Türkizkék vágy (Darena S. novella)

Rossz helyre született. Már kicsi korában érezte. Neki valahol máshol van a helye, nem itt, az emberek között. A neve is, az is kilógott a sorból, olyan furcsán csengett. Senki sem értette, örökké visszakérdeztek, néha többször is. Brindim Júnó. Micsoda név! Még azt sem tudták, amíg nem látszott, hogy fiú-e, vagy lány. Nos, Júnó lány, ezt mostanra le sem tagadhatná. Felnőtt végre, várta már, nagyon. Megszenvedte az iskolai cikizéseket, a kirekesztettséget, a tehetetlenséget. Szabad lett. Nem a neve miatt bántották, először persze azért, aztán sok minden másért. Pedig ha csak a keresztnevét ejtjük ki, olyan sóhajszerűen, szinte kifújva a szánkból, rájövünk, hogy milyen szép neve van. Akár egy finom szellő, ami gyengéden megrezegteti a levegőt, megtöltve valami megfoghatatlan szépséggel, ami akaratlanul is mindenkit megérint. Ő is ilyen lány. Szép, vibráló, titokzatos, furcsa és megfoghatatlan.

Azért bántották annyit, mert nem barátkozott senkivel. Nem bírt részt venni a közös játékokban, nem akart beszélgetni a társaival, csak egyet akart tőlük, hogy hagyják végre békén. Mert nem értette őket, és viszont. Nem értette, mi az, amin egész nap nevetgélni lehet, mi jó van egy versike ismétlésében, egymás kergetésében az udvaron, vagy később a srácok bámulásában. Neki ezek a dolgok semmit sem jelentettek. Nehezen viselte a rengeteg kötelezettséget is, ami az iskolával és egy közösséggel jár. Az ő lelke máshol járt, egész másra vágyott. Benne a végtelen szabadság vágya élt csak igazán.

A szülei szerették, ezért türelmesek voltak, sosem erőltettek rá semmit és segítettek neki, amennyire tudtak. De közben a szívük szakadt meg, hogy ennyire magányosnak látták. Azt hitték, szenved. Pedig Júnó akkor volt a legboldogabb, ha egyedül lehetett. Ha csak percekre is, mint most.

Derékig érő szőke haját fésülgette a fürdőben, sosem vágatta le, nagyon ragaszkodott hozzá. Tengerkék szemeit boldogan nyugtatta a polcon fekvő érettségi bizonyítványon. Vége van. Az utolsó hónapok nagyon megviselték, egyébként is nyúlánk alakja még soványabb lett. Pedig már egy jó ideje békén hagyták, miután rájöttek a társai, hogy nem tudnak belőle kicsikarni semmilyen érzelmet. Levegőnek nézte őket, köztük volt, de mégsem, már a hangjukat sem hallotta. Vagyis nem a társai miatt soványodott le, hanem mert olyan türelmetlenül várta már a szabadságot. Jó tanuló volt, fel is vették az egyetemre, de megkérte a szüleit, hogy hadd pihenjen egy évet, utána folytatja. Szomorúan, de beleegyeztek. Valószínűleg attól féltek, ha belekényszerítik, még rosszabb lesz a helyzet. Így hát Júnó szabad lett. Még nem gondolkodott rajta, mihez kezdjen a szabadságával, meg akarta várni az édes tervezgetéssel az érettségit. A szülei, Frida és Simon, megkérdezték, mit szeretne ajándékba az érettségire, de Júnó válasza csak újabb szomorúságot okozott nekik.

- Amit szeretnék, azt sajnos nem tudjátok megadni nekem, de nem baj, nem számít.

- Mégis, mi lenne az? – kérdezte az apja.

- Nagyon szeretném látni az óceánt. De nem egy turnusos turistaúton, hanem úgy rendesen. Egy kicsit élni a partján, egy kis házban, egyedül, naphosszat hallgatni a hangját, érezni az illatát és gyönyörködni a szépségében. – Júnó arca egészen felragyogott, de mikor ránézett a szüleire, elakadt a szava, látva a bánatot az arcukon.

- Ne haragudjatok, nem gondoltam komolyan.

- Ha elvégezted az egyetemet, biztosan lesz jó állásod és eljutsz majd oda, meglátod. – vigasztalta az anyja.

- Igen, biztosan. – felelte Júnó minden meggyőződés nélkül, aztán az érettségi végére el is feledkezett az egészről.

Persze nem az óceán utáni vágyáról, hanem a kéréséről, mert tudta, hogy teljesíthetetlen. Így is boldog volt, hiszen egy év nyugalom állt előtte.

Abbahagyta a fésülködést, kint vártak rá. Anyja meghívta az egész családot a ballagásra, és most őt ünnepelték. Ebből mégsem húzhatja ki magát, a családját egyébként is nagyon szerette, köztük mindig lazább lehetett egy kicsit. Közös karácsonyok, nyaralások, vagy csak egy ebéd, számára ezek voltak az ünnepek. Imádta hallgatni, ahogyan a nagyi kiosztotta a fiait, Simont és Regőt. Nagyinak semmi sem tetszett, amit a fiai csináltak, mindenben talált valami kivetnivalót. Júnó apja csak csendesen odamorgott, de Regő amúgy rendesen visszamondogatott. Persze mindezt csupa szeretettel tették, egy csepp harag sem volt senkiben soha. Gondolatban végigszaladt a családon.

A nagyszülei közül már csak az apai nagyanyja élt, akit mindenki csak nagyinak hívott. Jól megtermett asszonyság, amolyan szakácsnő típus, ennek megfelelően istenien főzött, mert nagyon szeretett enni. Amiben a kisebbik fia, Regő nagyon hasonlított rá, ez meg is látszott óriási pocakján, és a mindig morzsás szakállán. Nem is hasonlított a testvérére, Simonra. Júnó apja olyan volt, mint a lánya. Magas és nyúlánk, amitől mostanra kissé meggörbült a háta. Nagyi rendszeresen megpróbálta kiegyenesíteni egy hatalmas hátbavágással, jó kis ijedtséget okozva a púp tulajdonosának. Regő felesége, Betta, jól illett a párjához, legalábbis súlyban biztosan. Gusztusosan molett alakja viszont mindig csinos volt, szerette a szép ruhákat, a szép körmöket és a fodrászát, akihez hetente járt, hogy rövid fekete haja makulátlan legyen. Nagyi ezt persze folyton szóvá tette, de ennek ellenére Betta volt a kedvesebb menye, mert a konyhában ő is művésznek számított. Ellentétben Fridával, aki csak egészséges ételeket főzött, vékony volt és csendes. De legalább fodrászhoz nem ment olyan gyakran, hosszú, barna haját többnyire egyedül gondozta. Tehát a nagyi elnézte neki gyengécske főzőtudományát, már csak azért is, mert az arca pont olyan volt, mint Júnóé. Szív alakú, picike, fitos orral, magas homlokkal, és vékony, égővörös ajkakkal. A szemük is egyformán kéklett, és az arcukon mindig ragyogott egy piros folt, mintha épp megsütötte volna a nap.

Kivételesen eljöttek Frida testvérei is, Rados és Génia. Ők nem nagyon tartották a családdal a kapcsolatot, évente talán egyszer, ha megjelentek, bár Frida néha órákig beszélt velük telefonon. Olyan maguknak valók voltak ők is, mint Júnó. Nagyi nem is bírta őket túl sokáig. Rados kutatómérnök volt, Génia meg régész. Mindketten család nélkül, magányosan éltek, és nagyon hasonlítottak egymásra és Fridára. Aztán itt voltak még az unokatesók, Regő fiai, Csát, Alex és Fedor. Három pufi tinédzser. Júnó nem igazán talált velük közös hangot, nem is volt köztük túl szoros kapcsolat.

De most itt voltak mind, őmiatta, szeretettel jöttek, kicsit félre kell tennie az örömét későbbre és teljesíteni a család iránti kötelezettséget is. Kopogtak a fürdőajtón, ijedtében leejtette a hajkefét.

- Júnó! Gyere már ki! Innék egy kis pezsgőt! – kiabálta Regő nagybácsi, a maga dörmögős hangján.

- Hagyd azt a lányt, majd kijön, ha akar! – torkollta le nagyi.

- De hát már fél órája bent van! – hangzott a védekezés dörmögve.

- Nem számít, itt a pezsgőd, tessék. Majd bontunk másikat.

- Kislányom, minden rendben? – kopogott be sokkal finomabban Frida a lányához.

Júnó kinyitotta az ajtót.

- Rendben, csak egy kicsit elgondolkodtam.

- Gondolkodtál már eleget! Együnk végre. – jelentette ki Betta, és már hozta is a leveses fazekat.

- Szerintem előbb adjuk át az ajándékot. – szólt közbe Simon, nagyi kivételesen egyetértett vele.

- Helyes, adjuk. – mondta, aztán felállt, és egy mappát nyújtott Júnó felé, rajta az óceán és egy delfin képével.

- Ez mindannyiunk ajándéka neked, hogy végre boldognak lássunk.

Júnó remegő kézzel vette át a mappát, a szíve hangosan dörömbölt a mellkasában, a remény minden porcikáját felmelegítette. Kinyitotta, papírokat látott, de az írás elmosódott könnyes szemei előtt. Frida segített megfejteni az ajándékot.

- Repülőjegy, meg egy havi bérleti szerződés egy kis óceáni szigeten lévő házikóra, heti egyszeri bevásárlással. Semmire sem lesz gondod, csak magadra. Meg az óceánra. Olyan helyen van, ahol delfinek is sűrűn előfordulnak, ezért a kép.

Júnó kábultan hallgatta édesanyja halk hangját, alig tudta felfogni ezt a csodát. Hát ennyire szeretik őt. Ilyen hatalmas ajándékot, tőlük. Nem, ez erejükön felüli, ezt nem lehet.

- Ez túl nagy ajándék, nem fogadhatom el.

- Fogadd csak el kicsikém, mind jó szívvel adjuk, és egyébként sem lehet lemondani. – mondta nagyi.

- Így van, ha nem mész, másnak kell menni. – folytatta Regő.

- Majd mi megyünk! – kiáltotta be valamelyik dundi, mire kapott az anyjától egy legyintést a fejére.

- Pont ti. Meg lennétek veszve internet nélkül. – szólt rájuk az apjuk.

Génia felállt és Júnóhoz lépett.

- Figyelj, menned kell. Ott majd rájössz, mit szeretnél. – aztán melegen megölelte.

- Egyetértek. – helyeselt Rados bácsi is valamelyik fotel mélyéről.

Júnó egy ideig forgatta, lapozgatta a mappát, aztán nagyot sóhajtott.

- Nem is tudom, mit mondjak, annyira hálás vagyok. Nagyon köszönöm mindenkinek, tényleg ez volt az álmom.

- Köszönd meg azzal, hogy eszünk végre. – kérte Betta.

- Persze, együnk! – Júnó letette a mappát, asztalhoz ült, Betta örömmel rakta le a levest az asztal közepére, nagyot koppant a súlyos fazék.

- Jó étvágyat!

Mintha végszó lett volna, Regő bácsi kissé túlsúlyos családja rávette magát a fazékra, a többiek mosolyogva nézték és vártak a sorukra. Az ebéd remek hangulatban zajlott, természetesen minden elfogyott és zengett a ház Regő elégedett hangjától. Délután még beszélgettek egy jót, meg piszkálták egy kicsit Júnót, hogy mit csinál majd ott a szigeten egyedül.

- Nem félsz a kalózoktól? – kérdezte Alex.

- Nincsenek kalózok, még ezt se tudod? – válaszolta Júnó helyett Csát.

- Azok nincsenek, de vadállatok biztos vannak! – replikázott Fedor, amin Júnó is elgondolkodott egy pillanatra.

- Dehogy vannak, a sziget teljesen biztonságos. – nyugtatta meg Simon a társaságot.

- Papagájok csak vannak, hozhatnál egyet! – Regő bácsi nagyot nevetett saját ötletén.

- Vagy majmok! Tartsd elzárva a banánokat, nehogy beosonjanak a házba érte. – tette hozzá Betta.

- A majmokat megkérdeztem, nincsenek. Csak szebbnél szebb madarak vannak, meg lepkék. Pont Júnónak való hely, és slussz. – zárta rövidre a témát nagyi.

A kávé és a süti után lassan mindenki szedelőzködni kezdett, hogy legyen ideje Júnónak összepakolni, mert már holnap elrepül álmai szigetére. Mikor a népes társaság hangos jókívánságokkal elvonult, Simon vállalta a rendrakást, Júnó és Frida pedig elkezdtek berakodni a bőröndbe. Egy óra alatt meg is voltak, a lány nem csinált az ilyesmiből sosem nagy ügyet.

- Nem gondoltad meg magad? Nem félsz? – kérdezte Frida a teli bőröndökön ülve.

- Nem! Izgatott vagyok, akár már most indulnék! Nem félek, miért kellene?

- Hát, csak egyedül egy szigeten….

- A legszebb dolog a világon! Anya, végre tényleg szabad leszek!

- Tudom. Júnó, a szabadságnak is ára van.

- Hogy érted ezt? Milyen ára?

- Nem.., semmi, csak úgy mondtam. – hebegte zavartan Frida.

- Anya, ne csináld. Mit akartál ezzel?

- Csak.., csak azt, hogy esetleg hiányozni fogunk.

- Persze, de majd hazajövök.

- Hazajössz. Igen. Hát, remélem, megtalálod, amit keresel.

- Nem keresek mást, csak egy kis csendet.

- Az biztosan meglesz. Feküdj le, holnap korán kelünk. Még segítek apádnak elpakolni, aztán mi is lepihenünk.

- Rendben, jó éjt.

Frida kiment, még időben, Júnó nem látta a könnyeket a szemében. Egyébként semmi mást nem látott, csak a holnapot. Tusolás után bebújt az ágyba, de még sokáig nem tudott elaludni. Egy elképzelt világban járt, olyanban, amilyet a szigeten akart megtalálni. Színes virágok, kék ég, és az óceán képével a szemei előtt merült végül álomba.

Nem aludt sokat, mire a szülei felébredtek, már felöltözve ült a konyhában a reggelihez megterített asztalnál.

- Te aludtál egyáltalán? Hajnali négy van! – nézett csodálkozva, bozontos, őszülő szemöldökét összehúzva az apja.

- Persze, apa. Csak egy fél órája vagyok fent.

- Biztos?

- És ha nem? Lesz bőven ideje, hogy kipihenje magát. – mondta Frida, közben kitöltötte maguknak a teát.

- Jól van, én is tudom, csak aggódom. Már nem vagyok benne olyan biztos, hogy jó ötlet ez.

- Apa! Ugye nem akarod most visszavonni? – Júnó teljesen megdermedt rémületében.

Simon sóhajtva nézte a lánya szép, de ijedt arcát.

- Nem, persze, hogy nem. De minden nap telefonálsz, rendben?

- Megígérem, nem felejtem el.

- Nem muszáj minden nap beszélnünk is, csak küldj legalább egy üzenetet, hogy megvagy. – simogatta meg a kezét Frida.

- Jó, az jobb lesz.

Ettek pár falatot, aznap reggel valahogy senkinek sem volt túl nagy étvágya. Utána gyorsan elpakoltak, közben Simon berakta a bőröndöket a kocsiba, és elindultak a reptér felé. Simán ki is értek, ezen a kora hajnali órán még nem nagyon mocorgott a város. Júnó leadta a csomagját, érvényesítette a jegyét, majd odafordult a szüleihez elbúcsúzni.

- Vigyázz magadra. Ha bármi van, azonnal hívj. – ölelte meg az apja.

Anyjához lépett, aki szintén a karjaiba zárta, és csak ennyit súgott a fülébe.

- Isten veled!

Júnó magához szorította Fridát, aztán intett egy utolsót és eltűnt egy kapu mögött. Maga mögött hagyta eddigi világát, hogy felfedezzen egy újat. Boldog várakozással foglalta el a helyét a repülőn, gyönyörködött az alattuk úszó felhőtengerben, észre sem vette az idő múlását, csak mikor leszálláshoz készülődtek. A reptéren vártak rá, a ház tulajdonosa, egy idősebb, köpcös úr.

- Jól utazott? – érdeklődött kedvesen.

- Igen, köszönöm.

- Nagyszerű. Kimegyünk a kikötőbe, onnan motorcsónakon kiviszem a szigethez. Ott is lesz egy kis hajó, könnyű kezelni. Mindent megmutatok majd, aztán megkezdheti a pihenést.

Egy öregecske, fekete autóhoz mentek, a házigazda szélesre tárta Júnónak a kocsi ajtaját, igazán figyelmesen. A kikötő elég messze volt, szinte az egész várost megkerülték, amiből Júnó nem sokat látott, mert hatalmas volt a forgalom. Nem is nagyon érdekelte, még a város neve sem jutott eszébe. Akkor lett csak izgatott, mikor végre megpillantotta az óceánt. Olyan volt, amilyennek megálmodta. Végtelen.

A hajóút is elég hosszú volt, pedig a partról is látszott a sziget, egészen becsapós a távolság, Júnó azt gondolta, közelebb van. De végül odaértek. Még ki kellett bírnia a házigazda körbevezetését, meg a hajó működésének magyarázatát, aztán végre egyedül maradt.

A házikó egy kis egyszerű, de barátságos búvóhelyvolt, nem bonyolították túl. Tágas, üvegfalú nappali konyhapulttal, hálószoba és fürdő. Júnó bedobta a cuccait a hálóba, aztán kiszaladt a házból a szikrázóan fehér homokra és onnan tovább úgy, ahogy volt, ruhástul begyalogolt az óceán kristálytiszta, kéken csillogó vizébe. A hullámok körbesimogatták, morajlásuk hangja megtöltötte a testét, ezernyi csoda hívogatta a víz alatt, és a békesség átáramlott rajta. Nem mozdult, csak nézte a vizet és élvezte a csendet. Sokáig tartott, mire elhitte, hogy valóban itt van, mire az álomból tényleg valóság lett. Aztán jól megnézte magának ezt az új valóságot, benne a kis házikóval, pálmafákkal, a ház fölött zöldellő erdővel, és az erdő tetejéről lezúduló vízeséssel. A béke szigete, egyszerűen meseszép. Észrevett egy kis lapos sziklát a vízben, nem messze a parttól. Hullámok nyaldosták a szélét, de bőven elfért rajta egy ember, akár fekve is. Júnó odasétált és felült rá. Már tudta, hogy ez lesz a kedvenc helye, mert innen mindent látni. Elfeküdt a langyos sziklán, a kő és a nap heve átmelegítették a testét és a lelkét, a szellő simogatta, a víz lágy vízpermettel csillapította a nap forróságát. Boldog volt, igazán. Még nem tudta, hogy van ennél több is, hogy amikor az ember beteljesíti vágyait, és felcsillan előtte valami más, akkor új álmokat sző. Júnó elégedett volt, ami egyenlő a boldogsággal. Azt hitte, megérkezett, hogy ennél nincsen jobb vagy több.

Napokig lebegett ebben az édes kábulatban. Bejárta az erdőt, leült egy fa alá és a madarak röptét figyelte, hallgatta a papagájokat, vagy csak ült egész nap a kedvenc helyén. Néha az evésről is megfeledkezett. Aztán egy nap, mikor a kis óceántól körbeölelt sziklán heverészett, egy delfin bukkant fel mellette. Először csak méregették egymást, messziről, de a delfin egyre közelebb úszott. Júnó lassan beleengedte magát a vízbe és kinyújtotta a kezét. Az állat körbe-körbe, többször is elúszott alatta, majd finoman hozzáért, a lány végigsimította hűvös és sima testét. Júnó eltávolodott a sziklától, egymás mellett úsztak, mint két társ. Aztán a delfin játékosan bökdösni kezdte az orrával, majd mikor a lány feléje fordult, hirtelen elúszott. Játszani akart. Játszottak hát. Önfeledten, semmiről sem tudomást véve, csak a játék örömébe merülve kergetőztek, bukdácsoltak, úszkáltak a vízben. Júnó észre sem vette, hogy nevetett. Hangosan kacagott, néha fuldokolva, és a könnyeit hullatva, de csak kacagott egyfolytában. Észre sem vette, hogy olyasmit csinál, amiről már azt sem tudta, milyen csodálatos, felszabadító érzés. Órákig játszottak, egészen addig, amíg a delfin mintha egy hívó szóra hallgatott volna, el nem úszott.

Attól kezdve a lány minden nap őt várta, az új barátját, aki rendre, ugyanabban az időben mindig meg is érkezett. Így telt el a szigeten az első hét, kettesben a delfinnel. De elérkezett az a nap, mikor a kis barát távol maradt. Júnó tudta, hogy nem marad vele örökké, mégis nagyon szomorú volt. Kint ült a sziklán egész nap, nézte a horizontot, meg a kék óceánt, reménykedett és várt. Nem jött senki, megint egyedül volt. Most először érezte úgy, hogy nem is olyan jó egyedül. Este kábultan sétált ki a sziklától a partra, nem sietett, nem volt miért, és szeretett a vízben lenni. Ahányszor a száraz partra lépett, azonnal visszavágyott. Mintha ő is odatartozna, mintha a víz lenne az otthona, ami hívogatta, várta. Azon az estén ez az érzés sokkal erősebben fellángolt benne, csak állt, térdig a vízben, nem volt kedve kimenni, pedig a nap már lemenőben volt. Erőszakkal elvonta a tekintetét a hullámokról, megfordult, de fordulás közben a szeme sarkából valami kis mozgást észlelt, a part távolabbi részén, ahol a hullámok egy nagyobb sziklát nyaldostak. Nem ijedt meg, odanézett, de csak egy nagy csobbanást látott.

Talán mégis ő volt! A delfin! Akkor holnap biztosan eljön. Megnyugodva evett pár falatot, felhívta a szüleit, majd lefeküdt. A nap melege és az óceán zúgása kifárasztotta, gyorsan mély álomba merült, és már javában sütött a nap, mikor reggel megébredt. Azonnal kiugrott az ágyból, kirohant a partra, aztán lemerevedve, döbbenten bámulta kedvenc helyét, ami félig foglalt volt. Egy fiú könyökölt rajta, arcát a kőre fektette, bronzszínű, erős karjai a sziklára simultak, rézbarna haját lágyan cirógatta a reggeli szél. Júnó csak erős hátát látta, testének többi részét a hullámok rejtették el.

Nem tudta, mit tegyen. Ki lehet ez, miért és honnan került ide. Hajót nem látott sehol, és különben is nem ma esedékes a következő szállítmány érkezése. Aztán meg mit keres az ő szikláján. Közelebb akart menni, hogy megszólítsa, de ahogy belépett a vízbe, a fiú észrevette és ijedten merült a víz alá.

- Ne! Ne menj el! – kiáltotta Júnó, nem akarta, hogy ő is eltűnjön.

A fiú meghallotta a kiáltást, nem úszott el, a sziklától kicsit távolabb lebegett a víz alatt, onnan figyelte, hogyan közeledik felé a lány.

- Gyere fel, megfulladsz! Hallod?

Hallotta, persze, de csak mosolygott és maradt tovább a víz alatt. Júnó közelebb érve látta, hogy az arcán nyoma sincs erőlködésnek, békésen és nyugodtan nézte őt ibolyakék szemeivel, a mosolya földöntúli harmóniát árasztott. Önkéntelenül lejjebb tévedt a tekintete, mert a fiú alatt finom mozgást látott. Az uszonyai voltak, amit a lábai helyén viselt. A pikkelyek a szivárvány ezer színében ragyogtak rajta, olyan gyönyörű volt, hogy Júnó meg akarta érinteni. Kinyújtotta a kezét, óvatosan közelebb lépett, a fiú hagyta, hogy egy pillanatra megsimítsa. Meleg volt és puha. Aztán a fiú kidugta a fejét a vízből.

- Van lábunk is, csak a vízben alakul át a bőrünk uszonnyá.

Júnó kábultan hallgatta, lassan ráeszmélt, hogy most nem álmodik. Ez még mindig a valóság.

- Ki… ki vagy te?

- Nem tudod? Dehogynem, te is az vagy. Sellőember.

- Hogy? Én? Mi?

- Jól hallottad, sellőember. Aki így nézi a vizet, és ennyire vágyik rá, az közénk tartozik.

- Közétek? Többen is vagytok?

A fiú elkomolyodott, erős karjaival feltette a lányt a sziklára.

- Látom, nem érted. Most válassz. Elmondjam, vagy elmenjek.

- Nem! Ne menj el, tudni szeretném, kérlek!

- Ha elmondom, nem biztos, hogy képes leszel hazamenni.

De a lány már tudta, hogy a fiúnak igaza van. Neki itt van az otthona.

- Ha nem mondod el, akkor sem biztos, hogy haza tudnék menni, hiszen találkoztam veled.

A fiú elmosolyodott.

- Igaz. A mi otthonunk a víz alatt van, hatalmas légbuborékban élünk, de tudunk lélegezni a vízben is. Sellőemberek vagyunk, odalent lábakon járunk, a vízben uszonnyal úszunk. Így gyorsabb. De közülünk sokan választották régen az emberi életet, mert érdekelte őket a ti örökké változó világotok. A mi világunk sosem változik, békében élünk, csak egymással és az óceánnal törődünk. Sokan megbánták a távozást és visszatértek közénk, mert nálatok sosincs béke és nyugalom. Az ő leszármazottaik olyanok, mint te. Vágynak ide, csak nem értik, miért.

- De én nem tudok lélegezni a víz alatt, és az úszás sem megy valami jól.

- Mert a földi világ elfolytja benned ezeket a dolgokat, de simán kifejlesztheted, ha akarod.

- Akarom!

A fiú kissé eltávolodott tőle.

- Azt hiszem, nem gondoltad át ezt a dolgot rendesen. Most mennem kell. – mondta, és egy pillanat alatt eltűnt.

- Visszajössz? Ugye visszajössz még? – kiabálta Júnó kétségbeesve, hangjára a fiú jóval távolabb kidugta a fejét a vízből.

- Visszajövök!

- Mi a neved? – marasztalta tovább a lány.

- Avarül vagyok.

- Júnó, én meg Júnó!

A fiú ugrott egyet a levegőben, és integetett a lánynak.

- Viszlát, Júnó! – aztán hatalmas csobbanással elmerült a habokban.

- Ha! Buborékban élnek! Meg uszonyuk van! – motyogta Júnó elképedve, de hamar magához tért, és ugrált, ujjongott örömében.

Miután alaposan kilelkendezte magát, rájött, hogy Avarülnek igaza van, át kell gondolnia. Mert ha őket választja, akkor valóban kiléphet a földi világ diktálta taposómalomból és olyan életet élhet, amilyenre vágyott. Sokat kaphat, és legalább ennyit veszíthet is. Soha többé nem láthatja a szüleit és a rokonait. Hiányoznának, nagyon, és a szüleinek nagy fájdalmat okozna ezzel. Hirtelen eszébe jutott az, ahogyan anyja búcsúzott tőle: „Isten veled!” Tudta! Tudta, hogy a lánya hova tartozik! Ahová ő és a testvérei is. Csak ők az emberi életet választották, de nem is igazán boldogok. Az anyja még csak hagyján, ő megtalálta a párját, de a testvérei magányosak maradtak. Júnó érezte, hogy neki nem kell ilyen élet, a mamája is tudja ezt és meg fogja bocsátani. Nem, nem mehet vissza. Valahogy a tudtukra adja, hogy szereti őket, de itt kell maradnia, mert itt lehet szabad.

Elhatározásra jutott hát, visszament a házba, felöltözött és megreggelizett, aztán felhívta a szüleit. Az anyja vette fel a telefont.

- Szia, anya.

- Júnó? Valami baj van? Nem szoktál reggel telefonálni.

- Nem, nincs semmi baj. Én csak tudni akartam jól vagytok-e.

Frida hallgatott, sokáig és Júnó sem tudta, mit is mondhatna.

- Mi…, mi jól vagyunk. És te? – kérdezte remegő hangon az anyja.

- Én is, nagyon jól vagyok, még sosem voltam ilyen jól! – mondta túlságosan is lelkesen a lány.

- Értem, az jó.

- Anya, én.., én csak, csak azt akarom mondani…

- Elmész, ugye? Rád találtak, igaz? – suttogta a kagylóba Frida.

- Miért nem mondtad? Miért nem meséltél róla?

- Mert azt hittem, te is megtalálhatod a párodat, aki itt tart majd a közelemben. Ne haragudj, tévedtem.

- Semmi baj. Én, nekem mennem kell.

- Tudom, mindig is tudtam. – sóhajtotta Frida.

- Apa?

- Ő is tudja, és megérti majd, miattunk ne aggódj. Hiányozni fogsz.

- Ti is nekem. – Júnó arcán már peregtek a könnyek.

- Légy boldog. – ezek voltak az anyja utolsó szavai, aztán letette a telefont.

Biztosan sír, gondolta Júnó, hiszen ő is sírt. Nem számolt vele, hogy ez ilyen nehéz lesz. Az új élet ígéretének mámorában nem gondolt a fájdalomra, a búcsúra. Kiült a sziklájára, és az eddigi életére gondolt. A gyerekkorára, az iskolára, a rengeteg magányra és bántásra. Nem kellett sokáig törnie a fejét, pár emlék igazolta a döntését. A szülei sem akarnának mást, mint hogy boldog legyen. Szívében megerősödött elhatározással ment ki újra a partra, és nevetve figyelte, hogyan ugrál Avarül a vízben.

- Avarül! Avarül! – kiabálta integetve, közben amennyire tudott, futott felé a vízben.

A fiú odaúszott hozzá.

- Készen állsz? – kérdezte.

- Meg se kérded, hogy sikerült döntenem?

- Nem. Tudtam, hogy jönni akarsz. Szóval, készen állsz?

- Igen, nagyon is.

- Jó, akkor figyelj. Lemegyünk a víz alá. Lesz egy pillanat, amikor úgy érzed, nem bírod tovább levegő nélkül. Nagyon fontos, hogy bármennyire fáj is, ne nyisd ki a szádat.

- Fáj?

- Igen, fáj. A füled mögött kinyílnak majd a kopoltyúid, de az fáj. Segíteni fogok.

- Sokáig tart?

- Nem, néhány perc az egész.

- És utána?

- Utána már kapsz majd levegőt, és ki fog nőni az uszonyod is.

- Mi lesz, ha mégsem? Ha nem vagyok közétek való?

- Akkor meghalsz, de ez nem fordulhat elő. Közénk tartozol, már mondtam. Mehetünk haza?

Júnó még egyszer hátranézett, aztán bólintott. Avarül megfogta a kezét, lassan lehúzta a víz alá. Úsztak, egyre lejjebb és lejjebb, a sötét mélység felé. A lány tüdeje már feszült, ösztönei azt súgták, nyissa ki a száját és vegyen levegőt, de az esze tudta, hogy nem lehet. Avarül segített, a tenyerét a lány szájára szorította. Júnó erős fájdalmat érzett a füle mögött, odakapott, véres lett a keze, megrémült a látványtól, de a fiú mosolygó arca megnyugtatta. Nem is volt olyan borzasztó, hamar vége lett és a vére újra megtelt oxigénnel. Már ő is tudott mosolyogni a vízben. Avarül lefelé mutatott, Júnó követte a tekintetével a kezét, és ámultan gyönyörködött a lábára szövődött csillogó pikkelyes uszonyában. Sellőember lett, egy valódi sellőlány. Szemeiben a hazatérés öröme ragyogott. A fiú kézen fogta, és húzta maga után a tengerfenékre, ahonnan már felsejlett egy fehéren tündöklő fátyol, mögötte egy másik világgal.

Remélem, tetszett. Megírhatnátok nekem a véleményeteket. Azon gondolkodtam, hogy az Árnyék-ból melyik szereplő életéről írjak még novellát. Ha van ötlet, vagy kívánság, szívesen fogadom. Írjunk együtt egy mesét!

Szép napokat: Darena