek a bázisra. Bármilyen nehéz lesz, mindent
megteszek, hogy sikerüljön. Talán megbocsát nekem, talán még láthatom a
mosolyát. Ez a gondolat segített, hogy ellenálljak a szörnyetegnek, ami egész
másra csábított engem. Hatalmat, hódolatot, korlátlan erőt ígért. Néha el is
indultam egy másik, sokkal hívogatóbb cél felé, de legyőzve önmagam végül
eljutottam a menedékhelyre. Utolsó erőmmel és Júlia arcával a fejemben még
kiküldtem egy értesítést, aztán újra elborítottak a pokol lángjai."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése