Sara és Robin pillanatai

Egy kép az Alkonyatból, amelyhez néhányan hasonlították az én történetemet. Ez a mese bennem született, nincsenek benne vámpírok és vérfarkasok, csupán kivételes hatalommal született szereplők. Mégis, talán onnan a hasonlóság érzete, hogy a Sötét Vihar trilógia is egy fájdalmas, nehéz döntésekkel terhes szerelem története. Ahogy ígértem, jöjjön néhány részlet Sara és Robin Mennydörgés-sel súlytott pillanataiból.

„Felemelte a fejét, arca egészen közel volt hozzám, egy pillanatra felvillant a régi fekete örvény, ami beszippantott engem, de aztán átvette helyét a kékség nyugalma. Átölelt, erős karjai felemeltek a levegőbe.

- Még nem is mondtam neked, pedig olyan régóta szeretném. Azért nem mondtam, mert nem találtam megfelelő szavakat arra, amit érzek, most sem nagyon találok. De megpróbálom. Köszönöm, hogy kitartottál és világra hoztad a fiainkat, akik utánad a legtöbbet jelentik nekem a világon.

- Robin, én nem vártam, hogy megköszönd. Nem kell. Te szeretsz engem, fájt neked, ami nekem fájt. De most együtt örülhetünk.

Mosolygott, ám közben a fejét rázta. Halkan beszélni kezdett.

- Nem érted. Látod, mondtam, hogy nem könnyű elmondani. Inkább kezdem az elején. Mikor, nem, inkább mielőtt megismertelek, nekem nem volt jövőm, nem voltak céljaim, nem érdekelt semmi. Nem értettem, minek vagyok egyáltalán a világon, ha mindenkinek csak fájdalmat okozok, és az emberek félnek tőlem. Aztán jöttél te, és először lettek vágyaim, majd megmutattad az életem célját, megtanítottál a szerelemre, és a szerelmed megmentett engem. Egyszer csak lett jövőm, lettek céljaim, aztán a fiainkkal az élet értelmét is megadtad nekem.  Sara, szegény anyám megszült, de az életet, a valódi életet tőled kaptam. Érted már? – szépséges arca ragyogott.

- Értem. – suttogtam, többre nem voltam képes.

Ha ő nehezen találta a szavakat, akkor én meg sem tudtam szólalni. Ez a vallomás többet jelentett puszta szerelemnél, ez az életet jelentette. Amit Robin nekem adott, mindenestül az enyém volt, és én az övé. Most értettem meg, mit akart mondani akkor éjjel, mikor megígértette velem, hogy nélküle is tovább élek. Ilyen sosem lesz. Az élete az enyém, senki nem veheti el tőlem, még a halál sem. Velem lesz, mindig.

Néztem az arcát, szinte félve végigsimítottam.

- Hogy lehet ez a csoda az enyém? – a hangom alig volt hallható, de Robin így is hallotta.

Még fent a levegőben megcsókolt, aztán nagyon sokáig nem is eresztett. A karjaiban töltött percek mindig varázslatosak voltak, de most valami nagyon különlegeset éltünk át. Sosem felejtettem el az első együttlétünket, amiben benne volt minden fájdalmas pillanat, amit egymás nélkül töltöttünk. Ebben is volt valami más, ami arra az első alkalomra emlékeztetett. Egy olyan kétségbeesett összekapaszkodás, csillapíthatatlan vágy. Nem akartam elengedni, nem akartam visszatérni a valóságba, mert nem akartam ismerni a jövőt.

Nem emlékszem rá, hogy mikor aludtam el, de reggel egyedül ébredtem, úgy, mint akkor, azon a régi, gyönyörűséges reggelen. Felugrottam. Megijedtem, hogy Robin megint messzire futott tőlem, de már az ajtóban nekiütköztem.”

„Elindultunk haza, már épp követelni akartam a beígért perceket, mikor a fiúk megálltak előttünk, és meredten bámultak előre.

Egy delfincsalád közeledett felénk, sokan voltak, barátságukat bizonyítván játékosan ficánkoltak és bukdácsoltak a vízben. De mind tudtuk, hogy hozzánk jönnek. Először csak körülöttünk úszkáltak, aztán egyre közelebb jöttek, orrukkal óvatosan megbökdöstek bennünket. A szemükből végtelen kedvesség és szeretet áradt felénk. Tudatosan, apró noszogatásokkal eltávolítottak minket egymástól, de egyikünket sem hagyták magára. A fiúkat úszni vitték, száguldoztak, ugráltak velük a vízben, így adtak nekik rengeteg energiát. Ugyanis tisztán éreztem, hogy ezért jöttek. Támogatni, erősíteni akartak minket és a küldetésünket. Engem körbevettek, lágyan tologattak a hullámokon, a kezem alá simultak, ahol csak lehetett, hozzám értek. Nem értettem, hogyan, de biztosan tudtam, hogy segíteni fognak nekünk. Tiszta, gyötrelmektől mentes, szeretettel teli energiájuk megtisztítja majd a vizet a sötétségtől, mert ekkora tisztaságnak semmi sem állhat az útjába. A percek, amiket kikönyörögtem magamnak, a vártnál is csodálatosabbra sikerültek. Aztán észrevettem Robint. Őt is körbevették, de nem játszottak vele, és nem is ringatták. Robin mozdulatlanul állt a vízben, két tenyerét oldalra kitartotta és lefelé fordította, a delfinek sorban elúsztak alatta, egy pillanatra meg is álltak. Ami köztük történt, az sokkal komolyabb volt a miénknél. Beszélgettek. Én nem hallottam semmit, mégis biztos voltam benne, hogy a delfinek beszélnek Robinhoz. Üzenetet hoztak neki. Egy olyan üzenetet a jövőről, amit csak ő hallhat. Robin most megerősítést kap, amolyan biztosítékot, hogy a megfelelő pillanatban ne legyen bizonytalan, hogy megtegye majd a legfontosabbat, azt, amiért megszületett. A delfinek megérezték a félelmemet, félelmet attól, amit Robinnak hoztak, félelmet a jövőtől. Megálltak körülöttem, elérték, hogy figyeljek rájuk, és együtt, egyszerre, az ő nyelvükön beszélni kezdtek hozzám. Nem értettem, csak kattogást és apró sípolásokat hallottam, mire az egyikük megbökte a fülemet. Azt kérte, halljam meg őket. Átengedtem magamon az energiájukat, lassan átvettem a rezgéseiket, rájuk hangolódtam. A kattogások és sípolások kezdtek határozott jelekké összeállni, szavak formálódtak a fejemben, majd hirtelen összeállt a kép.

- „Engedd el őt, és ne félj!” – ezt mondták nekem, és tudták, hogy megértettem.

Nem tudtam tovább félni, mert nem hagyták. A belőlük áradó nyugalom magával sodort engem, bármi vár is ránk, az már elrendeltetett. Nincs értelme harcolni ellene, csak egyet tehetünk, azt, hogy elfogadjuk. Egészen a partig kísértek minket, Robin akármit is hallott, nyugodtan, szinte felszabadulva búcsúzott tőlük.”

„Robin arca komoly lett, más nem látta volna, de én észrevettem az árnyakat a szemében.

- Csak azt tudom, hogy nem hagyhatom tovább élni.

- Ezt mondták neked? – kérdeztem, csodálkozva nézett rám.

- Kik? Kik mondták volna?

- A delfinek. Ezt mondták?

Felállt, az ablakhoz sétált.

- Valami hasonlót.

- Te azt kérted, ne hallgassak el előled semmit, pedig te is elhallgatsz valamit.

- Vannak dolgok, amiket nem lehet kimondani.

- Miért nem? Mert fájna?

- Mert nem egyértelmű, és rossz útra vihet.

- Nekünk már nincs jó vagy rossz út, csak egy út van. Robin, jogom van tudni.

Még mindig háttal állt, ha nem nézett rám, akkor általában a lényegre tapintottam.

- Sara, nincs mit mondanom.

- Nem várhatod el tőlem, hogy így álljak oda, a bizonytalanra. Bármi is az, jobb tudni, mint a csatában ráébredni.

- Nem akarom, kérlek, ne faggass. – suttogta az ablaknak.

- Fordulj meg, és nézz rám.

Nem tette, csak kapkodta a levegőt. Odaléptem, és elé álltam, az arca egy centire volt az enyémtől. Szemében háborgott az óceán, a színe sokkal sötétebb kék lett, a válla remegett.

- Robin, már annyi rosszat megértünk együtt, és annyi szépet is. Értsd meg, fel kell készülnöm, ne tagadd meg tőlem a tudást.

- Én csak meg akarlak kímélni. – dörmögte arcát az enyémhez szorítva.

- Vannak helyzetek, amitől nem lehet. Megvédtél Raytől, mindig vigyáztál rám, de érzem, hogy ami most következik, attól nem védhetsz meg.

- De megpróbálhatom.

- Meg, viszont arra is fel kell készítened, ha nem sikerül.

- Biztosat én sem tudok.

Karjai körbefontak engem, illata édes felhőként borított be, a teste hozzám simult, de tele volt feszültséggel.

- Akkor mondd azt, amit tudsz.

Percekig nem válaszolt, erőt gyűjtött, ő, a legerősebb a világon.

- Sara, én… - elhallgatott, elsőre nem sikerült, csendben vártam és öleltem tovább.

- Én nem biztos, hogy túlélem. A delfinek azt mondták, tudni fogom, mit kell tennem, de a legsötétebb gonosz elpusztítása csak egy módon lehetséges, ha a legtisztább élet kioltja.

Csak öleltem őt, kapaszkodtam belé, becsuktam a szemem, mert a szoba forgott körülöttem. Nem akartam elhinni, vagy végigmondani magamban a mondatot. Nem lehet ennyire kegyetlen velünk a sors. Velünk, akik egész életünkben az embereket védjük, és senki nem köszöni meg nekünk. Nem, ez nem lehet, kell itt lennie még valaminek, valami kis kibúvónak. Lázasan kutattam az agyamban, és ráleltem egy aprócska résre.

- Robin! Ha a legtisztább élet kioltja, az még nem jelenti azt, hogy el is kell pusztulnia! Hallod? Ez jó hír! Azt jelenti, hogy Ray meghal! Megszabadulunk! – kiabáltam a karját rángatva, de az arca nem változott, a fájdalom csak még nagyobb lett rajta.

- Van még valami más is, igaz? – suttogtam, vagy inkább csak sóhajtottam.

Robin nagyot nyelt, aztán bólintott.

- Mi az? – kérdeztem szinte sírva, sejtettem, hogy amit most fogok hallani, az rosszabb lesz, és valószínűleg egyetlen aprócska rés sem lesz rajta.

Robin csak hallgatott, valahová a távolba nézett sokáig, aztán felém fordult, két kezébe fogta az arcomat, és nagyon halkan beszélni kezdett.

- Emlékszel arra, mit kértem tőled nemrég?

Bólintottam, hogyne emlékeznék, azt nem lehet elfelejteni.

- Már régóta érzem, a delfinek nélkül is sejtettem, hogy mi vár rám, ők csak megerősítettek engem. – folytatta – Legyőzöm Rayt, nem ez a gond, hanem a lelke, ami elválaszthatatlan tőlem, és ami egy percig sem engedi majd, hogy tovább éljek. Nem azért, mert bánthat, hanem a puszta jelenlétével az én lelkemben. Rám telepszik, én pedig nem bírom majd el ezt a súlyt, sötét lelke megfojt engem, és ennek így kell lennie. Mert még a lelke sem maradhat fenn, ezt jelenti az, hogy kioltja őt a legtisztább lélek. Sara, kedvesem, nincs más választásom, mennem kell.

A könnyeim eláztatták a tenyerét, végigcsorogtak a csuklóján, és lecsöpögtek a földre. A pulóvere ujjával megtörölgette az arcom, aztán felemelt és óvatosan az ágyra fektetett. Szó nem maradt már, amit kimondhattunk volna, összebújtunk, amilyen szorosan csak bírtunk. Nem tudtam abbahagyni a sírást, pedig éreztem, hogy ez rossz neki, és erősnek kellene lennem. Robinnak sem könnyebb, mint nekem. Elfogadni a tényt, hogy itt kell hagynia bennünket, ezzel a tudattal élni nap, mint nap és készülni a harcra, valóban ő köztünk a legnagyobb. Nem tudom, mi lesz utána, de most még itt van velem, még számít rám, még segíthetek neki. Ez a fontos, a most, a jelen, ez a pillanat, aztán a következő. Az én dolgom pedig az, hogy mindegyik pillanat a legjobb legyen, olyan, amilyennek ő szeretné. Ezek, amiket most átélünk, ezek mind Robin nagy pillanatai, hiszen ezért született, ez a feladata, az első pillanattól meg volt írva, kibújni nem lehet. Az emberek választhatnak, egyenes út vagy kanyargós, tévutak sokasága vagy tudatosság, az életüket ők irányítják. Robin és Ray nem választhattak, nekik adatott, hogy lejátsszák a világ régóta érő nagy csatáját. Ami Ray részéről büntetés, az Robin részéről áldozat lesz. Megértettem, nem azért készül ennyire, mert fél, hogy alul maradunk a küzdelemben, hanem azért, hogy rajta kívül minél kevesebb áldozat legyen. Ránk vigyáz, minket véd most is. Nekem is ezt kell tennem, de csak akkor megy, ha megmaradhat a hitem. Tudom, amit tudok, de attól még remélhetek, még hihetek a csodában, mert csak így tudom végigcsinálni, és csak így tudok segíteni neki. Azzal, hogy végzem a dolgom, és nem a saját lelkem foltozgatásával törődöm. Annak nem most van az ideje.

- Köszönöm, hogy elmondtad. – suttogtam a vállába bújva.

- Sara, tudnod kell, hogy én nem így akartam, hogy megpróbálok majd a lelkével is megküzdeni, egy pillanatra sem adom fel.

- Tudom, te pedig azt értsd meg, hogy én az utolsó utáni pillanatig reménykedni fogok, másképp nem megy. – már a szemébe tudtam nézni, fölé hajolva simogattam az arcát, és nem gondoltam a jövőre, nem engedhetem meg magamnak.”

Ez valóban csak néhány pillanat a sok közül, a többit mindenkinek magának kell felfedeznie a könyvben. Hamarosan újra jelentkezem, és folytatom a harmadik rész történetének bemutatását, már amennyire azt lehet ilyen rövid kis idézetekben. Addig is jó olvasást!

Szeretettel: Darena