2014. május 16., péntek

A Sötét Vihar kötetek előzménye: Vihar előtt (folyt.)

Tylor.....


"Elfogytak a fák, kiértem egy havas hegyoldalra, a hold fénye ezüstösen csillogott a havon, vagyis közben újra este lett. Elszántam mentem volna tovább, de a hold fénye eltűnt a hóról. Felnéztem az égre, és mozdulatlanná merevedtem. A holdat az ártók fekete köpenyei takarták el, felettem lebegve ereszkedtek lassan lefelé. Nagyon sokan voltak, megpróbálhattam volna blokkolni őket, de nem tettem, mert velük volt Roger és a gyermek is. Szorosan körbezártak, valamit akartak tőlem, mert tudtam, hogy nem fognak megölni. Ez jó, mert ha kell nekik valami, talán megalkudhatunk. Bármit megkaphatnak tőlem a foglyaikért cserébe. Roger nagyon rossz állapotban volt, az arca feldagadt, ruhája vértől ragacsos, az egész teste időnként megremegett, olyankor egy pillanatra kinyílt a szeme, sárgás fénysugarat vetítve a hóra. Nagyon gyorsan segítségre lenne szüksége, de egyelőre eléggé szorult helyzetben voltunk. A fekete alakok csak bámultak rám, félelem nélkül néztem szembe velük, és úgy döntöttem, kivárom, míg kiderül, hogy mit akarnak. Mind közül az árnyékgyermek volt a legrosszabb, szemeiből áradt felém a gyűlölet. Valószínűleg az ő számára engem állítottak elő főellenségnek. Kis idő múlva az egyik ártó előre lépett.
- Meg akarod menteni a testvéredet?
- Mit akartok? – kérdeztem a lényegre térve.
- De sürgős! Talán félsz? – itt-ott felnevettek a csoportban.
- Szerinted? Nem tudod, ki vagyok?
- Nagyon is tudom, ezért élsz még. – válaszolt szinte tisztelettel a fekete harcos.
- Akkor áruld el végre, mit akartok tőlem!
- Elárulom, az egyik felét. A másikra majd magadtól is rájössz.
- Halljuk. De engedjétek el Rogert és a gyermeket. – erre már mindenki hangosan kiröhögött.
- Elengedni? Ám legyen! Engedjétek el őket! – intett hátra, a társai elkapták a kezüket és Roger teste magatehetetlenül huppant a földön, az eséstől görcsösen rángatózott. A gyermeket is elengedték, alig tudtam kivédeni, olyan gyorsan rám vetette magát. Az ütésemtől visszarepült az ártók sorfala elé, hiszen még csak a dühe volt nagy, az ereje nem.
- Látod? Elengedtük őket! – újabb röhögés.
- Mit csináltatok velük?
- Mi? Mi csináltuk? Dehogy! Ők csinálták saját magukkal! Mi csak néztük és remekül szórakoztunk!
- Elviszem őket innen! – hangom bántóan élesen hasította a levegőt, egy lépéssel meg is hátráltak tőle, pedig tudtam, ha ők nem engednek, nem mehetünk sehová. Hiába blokkolnám le őket, túl sokan vannak, ennyit nem bírok, és aztán két teherrel kellene menekülnöm. Esélytelen. Valószínűleg én itt ma meghalok. Roger pedig…, nem is jó belegondolni.
Az, amelyik eddig is beszélt velem, nagy bátran egész közel jött.
- Elvinnéd őket, de ők már nem akarnak menni! Elkéstél!
- Nem! Még nem késő! Mondd, mit akarsz!
- Neveket! Áruld el néhány európai társatok nevét!
- Minek az nektek. Egyébként nem számít, nem tudok neveket, sosem jártam ott.
- Nem hiszem! Van egy bázisotok, ott mindent tudnak, oda biztos jársz! Ismerned kell néhány nevet!
- Nem ismerek! Nem érek rá ilyesmire, mert titeket üldözlek! – mint a menydörgés, úgy dübörögtek a szavaim a levegőben.
- Ne hazudj! – ordította az ellenfelem is.
Megfordult, intett a gyermeknek. Szabad utat kapott Roger gyötrésére. Megállt a teste felett, iszonyatos hangon üvöltött, a föld is remegett tőle. Az áldozata vergődött apró lábai előtt, Roger szájából véres nyál csorgott a fehér hóra, fájdalom szaggatta a testét, belülről marcangolta szét egy izzó, fekete szemű gyermek. Tennem kellett valamit. Blokkolni akartam, de a gyerek ügyet se vetett rá, teljesen belemerült a pusztításba. Én is támadtam őt, ám minden fájdalom hullám visszacsapódott róla. Hatástalan voltam egy gyermekkel szemben, nem ért semmit az én rettegett erőm. Roger a szemem előtt haldoklott, a fejemben megjelent a szüleim szemrehányó arca, szemükben a keserűség kínja.
Nem! Nem lehet! Nem szabad! Pont most nem győzhetnek le!
A harag lassan csomóba gyűlt a gyomromban, onnan áradt szét mindenfelé, elborította az agyamat. Meg kell mentenem Rogert! Erős vagyok! A legerősebb! Senki sem győzhet le! Nem bírtam elviselni a látványt, hogyan színezi a kín vörösre Roger körül a havat. A szüleinket már elvettétek, őt nem adom! Mind elpusztultok! Nincs jogotok élni! Úgy nőtt bennem a düh, mint még soha. És ahogy nőtt, egyre erősebb lettem én is. A düh, a harag egy új erőt adtak nekem. Ismeretlen, de iszonyatos és hatalmas erőt. Nem tudtam megállítani, nem is akartam. Tudtam, hogy a segítségével megállítom a gyereket és megszabadítom a testvéremet. Nem érdekelt, mi lesz az ára. Az új erő egy ordítás kíséretében kirobbant belőlem.
- Neeeeem! – ordítottam a gyerek felé, aztán az iszonyat térdre kényszerített, mert a gyermek teste ezer darabra szakadva szóródott szét az égbolton, és semmivé lett.
Én öltem meg! Egy gyermeket!
- Nagyszerű munkát végeztél! Most magadra hagyunk magaddal, majd úgyis ránk találsz. Ti ketten együtt, nagy dolgok várnak rátok! – mondta a fejem felett állva gyilkos örömmel a hangjában a fekete köpenyes katona.
A düh új erőre kapott, újabb célpontot talált magának, megállíthatatlanul hízott bennem, megint kitörni készült. De mire kirobbant, már egyedül voltam. Csak a vörös hó emlékeztetetett rá, hogy ott feküdt Roger, akit magukkal vittek. Így hát a haragom magam ellen fordult, bennem robbant, engem pusztított, tüzes vasként égette az egész bensőmet, öntudatlanul zuhantam bele a pokol lángjaiba, még a fagyos hó sem volt képes csillapítani a forróságot. Nekem végtelennek tűnő ideig lebegtem a tűzben, mire lassan a részemmé vált, forró maradt, de már nem égetett. Közben csak annyit érzékeltem a világból, hogy többször is világos lett, majd újra sötét. Nagyon lassan emelkedtem vissza a valóságba.
Már éreztem a hó hidegét a testem alatt, és a jeges szelet az arcomon. Felébredtem, kinyitottam a szemem. A világ nem változott, a hold fénye most is csillogott a havon, mégis egész másnak tűnt. Mert én változtam. Már nem része voltam a világnak, hanem a birtokosa akartam lenni. Felálltam, a testem erős volt és ruganyos, de nyughatatlan. Tudtam, mi történt velem, mindenre emlékeztem. Én is elindultam az átváltozás útján. Még nem történt meg teljesen, mert tisztában voltam a helyzettel, éreztem magamban a másik erőt, de még nem uralkodott rajtam. Pedig az ártók ebben bíztak, ezt akarták tőlem, hogy átváltozzak, aztán Rogerrel együtt az erőnket az ő oldalukon használjuk. Rogert megnyerték maguknak, ez már sajnos nem kétséges, de engem nem kapnak meg. Még van erőm hazajutni a bázisra, ott segítenek majd, talán még visszaváltozhatok, ha nem használom többet ezt az erőt.
Hirtelen eszembe jutott, hogy más is vár ott rám. Júlia! Ketten maradtunk, Roger nincs többé. Amikor visszatér, szükségem lesz minden támogatásra, hogy képes legyek megküzdeni vele. Mert egyszer meg fogok, az biztos, hiszen csak én, vagy majd az én gyermekeim tudják őt elpusztítani. Ha túléli az átváltozást, és az ártók élére áll, azzal az ellenségünkké válik. Az ereje pedig hatalmat követel majd. Mindenképpen vissza kell változnom, hogy megállítsam őt.
Megint rohantam. Idefelé Rogerért, most az életemért. Nagyon gyors lettem, nem kellett aggódnom, hogy bárki megállíthat, mert szinte láthatatlanná mosódva repültem hazafelé. Szándékosan kikapcsoltam az agyam, hogy a szigeten ne tudjanak rólam, először Júliát akartam látni, csak utána a többieket. El kellett búcsúznom tőle, mert biztosan hosszú ideig nem láthatom, meg kell várnia, míg újra önmagam leszek, de aztán semmi sem választhat el tőle.
Észre sem vettem, hogy már az óceán felett repültem, csak a hullámok hangjára figyeltem fel. Sokkal gyorsabban értem vissza a szigetre, egyenesen Júlia szobájához mentem és berontottam az ajtón, a türelmetlenség nem engedett kopogni. Júlia álmából ébredve ijedten ült fel az ágyban.
- Tylor! Tylor! Nagyon megijesztettél! Mi történt? – kérdezte a villanykapcsoló után tapogatózva.
Odaugrottam, lefogtam a kezét, nem akartam, hogy így lásson.
- Ne! Még ne kapcsold fel! – a hangom megállította, tágra nyílt szemekkel fordult felém.
- Tylor, mi van veled? Miért más a hangod? Hol van Roger? – suttogta a sötétben.
- Roger meghalt. A testvérem halott. Aki most a testében lakik, az egy szörnyeteg, engem is magának akar.
- Nem…., nem értem. Ti nem vagytok árnyékgyermekek.
- Azt hittük, nem, de a jelek szerint tévedtünk. Az a valami mégis bennünk van, csak a megfelelő alkalomra várt.
- Nem tudtad elhozni őt?
- Nem. Otthagytak a hóban fekve, mikor magamhoz tértem, már sehol sem voltak, és elvitték magukkal.
- Az ártók? Roger náluk van?
- Igen, és engem is várnak, de én nem megyek. Júlia, vissza akarok változni! Legyőzöm őt, megígérem!
- Hiszek neked. – mondta hatalmas hittel, kezébe vette az arcom, bőrének illata teljesen elbódított.
Magamhoz húztam, hogy jobban érezzem ezt a csodát, de ez sem volt elég. Birtokolni akartam őt, a sajátomnak tudni és magammal vinni ezt az érzést a száműzetésbe. Egyre jobban szorítottam, ajkammal a nyakát ízlelgettem, az ajkait kerestem. Mikor rátaláltam, édes íze felszabadította a lelkem, elengedtem magam és hagytam, hogy magával sodorjon az őrület. A Júlia nevű őrület, ami berántott egy szakadékba, ahol nem voltak kapaszkodók. Zuhantam, magammal rántva őt is. Leszorítottam a testét és letéptem róla a ruhát. Nem tudtam, mit teszek, pedig hallottam, hogy halkan nyögdécsel a karomban.
- Ne, Tylor, ne így, kérlek, hagyd abba.
Nem, már nem tudtam abbahagyni. Kellett nekem, hát elvettem. Lehetetlen volt parancsolni annak a tomboló szenvedélynek, ami elborított. Azt, ami a legszebb volt közöttünk, akkor éjjel én bemocskoltam, hogy csillapítsam a bennem lángoló poklot, megégetve ezzel a lányt, akit szerettem. Aki néma csendben, könnyes szemmel feküdt alattam, akinek még így sem volt szemrehányás a szemében, csak fájdalom és szerelem. Képtelen voltam egészen felmérni, hogy mit tettem, de éreztem, hogy óriási hibát követtem el.
- Júlia, én nem.., ne haragudj rám. – kértem a könnyeit törölgetve.
- Nem haragot érzek. Elvettél valamit, megfosztottál a csodától, amit adtál. Az a pillanat, ami csak a miénk volt, már nincs többé. Ez marad helyette.  – suttogta erőtlenül.
Elhúzódtam tőle, hogy tisztább legyen a fejem, hogy gondolkodni tudjak.
- Nem szabadott volna idejönnöm.
- Ami megtörtént, már nem lehet semmissé tenni. De most menj el. Nem akarom, hogy itt légy.
- Elmegyek. Jó messze, hogy ne bánthassalak többet. Visszajövök, ha megint a régi leszek.
Felálltam, az ajtóhoz léptem. Ha kimegyek, talán sosem látom többet. Megfordultam, a sötétben is világító sápadt arcára kiülő gyötrelem bevésődött az agyamba, sosem fog kitörlődni onnan, bárhová megyek, ez a kép velem marad. Megint megöltem valamit. A szörnyeteg elégedetten nyújtózott bennem, csápjai egyre jobban csapdába zártak engem.
- Várni foglak, mindig. – sóhajtotta Júlia felém.
- Visszajövök. – mondtam még utoljára, aztán kiléptem és az ajtó becsukódott mögöttem. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy örökre.
Nem, az nem lehet. Júlia most az egyetlen ok, amiért küzdeni bírok. Ez sokkal erősebb annál, hogy meg akarjam állítani Rogert. Ha én nem tenném, majd megteszi más. De Júliának megígértem, hogy visszajövök. Ha ő a szigeten van, én nem maradhatok itt. Hontalanul, elveszve, magányosan megint úton voltam. Cél nélküli úton.
Az óceánt még átrepültem gyorsan, de a parton valahogy elhagyott az erőm. Csak kóboroltam a fák között, néha a földre rogyva, néha egy fának ütközve. Találtam egy tiszta vizű forrást, és rájöttem, hogy iszonyatosan szomjas vagyok. A hideg víz valóságos gyógyír volt elkínzott testemnek, sokkal jobban lettem. Testileg legalábbis, mert ahogy tisztult az agyam, eszembe jutott minden. Meggyaláztam őt, és meggyaláztam a szerelmünket is. Tartozom neki. Tartozom azzal, hogy ezt elfeledtessem vele, egy igaz szerelemmel, de ehhez előbb el kell temetnem a szörnyeteget. Egyedül nem fog menni.

El kell jutnom az egyik rejtekhelyünkhöz, majd onnan üzenek a bázisra. Bármilyen nehéz lesz, mindent megteszek, hogy sikerüljön. Talán megbocsát nekem, talán még láthatom a mosolyát. Ez a gondolat segített, hogy ellenálljak a szörnyetegnek, ami egész másra csábított engem. Hatalmat, hódolatot, korlátlan erőt ígért. Néha el is indultam egy másik, sokkal hívogatóbb cél felé, de legyőzve önmagam végül eljutottam a menedékhelyre. Utolsó erőmmel és Júlia arcával a fejemben még kiküldtem egy értesítést, aztán újra elborítottak a pokol lángjai."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése