Kedves Olvasóim!

Feltettem nektek egy újabb novellát, a regénytrilógia (Sötét Vihar/Árnyék, az első rész) szereplőinek, Sara szüleinek egy kis történetét meséli el, amely csak megemlítésre került a könyvben, fogadjátok sok szeretettel. Legközelebb, kb 2 hét múlva már a második résszel foglalkozunk, hiszen nagyon várjuk már a Sejtelmes Fény-t! Addig is jó olvasást!

ÁLDOZAT (írta: Darena Salyaz )

Travis meredten nézte az autó fénycsóvája alatt kígyózó utat, próbált a vezetésre koncentrálni, de fáradt volt és feszült. Kétéves kislányuk, Sara, békésen aludt a hátsó ülésen, a felesége, Mary csak csendesen üldögélt mellette, nem szólt egy szót sem. Pedig ma minden az ő kedve szerint történt. Travis nem ment sehova, együtt voltak, még a barátaikhoz is elmentek egy kicsit. De mintha Marynek ez sem lett volna elég.

- Nos? Nem vagy túl beszédes. Nem érezted jól magad? – szólította meg Travis.

Mary nagyot sóhajtott.

- De, ma jól éreztem magam, ma igen.

- Nem látszik rajtad.

-Mert folyton a holnapra gondolok. Ma érezhetted te is, milyen az, ha együtt vagyunk, és nem kell félnünk. De holnap megint elmész, és én nem tudom, merre jársz, hogyan jössz haza, megsérülsz-e.

- Mary, ezt már annyiszor megbeszéltük, ez a munkám, jobb, ha nem tudod a többit.

- Jobb, ha nem tudom, persze. Ezt még értem, de azt nem, hogy szerinted nem lehet belőle kiszállni. Legyél inkább egyszerű munkás egy gyárban, csak este gyere haza épségben.

- Nem én választottam, ez nem olyasmi, amit félre lehet tenni, én erre születtem, nem tehetek mást. Nagyon szeretném, ha végre elfogadnád.

Mary sokáig hallgatott, rá sem nézett a férjére, a férfira, akit annyira szeretett, és olyan sokat szenvedett nap, mint nap az érte való aggódás miatt.

- Elfogadom, megpróbálom. –suttogta.

- Köszönöm. –Travis egyik kezével elengedte a kormányt, hogy Mary kezét foghassa.

- Nagyi beszélt nekem rólatok. –folytatta Mary.

- Rólunk? Kik azok a rólunk?

- Neveket nem mondott, csak annyit, hogy az ő édesanyja is azért küzdött, amiért te is, és hogy nélkületek a pokol itt lenne, a földön.

- Sajnos a nagyinak megint igaza van, ezért nem szállhatok ki. Érted már?

- Teljesen sosem fogom megérteni, csak azt értem, hogy nem tehetek mást, el kell fogadnom. Azért valamit még szeretnék tudni, ha lehet.

- Mi az? - kérdezte Travis kicsit félve.

- Sara. Ő is olyan lesz, mint te?

Most Travis hallgatott. Tudta, hogy nem csaphatja be Maryt, de az igazság bántja majd.

- Az esély megvan rá, de biztosat nem tudok mondani. - bökte ki végül.

- Ha nem biztos, akkor hogyan lehet elkerülni?

- Sehogy. Felnőttkorára kiderül.

- Ha neki baja lenne, abba belehalnék. - sóhajtotta Mary az ablak felé.

Erre nem nagyon lehetett mit mondani, Travis visszatette a kezét a kormányra, magában pedig arra gondolt, hogy bár sosem szeretett volna bele Marybe. Aztán el is szégyellte magát, hiszen annyira szerette őket, Maryt és Sarat.

Kint közben besötétedett, az út nedvesen csillogott előttük, csak elvétve jött szembe néhány kocsi. Vasárnap este volt, mindenki otthon pihent. Travis a visszapillantó tükörben látta, hogy feltűnt mögöttük két autó, és elég gyorsan jönnek. Lassított, hogy elengedje őket, nem szerette az ilyen vad vezetőket a háta mögött.

Közeledtek, de csak az egyikük előzte meg, a másik mögöttük maradt. Akkor már tudta, hogy baj van, hogy most nem a közös célért, hanem a családjáért kell küzdenie. Éppen csak végiggondolta, mikor a kocsi nagyot zökkent alattuk, Mary felkiáltott, Sara hátul keservesen felsírt ijedtében.

- Mary, mássz hátra Sarához! - kiáltotta Travis.

Mary azonnal szót fogadott, nagy nehezen sikerült a kislánya mellé ülnie, aki az anyja közelségétől el is hallgatott, de Marynek közben megjött a hangja.

- Mi ez? Mi történik? Travis, mondj valamit, hallod?

- Nem tudom, talán csak véletlenül meglökött minket az a kocsi!

Nem volt véletlen, mert újabb lökést kaptak, a hátsó kocsi métereken keresztül tolta maga előtt őket, közben őrületes sebességre kényszerítve az autót.

- Állj meg! Állj meg azonnal! Engedd el őket!

- Nem tudok megállni, nem állhatok meg! Vigyázz Sarára!

Mary még mondani akart valamit, de egy újabb hatalmas lökés belé fojtotta a szót. Az autó csikorgott, recsegett alattuk, az útból szinte semmi sem látszott, mert az előttük száguldó támadó eltakarta a kilátást, vakon rohantak utána. Travis a kiutat kereste, de nem volt ideje megtalálni, mert a következő lökésnél elfogyott az út alóluk. Repültek, aztán zuhantak lefelé.

- Mary, a folyóba esünk! Nyisd ki a hátsó ajtót gyorsan!

Sikerült. Az utolsó pillanatban kinyíltak az ajtók, Travis még a vízbe érés előtt kiugrott és azonnal alámerült a családjáért. Kihúzta Maryt az autóból, kiszabadította a kislányt az ülésből és a felszínre úsztak. Mary jól volt, de Sara ernyedten feküdt a karjában.

- Sara! Sara! Mi van vele? Miért nem tér magához? - kérdezgette Mary kétségbeesve.

Travis a sodrással küszködve valahogy kiúszott velük a partra, a kislányt lefektette és megkezdte az újraélesztést. Hátulról már hallották a szirénákat, csak addig kell kitartani, míg ideérnek.

- Sara, kislányom! Ugye meggyógyul, ugye nem lesz semmi baja? - mondogatta Mary szünet nélkül.

A mentők megérkeztek, átvették a kislányt és szinte azonnal megnyugtatták őket, hogy hála a gyors beavatkozásnak, Sara lélegzik és rendbe fog jönni. Az egész családot bevitték a kórházba, kaptak száraz ruhát, meg Mary egy kis nyugtatót, aztán csak ültek a folyosón és várták, hogy bemehessenek Sarához.

- Ne haragudj. - suttogta Travis a gyógyszerszagú folyosó szürke kövét bámulva.

Mary nem bírta tovább, felzokogott, a sírás bukdácsolva tört ki belőle, Travis magához ölelte.

- Te voltál? Miattad volt? Ők voltak? Akiket üldözöl? - fakadt ki Mary.

- Azt hiszem, igen. Nagyon sajnálom.

Mary próbált megnyugodni, felemelte a fejét és a férje fájdalomtól elgyötört arcát nézte.

- Travis, ez nem megy. Mindent megértek, de őt nem adom. A lányomat nem.

- Nem kell, ez többé nem fordulhat elő.

- Nem érted? Én nem tudok így élni, örök félelemben. Választanod kell. Muszáj.

Kinyílt az ajtó, az orvos mosolyogva lépett ki Sara szobájából.

- Készen vagyunk, a kislány csak megijedt, egyébként kutya baja, akár haza is vihetik.

- Köszönjük. - Travis kezet fogott az orvossal, de Mary otthagyta őket, berohant a szobába.

Sara békésen üldögélt az ágyon, csak a szemén látszott, hogy fél.

- Mami! - kicsi arca felragyogott az örömtől, repült a mamája karjaiba.

Mary felkapta, és csak szorította, szorította, a könnyei közben a kislány kórházi pizsamáját áztatták. Travis nézte őket, tudta, hogy nem okozhat még egyszer ekkora fájdalmat nekik.

- Hívok egy taxit. - mondta, aztán kilépett a szobából.

Hazamentek, otthon a nagyi már lepihent, nem is találkoztak vele. Talán jobb is, könnyebb lesz reggel egy kicsit megnyugodva elmesélni, hogy mi történt. Lefektették Sarát, és Mary is a lánya szobájában maradt éjszakára. Mindig így tett, ha a kislány beteg volt, vagy valami gond volt vele. Olyankor nem mozdult mellőle. Travis meg sem próbálta lebeszélni, meg nem is bánta, ha Sara nem marad egyedül.

Becsukta hát mögöttük a gyerekszoba ajtaját, közben vetett egy pillantást alvó, gyönyörű szép lányára, kisírt szemű feleségére, és a kislány kedvencére, az ezer színben csillogó picike kristálycsillárra. Ez a sok szépség ma kis híján mind odaveszett.

Lement a nappaliba, begyújtotta a tüzet a kandallóban, csinált egy csésze teát, aztán leült a tűz mellé. Újra végiggondolta magában a történteket, az életük egy hajszálon múlott csupán. Tehát már semmi sem számít, már akár a családját is megölik, ha csak így szabadulhatnak meg tőle. Marynek igaza van, ez így nem helyes. De nem választhat, ez a lehetőség számára nem adatott meg. Védőnek született. Feladata az emberek védelme az ártóktól, akik maguknak akarják a földet, hogy aztán pusztulásban, háborúkban, járványokban élhessék ki gonosz vágyaikat. Sokan vannak, és egyre bátrabbak, már semmitől sem riadnak vissza, élvezik a játékot. Az emberekkel nem törődnek, ahol védőt találnak, ott támadnak, nekik egy kis mellékes áldozat semmit sem jelent. A családja egyre nagyobb veszélybe kerül, ha velük marad, mert egy védő jelenléte csábítja őket, abban bízva, hogy azt az egyet könnyedén elintézik. Ezért nincs választása. Ha itt marad, és nem harcol, a veszély akkor sem lesz kisebb.

Végiggondolta, mégis képtelen volt kimondani a végeredményt. Majd holnap.

Fáradtan hajtotta hátra a fejét, a tűz melege eloszlatta a félelmeit, a kanapén ülve elaludt.

Hajnalodott, de még sötét volt, mikor felébredt. Nem mozdult, mert tudta, hogy elhatározásra kell jutnia, és bebiztosítani a családja biztonságát. Ennél semmi sem fontosabb. Tehát ki kell mondani, neki innen el kell mennie. Nem maradhat velük, minél messzebb megy, annál jobb, ez az egyetlen helyes megoldás. Csak még látnia kell, hogy jól vannak, aztán elmegy.

Mary hallgatag volt egész nap, de Sara önfeledt nevetése és vidámsága lassan feloldotta benne a görcsöket. A kislány jól volt, játszott, futkározott, csacsogott, minden rendben volt, kivéve mikor enni kellett. Arra egyszerűen nem volt hajlandó. Nem akart a szájába venni egyetlen falatot sem, csak folyadék formájában. Hiába könyörgött neki mindenki, még a nagyira sem hallgatott, pedig az ő csendes szava eddig mindent elért a kislánynál.

Első nap még nem aggódtak, de eltelt egy hét, és Sara hajthatatlan maradt. Elvitték orvoshoz, aki azt mondta, biztosan a fulladástól fél, ez maradt meg benne a balesetből. Mary újabb estéket sírt át. Aztán az orvos tanácsára lassan szoktatták vissza a kislányt a darabos ételhez. Először csak nagyon puha dolgokat kapott folyadékba áztatva, aztán egyre szilárdabbakat. Egy hónap múlva már nem tiltakozott, de enni továbbra sem szeretett, ha nem erőltetik rá, magától talán nem is evett volna, vagy csak ritkán, naponta egyszer. Az evés minden nap egy küzdelem volt, és sosem vitte túlzásba.

Travis ebben az egy hónapban végig velük maradt, de többet nem beszéltek a dologról. Nem kellett, mert Mary szeméből a szemrehányás soha többé nem tűnt el. Sara lassan talpra állt, Travis tudta, hogy itt az idő.

Egy éjjel megvárta, míg mindenki mélyen alszik, aztán összeszedett néhány holmit. Marynek egy kis papíron hagyott egy telefonszámot, arra az esetre, ha Sara bajba kerül, de semmi mást nem tudott írni neki. Nagyon szereti őket, ezért megy el, de ezt nem bírta leírni.

Vissza sem nézve, szilárd meggyőződéssel csukta be maga mögött az ajtót, és belevetette magát abba a másik, harcokkal teli világba. Egyszer talán visszajöhet majd, ha hívják. Csak akkor.