Vihar Előtt: Roger naplója

Folytatás:

"Nos, megint eltelt egy nap, én meg tele vagyok vegyes érzésekkel, félelmekkel és kétségekkel. De menjünk sorjában.

Reggel korán ébredtem, elrohantam a legközelebbi településre kajáért. Nem nagyon válogattunk, de azért igyekeztünk normálisan enni, ezért rendesen felpakoltam joghurtból, zöldségekből, hozzá kevés szalámi és magvas kenyér, meg persze ásványvíz. Nem egyszerű 14 embernek elegendő kaját beszerezni egyedül, de így mindenkire csak kéthetente jut, és ez jó, ezért inkább bevállaltuk az egy napnyi kényelmetlenséget. Mire visszaértem, a két korán kelő lány, Nora és Delora már meggyújtották a tüzet és bőszen ébresztgették a többieket. A tűznek mindenki örült, mert ezek a kora őszi reggelek már hűvösek voltak, de az ébresztgetésre csak morgás volt a válasz. A két lány egyébként üdítő látvány volt, minden reggel mosolyogva és hatalmas lendülettel ébredtek. Nora szép, kerek arcán a mosoly kis gödröcskéket csinált, Delora kiugró járomcsontjain piros foltok díszelegtek, még vidámabbá téve az arcát. Rövidre nyírt, kócosan tépett fekete hajuk csak fokozta a hatást. Először Lisa bújt elő, álmosan fésülgette a tűznél hosszú, barna haját. Rögtön utána a mi óvatos barátunk, Peter is megjelent. Neki nem kellett fésülködéssel foglalkozni, egyszerűen géppel letolta a fejéről ezt a problémát. Aztán egyesével előkerült a többi pasi is. Az alacsony növésű Garrett, a magasságát felzselézett hajjal kompenzálta. Két sorstársam, Chad és Billy, ők is szénakazlat viseltek a fejükön, csak barnát. Mason feltűnően jókedvűen csatlakozott hozzánk, menet közben kicsit sem óvatosan belerúgott Louis és Noah sátrába, két mérges, kopaszra nyírt fej bukkant fel hamarosan a nyílásban. Végül Júlia és Emma is megérkezett. Ja, dehogy! Robert még hiányzott! Észre sem vettem, csak mikor szokásos botjával a kezében felbukkant a fák közül, már körbejárta a környéket. Peterhez hasonlóan ő is nagyon gondos volt, nem szerette a meglepetéseket.

Mindenki elvette a részét a kajából, a tűz köré telepedve rendesen bepakoltunk, aztán megbeszélést tartottunk. Minden reggel így indult, ilyenkor szoktam rácsodálkozni a csapatunkra. Elhiszem, hogy az emberek értetlenül bámulnak minket. Ennyi tökéletes alakú, szép arcú és ragyogó kék szemű ember együtt, ez köztük elképzelhetetlen. Általában Peter és Robert vitték az irányítást.

- Láttál valamit? – kérdezte Peter Roberthez fordulva, még az utolsó falattal a szájában.

- Nem, semmit. Kellene felderítés az irányhoz.

- Oké, akkor srácok indulás.

Ha nem tudtuk, merre induljunk, akkor a lányokat hátrahagyva sátorcsomagolásra, szétspricceltünk egyesével különböző irányba. Aki megérzi az ártókat, az jelez, és lecövekel, mi meg utána megyünk, és a lányok is csatlakoznak. Ez a módszer jól működött, egy nap sem telt el így felesleges rohangálással. Futottam hát én is, dél felé. Ma nekem volt szerencsém, én akadtam a nyomukra és várhattam be a többieket. Nem jutottam nagyon messzire, még a hegyek fenyvesei között jártam javában, mikor kiszagoltam a közelségüket, de legalább a csapat is gyorsan utolért. Követtük a nyomot, egy erdei házhoz vezetett. Rémülten néztem Júliára, a kép nagyon hasonló lehetett ahhoz a borzalmas emlékhez. Nem ijedt meg, csak még gyorsabban futott. Egy gyerekcsoportot találtunk a házban, meg három felnőttet. Nem lett nagy bajuk, csak fájt a hasuk és hánytak. Még kintről elkábítottuk őket, jobb nekik, ha nem is látnak minket. Bementünk, és szépen sorban meggyógyítottuk őket. Nem emlékeznek majd semmire, szerencséjük volt. Az ártók nyomai tovább vezettek minket, keresztül egy nagy hegyen. Egyre közelebb voltak, de mégis még elég messze ahhoz, hogy a következő tragédiát megakadályozzuk. Négy túrázó, akik nagyon rossz terepet választottak maguknak a túrázáshoz. Álmukban támadtak rájuk, sem felébredni, sem megijedni nem volt idejük, a testük megcsavarva feküdt a sátorban. Gyorsan végeztek velük, valószínűleg sejtik, hogy közeledünk, ezért nem álltak meg játszadozni. Nekünk nem csak harcolnunk kellett velük, hanem takarítottunk is utánuk. Eltemettük a testeket és minden holmijukat, az emberek nem láthatják meg az ilyen támadások nyomait. Újabb eltűnt személyek kerülnek az egyébként elég hosszú listára.

Siettünk, mi is tudtuk, hogy közel vannak, nem akartunk egy percet sem elvesztegetni. De közbejött a nap első meglepetése. Hirtelen berobbant közénk Tylor, a testvérem, és még két védő is jött vele. Tylort mindenki ismerte, csak Júlia és Emma nem, a csapat örömmel üdvözölte a segítséget, és én is örültem neki, rég nem találkoztunk. Azt mondják, hasonlítunk egymásra, csak Tylor magasabb, neki valahogy mindig jó a haja, kicsit sem kusza és az arca sokkal határozottabb. Mindig tudja, merre tart, pillanatig sem gondolkodik, nincsenek kétségei. Ettől olyan erős kisugárzása van, hogy ahol megjelenik, különösebb kérés vagy megbeszélés nélkül mindenki felsorakozik mögé. Persze mindezt megkönnyíti az is, hogy az ereje páratlan. Mind erősek vagyunk, de ő hatni tud az ártókra. Leblokkolja az agyukat, vegetáló, gondolkodás nélküli lények lesznek belőlük, sajnos csak pár pillanatra, de ez is hatalmas dolog.

- Tylor! Szagra jöttél? Akkor jó kis csetepaté van kilátásban! – köszöntötte Mason.

- Ne törődj vele, már nem bír magával! – öleltem meg én is a testvéremet.

- Pedig igaza van, egy nagyobb csapat nyomait láttuk, csak hallottalak titeket, ezért jöttünk ide. – mondta Tylor, de közben a szeme keresett valamit.

- Mi az? – nézett körbe Peter is aggódva.

- Nem, nem az, nincsenek itt. Csak, csak valaki annyira….. – aztán megakadt a szeme Júlián.

- Annyira mi? – léptem oda rémülten Tylor elé.

- Semmi különös, csak annyira megijedt valaki. Látom, vannak újak is. – ezzel a témát lezárva bemutatkozott a lányoknak, Júlia kezét mintha egy picit tovább szorította volna a kelleténél, vagy csak én magyarázom bele. Talán mégsem, mert Mason felvont szemöldökkel figyelte a jelenetet, majd lopva rám pillantott. Biztosan Júliát hallotta Tylor, azért nézte meg jobban, valamit megérzett benne. Ő még nem tudja, hogy mennyit szenvedett a két lány.

Nem értem rá tovább rágódni ezen, és értelme sem lett volna. Folytattuk az üldözést most már Tylor vezetésével, előle nem menekülhetnek, sosem téveszti el az irányt. Peter bánatára az új vezér sokkal gyorsabb tempót diktált, de hát neki nem is volt szüksége óvatosságra. Mint később kiderült, azért rohantunk ennyire, hogy még a következő, útjukba kerülő település előtt elkapjuk őket, ott már több család is áldozat lehetett volna. Sikerült, még az erdő mélyén utolértük őket. Valóban sokan voltak, Tylor nélkül szinte esélytelen is, de vele nem. Üres tekintetű rongybabaként érte őket a halál, talán azt sem tudták, mi történik velük. Csak ácsorogtak tehetetlenül, még védőszemüveg sem volt rajtuk. Körbevettük őket, lerántottuk egyszerre a terepruhát, a felvillanó fény kioltotta szemeik sárgás tüzét. Közben azért nem kerülte el a figyelmemet, hogy Júlia mennyire rácsodálkozott Tylorra. Az egészet nagyon gyorsan csináltuk, rövid az a pár másodperces révület, és nem mindegyikre hat egyforma ideig. De a gyorsaság és a biztos győzelem öröme mellett elfelejtettünk körülnézni. Még nem oszlott el teljesen az ártók lelkének fekete füstje, még nem ocsúdtunk fel az örömből, még nem figyeltünk kifelé. A hátul hagyott őr, Peter, széles vigyorral az arcán bámulta Lisát, a többiek elégedetten bólogattak, nem szólt senki. Láttam, ahogy Lisa arcán megfagy a mosoly, a száját kiáltásra nyitja, hangja élesen sikoltva hasítja fel a csendet, teste összegörnyed.

- Vigyázz!!!

De ugyanabban a pillanatban Tylor is megfordult, mind egyszerre nyitottuk fel újra a terepruhát, ám ezúttal elkéstünk. Már a nyakunkban voltak, legalább annyian, mint amennyit megöltünk. Eszeveszetten küzdöttem, igyekeztem Júlia közelébe kerülni, csak ő érdekelt, pedig őt nem kellett félteni, most is szinte élvezettel, oroszlánként harcolt. Tylor viszont nagy bajban volt, kiszúrták, hogy ő a legerősebb, ki sem látszott a fekete köpenyek alól. Észrevettük, Mason, Robert és én egyszerre indultunk felé segíteni, próbáltuk lehámozni róla a fekete réteget, de valahogy nem akart fogyni. A többiek lassan megtisztították körülöttünk a terepet, egyesével szedték le őket, lánccal megbéklyózva puffantak le a földre, letépték a szemüvegeiket, aztán a ruhánk megsütötte iszonyatos lelküket. Ahogy ritkult a létszám, egyre többen csatlakoztak hozzánk, és már láttuk a fekete halom alatt mozdulatlanul fekvő Tylort. Az utolsó három szörnyeteg menekülni próbált, de Tylor társai utánuk mentek és ők sem kerülték el a sorsukat. Megkövülten álltunk a legnagyobb harcos mellett. Nem is értettem, hogyan történhetett ez meg, mindig van, aki harc közben is a környéket figyeli épp a hasonló meglepetések miatt. Peter! Ő a hibás! Elkeseredve ugrottam oda hozzá, és rántottam egy nagyot rajta.

- Miért nem figyeltél? – kiabáltam az arcába.

- Már vége volt! Mind elpusztult! Nem gondoltam…

- Nem gondoltad? Nem? Akkor is figyelned kellett volna! – hátrafelé lökdöstem, míg el nem esett.

- Roger! Ne csináld! – csitított Lisa, de a többiek némán néztek minket, ők sem értették, az óvatos Peter miért hibázott. Feldúltan hagytam ott a földön, visszamentem Tylor mellé, csak bámultam erőtlen arcát, ilyennek még sosem láttam. Először Júlia tért magához és mellé térdelt.

- Gyerünk már! Mire vártok! – kiáltott ránk szemrehányóan.

Letérdeltünk mi is, de Tylor elég rossz állapotban volt, súlyos belső vérzésekkel, amit sikerült elállítani, viszont a teljes gyógyuláshoz idő kell ilyenkor.

- Elviszem a bázisra. – mondtam a testvérem testét a karomba véve.

- Nem mehetsz egyedül! – állított meg Billy.

- Nem ám! Valakinek vigyáznia is kell rátok! – csatlakozott Delora.

- Én azt javaslom, menjen Emma és Júlia. – lépett elő Mason, Júlia már tiltakozott volna, de Mason nem hagyta szóhoz jutni.

- Nem! Ne tiltakozz! Évek óta bolyongtok! Voltatok már a bázison? – Emma nemet intett a fejével – Na, ugye. Tessék kicsit megpihenni! Két ilyen szuper harcossal nem érheti baj Rogert és Tylort. – még kacsintott is egyet Emmára, a lány lelkesen melléállt.

- Igaza van, menjünk, kérlek. – finoman megszorította a barátnője kezét, ennek már Júlia sem tudott ellenállni.

- Rendben, menjünk. Egy pár nap nem árthat.

- Ez mind szép, de Roger egyedül fogja cipelni őt a bázisig? – kérdezte Louis.

- Kibírom.

- Tudjuk, Roger. Ha nem jön közbe semmi, tényleg kibírod, de ha történik valami, a lányok nem tudnak rohanni egy ekkora testtel. – magyarázta Peter.

- Oké, ki megy velük? – Mason kérdőn nézett körbe, de senki sem jelentkezett. Jobban szerették a harcot, mint a tétlenséget.

- Szerintem az menjen, aki régóta nem járt a szigeten. – javasolta Lisa, egy emberként fordult minden fej Mason felé, aki megadta magát a többség akaratának.

- Legyen, de hamar visszajövök! - fenyegetőzött nevetve.

Kialakult hát kis csapatunk. A szívem vadul dobogott, hogy Júlia is jön, talán végre lesz esélyem közelebb kerülni hozzá.

- Messze van a part, de ha bírjuk, nem szeretnék megállni. – gondoltam Tylornak jobb, ha minél előbb biztonságban lesz.

- Bírjuk, ne félj. – mondta Júlia mellém lépve.

- Na, akkor a lányok menjenek elöl, én a hátad mögött leszek, ha elfáradsz, csak add hátra egy kicsit. Húzzunk bele! – intett Mason előre.

Egy gyors elköszönés után útnak indultunk. Még elég korai órában voltunk, ha igyekszünk, estére a szigeten lehetünk. Hát, eléggé igyekeztünk, Júlia vezetett, nem spórolt a lendülettel. Nem is bántam, kicsit védtelennek éreztem magunkat. Most igazán nem esett volna jól egy nagyobb csapat karjaiba futni. A partig hosszú az út, és ahogy már mondtam, az ártók bárhol felbukkanhatnak. Egyszer Júlia hirtelen le is fékezett, kicsit belemerültünk az erdő hangjaiba, aztán a lány megugrott, és futtatott velünk egy jó kis kerülőt. Én is hallottam őket, előttünk voltak. Kisebb kitérőket többször is tettünk, a lány nagyon jó vezető volt, minden rizikós területet inkább messzire elkerültünk. Tylor végig öntudatlanul feküdt a karomban, de egyáltalán nem éreztem nehéznek. Inkább olyan volt, mintha ő is a testemhez tartozna, ebben volt is némi igazság. Baj nélkül jutottunk el a partig, de a kerülők miatt már javában beleszaladtunk az éjszakába. Már tudtak róla a bázison, hogy jövünk, folyamatosan pásztázták és hallgatták a gondolatainkat, már ha engedtük. Persze, most engedtük, sőt, még direkt jeleztük is, hogy mi történt. Épp leszállt a helikopter, mikor kiértünk az óceánhoz. Ez nagyon jó volt ebben a védőségben, hogy itt olajozottan működtek a dolgok, semmit sem kellett túlbeszélni. Szinte földet sem ért a gép, máris újra a levegőben volt. A sötétben semmit sem láttunk, még egymást is alig, amit nagyon sajnáltam. Szerettem volna megmutatni Júliának a varázslatot, amikor a semmiből előbukkan a sziget. Ez most elmaradt. Leszállás után nem sok minden történt. A lányok és Mason kaptak szobát a közös szálláson, én meg idehoztam a betegszobára Tylort. Már vizsgálják, kap infúziót is. A doki szerint pár nap múlva rendben lesz, talán holnap magához is tér. Kicsit üldögéltem mellette, de lassan lefekszem. Holnap megmutatom Júliának és Emmának a szigetet."