Tylor (folyt):
"Júlia a bejáratnál várt, nem
érdekelte az eső, gyönyörű haja ázottan tapadt a fejére, az arcán csorgó vízbe
belekeveredtek a könnyei, csak a két óceán kék szempár ragyogott bele a
délutáni szürkeségbe.
- Azt hittem, te is elmentél. –
suttogta, karjait a nyakam köré fonta.
Magamhoz szorítottam, azonnal
megrohant a bizonyosság érzése, de már képes voltam a szívem helyett az eszemre
hallgatni. Beszívtam az illatát, hogy legalább ennyi velem legyen belőle.
- Nem mentem el, még nem. De
hamarosan mennem kell.
- Tudom, meg kell keresned őt, én
is ezt szeretném.
- Csodálatos lány vagy. –
sóhajtottam bele a nyakába, felemelte a fejét és a szemembe nézett.
- Te is csodálatos vagy. Tudom, hogy
milyen harc dúl most benned, bárhogy döntesz, elfogadom, de add nekem ezt a pár
napot, kérlek.
- Attól félek, ha neked adom, még
nagyobb fájdalmat okozok majd, mikor elmegyek.
- A fájdalmat megszoktam, az
táplálja bennem a tüzet. Tényleg nehéz lesz, de az emlékek velem maradnak. Adj
nekem emlékeket, nagyon kérlek.
Erre nem bírtam nemet mondani. A
testünk mágnesként tapadt össze, az arca örökre beleégett a szívembe, a szemeit
mindig látni fogom majd, olyan élesen merültek bele az enyémbe. Kezembe fogtam
az arcát, a sápadtágból szinte kikiabáltak és hívtak, vonzottak engem az ajkai.
Magammal kell vinnem, nemcsak az illatát, az ízét is akartam. Lassan
közelítettem, végig tombolt bennem a józanész, azt üvöltötte, ne tegyem, mert
rosszabb lesz. De nekem is kellettek azok az emlékek, és bármit megadtam volna
neki, bármit abban a pillanatban. Még a hideg eső sem tudta lehűteni a
forróságot, ami ott égett az ajkunkon, mikor összeért. Megcsókoltam, fényes
szikrák pattogtak körülöttünk a levegőben, az íz, a szájának íze semmihez sem
volt hasonlítható, soha ilyen édeset nem éreztem. Mikor elengedtem, Júlia
szemei egész másképp csillogtak, az arcára pír költözött.
- Köszönöm. – mondta szinte
hangtalanul.
- Szeretlek, Júlia.
- Szeretlek, Tylor.
- Egyszer talán elfelejtesz majd,
és boldog leszel.
- Te el tudnál felejteni? –
kérdezte mosolyogva.
- Nem, nem tudnálak.
- Hát én sem. De már boldog
vagyok.
- Nem sok, amit adhatok neked.
- Beérem a legapróbb morzsával
is, csak legyen valami.
- Neked morzsa, én meg úgy érzem,
csak tovább növelem benned a fájdalmat. Nem akarlak bántani.
- Hát, az ilyen bántást el bírnám
viselni. Még a fájdalom is jobb az ürességnél.
Álltunk összeölelkezve az esőben,
és néztük egymást. Ez lesz életem legmegrázóbb és legszebb pillanata. Minden
percben velem lesz majd, minden esőcsepp erről mesél, minden felhő erre
emlékeztet. Másodszor Júlia csókolt meg, aztán megfordult és bement. Én meg
csak csodáltam az erejét. Ha nem megy el, akár reggelig álltam volna vele az
esőben. Idétlenül vigyorogva saját gyengeségemen én is elindultam a szobám
felé, de csak pár lépést tettem, mert a fájdalom késként hasított belém. Nem!
Képtelen vagyok így elengedni! Nem megy! Ha csak egyszer, csak egyetlen egyszer
az enyém lesz, ha csak egyszer szerethetem, az nekem elég. Mint egy alvajáró,
követtem őt a szobájába. Számított rám, mert nyitva hagyta az ajtót. Ott állt a
sötétben, kis tócsa csillogott a padlón a lába mellett, nedves ruhája teljesen
a testére tapadt, kirajzolva tökéletes és őrjítő vonalait. Semmi mást nem
láttam, csak ezt a körvonalat, semmi mást nem éreztem, csak az ő illatát.
Egyszerre léptünk egymás felé, a pillanat, mikor a testünk összeért, kitörölt
minden mást a fejemből. Soha, semmi mást nem akartam ennyire, mint Júliát, és
amit adott nekem, amit azokban a bódult percekben átéltünk, az olyasmi, amiért
érdemes élni, amire érdemes várni, ami egyszerre fáj és boldogít. Csak a perc
ne jött volna el, amikor visszatért közénk a világ és szétválasztott minket.
Roger neve éles kardként zúzta szét ezt a csodát, Júlia némán nézte, ahogy
felöltözöm és otthagyom őt, egyedül a szobában. Némán, mert ő is azt érezte,
amit én. Azt, hogy többet kaptunk egymásból, mint amit reméltünk, de ezzel
vége. Együtt tölthetünk pár napot, bár ez most olyan kevésnek tűnt. Olyan
nagyon kevésnek. Hátra sem nézve kirohantam a folyosóra, nehogy Júlia látványa
még tovább gyengítsen és marasztaljon. Próbáltam Rogerre koncentrálni, de nem
sikerült, mert valaki futott utánam. Hevesen dobogó szívvel reméltem, hogy
Júlia az, de csak Mason bukkant fel a hátam mögött.
- Na végre, egész eddig téged
kerestelek!
Hátrafordultam, a barátunk
hasonló állapotban volt, mint én, kisebb tócsa alakult ki körülöttünk a kövön.
- Bocs, már egy ideje itt vagyok,
nem tudtam, hogy keresel.
- Nem gond, haver. Csak
féltettelek. Mi lesz most?
- Semmi sem lesz, Mason. Semmi. –
mondtam keserűen.
- Úgy érted, te és Júlia….
- Úgy. Semmi sem lesz, a történet
el sem kezdődött, de már vége is lett.
- Ne mondj le róla ilyen könnyen.
Talán Roger megérti majd.
- Talán, de nem kérek tőle ilyet.
Ha nem mondja, én sosem kérem.
Mason átölelt.
- Nagyon sajnálom, fantasztikus
pár lehetnétek.
- Tudom, és kösz.
- Azért maradsz még?
- Egy napot biztosan, megígértem
Júliának, aztán megyek Rogerhez.
- Én a lányokkal maradok, és vigyázok
rá.
- Az jó lesz, legalább néha
hallhatok róla.
Mason bólintott, aztán búcsút
intett. A szobámban megszabadultam vizes gönceimtől, és a forró víz alatt
próbáltam a keserűségtől is megszabadulni, de nem ment. Júlia édes íze mellett
ez az íz is örök társam lesz. Kimerülve zuhantam ágyba, az első betegszobán
kívül töltött napom igazán mozgalmasra sikeredett, el is aludtam gyorsan, de
verejtékezve és nagyon nyugtalanul hánykolódtam.
Sárga színű tűz lobogott
körülöttem, égetett, de ez kellemes volt nekem. Mert a tűz az enyém volt,
tudtam irányítani, ha akartam, megnyílt előttem, arra hajolt, amerre a kezem
mozdult. Belőlem fakadt, de nem láttam túl rajta, csak a tűz volt és én. Aztán
a tűz egyre nagyobb lett, már nem tudtam kezelni, uralkodott felettem, egyre
szorosabban körbezárt és nem eresztett. A lángjai néha belém martak, belém
haraptak, a forróság már fojtogatott.
Álom volt, a végét nem tudom,
mert sürgető kopogás, dörömbölés ébresztett fel belőle, az ajtó mögül Paul
kiabált nekem.
- Tylor! Tylor! Ébredj! Kellj
fel, hallod?
- Ébren vagyok, gyere be! –
kiabáltam vissza mozdulatlanul, mert még bénult voltam az álmomtól.
Paul cseppet sem kíméletesen
berontott, biztos így akarta bebiztosítani, hogy felébredjek. Sikerült.
- Mi olyan fontos? – kérdeztem már
garantáltan ébren.
- Roger, Roger a fontos.
- Mi történt? – azonnal
kiugrottam az ágyból, és kezdtem felöltözni, a válasz nélkül is sejtettem, hogy
az alvásnak vége.
- Roger egy csatában eszeveszetten
tombolt, egy védőt is megölt, aztán felkapta az árnyékgyermeket, akiért mentek,
és megszökött vele! – hadarta Paul, én meg ledöbbenve hallgattam.
- Mi? Hogy Roger? Megölt egy
védőt?
- Igen, Tylor. Attól félünk, hogy
átváltozásban van. Meg kell keresned és idehoznod, hogy segíthessünk.
- Megyek. Megkeresem.
- Küldök utánad egy csapatot is.
- Nem, ne küldj! Megölheti őket.
Engem nem fog, egyedül megyek.
- Igazad van, de vigyázz magadra.
- Persze, majd jelentkezem.
- Küldöm az irányt! – kiabálta
utánam Paul, már felöltözve, hátizsákkal a vállamon rohantam kifelé. Először
úgy gondoltam, nem kell a helikopter, de aztán rájöttem, hogy szükség lesz az
erőmre, ezért átvitettem magam a partra. Ennyit a Júliának szánt
emlék-napokról, csak az lehet az övé, amit tegnap este kapott. Kettészakadtam.
Az egyik felem Júliánál maradt, a másik Rogerért aggódott. Nem változhat át,
azt nem hagyhatom, megígértem a szüleinknek, hogy vigyázok rá. Persze nem csak
az ígéret miatt, ez iszonyú lenne, ilyen nem történhet. Még a halálnál is
rosszabb. Remélem, időben érkezem. Nem bírtam kivárni, hogy a gép földet érjen,
már a levegőben kiugrottam és rohantam. Közben az irányt is megkaptam, vagyis
csak a helyet, ahonnan Roger eltűnt, onnan nekem kell megtalálnom.
Futás közben folyamatosan
pásztáztam a végtelen teret körülöttem, kerestem őt, a testvéremet. Az aggódás
iszonyú félelemre váltott, szívemben a fájdalom egyre nagyobb lett, mert sehol
sem találtam. Eddig bárhol és bármikor, ha rágondoltam, azonnal felbukkant
bennem, és pontosan tudtam, hogy merre vezet az út hozzá. Most nem. Mintha nem
is létezne, mintha eltűnt volna ebből a világból, vagy az én világomból.
Kétségbeesve futottam valahová, kergettem valamit, de éreztem, hogy ez a valami
nincs többé. A szál köztünk elszakadt, Roger már nem az én testvérem. Az a
legszörnyűbb, hogy annak, ami vele történik, én is részese vagyok. Mikor
találkoztam a csoportjukkal, nem Rogerre figyeltem, hanem Júliára. Ha nem így
teszek, talán megérezhettem volna Roger vonzalmát, és én is másképp reagálok a
lány közelségére. Esélyt sem kellett volna adnom annak, hogy a szikra
kigyulladjon köztünk. Önmarcangolás közben ordított bennem az önvédelem is.
Lehet az ilyesminek parancsolni? Tehetek én róla, hogy Júlia engem szeret? Nem,
talán nem. De ha most Rogert elveszítem, akkor örökre boldogtalanok leszünk
mind a hárman. Meg egy kicsit akkor is, ha megtalálom. Mert Júlia magányos
marad, a szerelem, mint olyan számunkra megszűnik létezni, de megmaradhat a
testvérem. Ehhez időben meg kell találnom és valahogy magammal vinnem a
szigetre. Az erdő lombos fáit már felváltották a tűlevelű fenyők, a levegő
hűvös lett és hófoltok voltak a fák alatt. Már rég elhagytam a helyet, ahonnan
Roger eltűnt, de csak rohantam tovább még mindig vakon. Nem tudom meddig tart,
de nem állhatok meg, amíg valami kis nyomra nem bukkanok. Hajtott, űzött előre
a fájdalom a lelkemben. Nem törődtem az iránnyal, ha egyszer nem érzek semmit,
mindegy, merre rohanok. Úgysem nyugszom, amíg a világ minden szegletét át nem
kutattam utána."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése