Újra Szibériában

Tűz. Forró, kíméletlen, kegyetlen és fojtogató. A "Mennydörgés" folytatásában lesz néhány ilyen jelenet, amit -elárulom- nekem sem volt könnyű leírni. Az ártók gyermekeit őrző szigetek, az összecsapások pillanatai, néhány keményre sikerült oldal, de kellett a gonosz valódi megtestesülésének ábrázolásához. Miközben folynak a harcok, még mindig tart a versenyfutás a kódért. A szálak Szibériába vezetnek, ezért Tányát egy fájdalmas és szomorú csellel hazacsalják, ahol aztán végre valóban előkerül az igazi kód. Az, amellyel kikapcsolható a védők bázisának védelmi rendszerre, és így elérhetővé válik a fekete sereg számára. A kód Ray kezébe kerül, az ártók komoly fegyverekkel és védelemmel készülnek a támadásra és a biztosnak tűnő győzelemre. Méltó fogadtatásban részesülnek, de erről majd később. Most jöjjön egy kis részlet Szibériából, a kód előkerülésének pillanatából, Tánya szavaival:

„Eszembe jutott, hogy talán később nem lesz rá időm, ezért felöltöztem, és kisétáltam a temetőbe apáékhoz. Apa és anya, újra együtt. Ott, ahol apa szerint nincsenek kérdések, mert minden nyilvánvaló és egyértelmű. A sírjukat nézve és rájuk gondolva akárhogy is, de vesztesnek éreztem magam. Mert erőszakkal vették el őket tőlünk, ez most már biztos. Apa is ugyanattól a méregtől halhatott meg, mint anyánk. Csak ő sokkal gyorsabban. Az ártók gonoszak és önteltek, de nem ostobák. Már anyámat is a kód miatt kínozták, tehát sejtették akkor is, és most megint sejtik, hogy valahol itt van. Nálunk, a családomnál, vagyis nálam, mint a legérintettebbnél. Mi meg szépen meg is keressük nekik. Hirtelen nagyon rossz érzésem lett, megszédültem, összerezzentem, mintha megijesztettek volna. Pontosan azt tesszük, amit elvárnak tőlünk. Figyelmeztetnem kell a társaimat, most nem szabad előszedni a kódot. Be kell fejezni a felújítást, és elmenni innen. Azon a rejtekhelyen sosem találnák meg, Rose hiába mondja, még Ray sem gondolna a kapura. De ha kiszedjük, elveszik tőlünk. Nem tudom, hol vannak, mire készülnek, mi a tervük. Az biztos, hogy itt vannak és várnak, nagyon jól elrejtőzve. El kell mennünk innen, hadd higgyék, hogy nem találtunk semmit, aztán nekünk kell lecsapnunk rájuk és elpusztítani Rayt. Így a legjobbak az esélyeink. Csak az a gond, hogy Rose nem fog leállni. A kód ügyét már személyes küldetésének tekinti, nem tudom, sikerül-e meggyőznöm, hogy hagyjuk ott, ahol van. Azért megpróbálom.

A temetőből egyenesen az intézethez mentem, de Rose megint beelőzött. Hatalmas zaj közepette már dolgoztak a munkagépek, a kerítés eltűnt, tíz gép ásta az árkot az udvar körül. Az egyik természetesen a kapunál. Még nem érte el a betonkockát, mert földet lapátolt ki az árokból. Rose az épület egyik ablakából figyelt, Oliver és Szása is mellette álltak, minden idegszáluk pattanásig megfeszült, az egész testük tele volt feszültséggel, ugrásra készen várták, hogy a gép kanala koppanjon a betonon. Észlelték, hogy megjöttem, de nem fordultak el az ablaktól.

- Rose, állítsd le a gépeket, kérlek! – meg sem hallották, hogy szóltam, vagy nem akarták meghallani.

- Rose, nem hallod? Állítsd le! – megrángattam a karját, de nem mozdult, a tekintetét egy pillanatra sem vette le a kapuról.

- Ne rángass, nem értem, mi bajod van, ezt már megbeszéltük. – válaszolta.

- Az a bajom, hogy erre várnak! Nem érted? Apámat ezért ölték meg! Hogy én megtudjam a titkot, és ijedtünkben előszedjük a kódot! Felkészülve várják, hogy megtaláljuk!

- Ezzel nem mondtál olyat, amit eddig ne tudtunk volna. Ez nem változtat semmin. – mondta eltökélten.

- De megölnek mindenkit, és elveszik tőlünk a kódot! – hiába kiabáltam.

Hidegen, eltökélt tekintettel nézett rám, az arca kemény volt.

- Nem hagyom itt a kódot, ha az összes társunknak meg kell halnia a védelmünkben, akkor sem. Én el tudok menekülni vele, és elviszem Robinnak. Igen, a többiek valószínűleg meghalnak, és ezzel mindenki tisztában van. – a szeméből sütött a győzni vágyás.

- Rose, nagyon kérlek, nem lehetsz ilyen kegyetlen. Ha itt hagyjuk, Ray nem találja meg, eddig sem találták meg. Később, ha már elaltattuk a gyanújukat és elpusztítottuk Rayt, majd visszajövünk érte, amikor biztonságban elvihetjük a szigetre. Most inkább támadjunk mi, és győzzük le a seregüket, állítsuk meg Rayt. – győzködtem kitartóan.

- Te is épp olyan kegyetlen vagy, mint én. Egy ilyen támadásban is nagyon sokan meghalnánk, többen, mint itt, mert a fehér ruhánk már nem véd meg minket. Ekkora csatához szükségünk van a sziget védelmére.

- Nem tudlak meggyőzni, igaz? – ez nem az a Rose volt, aki még hallgatott az óvatosságra.

- Nem, Tánya, nem tudsz. Elviszem a kódot Robinnak, senki sem állíthat meg. Ha nem akarsz segíteni, akkor menj el.

- Rose, érzem, hogy elveszik tőlünk. – próbálkoztam még utoljára.

Harag villant a szemében, a hangja sziszegett, a kezével a többiekre mutatott.

- Az a fontos, hogy ők még bíznak bennem. Megmondtam, ha neked ez nem megy, menj el!

Oliver és Szása semmit sem reagált a beszélgetésre, megkövülten bámulták a gépet az udvaron. Rose teljesen a hatása alatt tartotta őket. Odakintről koppanást és csikorgást hallottunk, a gép leállt. Beindították a légkalapácsot. Tehát megvan a betonkocka, éppen most törik szét. A kód perceken belül napvilágra kerül. Ők hárman tudomást sem vettek rólam tovább, éreztem, hogy az izgalmuk fokozódott, és hallottam, hogy Rose szétküldött egy figyelmeztetetést mindenkinek. Álljanak készenlétben, bármelyik pillanatban megtámadhatnak minket.

Sarkon fordultam, otthagytam őket. Nem akarom végignézni a társaim halálát, és a világ bukását. Inkább hazamegyek, elindulok a szigetre, hogy az utolsó napokban a családommal lehessek. A légkalapács szinte az én agyamat fúrta, olyan hangosan dübörgött. Hátranéztem, a kapu körül nagyon óvatosan, de egyre többen sürögtek-forogtak, köveket cipeltek, földet lapátoltak. Oliver és Szása kívül, a kaputól eltávolodva tanakodott valami nagyon fontos dolgon, de én tudtam, hogy lesben állnak. Rose még mindig az ablakban állt, arra várt, hogy szétessen a betonkocka, akkor egy pillanat alatt kiszedi a fémdobozt és rohan. Ez volt a terve. Végigrohanni Szibérián, és Európán. Át az óceánon, meg Amerikán. Őrületes vállalkozás, még nekik is.

Nehéz szívvel távolodtam az intézettől, folyton hátrafelé tekintgetve, hátha Rose visszahív. Nem tette, én meg nem vettem észre az egyik árkot magam előtt, csak mikor lecsúsztam az aljára. Majdnem olyan mély volt, mint az én magasságom, éppen csak kiláttam a tetején. Morogva készülődtem kimászni a gödörből, de egy hatalmas csattanásra megijedtem, újra visszacsúsztam. Gyorsan felugrottam, ez a csattanás nem jelenthetett mást, csak hogy a légkalapács fémbe ütközött. Abban a pillanatban, amikor kinéztem az árok szélén, döbbenetes kép tárult a szemem elé.

Nehéz leírni, mert minden egyszerre történt. Rose kiemelt egy boríték nagyságú fémdobozt a betontörmelékből, és a föld az épület körül ezernyi helyen megnyílt. Fekete katonák tömegei rajzottak elő a földalatti lyukakból, ordítva csaptak le a társainkra. Őket nem érte felkészületlenül a dolog, keményen küzdöttek, de a harc kilátástalan és értelmetlen volt. Ugyanis Rose és Oliver az első pillanatban tehetetlen rongybabaként esett össze, két katona felkapta őket és dobozzal, kóddal együtt elrabolta. A szemem láttára minden odaveszett. A könnyeimen keresztül megbénulva néztem harcosaink elkeseredett küzdelmét az életükért, de az ártók rengetegen voltak, a társaim meg szemlátomást feladták a harcot. Elvette az erejüket a tudat, hogy a legnagyobb kincsünket elvesztették, és a legnagyobb harcosainkat is. Rose, Oliver és a kód az ártók kezében van, nekünk többé nincs esélyünk a győzelemre.”

A "Sötét Vihar" trilógia első könyvében, az "Árnyék"-ban sok nyitott kérdés maradt, például az is, hogy Tánya miért kapott olyan jelentős szerepet. Azért, mert ezekre a kérdésekre a végső válaszok a befejező részben lesznek, ahol minden a helyére kerül és miden apró utalás az első részből értelmet nyer. Nem olyan egyszerű úgy megírni egy három részes könyvet, hogy már az első részben benne legyenek azok a szálak, amelyek a befejezésben nyilvánulnak meg igazán. Ha valaki érteni akarja összefüggéseiben is az első részt, el kell olvasnia mind a három könyvet. Persze, csak ha tetszett.

A harmadik rész nagyon összetett, nehéz ilyen kis részletekben bemutatni, olyan sűrűek a történések. Azért talán sikerül kedvet csinálnom. Legközelebb, ígérem, visszatérünk kicsit Sarához és Robinhoz. Hiszen kettejük közt is történnek nagyon izgalmas dolgok a könyvben.

A "Mennydörgés" nyomdai előkészítése megtörtént, reményeim szerint novemberre a boltokban lesz, de amint pontosabbat tudok, jelezni fogom.

Szép napokat kívánok mindenkinek: Darena